Somogyi Zsófia: Kivenni a kockát a sors kezéből - Bartha Máté Kockavető című sorozatáról

„Az életét meghatározó hiány arra késztette, hogy szépen, módszeresen kiegészítse a töredéket. A töredék kicsi volt, amit hozzá kellett adni ábránddal és képzelettel, óriási. Mert ez az ember elemi dolga, a toldás. Tanít a van is, persze, de ami nincs, az szorít igazán megfontolásra. Mindenből hiányzik valami, semmi sem egész, ember, halál, élet, minden hiányos.”²

Bartha Máté eddigi szakmai és magánéletének izgalmas és nagyon sokrétű szintézise a Kockavető projekt. „Az egész játéknak indult” ‒ mondhatnánk, és annyi igazságunk lenne, Bartha, doktori témájának megfelelően,³ hogy a fővárost a kockadobás spontán és mégis kötött játékrendszere segítségével feltérképező projekttel pályázott a Capa Központ Budapest Ösztöndíjára. A tervezet el is nyerte a zsűri tetszését, és megkezdődött a munka Csizek Gabriellával. A kurátorral való együtt gondolkodás és teremtés minden projekt esetében nagyon fontos, de itt ráadásul egy, a projektet alapjaiban meghatározó dimenzióváltásra került sor egy kurátori kérdés után. A tervtől és Bartha Máté korábbi műveitől is távoli, személyes dimenziót behozó kulcsfontosságú kérdés így hangzott: Mi a kötődésed Budapesthez? Egy Budapestet új, művészi szempontból górcső alá vevő, nagyobb lélegzetű, kiemelt projekt esetében ez alapvetően fontos tisztázó kérdés. Főleg a jelen helyzetben bizonyult annak: hiszen mennyi kötődése lehet Budapesthez egy Pécsett felnőtt fiatal férfinak?

Kiderült, hogy Bartha esetében egyszerre túl sok, és túl kevés. Túl sok, amennyiben Budapesten született, és itt haltak meg kisgyermek korában a szülei, és túl kevés, amennyiben a felfoghatatlan tragédiák után az alig elkezdődött élet váratlanul félbeszakadt, megállt, s máshol, másokkal folytatódott ‒ egy másik életként.

A „Mi lett volna, ha…? És milyen lenne akkor az életem?” kérdéseket életünk egy pontján mindannyian feltesszük magunknak. Ha (túl) korai traumák nem zökkentenek ki a „helyünkről”, egy viszonylag átlagos életmenetből, akkor ezt általában inkább már felnőttfejjel latolgatjuk, amikor már (úgy) tudjuk, hogy bizonyos utak és lehetőségek végképp bezáródtak előttünk.

Minden kor minden társadalma rendelkezett egy elképzeléssel arról, hogy nagyjából milyen életutak várnak az akkor és ott születettekre. A miénk is, és bár tudjuk, hogy szinte csak kivételek vannak, és minden sors másként, de egyaránt nehéz, az árván maradás mégis különösen fájdalmas, alapvetően töri szét a világ addigi szerkezetét egy gyermek körül. Irdatlan munka összerendezni a képet az értelmetlen darabokra szétrobbanó valóságról ‒ vagy inkább, irdatlan munka egy „mégis-saját” világot összeépíteni a régi, megtalált, és az új, általunk formált részletekből. Ezt a munkát minden gyereknek el kell végeznie ‒ mit hoz, mit kapott a családjától, s mi ő maga mindezekben, és mindezektől függetlenül - de légüres térben a viszonyulás (és annak megtartó ereje) válik semmissé, vagy legalábbis nagyon nehézzé. A hiányhoz nagyon bonyolult kapcsolódni.

A lelki út, a gyász, amelyet nem csak a halottaink miatt, hanem saját elveszített életünk kapcsán is fel kell dolgozni, ölthet valódi formát, és lehet rendkívül gyógyító. A valódi, mély emberi tapasztalatok megosztása pedig szintén az a megosztónak, és annak is, aki kapcsolódhat így máshoz, s azon keresztül saját magához. Így pedig végső soron közösségi szinten is gyógyít a megmutatás. Nagy élmény, amikor kiderül: nem vagyunk egyedül a tapasztalatainkkal.

A Kockavető projekt keretében tehát Bartha Máté bejárja szülővárosát, a testével írja bele magát annak fizikai terébe, valósítja meg igazi, kitörölhetetlen jelenlétét és viszonyulásait a városban és a várossal, miközben bejárja az emlékek, az álmok és a sors (kocka) adta mélyebb, láthatatlanabb, bonyolultabb, a gondolataiban, érzéseiben áramló utat is.

Ahogy maga is elmondta: a projektet performatívnak szánták a kurátorral, azaz az volt a(z egyik) végső cél, hogy benne történjen valami.

És történt.

A kockadobás-módszer a szerepjátékokból (D’n’D, M.A.G.U.S) ismerős: a sorsszerűséget, a résztvevők akarata feletti, de őket nagyon is meghatározó folyamatokat a kockavetés a maga megkérdőjelezhetetlen és szigorúan betartandó kiszámíthatatlanságával a sorsszerűséget hozza be a játékba. Izgalmas, hogy a kockák oldalainak száma (két darab, 8 oldalú kockáról van szó) keretet ad annak, hány verzió történhet egyáltalán, éppen úgy, ahogy az életünkben, ahol számtalan párhuzamos sors bontakozhat ki a születésünk körüli adottságainkból, ám az esélyek száma nem végtelen számú.⁴

A kiindulópont a XX. kerület volt, ahol a 6-os út beér a fővárosba. Az út, amelyen félúton autóbalesetben vesztette életét az édesanya.⁵ Innen spirál alakban haladt kerületenként a fotós, azokon belül pedig a kikockázott, random útvonalon, útba ejtve néhány fontos helyszínt, amelyeken kívül az út végpontja volt csak biztos: az a lakás a Belgrád rakparton, ahová Bartha született, és ahol az apja meghalt rákban.

Az útvonal mindig spontán, az aznapi kockavetésekkel alakult, s hogy követhető legyen, egy hatalmas Budapest térképen minden kerületre rajzszögek közé kifeszülő fonalakkal „felrajzolta” azt a művész. És valóban az úton haladt; egész napokat szánt az újabb és újabb szakaszokra, a köztes időkben nem dolgozott a projekten. Offline üzemmódra váltva, gyalog és BKV-val közlekedett csak. Mai világunkban ezek a szabályok már-már igazi zarándoklattá tették a haladást egyik helyről a másikra. Ennek a haladásnak, utazásnak más dimenziója is volt: a megmaradt, nem egy esetben akár csak pár éve előkerült emlékek ‒ gyerekrajzok, szülei rajzai, fotói, naplóbejegyzései ‒ mélyére is a projekt során merült. Minden „zarándok napon” magával vitt egy fotóalbumba téve egy adagot, amelyet elő-elővett a folyamat során. Vizsgálta, reflektált rá, mentálisan, lelkileg és vizuálisan beillesztette emlékei rendszerébe azokat. A napok során természetesen fotók is készülnek, és a végponthoz való megérkezés után készen állnak az új és archív anyagok, hogy bemutatásukkal valami lezárulhasson.

Az installációban egymásra rétegződik múlt és jelen; a „hozott anyag” adja az alapot, rajzolja ki a ritmust és határozza meg a „fejezetek számát”. Utóbbiról azután világossá válik, hogy ez nem ilyen egyszerű: művész és kurátor egy olyan elemet választanak rendezőelvként, amely valóban minden réteget magába olvaszt: a fotós visszatérő álmait. Benne az álmok szürreális nyelvének megfelelően egybeformálódó, víziókká vált emlékekkel, érzésekkel, kérdésekkel, szorongásokkal. Az álmok száma adja ki a főbb egységek számát, ahogy azok vizuális világát is, azaz azt is, melyik archív és melyik új kép kerül így egymás alá-fölé-mellé.

Az alapot adó képek között vannak régi fotók: például egy kép arról, ahogy egy nyári napon az édesapja épp egy tóban búvárkodott. Az éppen merülő férfi ottlétét a fényképre rajzolt karika és nyíl jelzi. A későbbi történések kontextusában dermesztő fotó ez: ami látszik, az az apa hiánya. Az egyik rárétegzett, a kiállítást indító kép a fotóst mutatja, irdatlan súllyal a vállán. A kép nagyon erősen szimbolikus, ugyanakkor tudjuk, valódi, fizikai súlyról van szó, következménye van annak, amit átéltünk, és annak is, amit át kellett volna élnünk. Egy másik életet előre jelző forgatókönyv szerint legalábbis.

Már a nyitókép is jelzi, hogy az új fotók között is vannak fekete-fehér képek, ahogy a régiek között is találunk színeseket. Nagyon szépen keverednek, így lesz mindegyik jelen idejű. A harmadik nyitókép is megrendezett, új fotó, a spirál alakjával, ezzel az univerzális jellel, amely az úton levést, a fejlődést és a befelé haladást egyaránt szimbolizálja.

A következő szakaszhoz már álom is társul, és a hozzá kapcsolt képek egy motívumot emelnek ki belőle. A régi bérház kapuját mutató, nagyméretű, színes alapkép talán régi, talán nem, de a rárétegzett fekete-fehér fotó izgalmasan zökkenti át a látványt egy másik univerzumba: mintha ugyanaz a kapu jelenne meg tükröződve-torzulva egy szemközti hipermodern épület felületén, így hozza be az emlékezés az álmok megőrző, tükröző, de elvarázsoló és képlékennyé változtató mivoltát.

Haladunk tovább, álmokon, gyermekkori saját rajzain és az édesanya rajzain, családi és művészi fotókon át. Keressük az összefüggést a rétegelt, és/vagy egymás mellé helyezett képek között (mint például a tollrajzok mellett a finom vonallal rajzolt tetoválás az alkaron képpár esetén), s érezzük, tudjuk, hogy mindennek jelentősége van, pedig néhol olyannyira nem a hagyományos képi beazonosítás a lényeg, hogy félig, vagy teljesen elfordított képeket látunk, amelyeken így elveszítünk minden racionális kapaszkodót egy pillanatra. De ez itt és most a lehető legtermészetesebbnek tűnik; az álmok, a képzelet és az emlékek terepén ez nem furcsa. Ahogy derékszögben hajlanak a kiállítótér falai, a képek egymásnak való felelgetése a két szemközti falszakaszról új dimenziót alakít ki. Így kapcsolódik össze a fotóst és kisöccsét ábrázoló családi fotó a remake-kel, oly sok év után, a zarándok-projekt keretében. A felnőtt fiúk mintha a távolodó gyermek énüket néznék. Ugyanonnan, de már velünk, a fotóssal, önmagukkal szembe fordulva.

A záróképek is nagyon erősek: a fekete-fehér fotón rakparti köveket látunk, rajtuk fehér krétával rajzolt labirintusok, mint holmi furcsa kertben, ahol ilyen mintájú kövek nőnek egymás hegyén-hátán. Az utolsó előtti szakaszban a gyermekkori labirintust ábrázoló rajzra a felnőtt férfi fotója kerül, aki hős lovagnak öltözve idézi fel egyszerre a kisfiút, ugyanakkor a valódi, valóban hősies önmagát is megtestesíti, aki ezúttal tényleg végig járta a labirintust, és kijutott belőle.

Az utolsó egység az utolsó álom „fotója”, a romos lakás, amelyet félig betölt az új fotó havas-pirosas faágakból szőtt lombkoronája. Élettel telítődik, vagy legalábbis mégis élet fakad ott, ahol egy másik élet, és vele együtt többek élete, véget ért.

Központi elem a kiállításban a már említett térkép: ezen különösen jól érzékelhetővé válik, hogy a várost szabályok mentén bejáró fotós objektív keretekbe vitte be a teljesen szubjektív tartalmat. A térképre nézve is megerősödik, hogy minden egy, hogy a különféle rétegek hogyan simulnak össze a projektben: a fizikai, városi tér és út absztrakt látványára, ahogy már említettük, rávetülnek a bejárt útvonalak fonállal rajzolt, csillagképeket idéző ábrái, ahol egybeér a föld és az ég, a véges és a végtelen, a kézzelfogható és a csak tudható.

A művész korábbi sorozataiból ismert látásmódja itt is megnyilvánul. Olyan fotók születnek a fotóstól anyagról-anyagra, amelyek mintázatok, rendszerek, struktúrák feltárására és megmutatására, rendszerezésére vállalkoznak, s néha olyan érzésünk is támadhat egy pillanatra, mintha egy-két kép akár másik sorozatban is szerepelhetne. Ilyen erősen meghatározó az a tekintet, amelyet Bartha a világra vet.

A város is visszatérő témája a fotósnak. Az Anima Mundi sorozatban struktúra és kapaszkodók keresése zajlik a városban, mint általában az ember alkotta közegben, és ez is rímel a fotós alap-témáira: struktúra és mintázat-keresés a társas- és szerepjátékokban, világrendszereket leképező jósrendszerekben, ahol ezek vizuális megnyilvánulásai, minőségei is fókuszban vannak, logikusan, hiszen ezekben ölt testet az, amit az adott rendszer a világról vall.

A Kockavetőben a város konkrét lett, a kapcsolódás pedig mélyen személyes. A Kockavető felől nézve izgalmas ráébredni, hogy az Anima Mundi sorozatban mint kívülálló megfigyelő, a fotós, az ember (ő is, mi is) a minket körülvevő világ struktúráját igyekszik megfejteni, és feltárni annak mintázatait, bár mintha ő maga nem lenne része ennek a világnak. Ez a kvázi kívül-levés vált az ellenkezőjébe a Kockavetőben.

Az anyag, a munka nem zárult le, van még, ami az eddigiek során felszínre került, de egyelőre keresi a formáját. Azt viszont már bőven érezzük, hogy ebben a sorozatban minden látvány és szöveg egyszerre létezik. Jelen idejű minden kép és szó, a fotósban egyidőben válnak a saját mindenkori jelen idejének darabjaivá. Közösen hozta létre mindezt a családjával: itt, most együtt, egy ritmusos sorban, egymást tartják, egymásból jöttek létre a képek, amelyek már akkor hasonlítottak, vagy ugyanarról szóltak, amikor még nem tudtak egymás létezéséről. Mindig is együtt adták ki az egészet, amely most végre tudható és látható is lett. A darabkák összeillenek, a kicsiny töredék ki lett egészítve, de nem csak „ábránddal és képzelettel”, hanem a megtalálás tapasztalatával is. Hazatérés történt egy otthonba, mely eddig nem, de most már talán örökké létezni fog.

„Az aranyszínű napfény áttetszővé teszi a tárgyakat, a kristályüveg-szerű ablakokon kinézve megsokszorozódik minden árnyék és csillogás, ezen a kaleidoszkóp-szerű valóságon keresztül száguldunk újra a felszín felé.”⁶ És meg is érkezünk. Legalábbis a fotós biztosan.

Jegyzetek

1. Köszönet Bartha Máténak a cikk megírása kapcsán adott számtalan információért és fontos beszélgetésért, ahogy Csizek Gabriellának is ugyanezekért. ↑
2. Darvasi László: Neandervölgyiek I., Magvető Könyvkiadó, 2024, 521. (Kiemelés: D. L.) ↑
3. A fotós a MOME doktori iskolájában a játék, a fotográfia és a különféle orákulumok hármasával, ezek világot leképező és modellező jellegével és vizuális minőségeikkel foglalkozik. ↑
4. Izgalmas a szerepjáték vetület, hiszen ezekben a teljes univerzumokban lehetünk (majdnem) bárkik ‒ a hétköznapi valóságtól merőben eltérő, csodás tulajdonságokkal felruházva ‒ s teljesíthetünk küldetést. A sors keze pedig a kockavetésben nyilvánul meg. ↑
5. Ahogy a fotós írta a cikkel kapcsolatos levelezésünk során: „Szimbolikusan értelmezve ott léptem ki a városból és ott jöttem vissza 18 évesen.” ↑
6. Idézet a VII. álomból. ↑