fotóművészet

Farkas Zsuzsa: Nép-kép, 1862 ‒ újragondolva

Nemrégiben mutattuk be a Fotóművészet lapjain Tiedge János fellelhető vizitkártyáit, életrajzában megemlítettük a londoni világkiállításra készült fényképeit, melyeket eddig csak forrásokból ismertünk.2 Közel húsz évvel ezelőtt jelent meg az első tanulmányom Tiedgéről a Néprajzi Értesítőben, melynek kapcsán Fejős Zoltán jogosan tette fel a költői kérdést, mindez nagyon érdekes, de hol vannak a képek? A válasz most megérkezett, a pandémia alatt egy kiváló néprajzos a Victoria & Albert Múzeum anyagában megtalálta a digitalizálási programnak köszönhetően nyilvánossá vált fotógyűjtemény egy részében a 150 éve beleltározott magyar anyagot, mely kiegészült a Néprajzi Múzeum albumával. Az egykor Londonban kiállított 76 képből most 45 darab látható a Néprajzi Múzeumban reprezentatív módon, kontextusba helyezve.3 A szemet gyönyörködtető, színes nagy méretű fényképek átírják a magyar fotótörténetet, jelentősen gazdagítják a magyar néprajzi fényképezés kezdeteiről szóló tudásunkat.4

01. Magyarország színezve, rejtőzködő fényképek 1862-ből című kiállítás részlete a Néprajzi Múzeumban.

A képek felfedezésének tényét Lackner Mónika megosztotta velünk, így digitális formában láthattuk a jó állapotban lévő, kiváló felvételeket. Folytattuk tehát a kutatásokat, hiszen egyrészt a történet, másrészt az modellek, harmadrészt az ábrázolások milyensége együttesen vetettek fel újabb kérdéseket. A világkiállítási téma egykori megállapításai sok ponton kiegészültek Lackner Mónika és Fejős Zoltán társadalomtörténeti kutatásaival. A régi tanulmány középpontjában a fényképek megvalósításának története állt. A felgyűjtött anyagból kirajzolódott egy politikai program, amely az 1861-es sikertelen osztrák-magyar megegyezést követő, nehéz időkre mutatott rá. A megbékélési tárgyalások elakadtak és még néhány évnek el kellett telnie a kiegyezésig. A helyzet politikai bonyolultsága miatt a londoni világkiállításon szereplő Osztrák Császárság szervezésében a hivatalos reprezentáció kialakítása nagyon nehezen haladt, hiszen azt kellett eldönteni, hogy a magyarok Ausztria kiállításán belül vagy önállóan szerepelhetnek-e. Az osztrák állam elkülönített egy összeget a kiállítandó tárgyak összegyűjtésére, utaztatásra és magára a kiállításra, melyből a magyarok is kaptak egy keveset.5 Az osztrák fényképészeti részleg neves szakemberek közül válogatott, tudjuk, hogy csak a „politikailag megfelelő” mesterek (vagyis azok, akik a 1848-as eseményekben nem vettek részt) szerepelhettek. „Austria” égisze alatt a XIV. osztályban kiállíthatott: Angerer. Ludwig (Bécs), Lemann, Karl (Bécs), Mayer, Georg (Pest), Melingo, Achilles (Bécs), Perini6 (Velence), Rupp, Wilhelm (Prága), Widter, Anton (Bécs), Wünsch, Gustav (Bécs).

02. England, William (London Stereoscopic ang Photographic Company): The nave, from eastern dome, sztereofotográfia, 1862, Library of Congress Prints and Photographs Division Washington.

A londoni magyar bemutató szervezését az Országos Magyar Gazdasági Egylet segítette.7 A Magyar Királyi Helytartótanács alakított egy Országos Központi Bizottmányt a londoni világkiállítás ügyében, a tanácskozások tartására és a kiállítási tárgyak összegyűjtésére az OMGE Köztelken álló építménye szolgált „gyűlhelyül”.8 A kinevezett kiállításszervező Jankó Vince (1816–1900) feladata az volt, hogy olyan magyar termény- és termékbemutató szervezzen, amely kellően reprezentálja az országot. Jankó a hazai gyakorlatban szokatlan elképzeléssel állt elő, mely szerint a terménykiállítás oldalfalainak díszítését Tiedge János fényképész által készített pazar fényképekkel oldja meg. Jankó lelkesen fogott hozzá a szervezéshez, kapcsolata a sajtóval nagyon jó volt. A hírlapi híradások, felhívások, levelek, ismertetők alapján régóta ismert a kiállítás létrejöttének története. Az első felhívások császári engedéllyel csak 1861 szeptemberében jelentek meg, ebben részletezték azt, hogy milyen formalitásokkal jár az iparosok számára a kiállításon való részvétel.9 1861. november 16-án kelt újabb felhívásában Jankó bejelentette, hogy a termény- és termékkiállítás tárgyai mögé a falra fényképeket helyeznek el. Négy témát javasoltak: népviseletek, jelesebb állatfajok, gazdasági eszközök és borvidékek. Pénz azonban nem állt rendelkezésre, ezért azt kérte, hogy alakuljanak minden megyében hölgykörök a lebonyolításra. A munka kivitelezését megnehezítette a téli időszak és a helyszínek közötti jelentős távolság. Jankó előzetesen megállapodott Pesten egy „előkelő fényképíróval”, hogy készítsen ötven-hatvan képet. Utalást találtunk arra, hogy Simonyi Antallal is tárgyalt ez ügyben, végül Tiedge Jánossal állapodott meg. A felkért adakozók és a segítő hölgyek fő feladata az volt, hogy öt személyt (egy öregembert, egy középkorú férfit és asszonyt, egy fiatal legényt és leányt) tisztességes öltözetben Pestre utaztassanak, vagyis össze kellett gyűjteni az útiköltséget és a fényképíró díját.

A bizottmány által jóváhagyott program gyorsan változott, hiszen 1861 decemberében a sajtónak kiadott következő tervezetben már jól láthatók a problémák hatására történt módosítások. Első lépésként elkülönítették az állatok megörökítését, a kiállításban kitömött állatok és a róluk készített festmények reprodukciói szerepeltek. A népképek készítésének programja szerint olyan megyékből, ahol több „népfaj” él, több csoportot kellett összeállítani.

03. Tiedge János: Parasztok Pécskáról – Pecica, Románia (Arad megye), 1862, sópapír V&A. 04. Tiedge János: Sopron városi polgárok, 1862, sópapír Néprajzi Múzeum.

A költségvetés szerint a 12×10 hüvelyk10 (30×25 centiméter) nagyságú színes képek díja 25 Forint, ehhez társult az öt személy utaztatási költsége, amely a legtávolabbi megyékből 175 Forintba is belekerült. A hölgyköröknek tehát kétszáz forint összegyűjtéséről kellett gondoskodni, az összeg az első hivatalos felhívásban 100 Forintra módosult. A képek ismeretében felerősödő kérdés az volt, hogy honnan meríthette Jankó Vince az öt modell gondolatát. Miért nem ülhetett középen egy idős nő is, vagyis miért nem lehetett hat fő a képen? (Ezt az előírást sok helyen nem tartották be.) Valószínű, hogy azt is ő határozta meg, hogy zavaró háttér ne legyen a képen, azért, hogy a ruhák, a speciális viseletek kellő hangsúlyt kaphassanak. Tiedge több egész alakos, korábban készített, kiváló csoportképét ismerjük (például a Kugler család), de a komponálásról alkotott elképzelését, az elrendezés hatásos megoldását el kellett fogadtatni a megrendelővel. Jankó Vince 1849-től emigránsként élt Londonban, ott szerezhetett képi ismereteket, ott érlelődhetett meg benne a nemzeti reprezentáció újszerű gondolata. A megvalósult sorozathoz hasonló, mintául szolgáló, az egész nemzetet bemutató fényképeket nem ismerünk. A korszakban volt néhány francia és angol fényképész, akik saját nemzetük és idegen országok lakóinak épületeit, szokásait is lefényképezték. Ezek megvásárolhatók voltak, sőt speciális kiállításokon, üzletekben, kirakatokban, a mesterek műtermében albumokban terjesztették, metszetekbe átköltve az illusztrált magazinokban is közöltek belőlük egzotikumokat. Jankó és Tiedge közös munkájának közvetlen előképe, vagy az arra való utalás eddig nem bukkant fel. A kortárs vagy korábbi viselettörténeti indíttatású litográfiákon általában egy alak látható, esetenként a háttérben kis zsánerjelenettel.

Ahhoz, hogy a világkiállítási fényképek megvalósításának folyamatát feltárjuk, a következő lépés a kiszállások rekonstruálása volt. A mesterek nehezen indultak útnak, mert az utazáshoz és a képek elkészítéséhez császári engedélyt kellett szerezniük. Egy fennmaradt besúgó általi megfigyelés jelentése szerint az osztrákokra nézve nem volt veszélyes Jankó. Végül megérkezett az engedély némi megszorításokkal, és 1861 decemberében a hírlapokban közöltek egy segítségre felszólító levelet, mert a megvalósításra mindössze 2-3 hónap állt rendelkezésre. Az útvonalak megtervezésében az akkor már meglévő vasútvonalak is szerepet játszhattak. 1862. január 24-én Jankó Vince levelét közölte az Alföld című folyóirat, melyben ismertette Tiedge János pesti mesterrel történt megállapodását, mely szerint száz népviseleti kép készül a helyszíneken. Jankó a munkák támogatását kérte a helyiektől: „méltóztassanak vidékenkint a legeredetibb népviseleteket kiszemelni”. Az elért eredményről Jankót kellett értesíteni, aki a segítőkhöz irányította a fényképészeket, a „vándor-művészeket”.11 1862. január közepén Tiedge János és Sebes Emil segítő – aki eredetileg kiadó és könyvkereskedő12 – elindult az Alföldre. Cegléden, Nagykőrösön, Kecskeméten egy-egy, Szegeden két, Szabadkán három, Kiszomborban három felvétel készült.13 Elhíresült adoma szerint Kiszomborban egy cigány családot állítottak a kamera elé, egy idős férfi hegedűt, egy középkorú kalapácsot, a másik serpenyőt, a menyecske pedig pipát tartott a kezében. A társaság megijedt a fényképezőgéptől, hiszen a lábon álló szekrénykén rézcsukló védte az üvegcsövet. Végül a falu bírája mentette meg a helyzetet, a cigányok közé állt, hogy bizonyítsa, nem fegyverrel állnak szemben.14

05. England, William (London Stereosopic ang Photographic Company): South East Picture Gallery, sztereofotográfia, 1862, Library of Congress Prints and Photographs Division Washington.

06. England, William (London Stereosopic ang Photographic Company): The North-East Gallery of Architectural Designs, sztereofotográfia, 1862, Library of Congress Prints and Photographs Division, Washington.

Felmerül ma a kérdés, hogy vajon az Aradig terjedő vasúthálózat, vagy az alföldi magyar parasztoknak a korábbi sikeres litográfiai lapokon történt megörökítése okozta (vagyis a régi tradíció és kánon) az útvonal kiválasztását, vagy mindez csak Jankó kapcsolati hálójának köszönhető? Az újabb kutatások rámutattak arra, hogy Debrecenben is jártak, a császári belügyminisztérium utasította a Helytartótanácsot, hogy vizsgálják ki a két fényképező ember tevékenységét. A kivizsgálás eredménye nem ismert, a debreceni levéltárban nincs erre utaló hivatalos irat. 1862 február elején befejezte a két fényképész az Alföldön tett körutat, melynek huszonnégy fénykép lett az eredménye. Ezután a Dunántúl vidékeit járták be,15 de erről az útról és ezek eredményeiről mindeddig csak egy Pécs környéki tudósítás került elő. A Pécsi Lapok március 30-án arról írt, hogy Tiedge utazó fényképész vajszlói pórleányokat és legényeket örökített meg a londoni kiállítás számára.16

07. Tiedge János: Makói parasztok, (Csanád megye) 1862, sópapír V&A (A budapesti kiállításon kiválasztott, felnagyított kép.)

A Zala Megyei Levéltár őrzi azt az újonnan talált felhívást, amelyet Jankó minden megye alispánjának elküldött, melyben kéri, hogy segítsenek neki a helyi terményekről adatokat gyűjteni. Hivatalos levele végén megjegyzi: „Tapasztalásból tudván pedig, hogy az eféle tudakozások a közönségnél hamar félremagyaráztatnak, esedezem alázatosan, méltóztasson a szolgabíró urakat utasítani, hogy az adatok megszerzésénél a dolognak hivatalos szint ne adjanak, s akkint járjanak el, hogy a teendő tudakozások feltűnővé ne váljanak.” 1861 elején választott megyei tisztikarokat az év végén feloszlatták, 1862-től újból a neoabszolutizmus idején alkalmazott kinevezéses rendszer lépett életbe, a megyei közgyűlések tartását újra beszüntették.17

A bizottmány eredeti felhívása szerint a világkiállításra szánt tárgyakat január 15-ig kellett elküldeni Pestre, majd fokozatosan kitolódott az időpont, végül az összegyűlt anyagnak csak egy részét mutatták be a pesti polgároknak. Jankó Vince gyűjteményes anyagát az OMGE köztelki termeiben, az Üllői úton állították ki. Ez az úgynevezett „előleges” bemutató március 1-jétől 10-ig állt; a sajtó szerint érdekes látvány volt negyven krajcár belépődíjért.18 Ez az öt napig tartó kiállítás az első szervezett bemutató volt Pesten. Korábban is láthatott a közönség néhány fényképet a Műegylet tárlatain, a műárusok boltjában, a kirakatokban, a fényképészek műtermének várakozó előszobájában.

A korabeli forrásokból viszonylag könnyen rekonstruálható volt régen is, hogy miként vélekedtek a kortársak a világkiállítási megjelenésről. Ezek a források tovább bővíthetők. A Pesti Hírnök szerint a fényképek hátterét nem ártott volna festőibbé tenni.19 Balázs Sándor (1830‒1887) író szerint: „Kiválólag sikerülteknek mondhatók Vidacs gyármunkásait, a szegedi halászokat, kis-zombori czigányokat és mármarosi románokat.” (Sajnos a halászokat és a cigányokat ábrázoló kép nem került elő.) „K” szerző az Alföld című lapban felhívta a figyelmet, hogy a londoni kiállításon látható népképeken jól láthatók az öltözékek „különcségei.”20 Szemere Bertalan, Rónay Jácint mellett Csanak József debreceni kereskedő is levelekben számolt be londoni élményeiről, utóbbi megjelent a Hortobágy című lapban. Életrajzában azt olvashatjuk, hogy a londoni kiállításon megfigyelte a fényképeket is, 76 színes művet említ.21

08. Magyarország színezve kiállítás részlete 09. Stevens, A. - Linton, W.J.: Design for the Honorable Mention Award Certificate of the London International Exhibition of 1862, Yale University Art Gallery, 42×29 cm, reprodukció 10. Tiedge János fényképének hátlapja 1864-től, mgt.

Vahot Imre végignézte Londonban a kiállított tárgyakat, majd benyomásait egy magyar nyelvű füzetben is megjelentette. „Az is jó gondolat volt Jankótól, hogy hazai terményeink gyűjteménye fölé a termesztő, földmívelő és iparos magyar nép igen jól sikerült és szépen színezett photographiai képeit helyezé. Számos példányban látható volt itt a magyar nép eredeti fajisága és majd egyszerű, de takaros, majd keleti pompájú ruhaviselete, mikből a külföldiek megtanulhatták, hogy köznépünk koránsem (sic) oly vad és marczona, mint némelyek el akarták hitetni velök.”22 A kiállított fényképek között felfedezett két olyat, ahol ismert színészek jelenítették meg a parasztokat. Az egyiken felismerte Lendvay Mártont és Munkácsy Flórát, akik fiatal párként egy népies ház belsejében ültek. A másikon pedig Vörös Eszter ismert írónő „mint jó képű, tisztes anyóka rokka mellett, népesen öltözve szerepeltek ott.”23 Majd sajnálkozva jegyezte meg, hogy a tősgyökeres magyarságú tiszai nép fényképe hiányzik a kiállításból, nyitott kérdés marad, hogy miért? Vahot véleménye szerint a terménytárlaton résztvevő minden magyar kiállító érmet érdemelt volna, hiszen a South Kensington Museum (a mai Victoria and Albert Múzeum elődje) ajánlatot tett az egész magyar terménykiállítás átvételére, „hogy az hasznos tanulság s tájékozó útmutatás végett folyton közszemlére legyen kitéve London s az egész világ előtt.”24

Liptay Pál (1845‒1907) gazdasági szakember 1867-ben beszámolt utazásáról a Heti Postában, Londoni levelek címmel. Amikor a Kristály-palotába megérkezett, feltűnt neki „Az 1862 diki kiállításból hátra maradt tárgyak, többek közt az első emeleti karzaton a »Hungarian Collection«, magyar gyűjtemény is, mely fölött ott ragyog a magyar címer. Itt vannak még a magyar népviseleti fényképek is Tiedge-től, a kőszén, réz-, só-, fa-, dohány-, gyapjú-, selyem.”25 Ma már tudjuk, hogy a kiállított képek közül megvásároltak néhányat a londoni Educational Library számára, amely végül beolvadt a mai Vicoria and Albert Múzeum fotógyűjteményébe. A könyvtárból való átszállításkor 1885-ben leltározták be Tiedge János 27 és Mayer György egy felvételét.

A világkiállításon a magyar kiállítási tárgyakat egy tömbben, két helyiségben mutatták be. A magyar címerrel díszített helyiségek után három teremben összevegyítve nézhették meg a látogatók a többi osztrák-magyar tárgyat. Az osztrákok által összeállított fényképészeti csapat a Fényképészeti gépek és fényképek elnevezésű XIV. csoportban mutatkozott be. Érmet kapott a bécsi Ludwig Angerer, aki azonnal hangsúlyos helyen tüntette fel ennek elő- és hátlapját fényképeinek hátoldalán. Továbbá Carl Dietzler mechanikus és optikus Bécsben, Carl Ponti optikus Velencében és Voigländer és fia Bécsben. Arenstein beszámolójából tudjuk, hogy elismerő oklevelet kapott a fényképészek közül Carl Leman, Leth, Achilles Melinger, Anton Widter Bécsből, Wilhelm Rupp Prágából.26 Elismerték, hogy a magyarok közül Carl Osterlamm27 és Tiedge János kiemelt szerepet játszott. Amikor később Máday Izidor számba vette a magyar sikereket, ő is kiemelte kettőjük sikerét, felemlítve, hogy Tiedge a dél-magyarországi népviseletet ábrázoló nagy fényképi gyűjteményért kapott elismerést.28

1862 júliusában a londoni világkiállításon a 20 500 kiállító közül 12 500 kitüntetést kapott, hétezer érmet és ötezerötszáz dicsérő oklevelet osztottak ki. A 188 magyar iparosból 138-at jutalmaztak. A XIV. osztály keretében dicsérő oklevelet kapott Tiedge János. A nemzetközi zsűri által adományozott, 1862. július 11-én keltezett oklevelet A. Stevens tervezte, és W. J. Linton metszette.29 1864-ben Tiedge vizitkártyái hátlapján is megjelentette az elismerését igazoló jelentős iratot. A Pollak Testvérek nyomdájában készített lapon az alsó részen, a szobor alatt „Pesten” és alatta „Kristóf tér 5. szám” feliratok olvashatók. A Rózsa György által megtalált album egyik arcképe alapján feltételezhető, hogy maga a fényképész tekint ránk a verzón, az alsó mezőben.30

Kautz Gyula közgazdász világtárlati ismertetőjében a gépek osztályán belül utalt a fényképészetre. Véleménye szerint változatos anyag volt kiállítva, de „valódi műremekeket” csak Franciaország és az „Észak-Amerikai Unio” (és részben Ausztria) mutatott be. Szerinte maga a világtárlat „a nemzeti hiúságnak és feltűnésvágynak még nagyobb mértékbeni fokozására szolgál.”31 Ezt a gondolatot testesíti meg a magyar reprezentatív fényképsorozat is, mely a politikai helyzet miatt pozitív kicsengésű olvasatot is elbír. „Az ipartárlatokon az ipar rendesen ünnepies köntösben, külsőségekre legfőbb nyomatékot helyező formában jelentkezik.” ‒ állítja Kautz. Milyen szerencse, hogy ünnepies megjelenés legfőbb tárgyi eszközei között a színezett fényképek is ott szerepeltek. A kulturáltságot, szépséget, divatkövetést, kellő megjelenést bizonyító művek felmutatása a kultúra tövébe fészkelt országnak fontos eredménye volt.32

A legérdekesebb kritika a „rút fényképek vagy eredeti öltözékek” dilemmáját tárja elénk. A gróf Teleki Emma által írt 1867-es párizsi világkiállítási ismertető két vaskos kötet.33 Az egyes országok ismertetésénél néhány mondattal megemlítette, ha ott fotográfia volt kiállítva, így összesen negyven esetben szólt ezekről a tárgyakról. A Magyarország fejezetben utal arra, hogy a bemutatkozó, az országot reprezentáló tárgyi anyag 1867-ben két szerény szobában foglalt helyet. Felhívta a figyelmet arra, hogy a viseletek szépen illettek volna a kövek és termények mellé, „és ezek nem rút fényképeken, mint az 1862-beli londoni világtárlatkor, de a magok valóságában” kell bemutatni.34 Véleménye szerint a magyar népviseletet nem bábukon, hanem fogasokon „kitárva” egyszerű szekrényekben szükséges kiállítani.35 Annyiban igaza lehet, hogy egy valódi öltözék hatásossága nem mérhető azokhoz a kis méretű, elvonatkoztatást igénylő képi illúziókhoz képest, mint amilyenek a fényképeken megjelenhettek.

A világkiállítás reprezentációjával való ötletelés állandó változásban volt. Csak pár év telt el az 1862-es londoni világkiállítás után és a hatásos nép-kép fogalom újra definiálódott, a kiállíthatóság határai pedig tágultak. Új kihívások keletkeztek, hiszen kérdéssé vált, hogy a Magyar Korona népeinek sokszínűsége, vagy a jellegzetes alföldi táj hangsúlyozása kerüljön a sajátságos megjelenés középpontjába. 1867-ben a világkiállításon a francia gyűjteményben kiállították Nicéphore Niépce történetét a fényképezés feltalálásáról, miközben olyan technikai újítások is a nézők elé kerültek, mint a porcelánra alkalmazható, az arany, ezüst és bronzzal bevont papírra készült fényképek. A kiállítási épületben Ausztria területén egy nagyobb út közepén állt a Herendi porcelán gúlája, amely mögött egy szegletben fényképek és nagyító-üvegek foglaltak helyet. „A színes fényképek közt kivált a pesti Strelisky szép képmásait és a pozsonyi Kozics régi magyarát kell megjegyezni.” ‒ írta Teleki Emma.36 A fényképek megítélése gyorsan változott, a képeknek a politikai demonstrációban játszott szerepe háttérbe szorult, a technikai újítások és művészi kivitelezések kerültek előtérbe. A világ felé való megmutatkozás, a reprezentálás egyik ága a színészek által bemutatott, paraszti ruházat színesben való ábrázolása maradt.

A Londonban őrzött 28 felvételen összesen 92 modell, a Néprajzi Múzeum tulajdonát képező 17 képen pedig 152 alak sorakozik fel, az igen ritkán látható színezett sópapír képeken. Megismerkedhetünk 244 modellel, akik szerepet vállaltak a Jankó Vince által megálmodott magyar nép-kép bemutatóban.

11-12. A kiállításban egy digitális monitoron Lackner Mónika magyarázata olvasható a viseletekről

Jegyzetek

  1. Farkas Zsuzsa: „Nép-kép, 1862. Adatok a néprajzi fényképezés kezdetei hazánkban témához”, Néprajzi Értesítő 89. évf. 2007. Budapest, 2008, 107‒126. ↑
  2. Farkas Zsuzsa: „Egy mester a feledés homályában. Tiedge János vizitkártyái”, Fotóművészet, 2024/2., 98‒108. ↑
  3. A kiállítás kurátorai: Lackner Mónika, Fejős Zoltán, Farkas Zsuzsa, Gál Vilmos. ↑
  4. Fejős Zoltán: „Miért a fotó? A fényképezés és a néprajzi muzeológia néhány összefüggése”, Uő (szerk.): Fotó és néprajzi muzeológia, Budapest, Néprajzi Múzeum (Tabula könyvek, 6.), 2004, 7‒37. ↑
  5. Gál Vilmos: Világkiállító magyarok, Budapest, Holnap kiadó, 2008., 2010., Gál Vilmos: Magyar műszaki sikerek a világkiállítások hőskorában (1851‒1911), In: Szerk: Vámos Éva: Tanulmányok a természettudományok, a technika és az orvoslás történetéből. Budapest, 2011. 53-68. Magyar Természettudományi Társulat http://real-eod.mtak.hu/4286/1/Tanulmanyok_2011_09_Gal_Magyar_muszaki_sikerek.pdf, Gál Vilmos: Magyar expo sikerek (1851‒2021), Budapest, MNM, 2023. ↑
  6. A testvérpár keresztnevét nem közlik. ↑
  7. Viszota Gyula: Széchenyi és az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Budapest, Pátria, 1910. ↑
  8. Az OMGE Évkönyve II. füzet, 1861, Pest, 1862, 196. ↑
  9. Pesti Napló, 1861/222., szeptember 27. ↑
  10. A hüvelyk a láb tizenketted része: 2,5 cm ↑
  11. Alföld, 1862/22., január 28. (Természetesen a szó mai értelmében Tiedge nem volt vándorfényképész.) ↑
  12. Sebes 1865-ben meghalt. Pesti Napló, 1865/23., január 28. ↑
  13. Pesti Hírnök, 1862/24., január 30. ↑
  14. Hölgyfutár, 1862/30. március 11., 238. ↑
  15. Pesti Napló, 1862/34., február 11. ↑
  16. Pécsi Lapok, 1862/26., március 30., 103. A hír azt tükrözi, hogy a pesti kiállítás és a szállítás után is dolgozott a mester, nyilván a fényképeket nem volt nehéz utóbb, április folyamán kijuttatni Londonba. ↑
  17. Köszönöm Foki Ibolya főlevéltáros segítségét. ↑
  18. Hölgyfutár, 1862/30., március 11., 238. ↑
  19. Pesti Hírnök, 1862/56., március 8. ↑
  20. K: „Egy látogatás a londoni műkiállításban”, Alföld, 1862/151., július 4. ↑
  21. F. Csanak Dóra: Egy debreceni kereskedő Nyugat-Európában. Csanak József úti levelei 1862-ből, Budapest, MTA, Könyvtár, 1987, 54. ↑
  22. Vahot Imre: Az 1862-ki londoni világkiállítás emlékkönyve, Pest, Szerző, 1863, 105. ↑
  23. Vahot Imre: I. m., 106. ↑
  24. Vahot Imre: I. m., 107. ↑
  25. Heti Posta, 1867/35., november 24. ↑
  26. Arenstein József: Österreichischer Bericht über die internationale Ausstellung in London, 1862, Wien, K.-K. Hof-u. Staatsdruckerei 1863, 416‒421. ↑
  27. Osterlamm Pestről és Budáról készített képeinek kiállítása került elismerésre, melyek vélhetően Heidenhaus Ede felvételei voltak. ↑
  28. Máday Izidor: A világkiállítások. Útmutatás az azokban résztvenni szándékozók számára, Pest, Aigner Lajos, 1872, 30. ↑
  29. Rózsa Györgynek köszönhető ennek a példánynak a megtalálása. Yale University Art Gallery, 1993.1.56 ↑
  30. Rózsa György: „Mesélő fényképek. A Mosonyi- és Skriván-album fotói”, https:// közvilagítás.blogspot.com/2022. szeptember ↑
  31. Dr. Kautz Gyula: Az 1862-iki londoni világ-iparkiállítás, különösen közgazdasági és általános iparműveltségi szempontból, Buda, III. Gépek osztálya, 1863, 66. ↑
  32. Farkas Zsuzsa: „A kultúra tövébe fészkelt ország”, Aetas, 2012/1., 136‒158. ↑
  33. De Gerando Ágostné, Teleki Emma: 1867-diki világtárlat, Paris, Kiadó nélkül, 1. kötet 1868, 544 p., 2. kötet 1869, 570. p. ↑
  34. De Gerando Ágostné, Teleki Emma: I. m., 1. kötet, 519. ↑
  35. De Gerando Ágostné, Teleki Emma: I. m., 1. kötet, 519. ↑
  36. De Gerando Ágostné, Teleki Emma: I. m., 2. kötet, 10. ↑