Faludy Judit: Színe és fonákja – fotókiállítás
A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Fotóművészeti tagozatának csoportos kiállítása, Klebelsberg Kultúrkúria, Budapest, 2025. május 21. – június 22.
Beney Zsuzsa: Üveg és foncsor
Az üveg és foncsor közötti résben,
itt, a kiterjedés nélküli tér
anyagában fogamzik meg az arcmás,
mely egyszerre valóság, nem-valóság,
egyszerre létező, nem-létező.
Ez a perem, ahol átalakul
a sűrű anyag a megfoghatatlan
látvánnyá, mint önmaga felszínén.
Ilyen lesz majd a kapu a teremtett
világból abba, amit nem teremtett
meg Isten, a kiterjedés nélküli
térbe, a tér nélküli végtelenbe.1
Az Alkotók egyben Befogadók is a kiállításon, hiszen nincs alkotás befogadó nélkül. Ezt már a művészetek kezdeti idejéből tudni véljük. Gondoljunk csak Parrhasziosz és Zeuxisz történetére, amit id. Pliniustól ismerünk.2 A megtévesztés, a valósághűség és az illúzió tökéletességének kérdése jelentette a művészi versengés alapját. Ahol Zeuxis élethű szőlőfürtöt ábrázoló festményére a madarak rászálltak annak reményében, hogy megkóstolhatják a finom, édes szőlőszemeket, ám ettől a művész gőgös lett és hivalkodó. Parrhasziosz, a monda szerint, a visszavágóban hanyagul megjegyezte, hogy képét függöny mögé rejtette, csak el kell húzni azt, hogy láthatóvá váljék a titkos kincs. Pedig dehogy, az átverés döbbenete csak ez után következett, hiszen a súlyos lepel maga volt a kép, mögé nézni csak úgy lehetett, ha az illető néző elismeri a tévedését és önmagában keresi a megoldás kulcsát. Innen eredeztethető a szem megtévesztésének igénye, a trompe l’œil technikai és mesterségbeli fejlesztése, ami majd a reneszánsz kezdetektől a barokk korban jut csúcspontjára, majd a fényképezés történetén keresztül máig ható módon beépül napjaink kihívásai közé felvetve a hitelesség és a jelenlét kérdéskörét is. Mára a fotó dokumentáló szerepének kérdése is erről az igazoló-játékról szól. Hisszük-e, hogy azt látjuk, amit látni szeretnénk, vagy csak azt, amit az alkotó meg kíván mutatni?
Valaminek a színe önmagában hordja anyagának fonákját, azt a rejtett teret, ahová esetenként átütnek az erőteljesebben megnyomott vonalak, vagy a vizesebben felhordott pigmentek, nyomuk maradandóan megváltoztatja akár a törlés mozzanatát is. Hirtelen eszembe jutottak azok a dísztálak, amelyekkel gyakorta találkozunk a reneszánsz iparművészetben. A trébelés (a fémlemezek kalapáccsal és üllővel való hideg domborítása) technikájának alkalmazásával egyenesen a fonákról mintázták meg őket. A kettősség feltételezi az egységet és viszont, ugyanez az egység az önmagában létező kettősség egymáshoz viszonyulását is jelzi. Felvethetjük, hogy ha eddig az alkotást a néző, a befogadó értelmezése tükrében láttuk, ahogy az árnyék csak a fényben tűnik elő, egy harmadik elemet, a felületet is említenünk kell. A fényírás nyoma elérhetetlenné válik a hordozó, a lenyomatot rögzítő felület nélkül. Ebben az esetben a lenyomat, maga a nyom jelenti a kapcsolódást. Nem csak színe és fonákja, de maga a hordozó miben léte is meg kell, hogy jelenjen. Több oldalról kell tehát vizsgálnunk ezt a kérdést: vetítő – tárgy – vetület – nyom rögzítő – értelmező. Ha a befogadó az értelmező szerepét is betölti, akkor természetesen ehhez mindaz a kulturális háttértudás is hozzáadódik, amelyet a Erwin Panofszky ikonográfiája ír le részletesebben. Kulturális hozadékként a feljebb említett görög mitológia csakúgy megjelenik, mint az egymással szorosan összekötött, összeláncolt, egymáshoz illeszkedő yin és yang, vagy az individualista és a kollektivista társadalmak jellemzői – bevonva azok térkonstruálását, képolvasási szokásait. Jelen kiállításon is külön választhatjuk azokat a munkákat, ahol a kiemelten fontosnak tekintett információt a kép közepére rendezte a szerző, vagy éppen ezzel ellentétesen, valahol elrejtette azt egy szélesebb közegben, így kényszerítve hosszabb szemlélődésre a mindenkori nézőt.
Ezen a tárlaton három teremben sorakoznak az egymásra reflektáló fotók. A középső terembe a fekete-fehér kompozíciók, a két szélsőbe inkább színes munkák kerültek. Van, ahol nagyon egyértelműen megfogalmazott összefüggéseket láthatunk, amelyek egymást feltételező jelenléte ellentételezést vet fel. Ilyen kódrendszer a fekete – fehér, elől – hátul, fent – lent, bent – kint, kezdet – vég, élő – holt, férfi – nő, nap – hold, sima – érdes, pozitív – negatív, felöltözött – mezítelen, elől – hátul lévő, üres – tele, felfelé – lefelé irányuló, stabil – mobil. Mindeközben olyan alkotást is láthatunk, ahol a megjelenített tartalom személyes történetmesélést is involvál, megélt, átélt múlt köszön vissza a fényképkészítés saját eszköztára mögül, így további értelmezési rétegeket mozgat meg az érdeklődő nézőben.
Az évszakok, a nappal és az éjszaka, napkelte és napnyugta időbeli váltakozása, ciklikussága a témafelvetés szempontjából egyértelműnek látszik. Akkor azonban, amikor a tartalmazó és a tartalom, a maszk / álarc és a mögötte láthatatlanná váló lélek emberi jellemzőit kutatjuk, egy szempillantás alatt mind időben, mind térben különböző dimenziókban találjuk magunkat. Ahogy a színek élénkítő hatása, vagy a szürke árnyalatainak plaszticitása is olyan pulzáláshoz vezet, amit már nem a tudati szinten, sokkal inkább az érzelmeken keresztül érzékelhetünk. Sűrítés és ritkulás – ha jobban tetszik az ellentétpárok szándékos torzítása, aktív és passzív módon értelmezése is ide kívánkozik, hiszen azok valós szembeállítása így következne: a sűrítéssel szemben a ritkítás, vagy a sűrűsödéssel (kikristályosodás, tömörítés, megszilárdulás) szemben a ritkulás (felhígulás, elpárolgás) állhatna. Nyelvi finomhangolás kérdése. De mi történik azokon az alkotásokon, ahol a mikrokozmosz és a makrokozmosz – az emberi léten belüli világ és a porszem létünket demonstráló égig érő fakorona (már nem is a levélerezet gyökér- és koronaformában ismétlődő fraktál-vonulata) mutat rá olvasatunk helyességére? Ahol a táj és az ember alkotta épület harmonikus vagy éppen ellenkezőleg diszharmonikus jelenléte az interpretáció pozitív és negatív oldala? Ha tágabban értelmezzük ezeket a kísérleteket, vajon jobban megértjük-e környezetünket, a körülöttünk szerveződő társadalmi változásokat, kötöttségeinket és kötődéseinket? El tudjuk-e helyezni magunkat individualista vagy kollektivista társadalom szemléletében, ami számos társadalmi és politikai kérdéshez is kapcsolódik? Mindkét modellnek vannak előnyei és hátrányai. Az individualizmus előnye az egyéni szabadság és önállóság, míg a kollektivizmus előnye a közösség és a társadalom egysége. A fotókra fordítva a fentieket – ahogy korábban is említettem – a fókusz perspektívába helyezése és a mögöttes tudás áthangolása lesz ennek a kiállításnak legfőbb hozadéka. A tárlat próbál távolságot tartani minden aktuális társadalmi, politikai kérdéstől, miközben ennek árnyéka azért minduntalan beszivárog a „használt és új” hírek közé, a csillogó kirakat egymásba mosódó villanásai mögé is. Utoljára azonban mind ezektől még inkább eltávolodott alkotásokra hívnám fel a figyelmet, ahol a tükröződés egyrészt ég és föld közötti állapotra utal, felforgatva minden megszokott érzékelésünket, vagy éppen olyan látvány képét vetíti elénk, amelyet a képkivágás szándékosan távol tartott. A művészi beavatkozás eltüntette a valóság színét, és csak homályosan tárta elénk a háromdimenziós kiterjedés kétdimenziós fonákját. A mű megrekedt a köztes létben.
Szeretnék a kiállítás ürügyén kicsit elkalandozni az irodalom világába, hogy egy másik oldalról közelíthessek a téma interpretációjához:
„[…] a hidegnek és a forrónak váltakozását az anyagba költöző isteni erő, Isten szívdobbanásának ritmusa irányítja, az égi szerelem pulzusa, melyben isten hol összekapcsolódik a világgal – időtlensége örökké tartó pillanatában – hol meg elszakad tőle, egy másféle időtlenség végtelenjében; az egyikben a beteljesülés ragyogása kioltja a vágynak és a reménynek halványabb fényeit, a másikban a magány fakítja színtelenné a dolgokat: mert a reménytelenség képtelen arra, hogy Isten napját visszatükrözze, magába nyeli a fénysugarakat, és a világot a félhomály derengi át, amelyben nincsenek árnyak, s mintha nem is lenne valóság sem, az élők és a holtak birodalma megkülönbözhetetlenül összeolvad – mert hiszen az élet lángjában Isten és a világ találkozik, a szén és az oxigén – s ugyan nem nevezhetünk-e minden lángot szerelemnek, hiszen nem ez-e a szerelem lényege: összekapcsolódás a lángolásban, melyben a két elem kölcsönösen elemészti egymást, de úgy, hogy a megsemmisülésből a létezésnek egy másféle anyaga, anyagtalan erő fakad – az elhagyatottság pedig nem az a tükörfolyosó-e, amelyen egymás mellett, de az is lehet, hogy egymásban bolyongunk, összetartozásunkat fel nem ismerő szerelmesek, akik csak a magunk vágyát látjuk visszaragyogni a tompa, foncsorukat vesztett tükrökből, s nem azt, aki rajtuk keresztül valóban belenéz, s onnét vissza, a másikat, lényünk kiegészítőjét, s rajta túl az Istent, akinek villódzó fényét nem ismerjük fel […]”3
Színe és fonákja egysége, köztük a foncsorként érzékelhetetlenül vékony, mégis láthatóan tükröző felület dimenzióváltásai a Teremtőt, a teremtést mutatják az alkotó ember pillantása mögött. Képek, vetítések, vetületek, átlátszatlan fénypászmák, egymást feltételező vágyak, álmok. Ez tehát egy művészien válogatott inspiratív kiállítás summája.
Kiállító művészek:
Agócs József, Balogh Gábor, Baloghné dr Kovács Matild, Beregi Edina, Chochol Etelka, Cserkuti György, Fejér Kati, Fekete István, Gál András, Gáti György, Hupján Attila, Juhász László, Kurdi Zoltán, Láng-Miticzky András, Lantos István, Liszi Renáta, Kozák Albert, M. Nagy Péter, Máthé András, Méhész Balázs, Mike Károly, Módos Gábor, Mucsy Szilvia, Mudrák Attila, Nagy István, Papp Ákos, Siklós Péter, Soltész Boglárka, Staub Ákos, Szamódy Zsolt, Szánthó Tibor, Szemán Ferenc, Szikszay Ágnes, Vida István, Zsila Sándor.
Jegyzetek
- Beney Zsuzsa: Összegyűjtött versek, Digitális Irodalmi Adattár, PIM https://reader.dia.hu/document/Beney_Zsuzsa-Osszegyujtott_versek-34240 (utolsó elérés: 2025. június 2.) ↑
- id. Plinius /23–79/ Naturalis Historiæ, XXXV. 61–69. Gesztelyi Tamás fordítása. Plinius: Természetrajz. Az ásványokról és a művészetekről, Enciklopédia, Budapest, 2001, 177–179. ↑
- Beney Zsuzsa: „Szerelem és őrület között”, Szó és csend között, Liget, Budapest, 1993, pp. 145–146. ↑
