Ébli Gábor: Fotóból műtárgy - A Kádár-korszak fotókultúrája William Guba gyűjteményében

A hatvanas évektől a rendszerváltásig a kísérleti fotográfia a kulturális politika „tűrt” kategóriájának egyik legtermékenyebb területe volt. A felvételek egy része ma már művészettörténeti értéknek számít és - még hosszú kanonizációs folyamat eredményeképpen - szélesebb visszhangot is arathat.

Az 1992 óta Budapesten élő, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett Tomasz Piars kortárs művész és művészeti menedzser az Art Salon Contemporary elnevezésű lakásgalériájában zömmel festészeti kiállításokat rendez, fotóművészeti anyagot 2025 tavaszán mutatott be először. A bejelentkezésre látogatható, nagyvonalúan felújított egykori polgári lakásban egy többszáz tételes fotógyűjteményből volt látható válogatás.¹

A lakás három terében összesen harmincnyolc fotót helyezett ki a gyűjtő, saját rendezésében. A művek egységes esélyt kaptak: ugyanolyan méretű, hófehér keret és paszpartu öltöztette őket, így a kompozíciókra volt hagyva, melyik, milyen vizuális elemmel szólítja meg a befogadót. Míg a műveket antikváriusi pontosságú képfeliratok kísérték, a rendezés fő törekvése az volt, hogy a viszonylag kis méretű fotók, az A4-es méretet nem meghaladó, eredeti (vintage) nagyítások a „high art” kategóriájába tartozzanak, és ennek megfelelő aurát képezhessenek önmaguk köré.

Befogadásukban nem is alkotójuk neve a fő támpont. Ezeket a fotósokat nem képviselik galériák. Nem képzőművészek, akik fotós eszközökkel is dolgoztak, és akiknek a fotós munkái a képzőművészeti életművük felértékelődésének részeként válnak mostanság ismertté, hanem fotósok, akik folyóiratokban közölték, fotóklubok és fotókörök kis kiállításain mutatták be akkoriban ezeket a felvételeket. Nem a fióknak készítették a nagyításokat, hiszen a munkák hátán rendre ott a kiállítási pecsét, a szerzői szignó és egyéb jelzés, például a lap tervezőgrafikusának szerkesztővonala, de nem is tartósan kiállítási szerepre, nem műalkotás státuszra készültek ezek a fotók.

Talán ettől is olyan erősek. Alkotóikat nem nyomasztotta a bizonyítási kényszer. Kis téttel, bátran lehetett kísérletezni. Csupa olyan fotós szerepel a gyűjteményben, akik mélyen ismerték szakmájuk minden technikai csínját, fotós szemmel figyelték a világot a hétköznapokban is, és a részletek iránti érzékenység a műszaki tudással együtt ilyen kis csodákat varázsolt elő a műtermeikből. Ezek a laborok a szabadság kis szigetei voltak, ahol - tudva vagy nem tudva a nemzetközi művészeti folyamatokról, de érezve a korszellem hatását - a hatvanas, hetvenes, részben a nyolcvanas évek egyetemes esztétikai felismeréseivel lépést tartó kompozíciók születtek. A kiállítás nem is ért el a jelenig, az időben utolsó mű 1996-os dátumú volt; ez a válogatás a történelemmé váló félmúlt vizuális kultúrájára fókuszált.

A tárlatot a gyűjtő úgy rendezte, hogy kis stiláris vagy tematikus egységeket formált. A legszembetűnőbb csoportot talán a geometrikus absztrakció címkéjével lehet illetni. Nem művészeti helyzeteket, hanem mindennapi, ipari tárgyakat, épületrészleteket ragadnak meg ezek a kompozíciók - és a képkivágás, a fókusz egy bizonyos részlete teszi ezeket elvont művészetté. Például Nervetti Károly egymás mögött sorjázó betonvasakat kapott lencsevégre. Ritmusuk, kapu, boltív jellegű hajlásuk, finoman bordázott felületük a tudatosan alsó szemszögből történt fotózás révén, az égbolt hátterével, légies alakzatokat varázsol belőlük.

Míg a betonvas majd az építkezéshez lesz szükséges, addig Heincz Endre egy már (majdnem) kész épületen talált egy váratlanul művészi részletet. Ott, ahová igazából senki nem néz: a tetőn. Háztetőkről készült sorozatának ezen a 9. számú művén két nyílás kerül egymással párbeszédbe. A nagyobbikból történetesen kiáll néhány betonvas, talán még befejezetlen a munka. A lapostetőt éles napfény süti meg, a két kéménynyílás vagy egyéb funkciójú lejáró sötét folttal terpeszkedik a felületen.

Ágoston István egy toronyház építkezése közben ragadta meg a látszólag ünnepi pillanatot, amikor levelekben gazdag ágat tűztek az állványzat legfelső szintjére, jelezve, hogy felértek a csúcsra. A fotó azonban korántsem ideológiai reklám. A részletek a háttérbe vannak szorítva, az épület szintjei és az állványokon dolgozó munkások egyaránt fekete-fehér sziluettekre vannak redukálva. Vizuálisan dinamikus kompozíció, amely éppen a munka monotonitását, a dolgozó és a majd ide beköltöző embereket elszemélytelenítő jellegét emeli ki. A vertikális fotó egy modern kori Bábel tornya.

A figuratív műveket egy másik vonulatra lehet felfűzni. A legmeglepőbb talán Szervátiusz Tibor fotója saját kőszobráról. Különlegessége, hogy Gyarmathy Tihamér a műtermében tette ki - a fotó sarkában még kivehetők a rajzszegek nyomai. A festőművész évtizedeken át asztrofizikai motívumok mentén készítette elvont, légies képeit; vajon miért kötődött ilyen mélyen egy súlyos és nagyon is figurális kőszoborhoz? A szoborról készült fotó segít felismerni, hogy Szervátiusz mennyire elvonatkoztatott a részletektől, s a figura lényegét kereste, hasonlóan ahhoz, ahogy Gyarmathy az univerzum esszenciális ritmusát igyekezett megragadni festményein. A kükládikus egyszerűségű kőszobor éppen annyira figuratív, amennyire elvont; a fotó az ősi alak időtlen tekintetét állítja a középpontba.

Az alakfotózás megkerülhetetlen motívumtípusa az akt. De ez is milyen áttétellel jelenik meg a gyűjteményben! Először is, a kiállítás egyetlen női alkotójáról van szó, aki ráadásul férjezett nevén fotózott. Másrészt Gönczi Andrásné felvételén a női figura mintha beburkolódzna valamibe. A test mezítelen, mégis takarja valami, az alak és környezete egy anyagszerű képzetté olvad egybe. Mintha puha textília fedné a kompozíciót, sőt, maga az alak lenne nőies textilből. Anyaggá változik az alak.

Szathmáry-Király Ádám fotójának ihletője látszólag szintén a női szépség, ezúttal az arcé. A tükrözéses felépítésű kompozíció meg is duplázza az arcot. Két arcfél néz így szembe egymással. Vajon teljesen egyformák? Az alkotó címadása (Janus) arra utal, hogy nem: arcunk, amint lelkünk is, többféle megjelenést mutat, sokféle arcunk van.

Kőből faragott fej, anyagszerűvé tett test, a lelket tükröző arc - a figuratív művek sorában Soltész István Kezdetek kezdete című fotója egy különleges testtájra, a köldökre összpontosít. A magzat számára az életet jelentő kapocs archaikus egyszerűségű kompozíció közepén jelenik meg. Asszociálhatunk ókori szobor maradványára, de növényi, természeti formákra is. A példaként hozott négy figuratív inspirációjú fotó közös eleme az emberi lét valamilyen lényegi elemének keresése, az elvonatkoztatás a konkrét egyéntől, nemtől, életkortól, a testhez kapcsolódó fantáziáktól az örökérvényűség érdekében.

Absztrakció és figurativitás összeérnek, ahogy azt a kiállítás vivőképe, Nagy Ottó Sándornak a meghívón is közölt fotója mutatja. Az anyagában színezett papírra montázseljárással úgy álmodott hatalmas, mandalaszerű napraforgót a fotós, hogy annak szirmai valójában egy kinyújtott, kecses láb és balettszerű mozdulattal spiccelő lábfej képéből állnak össze. Egyik élő, figuratív formából absztrakcióval születik a másik.

Ratkai Barnabás Tatlin-képeslapjától Zsigri Oszkár tájképén át Wonke Rezsőnek a csepeli kerékpárgyárban készült fotójáig, sokrétű a gyűjteménynek csupán töredékét bemutató kiállítás. A közös nevező a látás: a fotósok szeme, hogy észrevették a banálist a művészi szintre emelő megoldások kulcsát, valamint a gyűjtő szeme, hogy ma, néhány évtizeddel a felvételek elkészülte után, felfedezi azokat a papírrégiségek műkereskedelmében, hagyatékokban, kisárverésekben. Igazi connaisseur válogatás ez, vállalja a bátorságot, hogy a művészeti szcénában (még) kevéssé jegyzett nevektől az elmúlt húsz év türelmes gyűjtőmunkája során egybeterelt műveket úgy állítsa ki, hogy azzal újat mondjon egy korszak vizuális kultúrájáról.

Nem véletlen, hogy a gyűjtő művészettörténet szakot végzett az ELTE-n és szabadúszó művészeti szakértőként dolgozik már másfél évtizede. Mivel megbízásai gyakran viszik külföldi vizekre, illetve Tbilisziből származó divattervező feleségével is nemzetközi életet él, a William Guba „művésznevet” használja (Guba Vilmosként született). A gyűjtés gyermekkora óta kíséri, már iskolásként vett egy-egy fotót, majd a divat világában szerzett tapasztalatai, a divatfotózás iránti elkötelezettsége is a fotó felé terelte gyűjtői érdeklődését. Dolgozott a Frenák Pál Társulat menedzsereként is, és ezek a progresszív kortárs értékek a történeti tanulmányokkal egyenlő mértékben alakították a látását, amely ma a műtárgypiaci döntéseiben segíti. Fotógyűjteményéből további kiállítások várhatók, fő szándéka, hogy ezeket az elfeledett felvételeket újra beemelje a megbecsült műtárgy kategóriájába.

Jegyzetek

1. 1. https://budapestphotofestival.blog.hu/2025/04/11/outlandish_kepek_hona_szemelvenyek_egy_fotogyujtemenybol ↑