Gáspár Balázs: Tánc építési területen – a 90-es évek Berlinje

- Hallottad? - kérdezte Lehmann úr, aki már eléggé részeg volt.
- Mit? - kérdezteSylvio, akinek már le-lebukott a feje az álmosságtól.

- Megnyitották a falat.

- Bazmeg.

(Sven Regener: Berlin Blues. Fordította: Jónás Péter)

Színes fények és szürke falak, játszóterek és szemétdombok, örömkönnyek és könnygáz, eufória és bizonytalanság, megvalósult víziók és szertefoszlott álmok, a jövő felépítése és a múlt lerombolása/elrejtése/felfedése/megőrzése - mindez egy leomlott fal még sokáig létező, hosszúra nyúlt árnyékában. Az 1990-es években Berlin volt az egyik legizgalmasabb európai város, amelynek 1989-es újraegyesülése következtében talán még inkább jelen volt az optimizmus és a szabadság érzete, mint máshol, miközben a különböző társadalmi változások is szélsőségesebben mutatkoztak meg. A C/O Berlinben megrendezett Álmodj tovább - Berlin, a ‘90-es évekcímű kiállítás és katalógus az 1990-ben, egykori kelet-berlini fotográfusokból alakult OSTKREUZ fotóügynökség képein keresztül mutatja be az 1990-es évek Berlinjét, a fal leomlásának harmincötödik évfordulója alkalmából.

A kiállítás helyszíne és az épület homlokzatán lévő AmerikaHausfelirat a mai napig emlékeztet a hidegháborús időszakra és a város zónákra való osztottságára. Az 1957-ben, az egykori brit szektorban megnyílt épület az Egyesült Államok támogatásával épült, eredetileg nyilvános könyvtár és kulturális események helyszíne volt; később a vietnámi háború elleni és más tüntetéseket szerveztek ide, végül, mivel kulturális intézményként gyakorlatilag megszűnt létezni, az amerikaiak 2006-ban átadták az épületet Berlin városának. Így jöhetett létre a C/O Berlin nevű kortárs fotográfiai és vizuálismédia-kiállítóhely, az Álmodj továbbtárlat pedig éppen azt az évtizedet, az 1990-es éveket állítja fókuszba, ami valószínűleg a leginkább hozzájárult az épület funkcióváltásához is.

Az OSTKREUZ fotóügynökség kilenc fotográfusa (Sibylle Bergemann, Annette Hauschild, Harald Hauswald, Ute Mahler, Werner Mahler, Thomas Meyer, Jordis Antonia Schlösser, Anne Schönharting, Maurice Weiss) aktívan részt vett és benne élt a 90-es évek Berlinjében: Werner Mahler az elsők között volt, aki átsétált a nyugati oldalról a keletire a Brandenburgi kapunál; Hauschild 1992 és 1998 között egy foglalt ház kommunájában élt, amelynek a földszintjén klubok működtek; Ute Mahler a legelső választási kampányban végig követett egy politikust; Weiss a hatalmas építkezéseken dolgozó külföldi munkásokat fotózta; Meyer és mások pedig technobulikba jártak.

A kiállítás 1989 végétől a 2000-es évek elejéig mutatja be a város átalakulását, változásait. A legelső képek 1989. november 9-ét, a berlini fal leomlásának éjjelét mutatják meg: az euforikus és szélsőséges érzelmeket kiváltó eseményt, a falra felmászó, határon átkelő, ünneplő, integető és síró emberek tömegét. A fal leomlásának, illetve az 1990-es évek változásainak következményeként a későbbiekben is több riport és sorozat készült eksztázisban lévő emberekről: Hauswald képein önfeledten ünneplik a márka keleti oldalon való bevezetését, és egymás nyakába borulva, önkívületben tartják a magasba az újfajta bankókat; ezzel együtt pedig a nyugati termékek boltokban való megjelenése is ünneplésre adott okot. Hauschild képei a Christo és Jeanne-Claude által becsomagolt, felújítás előtt álló Reichstag környékén két héten át ünneplő és táncoló emberekről szintén a felszabadultság érzését adják vissza. Hauschild, Schönharting és Meyer az évtized szabadságérzetének egyik legkifejezőbb és leglátványosabb eseményeire, a technobulikra, illetve az ott táncoló emberekre is figyelt. Az első technobulik a(z egykori) keleti oldalon voltak, a klubok és partik pedig lehetőséget adtak a két oldal találkozására. Az egyik ikonikus helyszín a Tresor lett, amelynek az egyik alapítója, Dimitri Hegemann így fogalmazott: „1990-ben rendkívüli optimizmus uralkodott. A srácoknak szükségük volt arra, hogy megünnepeljék a szabadságukat. Nekünk pedig megvolt hozzá a megfelelő zenénk”.¹

Miközben ebben a vad, kaotikus érában szinte minden lehetséges volt - a Tresor, és valószínűleg jó néhány másik hely is, hivatalos engedély nélkül indult el -, a város tereiért igazi küzdelem folyt. Az úgynevezett foglalt házakmár az 1970-es évek óta jelen voltak a város nyugati részén, de 1990-től új lendületet kapott a baloldali és autonóm körökből kibontakozó házfoglalók mozgalma, amelynek célja a régi épületek megmentése és a dzsentrifikáció elleni küzdelem (volt). A(z egykori) keleti részen baloldali aktivisták, művészek és punkok foglaltak el épületeket, amelyek otthonként, közösségi térként és/vagy kulturális helyként működtek. Az egyik legnépszerűbb hely a Mainzer Strasse volt, ahol 1990 májusában tizenhárom épületet foglaltak el. Az állam ugyanez év novemberében nagyszabású rendőri akcióval ütött rajta a házfoglalókon, ami utcai összecsapásokhoz vezetett - Hauswald képein barikádokat, könnygázfelhőt, embereket üldöző és védekező rendőröket, hordágyon fekvő sérülteket láthatunk. A város képének alakulására azonban ennél is nagyobb hatással volt a beáramló kapitalista tőke, amely kihasználta az üres területeket. Ahogy Schlösser mondta: „az üres város tele volt lehetőségekkel. [...] Ám az álmok ideje hamar lejárt: az aktatáskák már tele voltak a befektetők terveivel. Az üres berlini tereket gyorsan be kellett tölteni. S így barangolásaim egyre gyakrabban értek véget betonfalak előtt”.²A legnagyobb projekt a korábban a két oldal közötti Potsdamer Platz beépítése volt; az égig érő daruk rengeteg fényképen feltűnnek a háttérben. Weiss magát az építési területet és az építőmunkásokat örökítette meg, akik Európa különböző pontjairól, főleg Lengyelországból, Írországból és Portugáliából érkeztek. A fotográfus megkérdezte az egyik észak-portugál faluból érkezett munkást, hogy tudja-e, min dolgoznak, aki így válaszolt: „templomnak kell lennie. Egy ilyen nagy épület csak istentisztelet helyszíne lehet”.³Schönharting 1999-ben már színes képeken örökítette meg az elkészült téren járó embereket és a mögöttük absztrakt formákként magasodó épületeket.

A városban megtapasztalható kontrasztok iránt mégis talán Bergemann volt a legfogékonyabb. 1990-ben első alkalommal használt Diacolor-filmet, amelynek segítségével a városképben megjelenő változásokat és színeket mutatta meg: a zöldség-gyümölcsös lakókocsibódét, a kiteregetett ruhákat és a Karl-Marx-Alleen lévő cirkusz egyik játékállomását, a háttérben barna és szürke tűzfalakkal, háztömbökkel, felállványozott épületekkel, üres terekkel és mezőkkel. Az ellentétek nemcsak a különböző városi terekben mutatkoztak meg, hanem az ideológiában is. Míg a foglalt házak a baloldali mozgalmak bástyái voltak, addig hamarosan a neonácizmus is megjelent. Ute Mahler a Bomber becenevű neonáci életét örökítette meg: a lakásában lévő náci zászlókat; ahogy lő és a barátaival iszik; és ahogy mutatja a gyerekeknek, hogyan lendítsék magasba a jobb karjukat. Emellett jelenik meg Schönharting sorozata, amelyben olyan berlini tiniket fotózott, akiket már inkább Leonardo DiCaprio és 2Pac érdekelt - ők az a generáció, akik már egy, a fal leomlása utáni, globalizált világban nőttek fel.

A fal fizikai leomlása mindazonáltal olyan mentális szakadékot (is) hagyott maga után, amely tíz évvel később még egyértelműen, de akár a mai napig is érezteti hatását. A kiállításon egy 1999-es videó is látható, amelyben az OSTKREUZ művészei beszélnek tapasztalataikról: az egyik leggyakoribb téma pedig még ekkor is a keleti-nyugati megosztottság. Az egyik nyugati fotográfus például bevallotta, hogy ha találkozik valakivel, akarva-akaratlanul is megfordul a fejében a kérdés, hogy a nyugati vagy a keleti oldalról jött-e az illető; míg egy keleti szerint a nyugatiak türelmetlenek voltak velük. Természetesen a piac és a munkalehetőségek átalakulása (a keletiek számára gyakran annak megszűnése) is megjelent: volt, aki nem bánta, hogy a megrendelőkörének jelentős részét elvesztette, cserébe a felszabadulásért; míg egy szobrász szerint, akinek feleslegessé vált Lenin-szobrai egy vidéki raktárban álltak, külön úton kellett volna továbbmennie a keleti és a nyugati oldalnak.

Akárhogy is, a kilencvenes évek gyorsan véget értek. Mayer 2000-ben a LoveParadepartit fotózta a Tresorban. A klub még hajnalban is tele volt, így egy csoportnyi fiatal egy kis, vízen lévő, mesterséges szigeten keresett magának helyet, hogy táncoljon. A Tresor pár évvel később, 2005-ben bezárt, a város pedig egy befektetői csoportnak eladta a telket, ahol irodák épültek. Ahogy a fotográfus mondta: „az üzleti érdekek uralma egyre, egyre szemtelenebbül kebelezte be az alternatív kultúrát”.⁴Karl Scheffler német kritikus és publicista 1910-ben azt írta, hogy Berlin „egy város, amely örökre arra van ítélve, hogy létrejöjjön, és sohase legyen”.⁵Az 1990-es évek egy olyan időszak volt, amelyben a keletkezés, a folyamatos változás, a létrejövés volt az állandó és meghatározó - annak minden felszabadultságával és bizonytalanságával együtt. Mindez pedig még ma is felfedezhető: továbbra is léteznek a foglalt házak, és pár évvel ezelőtt is vezényeltek ki rendőröket némelyik felszámolására; a dzsentrifikáció újabb és újabb területeken jelenik meg, de a közösségi terek is fontos szerepet kapnak; a város pedig sokféle ideológia és identitás helyszíne. A fiatalok pedig még mindig ott táncolnak azon a kis, sőt talán egyre kisebb, de mégis létező szigeten.

1. 1. Tresor: The Iconic Berlin Techno Club of the 1990s. https://artsandculture.google.com/story/tresor-the-iconic-berlin-techno-club-of-the-1990s-groove/mQXRhhGnyyOKtw?hl=en. Utolsó letöltés: 2024. december 5. ↑
2. 2. C/O Berlin, 38. sz., 21. ↑
3. 3. I.m. 22. ↑
4. 4. I.m. 19. ↑
5. 5. Karl Scheffler: Berlin - ein Stadtschicksal. Suhrkamp Verlag, Frankfurt, 2015. 3. ↑