Surányi Mihály: André Kertész 130 – Beszélgetés Fisli Évával, a kiállítássorozat kurátorával

Surányi Mihály: Ez a Kertész-válogatás, amiről a következőkben szó lesz, 2021 októberében érkezett a Magyar Nemzeti Múzeumba. Összesen 1163 képből áll, amelyeket Robert Gurbo¹és Baki Péter válogatott ki.

Fisli Éva: Hozzá kell tennem: ifj. Botár Olivér és Stephen Bulger Gallery²közreműködésével. Robert Gurbo, tehát az Estate³kurátora, és természetesen Baki Péter is válogatott. Egy hosszabb, többszereplős folyamat volt a szelekció és a vételi jegyzék kialakítása. Én 2020 júniusában a Magyar Közlönyből értesültem arról, hogy a vásárlással a Nemzeti Múzeumot bízták meg. Ilyen értelemben magát a válogatást szakvéleményezhettem, és haza is hozhattam a képeket New Yorkból. Tehát nem azóta foglalkozom vele, amióta idekerült Budapestre, hanem a munkám valamivel előbb kezdődött.

S. M.: A válogatásra volt valami ráhatásod?

F. É.: Arra már nem volt. Ha lett volna, akkor lett volna néhány javaslatom is. De nyilván könnyű okosnak lenni ma már. Mindenesetre én nem egészen ilyen szempontok szerint válogattam volna, ebben biztos vagyok.

S. M.: Az irodalom⁴alapján ennek az 1163 képnek a döntő része magyar anyag, a másik, nagyobb része az 1970-es évek végétől készített polaroidokból áll. A párizsi és New York-i időszak képei mennyire képviseltetik magukat?

F. É.: Baki Péter számára - elmondása szerint - a magyarországi képek voltak az elsődlegesek, és az, hogy azok lehetőleg ne kerüljenek más gyűjteményekbe, így hát ez a magyarázata annak is, hogy a válogatásban vannak duplumok, triplumok, sőt quadruplumok is… A megvásárolt képek között 151 polaroid kép is van, és ezek természetesen mind New York-i felvételek, és egyediek. A képek feldolgozása és nyilvántartásba vétele során az egyes darabok datálásakor azért láthatóvá vált, hogy van néhány magyarországinak vélt párizsi felvétel, olyan is, amiről korábban azt gondolták, sőt úgy is közölték, hogy itteni, de most kiderült, hogy nem. Van persze egyértelműen franciaországi kép is, így például a Zilzerékkel készült tükrös önarckép.

S. M.: A vételi lista akkor a Kertész-életműre nézve nem is reprezentatív?

F. É.: Az életműre semmiképpen sem az. A vintázskópiák magas száma miatt, és még inkább a korai, ritka képek presztízse miatt ugyanakkor ez egy komoly anyag, ebben teljesen igazat adok Matthieu Rivallinnek⁵, aki a francia Kertész-archívumot kezeli, és szakvéleményt is adott a vásárláskor. Kertész-képek vannak magángyűjtőknél, szétszórva a világban, közgyűjteményekben is, de ilyen mennyiségben ez egy kivételes műtárgycsoport. Természetesen nekem mint történésznek teljesen mást ad és jelent ez a tény, mint egy műtárgykereskedőnek!

A válogatás a korai időszakról reprezentatív - nyilván ilyen értelemben van egy külön értéke is. Viszont van valami ezzel kapcsolatban, amit világosan kell látni. Kertész a halála előtt úgy rendelkezett, hogy a francia államra hagyja a negatívjait és a dokumentumait.⁶A pozitívjaiból meg a személyes tárgyaiból több is New Yorkban maradt, az Estate tulajdonában. Az Estate és a francia állam megegyezett, hogy kit mi illett - erről szerződést is kötöttek. Ez a gyakorlatban azonban azt jelenti, hogy a negatívok közzététele vagy felhasználása a franciák ügye. Az Estate, vagy ma már a különféle amerikai magángyűjtők és gyűjtemények által is birtokolt Kertész-kópiáknak a publikálási lehetőségei, felhasználási módjai pedig jogi értelemben egy másik kalap alá tartoznak. Most itt vagyunk mi harmadikként Magyarországon, egy elég jelentős mennyiségű Kertész-képpel, amikről én azt gondolom, hogy a birtoklás presztízse szép dolog, de ha érteni is akarjuk a pozitívok keletkezését, akkor együtt kell nézni, össze kell hasonlítani őket a negatívokkal, mert úgy érthetjük meg, Kertész hogyan dolgozott, mit változtatott később a nagyításain.

Jogilag tehát ez egy elég delikát probléma. Mindeddig szerencsére abszolút jól tudtunk együttműködni mindegyik jogtulajdonossal. A mi anyagunk az Estate jogi ernyője alá tartozik, de például az esztergomi kiállítás rendezése során a francia archívumtól is kértem és kaptam is a Mala uszodában felvett negatívokat, amiket egy installáción - szép nagyításban - bemutathattunk.

Ezzel részben összefüggő kérdés egyébként éppen az, hogy amikor képet reprodukálunk és nagyítunk például egy-egy kiállítási installáció vagy molinó kedvéért, akkor mennyire lehet jól reprodukálni, illetve nagyítani egy pici papírkópiából vagy egy üvegnegatívról. Ez utóbbi azért egész más minőséget tesz lehetővé. A kis kópiák értéke és ereje nem a nagyíthatóságukból származik. A digitális feljavításnak pedig vannak etikai és esztétikai korlátai, ha technikaiak már szinte alig is.

S. M.: AzAndré Kertész 130kiállítássorozat egy szakaszhatárt is jelent a hazai Kertész-kutatásban?

F. É.: Mindenképpen. Én eredetileg úgy gondoltam, hogy az André Kertész 130projekt során csak a korai, 1925 előtti anyagra fogunk figyelni, részben az Esztergomban⁷, részben pedig a Nemzeti Múzeumban bemutatott, Kópiák⁸címen megrendezett kiállításon keresztül. Az a Múzeum egyik előző főigazgatójának a döntése volt, hogy a polaroidokból is nyíljon egy kiállítás 2024-ben a Capa Központban. Ez lett aztán a „A felejtés csele”⁹című tárlat, amiben az idős Kertész polaroidjaiból válogattam. Miközben évek óta a fiatal Kertészre voltam kíváncsi, az ő dokumentumait olvastam, az ő indulását kutattam, látnom kellett, hogy az idős Kertész másfajta megközelítést kíván. Nálunk, Magyarországon, mindmáig ismertebb az a 120¹⁰szerzői kópia, amit Kertész a szigetbecseieknek adott, és az ottani Emlékmúzeum alapja lett. Ezekből a Capa Központ eléggé rendszeresen ki is állít, de mi is mutattunk be belőlük 2011-ben a Nemzeti Múzeumban az André Kertész Retrospektív¹¹kísérő kiállításán. Ezt az anyagot tehát elég sokat forgatták. Végső soron nemcsak itthoni felvételek, hanem Kertész különböző korszakaiból is vannak benne szerzői kópiák. Tulajdonképpen ez az, amit az idős fotóművész a szülőföldjének felajánlott magából, nem sokkal a halála előtt. Nagyjából eddig is terjedt sokak figyelme Magyarországon vele kapcsolatban…

A másik fontos előzmény, amiről szólnom kell, az a Hazai anyagcímű kiállítás¹²és könyv¹³, aminek szintén megvoltak a maga korlátai; és ehhez hozzáteszem, hogy Kolta Magdolna életének a végén született a könyv, ezért ez egy nagyon nehéz időszak lehetett a szerzők számára. Ezzel együtt sajnálatosan csonka a kötet. Abban az időben Kincsesék nem tudtak ugyanis Franciaországban kutatni, és ők is elfogadták az idős Kertész interjúiban felidézett emlékeit, például azt, hogy néhány darabon kívül a korai képei mind elvesztek. Így a meglévő, publikált papírkópiák adatai, illetve többek közt Annie-Laure Wanaverbecq Michel Frizot-hoz írt DEA-dolgozata¹⁴alapján dolgoztak, amiben Wanaverbecq írt a magyarországi felvételekről. Szóval Kincsesék ezt is használták, és megpróbálták megmutatni, hogy mi is a „hazai anyag”, csak hát ebből nagyon sok minden hiányzik. A franciák a 2000-es évek közepétől sokat digitalizáltak és közzétettek¹⁵a Kertész-negatívok közül. Többször kócosan, megbízhatatlan adatokkal, és magyar nyelvtudás híján nyilván sokszor félreolvasva a csomagolóanyagon a Kertész adta címeket, ugyanakkor ez mégis egy fontos dolog, mert a fájlok összevethetők a papírkópiákkal, amelyeknek a hátoldalán szintén sokszor van olyasmi, amiből további információk nyerhetők ki. Ha csak a számosságot tekintjük, akkor is megdől, hogy elvesztek Kertész korai képei. Ezt úgy szoktam mondani: lehet, hogy az ő számára a korai képeinek a java veszett el, de nem a zöme. Több mint ezer negatívja érhető el évek óta a korai időszakból - annak több mint a fele az első világháborúból származik. Ugyanakkor idehaza az volt a legelterjedtebb nézet, mondhatnánk, a domináns diskurzus, hogy ezek a képek elvesztek. Ezért nekem is nagy öröm volt 2011-ben először jutni el a negatívokig. A franciaországi archívumban persze több kutatás is zajlott a 2010-es évek elején, részben a nagy retrospektív tárlatnak¹⁶köszönhetően. Cseh Gabriellát Kertész párizsi lakásai érdekelték; ebből aztán egy nagyon érdekes, kutatásalapú művészi munka született. Elek Orsolya pedig kifejezetten az emigráns Kertészről kezdett doktorit írni. Én a nagy európai retrospektív egyik hazai koordinátoraként látogathattam el először a Kertész-archívumba, és utána rendszeresen visszamentem pár hétre vagy hónapra, kutattam és olvastam ott, egy évtizeden át. Elsősorban az 1925 előtti időszak érdekelt, mint magyar vonatkozású és történeti anyag, az az időszak, amikor Kertész még tényleg a helyét kereste Budapesten. Arra is lehetőségem volt később, hogy aztán az 1925 és 1936 közötti iratanyagnak a magyar részét is áttekinthessem.

2020 őszén pedig már tudtam, hogy megbízták a múzeumot a vásárlással, és a kurátori feladat most az enyém lesz. Akkor átnéztem az '50-es évek végétől a '60-as évek végéig terjedő időszakot abból a szempontból, hogy vajon a magazinfotózásból visszavonuló Kertész hogyan kezdi el feldolgozni a saját fiatalságát. Ekkor új emberekkel is találkozik, miközben az Argentínában élő öccsével is újra felveszi a kapcsolatot, és ismét a kezébe kerülnek a régi negatívjai és pozitívjai. Milyen hatással van ez rá? Emellett az is érdekes volt, hogy vannak-e dokumentumok, feljegyzések arról, hogyan robbant be a fotográfiai közéletbe a hatvanas években. Erre most már van valamelyest jobb rálátásom.

A szívem történész felének sok örömöt hozott a kutatómunka, egy csomó apró történet kibontakozását lehetett meglátni az időben, az évtizedek utáni újratalálkozásokat, kapcsolódásokat Kertész életében. A lélegző archívumcím amúgy innen is jött… Egy idő után aztán már inkább az volt számomra a kérdés, hogy ezt a hatalmas anyagot, amit Kertész az életében összegyűjtött és egyben tartott, hogyan lehet redukálni, mivé lehet ezt átfordítani, hogyan tudom átadni a mai közönségnek. Vagyis mi az, amit ebből kiállításként, könyvként, programként meg lehet csinálni. Az első nekifutásom az volt, amikor az első világháborús Kertész-napló feldolgozására kértem egy alkotói ösztöndíjat az NKA-tól, és 2018-ban ezt meg is csináltam. Azért volt ez kihívás, mert nem egy szabályosan, folyamatosan írt naplószövegről van szó, amit csak ki kell silabizálni és átírni, hanem olykor cetlikről meg a címes füzetéből lehetett összeszedni, hogy melyik feljegyzése hova tartozik. Ez volt az első ilyen nagyobb falat, de ez még nem volt nyilvános eredmény. Amikor viszont kiderült, hogy egy komplett projektet tudok most elindítani az emlékév során, amiben lehetnek könyvek is, akkor azt gondoltam, itt az ideje, hogy ezt is kiadjuk. Pontosan azért, mert a francia archívumból visszaolvasott magyar napló mellé megérkeztek az Amerikából megvásárolt korai papírkópiák, és ezeket össze is lehetett hozni, ami Kertész halála óta eddig még nem történt meg.

Persze jelentek meg összeállítások már a kisebb képekből is. Amikor a 2011-es nagy retrospektívet rendezték, a kiállítás utolsó állomása a Nemzeti Múzeum volt - én akkor lettem a kiállítás magyarországi koordinátora, Tomsics Emőkével együtt. Ezen a nagyszabású tárlaton is megjelentek kisebb méretű kontaktkópiák, elég nagy vitát keltve a Magyar Fotótörténeti Társaság berkeiben is. Érdemes utánaolvasni a Mafot régi blogján.¹⁷És fontos, hogy a Vince Kiadó kiadta magyarul Gurbóék kicsi könyvét, ami egy 2005-ös, a korai vintázsokat bemutató New York-i kiállításhoz jelent meg.¹⁸

Azért tekinthetjük a mostani projektet mégis szakaszhatárnak, mert új forrásokat és kérdéseket emeltünk be a köztudatba. Egy másik szempontból azért is, mert én nem annyira a domináns visszaemlékezések vagy az interjúk információi alapján dolgoztam - amelyek természetesen nagyon meghatározóak lehetettek azoknak az embereknek, akik személyesen találkoztak Kertésszel a 80-as években itthon -, hanem elsősorban az egykorú forrásokra támaszkodom. Ha ezt a két forráscsoportot összevetjük, láthatjuk, hogy a kutatásom eredményei számos helyen szembemennek azzal, amit az idős Kertész állít a saját képeiről vagy magáról.

Ebből a szempontból fontos előzmény - bár Magyarországon sajnos nem került be a köztudatba kellő hangsúllyal, hiába volt annak idején egy beszélgetés a kötetről a Mai Manóban - az első nagy amerikai retrospektívhez a National Gallery of Arts által kiadott katalógus.¹⁹Ennek Robert Gurbo volt az egyik szerzője, fantasztikus amerikai szakértőkkel, kurátorokkal együtt. Ők tulajdonképpen már használtak archív anyagot, amit lefordítottak nekik angolra - hol jól, hol meg persze félreértve -, például Kertész korai naplóbejegyzéseit, mindenesetre az egy olyan katalógus, ami, ha magyar nyelven is megjelenik, akkor ezek a változások a kutatásokban sokkal hamarabb bekövetkeznek. De sajnos sem ez, sem pedig a 2011-es európai retrospektívnek a franciául és angolul is kiadott katalógusa nem jelent meg magyarul, pedig azokban is voltak olyan fontos információk, amelyek sokat árnyaltak volna a mi saját Kertész-képünkön is. Ez egy faramuci helyzet. Folyamatosan emlegetjük, díjakat neveztek el róla, meg a Mai Manó egyik kiállítótermét, Becsén már szobra is van, tehát van egy jól érzékelhető hazai kultusza, közben pedig alapvető dolgokat nem sikerült róla beemelni a saját közegünkbe. Annak, hogy ezek a kötetek nem jelentek meg magyarul, nyelvi és piaci okai is vannak egyszerre, de szakmai szempontból azt is jelenti, hogy vannak olyan fontos szövegek, amelyek külföldön már ismertek, de nálunk még nem azok.

S. M.: Nekem úgy tűnik, és javíts ki, ha tévedek, hogy Kertész időskorában mintha átszínezné egy kicsit a múltját. Bizonyára sok oka lehet ennek, de ebben nagy szerepe van a nagyon vágyott, mégis későn és hirtelen érkező sikernek.

F. É.: Valószínűleg így van, de van azért ebben egy teljesen természetes folyamat is, hiszen Kertész 91 évig élt. A múltunkkal kapcsolatban mindannyian konstruálunk és szelektálunk, tehát mindig az adott pillanat hatja át a visszaemlékezést. Ez pedig rá különösen jellemző. Azt se felejtsük el, hogy milyen nyelvi környezetben beszél a múltjáról, az életéről. Soha nem tanult meg igazán jól angolul, és franciául sem. Amikor Magyarországra jött, az nyilván egy másik közeg volt számára, mint amiben élt. Más dolgok érintik meg, mások a hangsúlyok. Az akkori államszocialista médiakörnyezet számára pedig az Amerikából hazatérő és az egyszerűséget, a falusi idillt, a szigetbecsei emlékeket emlegető világhírű művész alakja tökéletesen megfelelt, így minden mondata fel is erősödött.

Az is fontos szerintem a visszaemlékező Kertész szempontjából, hogy hogyan éli meg a saját zsidóságát. Időben változik hozzá a viszonya, természetesen. Az első világháborús naplóban pár megjegyzése van erről, de később fontosak a levelei, a rokonaitól és barátaitól származó információk. Imre bátyja például, aki elképesztő leveleket írt neki az évtizedek során, többek közt az ostrom utáni hetekről is, itt élte túl a vészkorszakot Budapesten. Andrénak van egy fantasztikus fényképe a bátyjáról, amit egy körhinta előtt fényképezett 1948-ban, amikor hazalátogatott, és nagyon látszik, hogy Imre mennyire megtört ahhoz képest, hogy csak pár évvel volt idősebb nála. Ez a különbség aközött, hogy valaki Magyarországon marad, és itt éli túl a háborút, meg aközött, aki, ha szorongva is, mégiscsak védettségben van a tengerentúlon.

Amikor elkezdődött ez az emlékév, akkor az egyik első előadást még márciusban Szigetbecsén tartottam; ugyanott, ahol 1984-ben Kertészt is meghallgatták. Többen voltak a hallgatóságból, akik még emlékeztek rá és a kiállítására. Volt az egésznek egy bája - láthatóan a falu számára is fontos esemény volt -, és most, 40 évvel később engem is megérintett a helyszín és a személyek azonossága, és hogy először mutathatok nekik az öregről kamasz- és ifjúkori fényképeket.

Mert a rokonszenves öregapó akkori mondatai, hogy minden innen indult, lehet, hogy kedvesek, de nem állják meg a helyüket. Az ifjú Kertész (Kohn) Andor a Teleki térről is indult, a Népszínház utcából is indult, és Budapest számos zegzugából meg hegyeiről is indult, meg a Duna mellől, tehát nagyon sokféle helyszínről, ami kiviláglik a korai kópiákból; ez történeti és földrajzi értelemben egy hihetetlenül gazdag anyag, ha észrevesszük. Tehát a gyerekkori nyaraknak Szigetbecse nyilván egy fontos helyszíne lehetett. Az sem véletlen, hogy az 1936-ban kiadott Nos amis les bêtes²⁰(Barátaink, az állatok)című könyvet, amit Kertész nagyvárosi gyerekeknek szánt, Szigetbecsének ajánlotta. Az idős Kertész pedig odaadja 120 képét a falunak még a halála előtt. Ezért ennek a helyszínnek a jelentősége felértékelődött a kutatók szemében. Viszont aránytalanul nagyra is nőtt. Frizot-ék fantasztikus könyvében is van egy félreértés: egy mondatban ő azt írja, hogy Kertész Szigetbecsén „töltötte az ifjúságát”, az angol fordításban pedig ez már úgy jelent meg, hogy „a falu, ahol Kertész felnőtt”. ²¹Ez így viszont nem igaz.

S. M.: Visszatérnék a kutatáshoz. Mindaz, amin dolgoztál és dolgoztatok, hogyan fog beépülni a nemzetközi Kertész-kutatásba?

F. É.: Fontos kérdés. Én úgy fogalmaztam meg a Kertész-projektet, hogy az első része az itthoni emlékév. Megmutatni az anyagot megfelelő, az értelmezést kinyitó narratívákkal. Tehát nemcsak bemutatni és körülujjongani a New Yorkból megvásárolt fotókat, hanem történeti (és mai) kontextusba is helyezni őket.

Ezzel párhuzamosan pedig cél volt, hogy jelenjenek meg kiadványok is, amelyek részben kiállításvezetők, részben pedig a tudományos eredmények, az egykorú források közlései.

A lélegző archívum. André Kertész háborús naplója és levelei²²című könyv az egyik ilyen forrásközlés. Lesz még két fontos beszélgetés - amúgy már a kiállítás zárása után. Az egyik a Francia Intézetben, E. Csorba Csilla, Cédric de Veigy, illetve az én részvételemmel; ennek középpontjában pontosan a Kertész-kutatások aktuális kérdései állnak. Mi, E. Csorba Csilla és én, hazai közgyűjteményekben őrzött vintázsokkal foglalkoztunk, azokból rendeztünk kiállításokat. Csilla A kamera poétája²³című tárlatot a PIM-ben 2019-ben rendezte meg, abban az évben, amikor Cédric de Veigy a Maison Doisneau-ban egy másik kiállítást párizsi negatívok alapján állított össze.²⁴Azért én akkor nagyon odavoltam, paradigmadöntő kiállításnak gondoltam. Kertész Párizsban már nemcsak üvegnegatívokat használt, hanem filmet is, tehát Cédric vizsgálni tudta a képek egymásutániságát, a fotós munkamódszerét és válogatási szempontjait. Az eredményeit aztán a Marcher dans l’image²⁵című kötetében meg is jelentette. Régóta reméltem, hogy dolgozhatunk együtt, és örülök neki, hogy a saját kiállításunknak a záróakkordjaként, a Francia Intézet jóvoltából lesz arra lehetőség, hogy ő is prezentálhat, és még beszélgethetünk is egy jót.

A másik eseményünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon egy olyan kerekasztalbeszélgetés lesz, amely során pontosan azt nézzük meg Alélegző archívumkapcsán a résztvevőkkel²⁶, hogy milyen tere van az alapkutatások közlésének és megjelentetésének. Ahhoz hozzá vagyunk szokva, hogy a kiállításokhoz azért jelennek meg ilyen-olyan kiadványok, de alapkutatásokat hogyan lehet ma megmutatni, kihangosítani, megosztani? És ami most megjelent, az milyen Kertészt mutat fel nekünk? Az emlékév része egyébként, hogy A lélegző archívumfrancia és angol fordításait is elkészítsük. Ezen dolgozunk.

S. M.: És akkor várható, hogy az óceán túlpartján is beépülnek az eredményeitek a kutatásokba?

F. É.: Ez részben már meg is történt. Az esztergomi kiállítást megnézték az Estate kurátorai, Robert Gurbo és a fia, Victor. Én akkor még csak készültem a polaroidkiállításra, még volt néhány olyan kérdésem, amire nagyon jó, hogy tudtak válaszolni, és örömmel adtak a vetítéshez is Kertész által készített fekete-fehér fotót a polaroidokról ismert kis tárgyakról…

Érdekesnek találták a kiadott vezetőt is, mert olyan szempontokkal és információkkal is találkoztak, amikkel korábban nem. A magyar szövegek egy részét fordításokon keresztül ismerték a korai időszakból, de azokat az összefüggéseket, amiket nekem sem volt egyszerű kihámozni a krikszkrakszok és a sokszor katonai szlenget használó feljegyzések közül, nyilván nehezen vagy nem tudták értelmezni, esetleg nem is ismerhették. Vannak olyan források, amelyeknek a kontextusát nem értették, és most ez megvilágosodhatott. Jól tudunk együtt dolgozni, és igazán izgalmas az volna, ha velük és a franciákkal együtt tudnánk létrehozni egy frissebb, ma érvényesebb Kertész-narratívát.

Azt gondolom, nekünk, magyar kutatóknak azt kell jól használnunk, amink van, és ez az anyanyelvünk, a helyismeretünk meg a történeti tudásunk. Ezekkel olyan dolgokat tudunk hozzátenni a meglévő szakirodalomhoz, amit mások nem.

Ehhez persze lényeges, hogy el tudj jutni ide. Ez nyilván nem egyszerű; nekem is kemény munka volt, és az előttem járó nemzedékeknek nem is volt mindig evidencia a nemzetközi mozgástér. Nekem segített a Fényképtár által több mint húsz éve kezdett fotóhungarika-kutatás.²⁷Én is Klebelsberg-ösztöndíjjal és a Párizsi Magyar Intézet támogatásával tudtam tehát dolgozni a francia terepen 2010-2020 között.

Több nyelven publikálni mindenképpen szükséges, de az csak az első lépés, hogy elkészül a magyar szövegnek egy jó fordítása. A következő lépés az, hogy el is jusson azokhoz az olvasókhoz, akiket érdekel. Ehhez pedig támogató intézményi háttér kell. Pillanatnyilag van ilyen, és ez jó. Egy amerikai vagy francia kutatónak már attól is, hogy világnyelven ír, nagyobb a beágyazottsága, a hatása, és ez összemérhetetlen előny hozzánk képest. Ahhoz, hogy alakítani tudjuk a diskurzust, értenünk kell az aktuális téteket, és olyan anyagokat tenni le - könyvként, kiállításként - a képletes asztalra, amelyek tényleg relevánsak, és hozzátesznek a kutatásokhoz. Az, hogy öt, a nyugati fotótörténeti kánonban régóta elismert fotográfus férfi Magyarországon született, még nem elég… Mert ez nem csak Kertésznél van így: Capával is hasonló a helyzet. Sokáig azt hittük, már mindent tudunk róla, pedig rengeteg félreértés van körülötte. Hasonló a helyzet a sokkal kevésbé ismert Rosti Pállal is, akiről az elmúlt években derült ki, hogy fantasztikus gyűjteményekben (Princetonban vagy a Musée D’Orsay-ban) is őrzik egy-egy képét, és ott is csak nemrég tudták meg, hogy ezeket Rosti, és nem Désiré Charnay készítette, akinek a neve alatt először nyilvántartásba vették őket.²⁸

S. M.: Lesz ebből vándorkiállítás? Tovább fognak ezek a kiállítások utazni valahol Európában?

F. É.: Igen, nagyon szeretném. A polaroidkiállítás szépen összeállt, bármennyire azt gondoltam is, hogy nekem nem az az elsődleges feladatom, hogy az idős Kertészre figyeljek. Ma már nem bánom, hogy meg kellett rendeznem, mert A felejtés cselevégül egy komplett és jó anyag lett, ami máshol is kiállítható.

A korai képekből is lehet külföldi kiállításokat elképzelni, de szerintem az ötleten csavarni kell még. Akkor lehet jó a vége, ha a franciákkal és az amerikaiakkal együtt koprodukcióban tudjuk megvalósítani. Pontosan ennek az együttműködésnek a lehetőségeit keressük - és erre most van remény.

1. 1. Robert Gurbo, André Kertész utolsó asszisztense; jelenleg a The Estate of André Kertész Alapítvány kurátora. ↑
2. 2. A Stephen Bulger Gallery az egyike annak a három galériának, amellyel a Kertész Alapítvány hivatalosan is kapcsolatot tart. ↑
3. 3. The Estate of André Kertész. ↑
4. 4. Fisli Éva: „Magyarországi emlékek”: André Kertész újravágott ifjúsága. In Fotóművészet 2022/3. 52-57. 52. ↑
5. 5. Matthieu Rivallin francia kurátor, számos Kertésszel foglalkozó könyv szerzője, illetve közreműködője. ↑
6. 6. A hagyaték franciaországi részét jelenleg a Médiathèque du patrimoine et de la photographie kezeli. ↑
7. 7. André Kertész Esztergomban, Balassa Múzeum, Esztergom, 2024. március 23. - június 23., kurátor: Fisli Éva. ↑
8. 8. Kertész / Kópiák, Magyar Nemzeti Múzeum, 2024. június 22. - 2024. szeptember 22., kurátor: Fisli Éva ↑
9. 9. A felejtés csele. Válogatás André Kertész polaroidjaiból, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2024. július 3. - szeptember 1., kurátor: Fisli Éva ↑
10. 10. Ma már 119. ↑
11. 11. André Kertész Retrospektív, Magyar Nemzeti Múzeum, 2011. szeptember 30. - 2011. december 31., kurátor: Michel Frizot és Annie-Laure Wanaverbecq. A Kertész-képek. André Kertész és Magyarország című kísérő kiállítás kurátorai: Tomsics Emőke és Fisli Éva. ↑
12. 12. Hazai anyag - Fotónapló, André Kertész és a magyarok, Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház, 2005, március 31. - 2005. május 28. ↑
13. 13. Kincses Károly, Kolta Magdolna: Hazai anyag: fotónapló: André Kertész és a magyarok, Budapest, 2005, Magyar Fotográfusok HázaAz előzményekhez tartozik még egy másik, Kolta Magdolna által szerkesztett könyv is: Kincses Károly, Lugosi Lugo László, Mátyássy Miklós, Katona István, Pierre Borhan: A. Kertész 1894-1985-1994, Szerk. Kolta Magdolna, 1994, Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum - Pelikán Kiadó ↑
14. 14. Annie-Laure WANAVERBECQ: Dialogues et monologues d’André Kertész. Période hongroise et française. 1912- 1925-1936, DEA, 1991. Egy példány megtalálható a Magyar Fotográfiai Múzeum archívumában. ↑
15. 15. A francia Kertész-negatívok itt kereshetők: https://pop.culture.gouv.fr/ ↑
16. 16. André Kertész, 2010 szeptember 28, Jeu de Paume - Paris. kurátorok: Michel Frizot és Annie-Laure Wanaverbecq; https://jeudepaume.org/en/evenement/andre-kertesz-5/ ↑
17. 17. A négyrészes vita elérése: https://mafot.blog.hu/2012/06/07/disputa_1_a_vintazskopiarol ↑
18. 18. Bruce SILVERSTEIN (szerk.): André Kertész. Korai évek. Vince Kiadó, Budapest, 2005. ↑
19. 19. Sarah Greenough, Robert Gurbo, and Sarah Kennel: André Kertész, 2005, Washington, DC: National Gallery of Art, in association with Princeton University Press ↑
20. 20. Kertesz, Andre; JabounE; Jean Nohain: Nos Amis les Betes, 1936, Editions d'la Histoire et d'Art, Paris ↑
21. 21. Michel FRIZOT-Annie-Laure WANAVERBECQ: André Kertész, Paris, Hazan, 2010. 197. ↑
22. 22. Fisli Éva: A lélegző archívum, Budapest, 2024, Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ ↑
23. 23. E. Csorba Csilla, Lukács Ágota: A kamera poétája, 2019, Petőfi Irodalmi Múzeum ↑
24. 24. André Kertész: Marcher dans l'image, Maison Doisneau et la Médiathèque de l'Architecture et du Patrimoine, Elérés: https://maisondoisneau.grandorlyseinebievre.fr/expositions/archives/2016-a-2020/marcher-dans-limage-3455 ↑
25. 25. De Veigy Cédric: André Kertész: Marcher dans l’image, 2019, Paris, André Frère Éditions ↑
26. 26. Kerekasztal-beszélgetés Toronyi Zsuzsanna, Tomsics Emőke, Tóth Balázs Zoltán, Fisli Éva és a moderátor Szegedy-Maszák Zsuzsanna részvételével a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, 2024. szeptember 28. ↑
27. 27. A Magyar Nemzeti Múzeum nemzetközi fényképarchívumokban folytatott kutatása 2000 óta. A részleteket Lásd BAJI Etelka: Fotó-hungarika-kutatás a Fényképtárban In FEJŐS Zoltán (szerk.) Fotótörténet 1, Magyar Fotótörténeti Társaság, Budapest, 2020, 209-224. ↑
28. 28. Lásd: Fisli Éva: Elárult testamentumok? Fotóhungarikák. In MúzeumCafé 17: 97. (2023) 125-134. ↑