Tüskés Anna: Szabó Zsolt Isparomar új fotósorozata a Balaton és más történetek című kiállításon a K6 Galériában

2025. augusztus 28. – szeptember 21.

Szabó Zsolt Isparomar legújabb fényképei markáns irányváltást mutatnak a korábbi munkáihoz képest.¹ A klasszikus fotográfia kézműves megközelítését tükröző technikájú új zselatinos ezüst nagyítás sorozat képei optikai és formai játékra épülő fotóművészeti kísérletként a fény, forma, szimmetria és vizuális illúzió határterületein mozognak, miközben megőrzik a korábbi képeire jellemző konceptuális mélységet. Új képeinek egy része egyértelműen mutatja Victor Vasarely optikai és vizuális művészi örökségének hatását, különösen a geometrikus formák ritmikus ismétlésében, a torzított perspektívák alkalmazásában, valamint a tónusok variálásában. A fényképek azonban nem egyszerű hommage-ok vagy vizuális idézetek, a fényképezés médiumát olyan vizuális hatások létrehozására használja fel, amelyek eredetileg festészeti vagy számítógépes grafikai technikákhoz kötődtek. Ez a közegváltás (a digitális fotó optikai absztrakcióra való képessége) új távlatokat nyit a Vasarely által kidolgozott vizuális nyelv számára.

Ezeken a képeken a fotográfia mintha túllépne önmagán: az egyes kompozíciók új dimenziót teremtenek: a textúrákat és formákat úgy építi fel a művész, hogy a néző nem tudja egyértelműen eldönteni: fizikai objektumot, digitálisan manipulált elemet vagy valóságon túli konstrukciót lát-e. Ez a bizonytalanság teszi izgalmassá a sorozatot, amely a posztdigitális korszaknak azokra az esztétikai dilemmáira is reflektál, hogy hol húzódik a határ valóság és szimuláció között. Ez a fotósorozat izgalmas kísérlet a fotóművészet és az optikai művészet határterületeinek feltérképezésére. Miközben a képek esztétikailag önállóan is megállják a helyüket, intellektuálisan rétegzettek, és számos vizuális művészeti hagyományhoz kapcsolódnak Vasarelytől a kortárs digitális absztrakcióig.

Az Árnyék a fényben (2022, 1. kép) erőteljes atmoszférájú, absztrakt kompozíció, amely egy kéz árnyékát ábrázolja elmosódott, álomszerű térben. A fények és árnyékok játéka a szubjektív és pszichológiai értelmezés terepére tereli a nézőt. Az árnyékkép megjelenít valamit, ami fizikailag nincs a képen, vagyis a jelenlét paradoxonját, klasszikus pszichológiai és filozófiai kérdéseket idézve: mi az, ami ténylegesen látható, és mi az, amit csak vetületeken keresztül érzékelünk? A kéz (mint az emberi test emblematikus része) gyakran a cselekvés, teremtés, érintés vagy éppen a kontroll szimbóluma. Itt azonban csak árnyék formájában van jelen, ami akár elidegenedésként értelmezhető. Az elmosódott árnyékban, a formai határok feloldódásában kifejeződő bizonytalanságérzet létkérdésekhez is kapcsolható: mintha egy álomkép vagy emlékfoszlány tárgyiasulna. A kép technikai jegyei (fényre reagáló, kamera nélküli fotográfia benyomását keltve) felidézik egyrészt Man Ray rayogramjait, másrészt Moholy-Nagy Lászlónak a Bauhausban készített fotográfiai kísérleteihez hasonlóan ez a kép is a fény és forma elsődlegességét hirdeti a tárgyi világ konkrétságától való függetlenedés jegyében.

Az Önreflexió, a Létezem és az Egy világot akartunk című képek (2–4. kép) modern filozófiai és egzisztenciális témákat dolgoz fel. Az Önreflexió (2025) című kép bal oldalán ülő fabábú kinyújtott baljában tartja egy másik (?), test nélküli bábú fejét. A háttérben a figurák kontúrjai világos árnyként ismétlődnek. Az elidegenítő és álomszerű hangulatot teremtő kép negatívként jelenik meg. A kép fő témája az önvizsgálat, a belső párbeszéd és az identitás. A két bábú nemcsak különálló entitásként, hanem akár egyetlen személy két aspektusaként is értelmezhető: az egyik a „test”, a másik a „gondolat” vagy a „lélek”. A negatív technika a belső világ fordított logikájának metaforája. A háttérárnyék a személyes reflexiót kiváltó múlt vagy az emlék kivetülése.

Az egzisztencialista gondolkodás alaptételeire rezonáló Létezem (2024) című képen egymásban többszörösen tükröződő, kartalan bábú felsőtestek láthatók: végtelenségbe hajló „én” variációk. A szolarizált képen a világos és sötét tónusok váratlanul cserélődnek. Az énkép és az identitás sokszoros rétegzettségét ábrázoló tükröződés és torzítás a lét bizonytalanságáról, a percepció relativitásáról és az önazonosság folyamatos újraértelmezéséről szól.

Az Egy világot akartunk (2025) kép fő két részre oszlik: a szinte fotogram jellegű bal oldalon alulnézetből látott fák koronája, egy fekvő bábú felsőtestének és egy álló bábú felének a sziluettje; a grafikai, raszteres mintázatú jobb oldalon a két alak másik fele. A segélykérőn vagy búcsúzón a másik felé karját nyújtó fekvő falra vetett fekete árnyéka felett megjelenő galamb lélekszimbólum. A baloldali organikus és a jobboldali ipari/nyomdai textúrák kontrasztot alkotnak: természet és technológia, ösztön és konstrukció, eredet és mesterségesség között. A bábuk nemcsak egyéneket, hanem egymással szinkronban létezni nem tudó társadalmi szerepeket is szimbolizálhatnak.

A Horizontális, Cirkuláris és Vertikális című nagyítások (5–7. kép) formai és filozófiai síkon egyaránt egymással párbeszédet folytató, konceptuális triptichonként értelmezhetők. A három mű a tér, mozgás és identitás viszonyait vizsgálja különböző irányrendszerek mentén. A Horizontális (2025) képen két bábú áll egymás mellett, amelyekre vízszintes fekete-fehér sávok vetülnek. A bábuk testét „elvágó” vagy „szegmentáló” vízszintes sávok a rendszerbe zártságot szimbolizálják: a bábuk alávetettek, a sávok „feldarabolják” az identitást, megszüntetve annak folytonosságát. A koncentrikus körök előtt álló, kar és fej nélküli bábút ábrázoló Cirkulárison (2025) a körök ritmikus eltolásai vizuális vibrálást keltenek: a belső önvizsgálat, a létezés körkörös dinamikájában. A célkeresztben álló torzó a társadalmi megfigyelés és kontroll szimbóluma. A Vertikális (2025) függőleges fekete-fehér csíkok előtt álló figurája a dinamikus mozgást, felemelkedést vagy eltűnést jelképezi.

Az Álmodó, a Nagy utazás, a Tánc és az Összezárva I-II. című fotók (8–12. kép) ugyancsak bábukat használnak szimbolikus szereplőként, akik különböző kontextusokban testesítik meg az emberi kapcsolatokat, a belső világot, a társadalmi és pszichológiai bezártságot. A sorozatot az álomszerűség, az elidegenedés és az egzisztenciális jelenlét kérdései fonják össze. Az Álmodó (2025) hóban (kilátó tetején) álló magányos bábúja egyik karjával eltakarja az arcát, a másikat az ég felé nyújtja a rideg, betonkorláttal körülzárt térben. Az Álmodó egyszerre idézi meg az önvédelmet, az önkeresést és a vágyakozást a hó, illetve a csupasz fák alkotta dermesztő némaságban. A Nagy utazáson (2025) két egymásra néző, és egymás kezét kereső, ugyanakkor egymástól elcsavarodó testű bábú áll egymás mellett félig vízbe merülve. A kézen fogás intimitást és összetartozást fejez ki, miközben az elfordulás különböző célokat sejtet. Az én másik oldalán, a múlt lenyomatára vagy a jövő ismeretlenségére utaló vészjósló árnyék hangsúlyos a kompozícióban. A Tánc (2025) geometrikus háttér előtt mozgó két alakja ugyancsak nem fordul teljesen egymás felé: a bábuk nem tudnak elkülönülni a rendszertől. Az Összezárva I. és II. (2025) kompozíción a két bábú teljesen azonos, szorosan egymás melletti beállításban áll: az elsőn méhsejtszerű megvilágításban, a másodikon geometrikus alakzatú térben. Az oldalt álló alak a szembe lévő nyaka köré emeli kezét, míg a másik eltakarja az ágyékát az intimitás és az összezártság kettősségét hangsúlyozva. A felemelt kézmozdulat a védelem és kontroll határán mozog. Az egymáshoz kötöttség és izoláció érzetét keltő kompozíció a kapcsolat összetett, egyszerre megtámasztó, de talán alávetett helyzetét jelzi. Szabó Zsolt világában a bábuk nemcsak antropomorf alakok, hanem projekciós felületek, amelyek segítségével visszatükröződnek a néző saját érzései, szorongásai és vágyai.

Jegyzetek

1. 1. Lásd a Létezem című bajai kiállítása katalógusát, 2024; N. Kovács Zita: „Isparomar Szabó Zsolt ‒ Létezem”, Fotóművészet, 2024/2, 42‒47. Fazekas Réka: Give Me A Soul című fotósorozat a pécsi Zsdrál & Design Galériában, 2021. május 26. ↑