fotóművészet

Gáspár Balázs: Skiccek a berlini „aranykorból” – Santhó Imre élete és képei (II. rész)

Divatrajzok, irodalmi illusztrációk, megjelenések híres magazinokban, ismertség neves művészekkel, élet a berlini „aranykorban” - Santhó Imre grafikus, illusztrátor és divatfotográfus munkássága Magyarországon szinte mégis teljesen ismeretlen. A Santhó életét, személyes és szakmai kapcsolatait, társadalmi és politikai környezetét, művészi közegét és műveit ismertető cikksorozat második részében pályafutásának 1920-as évekbeli és 1930-as évek eleji szakaszát mutatom be.

Internacionális társaság a művészet minden ágában

Amikor Santhó Imre1az 1920-as évek első felében elhagyta Magyarországot, általános jelenségnek számított, hogy kelet-európai művészek nyugat-európai országokba mentek a hazájukban zajló folyamatok elől menekülve, vagy a jobb megélhetés és karrierlehetőség reményében, esetleg hogy egy nyitottabb szellemi-kulturális közegben dolgozhassanak; többnyire pedig ezeknek valamiféle keveréke következtében. Az egyik fő európai célpont ekkoriban Bécs, Párizs és London mellett a dinamikusan fejlődő Berlin volt. A német kultúra és műveltség Magyarországra gyakorolt hatása okán a fiatal magyar tudósok és művészek számára kézenfekvő úti célnak számított Németország, és annak is a haladó szellemiségű, nyitott és toleráns fővárosa, amely ekkor vált a művészetek egyik európai központjává, így rengeteg magyar alkotó pályafutásában bizonyult barátságok, szerelmek, szakmai kapcsolatok és a fejlődés döntő helyszínének.2

Ahogy Becker Bäby példája is mutatta,3színészként is lehetett karriert csinálni külföldön. Alpár Gitta, Darvas Lili, Bánky Vilma és Putty Lia csak néhány azon híres és sikeres magyar színésznők közül, akik színpadra és/vagy kamera elé álltak Berlinben, és akiknek az újságok folyamatosan közölték az újabb és újabb fényképeit, az aktuális tartózkodási helyüket, magánéletük kisebb-nagyobb eseményeit, itthon pedig a külföldi lapok róluk szóló elismerő és dicsérő kritikáit.4Így a hazai közönség jóval többször találkozhatott a színpad és a mozivászon németországi magyar sztárjainak nevével, mint például a képzőművészeti avantgárdban elöl járó honfitársaikéval. A színpadi szerepléshez persze megfelelő nyelvtudás is kellett, filmszínészként azonban az 1920-as évek végéig még erre sem volt szükség: a némafilm rengeteg kelet-európai színésznek és színésznőnek adott lehetőséget nyugat-európai és amerikai produkciókban való szereplésre.

Közülük az egyik leghíresebb Apolonia Chałupiec néven született az Orosz Birodalomban, kereken négy évvel Santhó Imre után, 1897. január 3-án. Apja szlovák-cigány, anyja pedig lengyel nemesi származású volt; miután apját letartóztatták és Szibériába vitték, anyjával Lengyelországba menekültek. Már Pola Negri művésznéven ért el sikereket Varsóban, amelyeknek köszönhetően 1917-ben a legnagyobb német filmstúdió, a berlini UFA szerződtette. Első németországi filmjét egy másik kelet-európai emigráns, a magyar származású Eugen Illés (Illés Jenő)5rendezte. Igazi sztár azonban az Ernst Lubitschcsal készített filmjeinek köszönhetően vált belőle, 1922-ben pedig ő lett az első kontinentális színésznő, aki szerződést kapott egy amerikai filmstúdiótól. A Vanity Fairmár 1921 augusztusában közölt róla egy egész oldalas portrét, majd 1922 júliusában beharangozta az érkezését; amikor 1922 szeptemberében befutott a hajója New Yorkba, egy zsidó származású magyar emigráns házaspár fogadta: a Paramount Pictures vállalat alapítója, Adolph Zukor (Cukor Adolf) és felesége, Lottie Kaufman.6

Negri soha nem járt Magyarországon, 1924-ben mégis a budapesti Ferenc körút 27. harmadik emeletének huszonhármas számú lakására címzett egy levelet Hollywoodból. Sem a színésznő memoárjai, sem a róla szóló életrajzok nem említik meg, hogy Negrinek az 1923. év végi müncheni tartózkodása idején egy Maria Baum nevű nő volt az öltöztetője, aki pár hónappal később már a magyar fővárosban dolgozott nevelőkisasszonyként. A német nyelvű levélben egy ötvendolláros mellett egy kérés is érkezett a színésznőtől: „[Negri] fontos dolgot bízott rá [Baumra]: utazzék Berlinbe, ahol el kell valamit intéznie, olyan dolgot, amely, úgy látszik, nagyon szívén fekszik a világhírű filmprimadonnának”.7Baum nem árulta el a berlini utazás célját, azonban az újságírónak elmondta, hogy „minden rendben lesz, amit [a méltóságos asszony] parancsolt… el is fogom intézni”.8Emellett azt is hozzátette, hogy szerinte Negri soha többé nem fog visszatérni Európába. A Színházi Életben megjelent cikkhez két fotót közöltek: egy portrét Maria Baumról és egy képet Hollay Kamilla és társaságaaláírással. Utóbbi esetében nem egyértelmű, hogy miért került ide - hacsak nem éppen azért, mert Berlinben készült, ahol Baumnak is dolga akadt. Ezen a képen négy, elegánsan öltözött magyar látható: Hollay Kamilla, Fodor László, Szatmári Jenő és Santhó Imre.9

Szatmári és Santhó már korábbról, az első világháború előtti évekről is ismerhette egymást. A Santhó életéről szóló első részben azt írtam, hogy a művész „fiatalkoráról, tanulmányairól nincs sok információ”.10Azóta a németországi archívumokban végzett kutatásaim során rátaláltam egy olyan dokumentumra, amely életének erről az időszakáról is számot ad. A Brandenburgi Állami Főlevéltár (Brandenburgisches Landeshauptarchiv) őriz egy 1925 szeptemberében kelt iratot, amelyben Santhó egy rajziskolába jelentkezett tanárnak - ehhez pedig egy rövid életrajzot is mellékelt.11Ebből kiderül, hogy 1899-ben, hatévesen Münchenbe került, és ott végezte el a középiskolát (azt ugyan nem említi, de több mint valószínű, hogy az apja, Santhó Miklós12vitte ki magával a bajor fővárosba, oda, ahol akkor éppen tartózkodott). Münchenben ekkor „az új művészet bázisa elsősorban a hivatalos művészeti körökön kívül, a magániskolákban (pl. Hollósy-kör, Anton Ažbe magániskolája, Die Brücke-csoport) [formálódott]”,13Santhó pedig éppen Ažbe és Hollósy iskoláiban vett rajzórákat.14Később Párizsba ment, 1914-ben pedig - akárcsak az apja - már Berlinben volt, és Otto Ludwig Haas-Heye15Wilhelmstrassén találtható divatstúdiójában dolgozott rajzolóként. Innen hívták be katonai szolgálatra az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe, majd a háború utolsó éveiben, illetve azután Budapesten élt.16Ugyanakkor leírása szerint 1922 és 1924 között Párizsban, 1925-ben pedig már állandó jelleggel Berlinben tartózkodott. Santhó tehát nem azon emigránsok közé tartozott, akik önszántukból vagy kényszerűségből mentek egy másik országba, idegen környezetbe. Minthogy az élet talán legfontosabb szakaszát, a gyermek- és ifjúkorát Németországban töltötte - még ha részben magyarok között is -, több minden köthette oda, mint Magyarországhoz. Mivel pedig élete során több nagyvárosban is élt, talán még inkább lehet kozmopolitaként jellemezni, aki különböző helyeken is megtalálta a számítását.

Santhó 1923-ban még be volt jelentve a Haris-bazár 6. szám alá, a Gizella-penzióba;17Budapesten ez év decemberében biztosan, de valószínűleg korábban is megfordult. Ha 1923 augusztusában éppen a magyar fővárosban járt, Németországról olyan híreket olvashatott a Világcímű napilapban, hogy a „tömegek elégedetlensége elérte a forráspontot, a forradalom, a polgárháború küszöbön áll”, és a „berlini aszfalt alatt a szó legszorosabb értelmében vulkán kavarog”;18hogy Berlinben nincs mit enni, „semmi sem kapható. A legfontosabb szükségleti cikkek tűnnek el máról holnapra a piacról, a legtöbb üzlet üres, és ahol még akad valami, ott nem bocsájtják áruba”;19illetve hogy a „legelkeseredettebb apátia” vett rajta erőt, és a „teljes összeroppanás” felé tart.20Ezek a hírek az újság külföldi tudósítója, Szatmári Jenő által juthattak el hozzá, aki 1910 körül érkezett Berlinbe, az első világháború előtti években írt a berlini magyar festőkről, a berlini utcák jellemzőiről, II. Vilmos német császár brandenburgi látogatásáról, és a rövid életű Berlini Magyar Revüben is megjelentek írásai; a német fővárosban pedig Santhó Miklóssal és Imrével is összefuthatott egy-egy magyar eseményen. Emellett a filmes szakmával is kapcsolatba került, így forgatókönyveket is írt. Az 1920-as évek első felében több lap (Világ, Az Est, Neues Wiener Journal) berlini riportereként dolgozott, 1927-ben pedig még útikönyve is megjelent Berlinről.21

Szatmári a német fővárosban ismerkedett meg egy magyar színésznővel, Hollay Kamillával, aki Magyarországon „kedves egyénisége”, „szépsége és elegáns játéka” révén lett népszerű.22A második filmjében - amelyet Illés Jenő rendezett - Deésy Alfréd23volt a partnere, aki aztán 1917 és 1921 között huszonhat filmet készített Hollay főszereplésével. Deésy 1921-es Maczkó úr kalandjaicímű filmjének plakátját pedig Santhó Imre tervezte (habár ebben nem játszott Hollay, pedig akkor még itthon volt). Santhó és Hollay minden bizonnyal legalább futólag ismerte egymást egy-egy budapesti színházi, mozi- vagy divatbemutatóról. A színésznő 1922-ben ment ki Berlinbe; ez év novemberében már Putty Lia, Fodor László és mások mellett ő is részt vett a Heltai Jenő24által rendezett magyar művészestélyen.25A német fővárosban további sikerei voltak: számos némafilmben szerepelt, 1927-ben a Phoebus Film szerződtette, és közben a színpadon is fellépett.

Berlini lapok és kapcsolatok

A Szatmári által előre jelzett forradalom és a polgárháború elmaradt: 1924-re a Weimari Köztársaságban stabilizálódott a helyzet, és megkezdődött az 1929-ig, a nagy gazdasági világválságig tartó „aranykor”. Berlin modern nagyváros, avantgárd művészeti központ, a hagyományos ideákkal való radikális szakítás laboratóriuma, városi innovációk terepe és a dekadens éjszakai élet színhelye lett. Ugyanakkor még mindenhol érzékelhetőek voltak az első világháború okozta testi-lelki sérülések: ötmillió emberből egymillió munkanélküli volt, lakhatási válság, társadalmi feszültségek és politikai megosztottság jellemezték a fővárost. Emellett ezerszámra jelentek meg az újságok és magazinok,26amelyekben visszaköszönt az új, modern életstílus és -felfogás: a nők nadrágot hordtak, rövid hajat viseltek, kombinéban, kanapén fekve vagy a szabadban cigarettáztak, lépcsőn ülve pezsgőztek, motort és versenyautót vezettek, bokszoltak és golfoztak, vízparton tornáztak, és nyilvános helyeken táncoltak; legfőképpen pedig modellt álltak: folyamatosan közölték színésznők és revütáncosnők sejtelmes portréit és erotikus aktképeit, hétről hétre bemutatva a feltörekvő tehetségeket és a már befutott dívákat. Hódított az amerikai életstílus: képekkel és ábrákkal magyarázták, hogyan kell táncolni a charlestont, a shimmyt és a foxtrottot; hogyan kell játszani a baseballt; fotókat közöltek Hollywoodról és a Broadwayról, kaliforniai villákról és floridai pálmafákról, valamint az amerikai sztárokról. Figyelemmel követték a legújabb művészeti fejleményeket is: írtak a dada örökségéről, az új területeket meghódító fotográfiáról, az új tárgyiasságról, Renger-Patzsch fényképeiről és Moholy-Nagy fotogramjairól. Írások jelentek meg olyan szerzőktől, mint Thomas Mann, Herman Hesse, Erich Kästner, G.K. Chesterton, P.G. Wodehouse, Molnár Ferenc és Balázs Béla. Rendszeresen bemutatták a legújabb női és férfidivatot, az őszi és tavaszi trendeket, megjósolták az elkövetkezendő irányvonalakat; útmutatással szolgáltak a divatos fürdő- és teniszruha kiválasztásához, ahhoz, hogy milyen kalapot kell viselni este nyolc és tizenegy között, és hogyan kell felöltözni egy hétvégi, autós kiránduláshoz; tanácsokat osztogattak a praktikus öltözethez és a romantikus kinézethez. A reklámok is a modern életstílust és annak kellékeit hirdették: Opel és Mercedes autókat, rádiókat és fényképezőgépeket, cigarettát és sminkszereket.

A nagy számú képes magazin Santhó számára is munkalehetőséget biztosított: illusztrátori és grafikusi pályafutását folytatva irodalmi művekhez és divattémákhoz készített rajzokat. Mindazonáltal Santhó ebben az öt-hat évben még nem csak Németországban dolgozott: saját bevallása szerint hat éven át ingázott Berlin és London között.27Nincs okunk kételkedni állításának igazságában, angliai tartózkodásának ugyanakkor egyelőre semmilyen nyomát nem találtam. A németországinak viszont annál többet, még úgy is, hogy ezek szerint csak 1929-ben vagy 1930-ban telepedett le véglegesen Berlinben.

Az 1920-as években Santhó első németországi illusztrációi a Sport im Bild281924. július 11-ei számában jelentek meg, Werner Scheff29Strandflirtcímű írásához. Ezután legközelebb a Das Magazin30első, 1924. októberi számban tűnt fel a neve: a rövid szöveg szerint „a magazin kiadója külön riportert küldött Párizsba, hogy részletes információkat szerezzen a szmokingklub működéséről”,31azonban mivel éppen este hétkor, nappali öltözékben akart bemenni, nem engedték be - Santhó rajza éppen azt mutatja, hogy három szmokingos ember megálljt parancsol egy öltönyös, meglepődött úrnak. Az 1925. januári számban ugyanakkor a magazin berlini illusztrátorait mutatták be a kedvenc rajzukkal együtt: elsőként éppen Santhó Imre látható, amint elegáns öltözetben áll: jobb kezét zsebre teszi, felemelt bal kezének tenyerén pedig az egyik divatrajzát tartja. Rajta kívül többek között Heinrich Zille32és Walter Trier,33a kor neves illusztrátorai is szerepeltek egy-egy rajzzal. Santhó a bemutatkozás ellenére sem sokszor jelent meg a Das Magazinban: amikor a berlini és európai sikerei miatt a magyar származású Karolewna Ilona34pályafutását mutatta be a magazin, négy színes rajzot készített hozzá, illusztrálva tánctudását; 1925 áprilisában pedig Robert Misch35egy írása mellett szintén négy rajza jelent meg. Legközelebb a lipcsei kiadású Das Leben361925. szeptemberi számában tűnt fel a neve, és a következő öt lapban is szerepeltek rajzai; novellákat, kisebb írásokat illusztrált, német írók mellett például Bókay János37két szövegét is. A magazin borítóját időről időre más művész tervezte: egy alkalommal, az 1925. novemberi szám címlapja Santhó alkotásával jelent meg.

Pola Negri ekkor már igazi sztár volt az Egyesült Államokban, amit abból is lehetett tudni, hogy Edward Steichen készített róla portrét, akit akkoriban „a legnagyszerűbb élő portréfotográfus”-nak neveztek. Steichen 1923 és 1936 között a Vogueés a Vanity Fairvezető fotográfusa volt, a magazinokban több száz portréja jelent meg olyan hírességekről, mint Charlie Chaplin, Gary Cooper, Greta Garbo és Bánky Vilma. Steichen egyik, Negriről készített portréján a színésznő feje a teljesen fekete háttérből tűnik elő; homlokát és haját egy kendő fedi; tekintete élesen vetül a nézőre, szemeit pedig még inkább kiemeli a körülöttük lévő sötét árnyék. Az erőteljesen kontrasztos portrén Negri arca előtt, a kép alsó harmadában, virágokat formáló díszek vannak. (Az eredeti felvétel jóval kevésbé kontrasztos; a háttér semleges, szürke színű, és az is jól látható rajta, hogy Negri bundát visel). A felvétel a „Pola Sztár visszatérése” képaláírással jelent meg annak alkalmából, hogy a színésznő egy rövid külföldi út után visszatért az Egyesült Államokba.38

A Vanity Fair2003-ban így emlékezett meg egykori fotográfusáról: „Steichen tizennégy dicsőséges éven át volt a Vanity Fairmodern szeme, aki meghatározó tanulmányokat készített a korszak óriásairól, és eközben finoman formálta a róluk alkotott képet. […] A pályatársak minden hónapban elővették a magazin számait, remélve, hogy új árnyalatokat fedezhetnek fel a megvilágításban vagy a hátterekben, amelyeket aztán utánozhatnak. A Vanity Fairelegáns oldalain Steichen egy teljesen új műfaj kialakulásához járult hozzá: a hírességek portréihoz”.39Valószínű, hogy az amerikai magazin 1925. júniusi száma a divat iránt élénken érdeklődő Santhóhoz is eljutott; az öt hónappal későbbi Das Lebencímlapján látható, általa rajzolt kendős női fej, amely előtt egy rózsaszín virág van, elrendezésében és formájában nagyon hasonlatos Steichen Negriről készített portréjához; sőt megkockáztathatjuk, hogy egyenesen azt másolta le és formálta át némileg. A rajz művészi hatása ugyan elmarad a fényképétől, azt azonban jól mutatja, hogy Santhó naprakész módon követte a világ divatlapjainak megjelenését, és az azokban feltűnő vizuális megoldásokat jó érzékkel fel is használta.

A magazinok nagy hangsúlyt fektettek a divat bemutatására, mivel az öltözék a nagyvárosi élet és az egyén egyik kifejezésmódjává vált. A divatrajzok aranykora az 1920-as évekre esett, a művészi rajzok pedig gyakran nem részletekbe menően ábrázolták a ruhákat, hanem inkább egyfajta atmoszférát mutattak be. Az évtized második felében azonban a grafikák, rajzok, illusztrációk és szövegek helyét egyre inkább átvették a fényképek; az első, címlapon megjelent fotó éppen Steichen nevéhez fűződik, 1932-ből.40Santhó ugyan éppen abban a két műfajban - irodalmi illusztráció és divatrajz - alkotott, ahol megmaradt a rajz jelentősége, és a német magazinokban továbbra is sok szerepelt belőlük, a Weimari Köztársaság évei során mégsem jelent meg sok munkája. A már említetteken túl 1926 és 1932 között összesen nagyjából harminc rajza lelhető fel: a Berliner Leben, a Sport im Bildés a Revue des Monatslovaspólóhoz, motorsporthoz és síeléshez kapcsolódó alkotásokat, illetve divatrajzokat közölt tőle. Emellett két ifjúsági könyvben is szerepeltek tőle illusztrációk: Brigitte von Röder 1930-ben megjelent Helga studiert, és Else Hinzelmann 1932-es Bärbel kommt in die Stadtcímű könyvében.

A Brandenburgi Állami Főlevéltár (Brandenburgisches Landeshauptarchiv) dokumentuma nemcsak Santhó életrajzát tartalmazza, hanem egy engedélyt is arra vonatkozóan, hogy heti tizennégy órában divatrajzot taníthat.41Rövid ideig a Reimann Iskolában, egy művészeti magánintézményben oktatott,42majd a Berliner Secession, az akkor legjelentősebb német művészegyesület 1926. évi őszi kiállítási katalógusában is tanárként tűnt fel a neve, a kiadvány végén lévő egész oldalas hirdetésben: „Festészeti és szobrászati tanulmányi műtermek / Vezető: Robert Erdmann / Charlottenburg, Kantstr. 159 […] Tanárok: Josef Bató, Franz Christophe, Robert Erdmann, Ludwig Meidner, Imre v. Santhó, Eugen Spiro”.43A tanárok mindannyian a korszak - többen már az első világháború előtti évek - (el)ismert művészei: festők és illusztrátorok voltak. Joseph Bató, azaz Bató József Santhó honfitársa volt: Budapesten született, majd Párizsban tanult, és már az első világháború előtt Berlinbe ment; szerepeltek rajzai a háborúellenes Kriegszeitújságban, többször ott volt a Berliner Secession kiállítói között; az 1920-as években a Berlini Magyar Revüben, a Die Bühneés a Sport im Bildlapjain jelentek meg a képei, emellett díszleteket és kosztümöket tervezett a Lessing-színház számára. Eugen Spiro az 1920-as években az egyik legkeresettebb és legnépszerűbb portréfestő volt; többek között készített portrét Hugo Eckenerről, a Zeppelin feltalálójáról, Max Planck Nobel-díjas fizikusról és Leni Riefenstahlról; szenvedélyes zenerajongóként megörökítette a berlini zenei életet, illetve 1923-tól a Berliner Secessiont vezette.44Ebben az időben a Berliner Secession kiállító- és tanítóhelye is az akkori művésznegyedben, Charlottenburgban volt; ott, ahol ekkor Santhó is lakott.

Santhó lakcíme 1925-ben a Kaiserallee (ma Bundesallee) 30. volt,451926-ban és a következő évben a Fasanenstrasse 33. szám alá volt bejelentve;46ez körülbelül tízpercnyi sétára volt a Berliner Secession tanóráinak helyszínétől, a Kantstrasse 159-től,47és kiállítóterétől, a Kurfürstendamm 208-tól.48Szatmári Jenő 1925-ben ugyanezen az úton, a 234-es számban,491926-ban pedig ettől mintegy egy kilométerrel odább, a Mommsenstraße 10-ben, Santhóhoz még közelebb lakott.50Bató József is a közelben lakott, az 1920-as évek második felében végig a Kurfürstendamm 76-ban élt.511927-ben már a Tiergartenstrasse 10. is feltűnik Santhó neve mellett, és 1931-ig ez is marad a címe.521928-ban a Berliner Secession kiállítóhelye is a közelbe, a Tiergartenstrasse 21a-ba,53míg Szatmári a másik irányba, a Giesebrechtstraße 14-be költözött.541932-33-ban Santhó némileg kijjebb, a Kaiserdamm 44-ben lakott;55ahol átellenben, a Reichstrasse 106. szám alatt ekkor már évek óta Eugen Spiro élt.56

A lakcímeken keresztül is jól látható Santhó közege és munkájának fókusza: a divat és a művészet. Az 1920-as években az egykori Tiergarten-negyedben a gazdag felső osztály tagjai éltek impozáns villákban; közülük sokan jelentős magángyűjteménnyel rendelkező mecénások voltak. A kulturális és politikai elit lakónegyede egyúttal a műkereskedelem, a divat és a dizájn helyi központja volt.57Nem sokkal messzebb, Charlottenburg városrészben pedig - és azon belül is elsősorban a Kurfürstendammon és környékén - a művészek éltek: „A lakások sorait néha kávézók, mozik és színházak szakítják meg. Valójában ezeknek köszönheti a Kurfürstendamm a közlekedési főútvonal jelentőségét. Isten tudja, mi lenne nélkülük!” - írta Joseph Roth.58Kávéházakból mintegy félezer működött a városban, közülük az egyik leghíresebb az utca elején volt: a Romanische Café, amelyről Szatmári külön fejezetben írt a Berlinről szóló útikönyvében. Okkal, hiszen gyakorlatilag mindenki megfordult itt, akinek a nevét a Weimari Köztársaság művészeti életéhez társítjuk: többek között Bertolt Brecht, Fritz Lang, Walter Benjamin, Moholy-Nagy László, Walter Gropius, Otto Dix, George Grosz, Max Reinhardt, Alfred Döblin, Erich Kästner és Arnold Schönberg.59Az 1920-as évek izgalmas, kísérletező művészetét az ő alkotásaikon keresztül ismerjük; a korszak élettel teli lüktetését és hangulatát az ő élettörténetük és írásaik segítségével éljük át újra; a korabeli magazinok oldalait böngészve pedig az ő nevükön akad meg a szemünk. Mellettük feledésbe merültek a különféle irodalmi és vizuális művek, cikkek, fényképek, rajzok és grafikák többségének készítői; ahogy a portréfotókon szereplő színész- és táncosnőket sem ismeri fel ma már senki. Ők több százan vagy ezren ugyanúgy aktív résztvevői voltak a kornak, érezték és átélték annak dinamizmusát és feszültségét, illetve hozzá is járultak ahhoz; sokuk nevét mégsem jegyezték fel, ha megfordultak egy kávézóban vagy részt vettek egy eseményen. Közülük volt egy Santhó Imre, aki ugyanakkor a Színházi Életben megjelent fénykép, a lakcímei és a munkahelyei alapján jómódú társaságban és jó nevű művészek között mozgott az 1920-as évek Berlinjében.60

Egy világ eltűnése

Az úgynevezett „aranykor” azonban nem tartott sokáig. Az 1929-es nagy gazdasági világválság véget vetett a viszonylagos társadalmi stabilitásnak és politikai konszolidációnak. A nácik térnyerése, majd 1933-as hatalomra jutása miatt rengetegen elhagyták Berlint és Németországot. Ugyanakkor „nem mindenki, aki elmenekült, tette ezt szabad elhatározásból, még kevésbé demokratikus elvekből. És azok között, akik itt maradtak - élni vagy meghalni -, a szokásos okok voltak. Néhányan természetesen nácik voltak - bár Berlinben valószínűleg kevesebben voltak, mint bármely más német városban -, mások pedig azért maradtak, hogy harcoljanak a nácik ellen. De a legtöbb ember nem politikai életet él; mindent megtesznek, hogy elkerüljék a politikát. A maradás vagy nem maradás okai pedig teljesen szokványosak voltak - elveszített munkahely vagy olyan munkahely, amelyhez érdemesnek tűnt ragaszkodni, válás, beteg anya, kalandvágy vagy tehetetlenség. […] És ahhoz, hogy megértsük az egyszerű berlini embert 1933-ban, csak azt kell megpróbálnunk elképzelni, hogy mit tennénk mi magunk hasonló helyzetben” - írta Otto Friedrich a Before the Deluge. A Portrait of Berlin in the 1920scímű könyvében a náci hatalomátvételről és annak emberi életekre gyakorolt következményeiről.61

Néhány hónap alatt egy egész világ tűnt el Santhó körül. A Kurfürstendamm világa a nácik számára a bűnt és az erkölcstelenséget jelentette; a modern szellemiség, az internacionalizmus, a baloldali és zsidó értelmiségiek-művészek, a szólásszabadság és a sajtó legyőzendő ellenség volt számukra. A hatalomra jutásuk után nem sokkal a Gestapónak külön asztala lett a szimbolikus jelentőségű Romanische Caféban; az immár félig üres kávéház gyorsan eljelentéktelenedett, a harsogó újságírók és skiccelő művészek helyét a csend és a félelem légköre vette át. A Tiergarten-negyed villáinak falairól lekerültek a modern festmények, elmaradtak a divatbemutatók, és hamarosan nemcsak az egykor elegáns lakók, hanem a díszes épületek is eltűntek. Santhó barátai és kollégái közül Szatmári Jenő és Hollay Kamilla - akik a már említett fénykép megjelenése után pár hónappal, 1924 októberében összeházasodtak - 1934-ben költöztek vissza Magyarországra; Bató 1933-ban, Spiro 1935-ben, Trier 1936-ban, Meidner pedig 1939-ben hagyta el Németországot.

Santhó azonban maradt, ahogy a tömeges kivándorlás ellenére sokan mások is. Látszólag pedig ő sem foglalkozott különösebben a politikával. A Sport im Bild1933. március 21-ei és szeptember 19-ei számában is golfozókról készített rajzokkal jelent meg, amelyeket humoros szövegek kísértek. Az utóbbiban a Bad Emsben megrendezett golfverseny kapcsán osztotta meg benyomásait; utolsó rajza azt a pillanatot ábrázolja, amikor a győztes golfozónő két fotográfus előtt pózol - amit egyúttal a fotográfia illusztráció feletti diadalának is tekinthetünk. Az egyik fotográfusban talán már éppen önmagát rajzolta meg, Santhó ugyanis nemcsak Berlinben maradt, hanem új útra is tért: a rajzok készítését szinte teljesen háttérbe szorítva divatfotókat kezdett el csinálni. A legelső ilyen típusú fényképét pedig éppen ebben a szeptemberi lapban publikálták.

Folyt. köv.

Ez a munka az Európai Unió pénzügyi támogatásával készült. Az itt kifejtett nézetek semmiképpen sem tekinthetők az Európai Unió hivatalos véleményének.

  1. 1. Németországban az Imre von Santhó nevet használta. A tanulmányban a magyar változatot alkalmazom. ↑
  2. 2. Frank Tibor: A magyar Berlin, 1919-1933. In: Uő.: Kettős kivándorlás. Budapest - Berlin - New York (1919-1945). Gondolat Kiadó, Budapest, 2002. 99-110. ↑
  3. 3. Becker Bäby (1896-?) színész- és táncosnő. Santhó 1920-ban aktképeket készített róla. Becker 1922-ben Bécsbe ment, ahol komoly sikereket ért el, és többek között a Kammerspiele darabjában játszott. Részletesebben a cikksorozat első részében írtam róla. Ld.: Fotóművészet, 2024/1. 18-27. ↑
  4. 4. Alpár Gitta rendszeresen játszott osztrák és német színházakban, 1927 és 1933 között a berlini Staatsoper tagja volt; Darvas Lili Max Reinhardt bécsi és berlini színházaiban játszott; Bánky Vilma némafilmszínészként lett ismert Németországban, 1925-ben Hollywoodba szerződött, és az egyik legnépszerűbb sztár lett; Putty Lia az UFA színésze volt 1920 és 1926 között, majd ő is Hollywoodba ment. Ld.: Magyar Színművészeti Lexikon 1. (szerk.: Schöpflin Aladár). Színészegyesület, Budapest, 1929. 44-45.; Magyar Életrajzi Lexikon, 3., kiegészítő kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 141.; Magyar Színművészeti Lexikon 1. (szerk.: Schöpflin Aladár). Színészegyesület, Budapest, 1929. 117.; Magyar Életrajzi Lexikon, 2. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 452. ↑
  5. 5. Illés Jenő (1877-1951) filmrendező, operatőr, író. 1905 és 1939 között többnyire Berlinben élt. A Pathé filmvállalat berlini részlegének főrendezője volt, dolgozott együtt a kor egyik leghíresebb színésznőjével, Asta Nielsennel. Több regényt is írt. 1939-ben visszatért Magyarországra. Ld.: Magyar Életrajzi Lexikon, 1. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1967. 770-771. ↑
  6. 6. Mariusz Kotowski: Pola Negri: Hollywood's First Femme Fatale. University Press of Kentucky, Kentucky, 2014. 204-206. Zukor Adolf (1878-1976) 1888-ban ment ki az USA-ba, az 1910-es években hozta létre a később világhírűvé vált Paramount Pictures nevű filmvállalatot. Ld. Magyar Életrajzi Lexikon, 3., kiegészítő kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 870. ↑
  7. 7. „Ezt a levelet gyönge pillanatomban írom…” Pola Negri nem jön vissza soha többé Európába. In: Színházi Élet, 1924/24. 44. ↑
  8. 8. I.m. 45. ↑
  9. 9. Z. Kún Andor (1898-1935) színházi kritikus, író és zeneszerző 1924-ben így írt a németországi tapasztalatairól: „A művészetek minden ágában találkozunk külföldiekkel. [...] [Az] internacionális társaság hamarosan elnémetesedik. Természetesen csak életformájában és szokásaiban s nem művészi egyéniségében, hisz ez utóbbi esetben elvesztené értékét a németek szempontjából, akik elsősorban egyéniségeket keresnek. Magyar feltűnően sok van idekint; legtöbbje megtalálta azt a kvalitásainak megfelelő boldogulást, melyet otthon - ki tudja, miért? - sokáig hiába keresett”. Néhány konkrét példát is említett: „Az 8 Uhr Abendblatt egyik szerkesztője Szatmári Jenő, a Berliner Illustrierte Zeitung állandó festőművésze Vadász Miklós, egész sereg nagy lap rajzolója Fodor László”. Ld.: Ország-Világ, 1924/42. 296. ↑
  10. 10. Gáspár Balázs: Festőakadémiától botrányos képeken át az emigrációig - Santhó Imre élete és képei (I. rész). In: Fotóművészet, 2024/1. 22. ↑
  11. 11. 34 Provinzialschulkollegium Personalia UntG 47. Brandenburgisches Landeshauptarchiv ↑
  12. 12. Santhó Miklós (1868-1944) festőművész. Részletesebben a cikksorozat első részében írtam róla. Ld.: Fotóművészet, 2024/1. 18-27. ↑
  13. 13. Kiss-Szemán Zsófia: „A Szellem komédiája" avagy Jaszusch Antal művészete és a kassai művészeti élet a 20. század húszas éveiben. In: Ars Hungarica, 2005/2. 444. ↑
  14. 14. Anton Ažbe (1862-1905) szlovén festő. Az 1890-es évek elején hozta létre iskoláját a stúdiójában, amely rövid időn belül népszerű lett; a tanítványai között rengeteg kelet-európai volt. Az iskola módszerei progresszívek voltak, teret adott az új művészeti irányzatoknak, és lehetővé tette, hogy a fiatal művészek szabadon fejlődjenek. 1905-ös halála után 1913-ig Ažbe iskola néven vitték tovább az örökségét - talán Santhó is már ebben a korszakban járt oda tanulni. Hollósy Simon (1857-1918) festő. 1886-ban nyitotta meg magániskoláját Münchenben, ahol „maga köré gyűjtötte az életszerűbb ábrázolásra törekvő fiatalokat”, és a „modern törekvéseknek nyitott utat”. 1896-ban Nagybányára költözött, de a a teleket továbbra is Münchenben töltötte, fenntartva iskoláját. Santhón kívül számos magyar művész tanult mind Ažbe, mind Hollósy iskolájában, például Batthyány Gyula (1887-1959) és Ziffer Sándor (1880-1962). Ld.: The Ažbe School. https://municharttogo.zikg.eu/items/show/41; Magyar Életrajzi Lexikon, 1. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1967. 733. ↑
  15. 15. Otto Ludwig Haas-Heye (1879-1959) német divattervező, professzor, kiadó. ↑
  16. 16. Santhó Imre 1917 és 1923 közötti magyarországi tevékenységéről részletesebben a cikksorozat első részében írtam. Ld.: Fotóművészet, 2024/1. 18-27. ↑
  17. 17. Filmművészeti Évkönyv 1923 (szerk. Lajta Andor). A szerző kiadása, Budapest, 1923. 179. ↑
  18. 18. Világ, 1923. augusztus 4. 4. ↑
  19. 19. Világ, 1923. augusztus 10. 5. ↑
  20. 20. Világ. 1923. augusztus 11. 5. ↑
  21. 21. Eugen Szatmari: Berlin. R. Piper & Co., München, 1927. ↑
  22. 22. Filmművészeti Évkönyv 1920 (szerk. Lajta Andor). A szerző kiadása, Budapest, 1920. 117. 160. ↑
  23. 23. Deésy Alférd (1877-1961) színész, filmrendező, forgatókönyvíró. Az 1910-es évek elejétől kezdve többnyire Budapesten dolgozott, de az 1920-as években Bécsben is megfordult. Összesen mintegy kilencven filmet készített. Hollay mellett dolgozott Lukács Pállal (aki később Paul Lukas néven vált világhírűvé) és Jávor Pállal is. Ld.: Magyar Életrajzi Lexikon, 1. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1967. 359. ↑
  24. 24. Heltai Jenő (1871-1957) író, újságíró. Számos hazai újság munkatársa volt, és több helyen: Londonban, Párizsban, Berlinben és Bécsben is élt. Népszerűek voltak regényei és dalszövegei, műfordítói tevékenysége is jelentős volt. Ld.: Magyar Életrajzi Lexikon, 1 kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1967. 705-706. ↑
  25. 25. Prágai Magyar Hirlap, 1922. november 26. 6. ↑
  26. 26. Reinger Metzker: Berlin in the 20s. Art and Culture 1918-33. Thames and Hudson, London, 2007. 317. ↑
  27. 27. Film Színház Irodalom, 1943. július 20. 16. ↑
  28. 28. A Sport im Bild az első német sportmagazin, egy illusztrált hetilap volt, amelynek „a jó társaság lapja” volt a mottója. 1895 és 1934 között jelent meg, majd 1943-ig már Der Silberspiegel címmel adták ki. ↑
  29. 29. Werner Scheff (1888-1947) német író és forgatókönyvíró. ↑
  30. 30. A Das Magazin 1924 októberében jelent meg először; az irodalom mellett fontos téma volt a film és a tánc, divatcikkekkel és fényképekkel kiegészítve. A magazin utódja a mai napig kapható. ↑
  31. 31. Das Magazin, 1924. október, 202. ↑
  32. 32. Heinrich Zille (1858-1929) német illusztrátor, karikaturista és fotográfus. Számos könyvben, magazinban és kiállításon szerepeltek a munkái, 1924-ben a Porosz Művészeti Akadémia professzori címmel tüntette ki. Korának szórakoztató krónikásaként és úttörő művészeként maradt meg az emlékezetben. Ld. https://www.stadtmuseum.de/en/article/heinrich-zille ↑
  33. 33. Walter Trier (1890-1951) cseh-német illusztrátor. Az 1920-as években a német magazinok (Die Dame, Uhu) rendszeresen közölték alkotásait; elsősorban az Erich Kästner gyermekkönyveihez készült munkáiról ismert. 1936-ban Angliába ment, ahol a Lilliput magazinnak készített illusztrációival lett népszerű. Ld. Humorist Walter Trier. Selections from the Trier-Fodor Foundation Gift. Art Gallery of Ontario, Ontario, 1980. 7-22. ↑
  34. 34. Karolewna Ilona (?-?) színész- és táncosnő. Az egykori Orosz Birodalomban született, innen menekült családjával Berlinbe, ahonnan egy táncossal Párizsba ment. A francia fővárosban a testvérével együtt lépett fel és aratott nagy sikereket táncelőadásokkal. Az 1920-as évek végén európai körútra indultak, többek között Budapestet is útba ejtették. Néhány némafilmben is szerepelt 1926-27-ben, illetve egy hangosfilmben 1932-ben. Ld. Tolnai Világlapja, 1929. január 16. 43. ↑
  35. 35. Robert Misch (1860-1929) német író és rendező. ↑
  36. 36. A Das Leben 1923 és 1934 között Lipcsében kiadott képes folyóirat volt, amely elsősorban a műveltebb, a művészet iránt érdeklődő és tehetősebb közönséget célozta meg. Az 1920-as évek számos neves művésze megjelent a magazinban, például Moholy-Nagy László, Germaine Krull vagy Jupp Wiertz. ↑
  37. 37. Bókay János (1892-1961) író, műfordító. Volt irodalmi tanácsadó, miniszterelnökségi sajtóelőadó és a Révai Irodalmi Rt. ügyvezető igazgatója. Színműíróként volt sikeres, szórakoztató, könnyed műveket írt. Ld.: Magyar Életrajzi Lexikon, 1. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest, 1967. 237. ↑
  38. 38. Vanity Fair, 1925. június, 73. ↑
  39. 39. Vanity Fair. 2003. szeptember, 370. ↑
  40. 40. Cally Blackman: 100 Years of Fashion Illustration. Laurence King Publishing, London, 2007. 71. ↑
  41. 41. 34 Provinzialschulkollegium Personalia UntG 47. Brandenburgisches Landeshauptarchiv ↑
  42. 42. Az iskolát Albert Reimann (1874-1976) német szobrász, iparművész és oktató alapította 1902-ben, és 1935-ig irányította. 1927-ben közel ezer diákot tanítottak. Ld.: Swatnje Wickenheiser: Die Reimann-Schule in Berlin und London 1902-1943: ein jüdisches Unternehmen zur Kunst- und Designausbildung internationaler Prägung bis zur Vernichtung durch das Hitlerregime. Shaker Media, Aachen, 2009. ↑
  43. 43. Berliner Secession. Herbst-Ausstellung 1926. Werkkunst-Verlag, Berlin, 1926. 51. ↑
  44. 44. Berliner Handels-Register. Ullstein Verlag, Berlin, 1923. 1163. ↑
  45. 45. 34 Provinzialschulkollegium Personalia UntG 47. Brandenburgisches Landeshauptarchiv ↑
  46. 46. Handbuch des Kunstmarktes. Antiqua Verlag, Berlin, 1926. 303.; Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1927. 2910. ↑
  47. 47. Berliner Secession. Herbst-Ausstellung 1926. Werkkunst-Verlag, Berlin, 1926. 51. ↑
  48. 48. Berliner Handels-Register. Ullstein Verlag, Berlin, 1926. 1392. ↑
  49. 49. Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1925. 3228. ↑
  50. 50. Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1926. 3341. ↑
  51. 51. Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1927. 130.; Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1929. 136. ↑
  52. 52. Amtliches Fernsprechbuch für Berlin. Senatsverwaltung für Post- und Fernmeldewesen, Berlin, 1927. 548.; Amtliches Fernsprechbuch für Berlin. Senatsverwaltung für Post- und Fernmeldewesen, Berlin, 1931. 360. ↑
  53. 53. Die Kunst für alle. 43. évf. 1927-1928. F. Bruckmann A.G., München, 1927. 233. ↑
  54. 54. Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1927. 3454. ↑
  55. 55. Amtliches Fernsprechbuch für Berlin. Senatsverwaltung für Post- und Fernmeldewesen, Berlin, 1932. 1104.; Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1933. 2287. ↑
  56. 56. Amtliches Fernsprechbuch für Berlin. Senatsverwaltung für Post- und Fernmeldewesen, Berlin, 1928. 495.; Berliner Adreßbuch. Druck und Verlag von August Scherl, Berlin, 1932. 3243. ↑
  57. 57. Kulturgeschichte im Tiergartenviertel. https://www.rbb-online.de/ ↑
  58. 58. Joseph Roth: What I Saw. Reports from Berlin 1920-33. Granta Books, London, 2022. Saját fordítás. Joseph Roth (1894-1939) zsidó származású osztrák író, újságíró. ↑
  59. 59. Das Romanische Café im Berlin der 1920er Jahre (szerk.: Michael Bienert). Verlag für Berlin-Brandenburg, Berlin, 2024. ↑
  60. 60. Ennek ellenére a hazai kutatások azóta sem figyeltek fel rá: a Berlin-Budapest 1919-1933 és a Magyar Modern. Hungarian Art in Berlin 1910-1933 kiállítási katalógusok azokat a magyar képzőművészeket mutatják be, akik a huszadik század első harmadában, de főleg az 1920-as években, hosszabb-rövidebb ideig a német fővárosban tartózkodtak, éltek, alkottak; Santhó neve még csak említés szintjén sem szerepel egyikben sem. ↑
  61. 61. Otto Friedrich: Before the Deluge. A Portrait of Berlin in the 1920s. Harper Perennial, New York, 1995 (Reprint edition). 391. Saját fordítás. Otto Friedrich (1929-1995) amerikai történész, író. ↑