fotóművészet

Farkas Zsuzsa: Gyermekkép - Egy gyűjtés történetének értelmezési lehetőségei

A bemutatni kívánt, embereket ábrázoló (saját) gyűjteményem legnagyobb része esküvői és gyermeket ábrázoló képeket tartalmaz. A sors úgy hozta, hogy a korábban senki által nem túlságosan kedvelt portré és zsánerkép műfajokban évtizedek alatt passzióként felgyűjtött képek digitalizálva a nyilvánosság elé kerültek, majd végül eltűntek onnan, ahogy mostanában ezt már megszoktuk. A sok ezer darabosra duzzadt mai gyűjteményem egy hétvégi passzióból indult. A Petőfi Csarnokban való gyűjtögetés némi örömforrás volt sokak számára, akkor még fillérekért 19. századi vizitkártyákhoz is hozzá lehetett ott jutni. Nagy átalakulás következett be, amikor a Pecsa (Petőfi Csarnok) (megnyílt 1985. április 27. - bezárt 2015. október 23.) megszűnése után az ott árusítók szétszóródtak. Egyesek közülük a Bakancsos piacra (1173 Bp. Madárdomb Köz - Flamingó Vásártér) költöztek, ami sokkal messzebb, jelentős távolságra van a várostól. Oda is kizarándokoltak a papírgyűjtők és a kincsek után kutatók, akik különféle régiségekre, fényképekre, képeslapokra vadásztak. Egy-egy árus körül fokozatosan egyre több vásárló tűnt fel, egyre több lett a specialitásokat kereső, szenvedélyes vadász. Volt, aki a vizitkártyákat preferálta és vitte be a Darabanth-hoz aukcióra, volt, aki a repüléssel kapcsolatos képeket, volt, aki a katonák életét megörökítő darabokat kereste. Az eladóknál a képeslapgyűjtemények összekeveredve a valódi fényképekkel jelentős időt követeltek attól, aki kevés pénzből szeretett volna „valami érdekeset” vásárolni.

A piaci árusoknál az embereket ábrázoló képek domináltak, így a gyűjtési szenvedély nem zavarta a Magyar Nemzeti Galéria fotóosztályán folyó munkámat, ahol műtárgyfényképek precíz összeállításán dolgoztunk. A saját gyűjtésem során sokasodni kezdtek a portrék, ezért egy idő után témákra kellett bontani az ábrázolásokat, a legelső az esküvő volt, hiszen ezekből került hozzám a legtöbb darab. A párokat, egyes személyeket, barátokat és csoportokat ábrázoló portrék mellett a gyerek-képek önálló, elkülönülő csoportot alkotnak, az anya és/vagy apa a gyermekével típusú felvételek hasonlóképpen. Az egész anyag koncepció nélkül gyarapodott, professzionális és amatőr munkákat egyaránt tartalmazott, de összességében nem hasonlít a híressé vált Hórusz archívumhoz.1 Ebben az összefüggésben a fényképészet technikai változásait elsősorban a képeslap jelentette, illetve néhány polaroid családkép véletlenszerűen bukkant fel.

A magángyűjteményezési „munka” kiteljesedett azzal, hogy az anyag nagyobb részét digitalizáltuk, és az ismeretlen (többnyire az egykori Magyar Korona területén élt) emberek fennmaradt képei közül napi rendszerességgel egyet-egyet közzétettem. A maga módján hiánypótló vállalkozás volt ez, bár a Fortepan online archívum 2010. augusztus 2-től pont ezekre hívta fel fokozottan a figyelmet. Az ott szereplő, máig felgyűjtött 199.999 kép2 nagyban hozzájárul ennek a hiánynak az oldásához. A Fortepan eredeti terve szerint az időskála, amelyre a képeket felfűzték 1900-ban indul, de a beérkezett viszonylag nagy számú, értékes 19. századi képeket is befogadták, és ezen az egy ponton teszik láthatóvá. A (saját) gyűjtemény közzétételénél bizonyos kapkodás is megmutatkozott, amit Kincses Károly folyamatosan korrigált, hiszen a fényképészek életrajzi lexikonjához fel tudta használni az egyes felvételeket. Így a 20. századi kevéssé ismert vidéki és falusi fényképészek (teljes) nevének korrigálása, javítása is fokozatosan megtörtént. Sok éven át napi egy kép jelent meg a világhálón, a magyar falusi és városi érdeklődőkre számítva. A közlés tanulsága az volt, hogy a felgyűjtött fényképek lehetővé tették a nyilvánosság, a különféle csoportosulások számára, hogy a magyar középosztálybeli embereket ábrázoló, elfeledett polgári kultúra egykori rítusaira felfigyeljenek. A felejtésnek és emlékezetkiesésnek sokan hangot is adtak. A gyűjtők között akadtak olyan specialisták, akik például csak az 1900 és 1910 között készült gazdag emberek pazar formátumú esküvői (páros) képeire vágytak, sokan versenyeztek egymással ezek megszerzésében. Mára kirajzolódott, hogy kultúrtörténeti, fotótörténeti szempontból egy-egy szocreál kép éppen annyira érdekes, mint egy 1860 körüli drága ritkaság.

Miután a Magyar Nemzeti Múzeumban a Magyar Menyasszony3 kiállítás előkészületei elkezdődtek, és egy egész stáb kezdte összegyűjteni azokat az esküvői fényképeket, amelyekhez valamilyen történet fűződik, különös hangsúlyeltolódás történt. Kialakult egyfajta képértelmezés, mely szerint azoknak az embereknek, akiknek nem ismert a neve ‒ ilyen az én gyűjteményem 99 százaléka (a keresztnevekkel vagy dátumokkal ellátott is ide számít) ‒, a fényképe is érdektelen. Ez a megközelítés még azt sem vette figyelembe, hogy milyen minőségű a kép, milyen az ábrázolt ruházat. Állami, hivatalos támogatással az esküvő kiállítás koncepciója alapján egy egész múzeumra való képet sikerült egybegyűjteni az 50 fős csapatnak. Szerencsére a képek nemcsak menyasszonyt, hanem esküvői párokat is ábrázoltak. Sok-sok ember beküldte saját és családja történetét, így a koncepciónak megfelelően, az emberi sorsok kerültek előtérbe, míg a képtudomány és a téma képpé válásának folyamata háttérbe szorult a hektikus tárgyi tömeg miatt. A férfiak mellőzése érthetetlen dolog, hiszen nincs menyasszony vőlegény nélkül - de mint Borovi Dániel, a kiváló Habsburg-kutató, a Magyar Nemzeti Múzeum tanulmánykötetének egyik szerzője4 mondta, a férfiak ruházatának szépségét nehezebb bemutatni. A kép és az ábrázoltak élettörténetének azonos szinten való kezelése és értékelése a fotótörténet számára érdektelen, összeegyeztethetetlen irány. Ennek tanulságait a Fotóművészetben megírtam, megpróbálva elemezni sajátos képtudományi igénnyel a látható vizuális eredményeket.5 Korábban nem foglalkoztam az esküvői képek gyűjtésen túl a művek valamilyen képi rendszerbe való illesztésével, most már a lelki tehertől megszabadultan többé nem gyűjtök esküvői képeket, de nem semmisítettem meg a körülbelül 9 ezer feleslegessé vált darabot.

A gyűjteményem másik része gyermekfotókat tartalmaz, azokat próbálom mostanában nyilvánossá tenni, hogy képi mivoltukban is értelmezni lehessen őket. Bár játék- és babamúzeum több is van, nincs olyan bázis, ahol a gyermekek ábrázolását, főként annak műtermi (sokszor igen egysíkú) látványvilágát gyűjtenék, feldolgoznák, értékelnék. A hozzám sodródott, véletlenszerűen fennmaradt anyagból ugyanaz a légkör rajzolódik ki, mint az előző részből. A régi képek rávilágítanak arra, hogy milyenek voltak elődeink reprezentációs szokásai, nagyanyáink korában, a polgári érában és a szocreál időszakában. Az idősebb korosztály folyamatosan ráismer saját életének rekvizitumaira, környezetére, sőt gesztusaira is. A (saját) gyűjteményből a nyilvánosság elé kitett gyerekképekből kiviláglik, hogy a gyűjtés előleges koncepciót nem tartalmaz. A véletlenek sorozata, mondhatnánk, hogy a sors hozta össze ezeket a fényképeket, képeslapokat. Lassan érlelődik néhány feldolgozási lehetőség, ami segítené az értelmezést. Ennek megfogalmazásában nagy szerepe volt a MAFOT által 2024 decemberében megrendezett, A gyermekfényképezés példái című konferenciának, mely rákényszerített, hogy a 3000 gyűjteményi kép tanulságait vagy egy-egy típust bemutassak. Első nekifutásra a legelemibb megközelítést választottam, a kronologikus bemutatási lehetőséget. Ez, mint prekoncepció azt eredményezte, hogy vizuális káosz alakult ki, mivel egy pazar műtermi kellékekkel ellátott környezetben megjelenő, gondosan felöltöztetett gyerek után egy lavórban lubickoló boldog szegény gyerek képe azonos súllyal jelent meg. A felgyűjtött képek művészetszociológiai megközelítése lehetetlen helyzetet teremtett, hiszen egyértelművé vált, hogy a gazdag gyerekek portréi a szép ruhák és játékok különlegességeivel elkülönülő csoportot alkotnak, míg a szegény gyermekek fegyelmezett szorongása ‒ a maguk környezetében a gép előtt ‒ egy másikat. Mivel a képek annyira összehasonlíthatatlanok és különbözők, más szabályok szerint értékelhetők, megpróbáltam a profi és amatőr nézőpontot szétválasztani az elmúlt generációk időrendje szerint, miközben egy „művészinek” nevezett irány mellett a gyorsfényképészetben előállított lapok is önálló kategóriává váltak. Így egy-egy generáció (vagyis 20 éves időszakok 1860-tól 1960-ig) 4-4 önálló képpel mutatkozhatott be. A további elemzési lehetőség még csak érlelődik.

Elég nagy anyagot gyűjtöttem a Mosoly-album gyermekképeiből, amellyel most újra Kincses Károly foglalkozik, felelevenítve a régi kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum kiállítását, amelyet akkor sajnos nem kísért katalógus. Mostani koncepciója érdekes, hiszen ő is egyfajta kronológiát állít fel, én viszont a játékok és a kellékek változásának dokumentálásában láttam a műteremben készült képek csoportosítási lehetőségét.

Az évtizedek során változások zajlottak a gyűjtők körében. A Bakancsos piacon egyre több lett az érdeklődő, aminek persze örülni kell, hiszen így egyre több kép került az őrzők kezébe. Ugyanakkor egyre inkább csak olyan képek kerültek a földről kínált dobozokba, amelyek csupán a gyerekek arcát örökítették meg. A különleges környezet és a drága játékok iránt már nemcsak a gyűjtők, hanem azok a bölcsészek is érdeklődni kezdtek, akik egy-egy antropológiai, néprajzi, szociológiai stb. tanulmányban szerettek volna megjelentetni néhány illusztrációt.

Sok érdekes profi és amatőr megjelenítéssel találkozhatunk a gyerekek megörökítése kapcsán, mindenki a maga szempontjai alapján válogathat, szűkítheti megközelítési módszerét, utalva a képek kavalkádjára. Egy bemutatásra érdemes képcsoport állt most össze, mely a „hogyan születik a gyermek” magyar képi megfogalmazását tükrözi. Egyes értelmezések szerint a gólya hozza a születendő lelkeket a túlvilágról, a gyermekáldást a gólyához, az új élet hírnökéhez kötik. A francia művészek sokat foglalkoztak a születés-közhelyeinek képpé formálásával. A (családi) fészek a leggyakoribb formája ennek, melybe a madár belehelyezi a gyermeket, de a káposzta, a tojás, a kagyló is sokszor előfordul. A fényképészek számára sokáig kivitelezhetetlen volt a repülő gólyát megörökíteni, ezért sok rajz született erről, helyette a fényképészeti műtermekben maga a fészek lett az egyik kedvelt bemutatási forma. (Néhol feliratot is találunk egyes lapokon: „értesítelek, hogy világra jöttem!”) A fényképészek által megálmodott, műteremben kivitelezett szimbolikus fészekbe ültették bele a meztelen gyermeket, ami átírta a világrajövetelt, egyszerűsített, humoros formában. Általában színes vagy színezett képeslapokon vulgarizálva, sokszor mai szóval giccses, érzelmes és érzelgős stílusban a képi toposzoknak megfelelően adták elő ezt a kedvelt jelenetet. Ezeken a szép modelleket ábrázoló lapokon a gyermek igényesen vagy egyszerűbben összeállított fészekben, esetleg kosárban látható. A képeslapok idejében nagy mennyiségben árultak francia és német lapokat is Pesten, így fokozatosan terjedtek a minták.

Néhány fészekben ábrázolt gyerekkép a fényképészek különös fantáziájára utal vissza, erősítve azt a feltevést, hogy bizonyára mindegyiknek megvolt a maga képzőművészeti, esetleg külföldi fényképészeti, később levelezőlapon is terjedő mintája. A magyar anyagban ilyen típusú ábrázolással eddig nem nagyon találkoztunk, és az ismert fényképeket kedvesen viccelődő attitűdként kezeltük. Most bemutatásra kerül a 19. század végéről Oroszy Lajos (Nagybecskerek), Schmidt Ede (Budapest), Renner József (Zenta), Fehér Flóris (Békéscsaba) munkája. (2‒5. sz. kép) Mai (Manó) és Társa nem mindennapi fonott kosárba ültette modelljét, hasonlóképpen egy különös váza szolgál fészekként egy másik képen.6 Ez utóbbi kép készítőjét nem ismerjük, már nem jelezte nevét a kép hátlapján. (6‒7. sz. kép)

Langsfeld Mór (Kaposvár) papírtojásban ülő, Regetzky Ferenc „gyorsáru” feliratú képe viccelődésként ritkaságnak tekinthető. (8‒9. sz. kép) Ez utóbbi Borsos Eszti kislányt ábrázolja 10 hónapos korában 1898. augusztus 8-án. A levelezőlapok korában az említett minták alapján postán küldhető variációk sorozata alakult ki, melyek tobzódtak a szimbólumok felidézésében. Az egyik képen a fészket helyettesítő kosár fölött eszményítő keretezést is alkalmaztak. (10. sz. kép) Ebben az esetben egy fényképet emeltek piedesztálra, melynek virágokkal való keretezése utalhat a gyermek elvesztésére is. A kép helyettesítette a gyermeket, mely ilyen formán örökké megmaradt. A rekvizitumok így egyesítik a születést és a halált, segítik az emlékállítást, a trauma feldolgozását. Ellenkező előjelű a másik kép, mely amatőr szinten fogalmazta meg a születés toposzát. A kosárban ülő gyerek beállított, de szabadban készült amatőr felvétel, mely azt az utat mutatja, ahogyan az egykori szimbólumok eltűnnek, átalakulnak a megörökítés rutinjában. (11. sz. kép)

Az érdekesnek vélt ábrázolások szintjén maradva, megemlíthető Fehér Flóris képe egy kislányról, aki kitömött fehér galambot tart a kezében. A szimbólum ebben a kontextusban pusztán csak a gyermeki ártatlanságra utal, egykori keresztény értelme (a szentlélek jelképe) elveszett. (12. sz. kép) A ritka tárgyakat alkalmazó fényképészről nem tudunk túl sokat, bár a századvég első jelentősebb fényképészeti műtermét tartotta fenn Békéscsabán, 1880 és 1904 között.7 1898-ban műtermének áthelyezési hirdetése jelent meg a helyi újságban, melyben arról tudósította a közönséget, hogy a Knak-féle házból a volt Laszky-féle aradi ipar és népbank emeletes ház udvarába költözött, „melyet csinosan és új gépekkel látott el.” Készített képeket életnagyságú, élethű fényképtől kezdve a legkisebb formátumú fotókig, s azok kivitelezésére kiváló gondot fordított és ár tekintetében is a legversenyképesebbnek tartotta magát.8

A bemutatásra kerülő képek különlegessége kapcsán felmerült utólag, hogy talán jobb lett volna kevesebb, de „kvalitásos”, vagy érdekes, vagy legalább humoros képeket vásárolni a saját gyermekkép gyűjtemény számára. A mértéktelenség nem vezet túl sok, könnyen megfogalmazható eredményre. Sajnos nálunk nincs nyilvános, kidolgozott mérce, amihez viszonyítani lehetne, honnan tudhatnánk, hogy mi számít kiemelkedő színvonalnak, melyik kép hordoz pusztán érdeklődésre számot tartó információt kevésbé nívós állapotában is. A fotótörténeti megközelítés fontos része egybeesik a néprajzi, antropológia és szociológiai képmagyarázattal, melyeknek alapköve az is, hogy pontosan tudjuk, hogy melyik kép mikor (esetleg milyen céllal) készült. Ehhez pedig mintákra és adatokra van szükség, amelyekhez viszonyítani lehetne.

A gyermekképek gyűjtését a papírtárgyak iránti elementáris vonzódásom miatt még nem tudtam abbahagyni, bár az említett konferencián az egyik kolléga megkérdezte, hogy nem túl sok-e ez a mennyiségű kép. A képgyűjtés nemcsak időtöltés, rengeteget lehet a megtalált, és megmentett képek által tanulni, hiszen oldja a fotótörténeten belüli erős specializálódást, esetenként rákényszeríti az embert, hogy egy-egy ábrázolási minta kapcsán legalább alapvető szinten rákérdezzünk egy-egy ábrázolás mikéntjére, tájékozódjunk egy-egy korszakról, hogy jobban megértsük az egyes műveket. Ma még az idősebb generációnak nem kell elmagyarázni, hogy miért viseltünk gyermekként kék, majd vörös nyakkendőt a nyakunkban. De vajon tudják ezt a mai gyerekek??? Sajnálatos, hogy nincs ma egy fórum, archívum, ahová bekerülhetnének azoknak a magyar embereknek a képei, akiknek jelenleg nem tudjuk a nevét. Felmerül a kérdés, hogy mi indokolhatná ezt a fajta gyűjtést? Leginkább az, hogy a papírképek világa leáldozott, a határt 2000-ben szokás meghúzni, amikortól a digitális világ másfajta megközelítéseket kíván. Valószínű, hogy a Fortepan gyakorlata a jó megoldás, amely lehetővé teszi az életkorra (gyermek), a későbbiekben esetleg a fogalmakra való keresést is, és ez megkönnyítené a feldolgozást szociológiai és képtudományi szinten is. A múzeumokban lévő hatalmas képállomány feldolgozása nyilvánvalóan majd csak a mesterséges intelligencia segítségével gyorsulhat fel, akkor előtérbe kerülhetnek a korhangulatot megfogalmazó, általánosabb kérdések, talán esztétikai értékelések is. (13. sz. kép)

A jövőben a folyamatok megállíthatatlanul, hirtelen és gyorsan meg- és beindulnak. Elérkezünk oda, hogy fontossá válik az is, hogy ne a különféle telefonokkal készült, rossz reprodukciókból építsünk katedrálist, hanem valóságos papírképekkel dolgozzunk. A Fortepan által összegyűjtött anyagok nagy része, amelyek ismeretlen magyar embereket ábrázolnak, a Budapesti Fővárosi Levéltárba kerültek. Ez is egyfajta tanulság, hiszen már átéltük, hogy sok-sok digitális tartalom eltűnik a kereshető rendszerekből, főként azok, amelyeket magánemberek gondoztak és hoztak létre. Egyetlen jelenlegi megoldás az, hogy legyen sok-sok gyűjtő, akik saját családjuk, környezetük, városuk papírképeit szeretik és megőrzik.

  1. 1. A Hórusz archívumot Kardos Sándor operatőr hozta létre 1990 körül, mai állapotában másfél millió fényképet őriz. A gyűjtemény nagy része úgynevezett privát fotográfia, vagyis amatőr kép. Az Eidolon Centre of Everyday Photography az archívumot kiaknázva ezer, eddig nem ismert képet bányászott elő a dobozokból és tesz ki az új weboldalra. Képbírálat - a Hórusz Archívum feltárása Vol. 1. című kiállítás a Szikra Képzőművészeti Bemutatóteremben volt 2023 szeptemberében. htttps://www.horusarchives.com ↑
  2. 2. Az adat 2024. 10. 19-én volt érvényes, azóta bizonyára tovább gyarapodott. (Időközben feltették a 200 000-es számú képet is.) ↑
  3. 3. Magyar Menyasszony, Magyar Nemzeti Múzeum, 2023. 12. 13. ‒ 2024. 08. 25., kurátor: dr. Simonovics Ildikó ↑
  4. 4. Borovi Dániel: „Habsburg magyar királyi esküvők és a Habsburg-család magyar ágának házasságkötései a 19. század második felében”, Kiss Erika, Orgona Angelika, Simonovics Ildikó (szerk.): Magyar menyasszony, MNM, Budapest, 2023, 345‒394. ↑
  5. 5. Farkas Zsuzsa: „Esküvői fényképek gyűjtői szemmel”, Fotóművészet, 2023/4. 88‒91. ↑
  6. 6. Köszönöm Kristóf Gabriellának, hogy két gyűjteményi darabját bemutathatom. ↑
  7. 7. Balogh Ferenc: „A fényképezés története Békéscsabán”, Honismeret, 1991/3., 74‒76. ↑
  8. 8. Békésmegyei Közlöny, 1898. július 3., július 10, július 17. ↑