Gellér Judit: Fotókönyvek. Beszélgetések IX. 

„…azt az utat választottam, hogy a könyveimről magam gondoskodom”
Kudász Gábor Arion: Tropical Depression¹
Kudász Gábor Arion (Budapest, 1978) Balogh Rudolf-díjas és Capa-nagydíjas fotográfus. Tanulmányait a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végezte, ahol a diploma megszerzése óta oktatóként, majd a mesterképzés szakvezetőjeként dolgozik. Munkásságát számos ösztöndíjjal - NKA, MMA, Pécsi József - támogatják. Sorozatait egyéni és csoportos kiállításokon, hazai és nemzetközi intézményekben, valamint fotókönyvekben mutatja be. Legújabb, Tropical Depressioncímű fotókönyvét a Ferenczy Múzeumi Centrum PhotoLabban megrendezett, azonos című, önálló kiállítását követően 2024-ben Budapesten az ISBN+ kortárs művészeti központ és szakkönyvesboltban, valamint Párizsban, a Polycopiesfesztiválon mutatta be.

Beszélgetésünk apropóját nyolcadik önálló fotókönyved, a Tropical Depressionmegjelenése adja, amely szorosan kapcsolódik az azonos című, a Ferenczy Múzeumi Centrum PhotoLab terében bemutatott kiállításodhoz. Mesélnél egy kicsit magának a sorozatnak a létrejöttéről?

A sorozat egy megbízásos munkaként indult. Vietnám és Magyarország között hetven éve áll fenn az államközi kapcsolat. Magyarország hanoi nagykövetsége úgy döntött, hogy ezt megünnepelve kiadnak egy könyvet, magyar és vietnámi írókat felkérve szövegírásra. Mint nemrég megtudtam, a nagykövet felesége azt találta mondani, hogy ha nincsenek benne képek, unalmas könyv lesz, és senki nem nyitja majd ki. Így érkezett hozzám a felkérés. Azokban az években MMKI-ösztöndíjasként magyar tinédzserekkel dolgoztam egy kutatásalapú munkán. Az volt a szándékom, hogy megismerjem a jövőképüket. Az interjúkból érdekes történetek kerekedtek ki arról, hogy a szülők támogatják-e az elképzeléseiket, mennyire inspirálja őket a családi környezet és az iskolarendszer. Vidéken meglepően sokan hazafias válaszokat adtak, azt mondták, hogy szeretnének itt maradni, áldozatot hozni a hazájukért, és például katonák szeretnének lenni. Amikor ezeket az interjúkat készítettem, és azon gondolkodtam, hogy miként lehet a történeteket képbe fordítani, eszembe jutott, hogy érdekes lehetne ugyanezt a kutatást továbbvinni Vietnámba, hiszen sok vietnámi fiatal szeretne Magyarországra, mint az EU belépési pontjára jönni. Ezért elhatároztam, hogy kifejezetten a tinédzserek ambícióival fogok foglalkozni.

Tehát ennek a felkérésnek a kapcsán utaztál el és döntöttél úgy, hogy folytatod a tinédzserekkel a sorozatot. Mi történt, hogy alakult a munka?

Az utazást egy hosszú, bizonytalanságokkal teli előkészítési időszak előzte meg. Már itthon lehetett tudni, hogy nem lesz teljesen rendben minden; az utazás időpontjának kiválasztása eleve feszültségeket okozott: tanítok, ezért az utazást a téli szünetre kellett időzíteni. Az sem volt zökkenőmentesen kitalálva, hogy kikkel tudok majd találkozni, és egy ilyen jellegű munkát meg tudok-e ott csinálni.

Hanoiba érkezve egy nyolcsávos főútvonal melletti hotelben adtak szállást; a hotelből kilépve sem túl lenyűgöző látvány, sem üdítő helyzet nem fogadott, ráadásul mindez a vietnámi télben történt: mindennap szakadt az eső, és hideg volt. Az első hetek relatíve jól indultak, „kézről kézre adtak” a családok, azonban többször előfordult az is, hogy nem voltak ott a megbeszélt időpontban. Amikor valaki nem jött el a találkozóra, akkor készülő vagy épp bontásra ítélt épületeket, otthonokat fotóztam. Lenyűgözött, hogy szinte sosem lehetett tudni, hogy egy ház épül, bontják vagy elhagyottan áll. Egy idő után elkezdtek a hallott történetek és az egész közeg nyomasztóvá válni. Úgy éreztem, hogy hatványra vannak emelve azok a folyamatok, amiket Európában, Magyarországon - akár a Balaton környékén - látunk, a vietnámi egypártrendszer minden látható és láthatatlan jelével és jegyével együtt.

Az egyik oldalon fantasztikus gazdasági fellendülés volt tapasztalható, a másik oldalon pedig, feltételezem, az utcán rendszeresen titkos rendőrökkel találkoztam, és megtapasztaltam a globális nagyvállalatok és az állam hatalmas beruházásai, valamint az érdekérvényesítésre kevéssé képes kisemberek kihasználása közti feszültséget is. Ez a közeg és a történetek, amelyeket hallottam, nagyon nyomasztóvá váltak számomra, olyannyira, hogy egy ponton depressziós állapotba kerültem, és csak a túlélésért dolgoztam. Az utolsó hetekben csak igen komoly erőfeszítéssel tudtam elhagyni a szállásomat, mégis olyan képek készültek ekkor, amelyek a végső anyagba bekerültek - lehet, azért, mert olyanok lettek, mint amilyennek akkor Vietnámot látni akartam.

Úgy tudom, akadtak technikai problémák is, például a negatívokkal.

Igen, azt javasolták, hogy a negatívokat itthon hívassam elő, mert az ottani labornak nem egyenletes a minősége. Vietnám északi, elmaradottabb, viszont a turisták által leglátogatottabb részén járva hideg volt, esett az eső, a következő pillanatban meg kisütött a nap, erjesztő meleget árasztva, én pedig motorral közlekedtem. A negatívok  megszívták magukat párával, és bár este fényzáró tasakba tettem őket, kicsapódott a nedvesség, és elkezdtek bepenészedni, ami csak két hónappal később, az előhíváskor - itthon - derült ki.

Szerencsére nemcsak 4 x 5-re fotóztam, hanem a beállításokról digitális géppel is készítettem képeket, amik nem ugyanazzal az igénnyel és szándékkal - próbaként és emlékeztetőként - készültek, és persze nem is pontosan ugyanazt fotóztam, de ez csak utólag lett érdekes. Sokkoló volt, hogy mindaz az energiabefektetés, amit a műszaki kamerával való munka jelentett, láthatatlanná vált.

Miért nem használtad a hiba esztétikáját?

Visszakérdezek: ki akarná kiállítani és bemutatni azt, ami az életben nem sikerült neki? Kívülről nézve még jó is lehet, de attól még annak, akivel ez történik, mégiscsak egy kudarcélmény. Nem feltétlenül igazságos az elvárás, mégis megjelennek ilyen képek, bele vannak szőve az anyagba. Sok esetben analóg és digitális mutációk, sok esetben zavarok és hibák láthatók. A technikai kudarcot részévé akartam tenni a műnek, elkerülve a hibák esetleges szépségében való gyönyörködtetést.

Melyik ponton döntöttél úgy, hogy mesterséges intelligenciát is használsz a sorozat véglegesítéséhez?

Újra visszakérdeznék: dönthetünk-e ma úgy, hogy nem használunk mesterséges intelligenciát? Húzhatók-e tiszta határok? Rengeteg példát mondhatunk, attól kezdve, hogy egy Google-képkeresésre, a Photoshop content-aware-fillfunkciójával egy felület kitöltésére gondolunk: ez is mind mesterséges intelligencia. Az a döntés, hogy én a Midjourney-t fogom használni, akkor jött, amikor először szóba került, hogy az anyag ne maradjon a fiókban, négy évvel az utazás után.

Nem volt teljesen tudatos döntés, hogy hogyan fogom tudni beágyazni az anyagba, és időbe telik, amíg a Midjourney-t betanítod, és tudsz olyan stílusú képet csináltatni vele, amilyet szeretnél. Olyan képeket készíttetem vele, amelyekről úgy éreztem, hogy hiányoznak ebből az anyagból. És érdekes, hogy ezeket a képeket külön kezeltem, mind a kiállításban, mind a könyvben, és sokat hezitáltunk Kozák Zsuzskával, a kiállítás kurátorával, hogy mennyire legyen határozott ez a szétválasztás. Vannak képek, amelyeknek három különböző - 4 x 5-ös filmre, digitálisan és MI-vel - készített verziója is van, és egymásba oltva mindegyik szerepel az anyagban. De nem az a kulcs, hogy tudjuk, melyik hogyan készült, hanem az, hogy mi az érzés, és mi a valóság, ami ezekben a képekben van.

A nagykövetség eredeti könyves elképzelése végül nem valósult meg. Hogyan alakult az önálló kiállítás és a fotókönyv gondolata?

Kronológia szerint először a bielsko-biała-i FotoArtFestivalon jelent meg belőle egy szűk válogatás, de a nagy fordulat akkor történt, amikor a vietnámi kultúrattasé felhívott, hogy előkerült néhány kép, ami az új nagykövetnek tetszett, és kiadna egy albumot. Később kiderült, hogy a követségen nem lesz belőle semmi, és le is vált róla, viszont addigra én beadtam pályázatokat, és elkezdtem dolgozni. 2023-ban egy kiállítási lehetőséggel kerestek meg a szentendrei múzeumból, három anyagot mutattam meg nekik, és ezt választották.

Rátérve a könyvre: miként gondolkodsz a fotókönyveidről, hogyan épülnek egymásra a munkáid?

A kiállítás mindig egy adott pillanathoz és helyszínhez illeszkedik. A fotókönyv jó lezárása, elengedése egy anyagnak, amelyben a munka meg tudja találni a legkomplettebb formáját. Lehet arra gondolni, ahogy az egyetemen a féléves beadandók épülnek egymásra: mindegyik tartalmazza az előző félév tapasztalatait. Nem mondom, hogy tökéletesednek a könyveim, de mindig megpróbálok valami újat csinálni úgy, hogy a korábbi hibákat ne kövessem el újra.

Minden könyvemben közös, hogy kísérletezek a könyv formátumával, a műfaj adta lehetőségekkel, például poszterrel, matricákkal, a kötészettel, a borító és a lapok minőségével, a lapozás sorrendjével stb. Nem szeretem azokat a könyveket, amelyeket csak fehér kesztyűvel lehet megfogni, mert műtárgyként gondolni rájuk szerintem totális tévedés. A könyv természetéhez hozzátartozik, hogy van, vagy vannak tulajdonosai, akik kézbe veszik, használják és nyomot hagynak rajta, amitől minden egyes példány jobb lesz, mert lesz egy saját története. Ezeket a különböző használatokat, a nyomhagyást, az emlékezés lehetőségét próbálom beépíteni már a tervezéskor.

Az első könyvem esetében erre még nem tudok rámutatni, hiszen ezt a Városháza Kiadó adta ki, és nem volt sok beleszólásom a tervezésbe, sem a forma, sem a szerkesztés tekintetében. A Táborcímű könyvem alapvetően arra a koncepcióra épült, hogy az valójában egyetlen kép: a könyvben minden egyes kép ugyanannak a gondolatnak a különböző helyzetekben létrehozott tükröző képe. Ezután fogalmazódott meg bennem, hogy a könyv nem kezelhető külön a képsorozattól, és ekkor döntöttem el, hogy a könyveimet teljes kontroll alatt kell tartanom, nekem kell tudnom minden miértre a választ, nem hagyhatom, hogy például aktuális trendek szóljanak bele. A könyvek jól állják az időt. Sokszor visszamegyek az időben, hogy inspirációt keressek. A későbbiekben készült könyveim nagy többségét teljes egészében én terveztem. A Humanesetében már Salát Zalánnal dolgoztam, de úgy, hogy alapvetően mindent én készítettem elő, és ő a kivitelezésben adott technikai támogatást. A Tropical Depressionesetében volt egy váltás, ahol előbb volt meg a kiállítás szerkesztési elve és működési mechanikája - például a képek elhajlása, a válogatás, a sorrend, a váltakozó méretek -, amit szerettem volna átvinni a könyvbe. Mindezeket fél éven keresztül át- meg átbeszélve adtam át Zalánnak a tervezési feladatokat.

Hogy épülnek be a szövegek? Te írtad őket?

A szövegek töredékek, a képek logikájához illeszkednek, legtöbbnek nincs meg az eleje, nincs meg a vége. Egy részük Háy János: Teli bőrönd,üres szívcímű írásából, másrészt Nguyen Du 1860 körül írt Kieutörténetecímű epikus költeményéből származik, de van MI által generált szöveg is benne.

Az első könyved kivételével, magad (self-publishing) adod ki a könyveidet. Ez egy állásfoglalás, úgymond, statement, vagy rákényszerültél? Milyennek látod ma a könyvkiadás helyzetét?

Egy anekdota következik. A Táborcímű munkám esetében evidenciának gondoltam, hogy a könyvet majd kiadó adja ki, és fel is kerestem egyet. Pályázatból megvolt a pénz a kiadásra, valamint gyakorlatilag az egészet megcsináltam a grafikától a kötészet megtervezésén át a nyomdai színkalibrálásig. De a kiadó egyáltalán nem értette, mit szeretnék, mit jelent a szerzői könyv, mitől más az értéke. A könyv impresszumában szerepelt, hogy megjelent 500, számozott példányban, majd amikor odamentem, hogy aláírjam őket, kiderült, hogy már elküldték a terjesztőkhöz a példányokat. Kaptam negyven ajándék darabot, és eladott könyvenként kb. száz forint jutalékot, de nem szerveztek könyvbemutató programokat, és nem nevezték be a könyvet fesztiválokra. Számomra ez meghatározó, fontos lecke volt: ekkor határoztam el, hogy nincs szükségem kiadóra, és a későbbiekben magam fogom készíteni és kiadni a könyveimet. De ez közel húsz évvel ezelőtt történt, és ma már nagyon más a helyzet, mert rengeteg olyan, nemzetközi jelenléttel bíró kis kiadó van, amelyek évente 8-10 könyvet adnak ki, és nagyon a lelkükön viselik, hogy hol futtatják a könyvet, kampányt építenek köré, felkeresik a megfelelő szerzőt és grafikust, társak az alkotásban.

Én azonban azt az utat választottam, hogy a könyveimről magam gondoskodom, mert ez lehetővé teszi, hogy minden felelősség, de minden haszon is az enyém legyen. Amikor új anyagot készítek, mindig szempont, hogy könyv is készüljön. Igaz, a magánkiadás hátránya, hogy sokkal szűkebb kör számára látható, ezért felkeresem a megfelelő külföldi könyvesboltokat és fesztiválokat, ahol bemutatják és árulják, mert nekem az a fontos, hogy az lássa és az vegye meg, akinek szól.

Szép végszó lenne, de azt még szeretném megkérdezni, hogy oktatóként mit gondolsz: hogyan alakult a fotókönyvek szerepe az oktatásban az utóbbi években?

Számomra azért is fontos könyveket kiadni, mert oktatóként szeretem azt gondolni, hogy a leghatékonyabban példákon keresztül lehet tanítani, vagyis megmutatom, hogy én hogyan csinálom, aminél persze lehet jobban csinálni (nevet). Nem hiszek abban a közmondásos dologban, hogy aki nem tudja, tanítja. Például nem tanítok reklámfotózást, mert akkor sem szerettem a reklámfotót, amikor csináltam. Ezért a saját gyakorlatomban nagyon fontosnak tartom dolgozni, kiállítani, fotókönyvet kiadni, mert ez is része az oktatói módszeremnek.

A saját könyveimtől ellépve, a könyv mint formátum és mint műfaj alkalmas arra, hogy egy komplexebb anyag esetében meglássa az ember, hogy mi működik, és mi nem. Hogyan működnek egymással a képek, milyen egy fülszöveg, milyen egy lezárás, mit jelentenek a méretek, mitől lesz koherens, valamint a kiállítás ideiglenességéhez képest tárgyként megmarad. Szakvezetőként fontosnak tartom, hogy minden félévben legyen fotókönyvkurzusunk - szerencsére ezeket már kiváló fiatal kollégák viszik, mint Geibl Kata, aki nemzetközi sikert ért el az első könyvével. A könyvnek fontos vonása, hogy túl tud lépni a nyelvi és a földrajzi kontúrokon, el lehet küldeni külföldre, nem kell idejönni megnézni, mint egy kiállítás esetében, és nem töredékes, mint egy dokumentáció. A könyv egy egész. Szoktam mondani a hallgatóknak, hogy ma egy művész számára a weboldal a névjegykártyának, egy könyv pedig az útlevélnek felel meg, és ha van mindkettő, nagy baj nem érhet a világban.

1. 1. Kudász Gábor Arion: Tropical Depression, szerzői kiadás, 2024, 200 x 280 mm, 132 oldal, védőborítóval ellátott puha fedél ↑