Farkas Zsuzsa: Egy mester a feledés homályában - Tiedge János vizitkártyái
Simonyi Antal (1821‒1892) volt az első magyar fényképész, aki az 1855-ös párizsi világkiállításon elismerést kapott, Tiedge János (1819‒1888) pedig a második, aki 1862-ben a londoni világkiállításon érdemelt ki elismerő oklevelet. Simonyit már sokszor, sokan méltatták, most a kevéssé ismert Tiedge Jánosról szeretnék néhány szót ejteni. Egykor Vörösmarty Mihály halála előtt egy évvel készített felvétele, majd a londoni világkiállításra készült képeinek elismerése miatt emlegette a hazai sajtó a művészt, ez utóbbi összegzését vázlatosan már megírtam.i Életéről sokáig nagyon keveset tudtunk, ezért nagyon fontos előrelépés volt, hogy Rózsa György új kutatásba fogott.ii Egy megvásárolt albumban talált felvételek, az ott lévő önarcképek és a távolabbi rokonság portréi adták az apropót, hogy nagyon alapos munkával rekonstruálja életútját. Rózsa tanulmánya rámutat, hogy Tiedge sikeres pesti tevékenysége 1853 és 1863 között zajlott, majd tovább vándorolt Bukarestbe és Isztambulba. Rózsa azt is kiderítette, hogy hol található a sírja. Az online olvasható, sok új adatot tartalmazó írás, egyfelől összegző, hiszen a fellelhető anyagot listázza, másrészt új, eddig nem ismert képeket is tartalmaz.
Most arra teszünk kísérletet, hogy a művész pesti műtermét képeken keresztül mutassuk be, olyan vizitkártyák által, melyek múzeumokban és magángyűjtőknél találhatóak, és eddig nem publikálták azokat.
Tiedge János 1853-ban kezdte meg pesti fényképészeti tevékenységét, amelyre egy lakcímjegyzék hívta fel a figyelmet. A Pester Lloyd Handels- und Gewerbe-Adressenbuch-ja négy másik fényképész mellett említette meg a nevét (Heller József, Kawalky Lajos, Reisner Zsigmond, Strelisky Lipót), mint aki fényképezőgépek eladásával is foglalkozik.iii 1855-ben jelent meg az az általam sokat idézett kis írás, mely csodás hasonlattal fogalmazta meg, a fényképészek kivételes, fontos művészi szerepét, és amelynek végén a szerző Tiedge urat ajánlja a Pesti Napló olvasóinak.
„Minden utczasarkon fény- és daguérrétyprajzokkal találkozik Pesten az ember. De úgy van ez Európa minden fővárosában. A fényrajzolók új Prométheuskint meglopják a napot és sugarával festenek. Nemcsak mert e találmányban is újabb diadalát ünnepli az emberi szellem, hanem e rajzok nagy előnyénél, az élethű hasonlatnál fogva is a mívelt világ igénybe veszi a nap sugarát, a világosságot, hogy ily úton örökítse meg a mulandóság számára az arczvonásokat. Azonban e fényrajzok nem mindig tükrözik híven vissza a képet, mellyek mását bírni óhajtjuk. Ennek nem a világosság, nem az égi sugár az oka, hanem mindig a fényrajzoló. A nélkül, hogy e minden szegletre, minden közhelyre kiaggatott fényrajzokról ítéletet kívánnánk mondani, vagy azokat méltányolni nem akarnók, a közönséget fényrajzolóink egyik legügyesebbike Tiedge úrra figyelmeztetjük. Az általa rajzolt képekben, műtermében és a lakása előtti kirakatban több barátunk és ismerősünk vonásaira akadunk s alkalmunk van e képek hűsége, a színezet helyessége és több képnél a csoportozat aestetikai összeállítása felől is meggyőződni. E jeles photograph műterme a Kristóftéren, a fehérhajó melletti 5. sz. házban létezik.”iv
Vörösmarty Mihály arcképével, a különféle variációk összegyűjtésével és a magyar írókat megörökítő sorozatával, azok hazai sajtóban való kiterjedt reklámjával és bírálataival most nem foglalkozunk, hiszen az egy teljesebb tanulmányt igényelne. 1856-ban egy újabb érdekes felhívás utal a mester technikai előrehaladására, mely a gyorsan elillanó pillanatot segített létrehozni, megragadni.
„Derék photographunk Tiedge J. törekvésének méltánylandó sikerére kívánjuk figyelmeztetni minden tekintetbeni előhaladásunk őszinte barátait. Tiedge nem pusztán kézműileg foglalkozik photographiával, hanem foglalkozását művészi gonddal kezeli s fáradhatlan kísérletének sikerült a tökély azon fokára vinni a photographiát, melyen túl nem sok felszerezni való marad. Képeit egy másodpercznek tizedrésznyi ideje alatt készíti, egy másodpercznek tizedrésznyi ideje alatt! A hasonlat tehát okvetlenül tökéletes és annak a photographirozott tárgyak mozgása sem árt, nem árthat, mivel a levételre kevesebb idő kell, mint a helyzet s kifejezésnek mozgás általi változtatására. A legparányibbtól a természetnagyságig készít ilymódon arczképeket színezve vagy színezés nélkül papírra, vagy a mi figyelmet érdemel: finom vászonra. [...]”v
1857-ben a Napkeletben jelent meg a következő évet meghatározó, jó reklámszöveg, majd ugyanott a nyár végétől decemberig folyamatosan egy hirdetést is közzétettek.
„Tiedge János hazánkfia a photographai (fényképmásolási) művészetet szorgalmas kitartása, ügyessége s hosszas gyakorlata által bámulandó tökélyre vitte. Erről meg fog győződni mindaz, ki a kristóftéren legújabban kiállított művei közt különösen a korán elhunyt Nádasdy Ferenc gróf gyönyörű finom modorban készült hű arcképét s pompásan visszaadott magyar díszöltönyét megtekinti. Figyelmeztetjük azon vidéki urakat és hölgyeket, kik a legközelebbi ünnepélyes alkalommal fővárosunkba jönnek, arcképeik s öltönyeik lehető leghívebb lemásolása tekintetéből Tiedge urat meglátogatni el ne mulasszák. [...] Lakása: Kristóftér, a fehér hajó szomszédságában, 5-ik szám, 2-ik emelet hátul.”vi
A fényképész a Kristóf-tér 5. számú ház második emeletének 9. számú lakásában lakott, 1861-ig a műterme is ott volt. Fenti hirdetésében ajánlotta a színezett talbotípiák készítését. Vélhetően ide jött el Vörösmarty Mihály is 1854-ben, bár nem kizárt, hogy a fényképész ment el hozzá.
Tiegde János fényképész „üvegtermének” az elhelyezkedése speciális volt, mert két oldalról is meg lehetett közelíteni. Részint a grosse Brückgasse 5. felől (magyarnyelvű térképeken egy ideig szerepel Nagyhíd utcaként is, majd pedig az utcát Deák Ferencről nevezik el), másrészt pedig a Kristóf tér 5-ös számú ház felől (német nyelvű térképeken Christophplatz, esetleg Kristofplatz szerepel). Maga Tiegde használta mindkét címet, ahogy ez a verzókból is kiderül, valamint az 1860 és 1869 között a Pester Lloyd Kalendervii hirdetési rovata alapján.
Vajon kik voltak 1860-ban azok a pesti polgárok kegyeiért vetélkedő jeles fényképészek, akik a fenti orgánumban hirdették magukat? Buchetmann József, Décsey Ede, Fajth János, Friedmann János, Glanz Ede, Heidenhaus Eduárd, Heller József, Kawalky Lajos, Mayer Georg, Mayerhoffer Karl, Müller Karl, Pollák József, Schön Adolf, Simonyi Antal, Streliszky Leopold, Tiedge János, Trietschel József, Werner Karolina. Sajnos alig tudunk róluk valamit.
A másik fontos momentum a vizitkártyák említése Tiedge kapcsán 1861-ben.
„A fényképeztetés, mióta kivált e mesterség oly nagy előhaladásokat tőn, egyre jobban divattá válik, úgy a magasabb, mint az alsóbb körökben, sőt már-már e mondhatjuk, hogy általános szokássá, a jó hang törvényévé lőn rokonság barátság és szerelem viszonyaiban becses zálog vagy emléktárgyává avatni. Újabban pedig már épen látogatójegyekül használtatnak. Minélfogva a vidékről fővárosunkba érkezőkre nézve czélszerűleg vélünk cselekedni, ha a helybeli fényképészek nagy számából ajánlólag fölemlítjük Tiedge urat, mint kinek e részbeni ügyességéről, sikeres működéséről, személyesen és többszörös alkalommal győződtünk meg. Műterme van fehérhajó mellett, Pfeifferrel átellenben.”viii
Tiedge 1861. május 20-án folyamodott engedélyért a Pesti Építő Bizottmányhoz, hogy a Nagyhíd utca 5. szám alatti Takátsy-házban egy „képírói terem” épülhessen. A magyar nyelvű kérvényt olyan szépíró írta meg, aki a fényképész nevét többször elhibázta. Az előlapon a vezetéknevét egyszer Tiedke L képíró, a kérvényben pedig belül Didke L.-ként írta alá.ix
A Nagyhíd utca 5. sz., és a Kristóf tér 5. számú ház egy görög kereskedő család leszármazottjának, Takátsy Györgynek a tulajdonában volt. A máig fennmaradt tervek Knabe Ignác építőmestertől származnak. A tervrajzból kitűnik, hogy a műterem a Nagyhíd utcai belső udvaros ház hátsó épülettömbjének padlásterébe került, ahová a Kristóf téri házból vezetett lépcső. A felső emeletig valószínűleg mindkét utca felől el lehetett jutni. Három különböző helyiség megnevezése szerepel a terven: egy fényképészeti szalon, egy labor, és két kabinet. Az utóbbi kifejezést használja Knabe a labor és a fényképészeti tér közötti átjáróra és a laborból nyíló belső helyiségre is. A lépcsőn keresztül a szalonba érkezett a vendég, ahol bizonyára levetette kabátját és rendezte külsejét. A legérdekesebb a műterem külső részének rajza, ahol láthatjuk, hogy a levételi helyiséget egybefüggő nagy ablakokkal tervezték meg, míg a laborban egy kisebb, három osztatú ablakból áradt be a fény. A tetőn is üvegablakokat helyeztek el a műterem fölött a jobb megvilágítás érdekében.
Az új műterem megnyitását követően a Jövő című lap 1862 május végén arról adott hírt, hogy a fényképész körútjából visszatért a fővárosba a világkiállítási képek elkészülte után, és műtermében ismét elfogadott megrendeléseket. A világkiállításon kiállított képek másolatait is megtekinthették nála az érdeklődők.x Az Ungarische Wochen-Postban (1862 december)xi a különböző méretű, akár karácsonyi vagy újévi ajándéknak szánt portrék mellett, a londoni világkiállításon kitüntetett népviseletes csoportképeit is megvásárlásra ajánlotta. Műterme nyitva állt a pestiek előtt reggel 9-től egészen estig.
1864-ből találunk egy utolsó újsághírt a művésszel kapcsolatban:
„Tiedge, fővárosunk legjelesb és keresettebb fényképészeinek egyike, a haza jelentősebb pontjain ideiglenes fiók-fény-irodákat állít föl, a hol egyéb érdekes tárgyak közt ama hírre jutott népélet-képek is kaphatók lesznek, melyek a londoni műkiállításon is elismerésben részesültek.”xii
Most még csak találgatni tudunk, hogy vajon miért hagyta maga mögött sikerei helyszínét, a Kristóf teret, Pestet és az országot. Vizitkártyái hátlapjáról 1866 után eltűnt az üvegterem Nagyhíd utcai megközelíthetősége, ami nem a műterem feladását jelenti, talán a vendégforgalom vált terhessé a ház lakói számára. ‒ véli Rózsa György.xiii Tiedge rövid időre Vukováron vállalt munkát 1868-ban. Légrády lakcímjegyzékében 1870 és 1874 között a Kristóf tér 5. szám alatti műterme megtalálható, mely azt jelenti, hogy az állandóan hirdető 28-38 fős fővárosi kiemelkedő fényképész gárdában ott szerepel a neve. Ploiesti (1873‒1883), Bukarest (1883‒1885), Isztambul (1885‒1888) jelentették a következő évek műtermeinek helyszíneit. Fényképeinek hátoldalán 1864-től használta a londoni világkiállításon kapott oklevelének rajzát, Ploiestiben 1870-től a Jean Tiedge de Pesth feliratra váltott, amelyhez a londoni világkiállítás érmének elő- és hátlapját rajzoltatta meg, amelyet valójában nem kapott meg. Ezt a rajzolatot 1882-ig alkalmazta, majd J Tiedge maradt verziónak megnevezése Bukarestben is, az érem elő és hátlapjának felhasználásával. Ez Rózsa György kutatásának legfontosabb új hozadéka: Tiedge pesti működését követő életútjának felfejtése.
A műterem berendezése
A világkiállítási elismeréssel rendelkező mesternek nem volt szoros kapcsolata a magyar arisztokrácia és a gazdag polgárság kiemelkedő szereplőivel. Mindezek miatt vizitkártyái sajnos igen kis számban maradtak meg, melyek főként ismeretlen középpolgári embereket ábrázolnak. A magángyűjtők segítségével most sorra vettük képeit, számuk alig haladja meg jelenleg az 50 darabot. Mostani bemutatónk alkalmával a szabadban (?) vagy ideiglenesen beállított, vagy műtermi kellék nélküli, esetleg közeli mellképekkel nem foglalkozunk. Néhány egyedi, pesti portrén keresztül figyeljük meg a műterem eddig kevéssé ismert, de nem rendkívüli kellékeit. A legérdekesebbek a festett hátterek, amelyeken tó- vagy folyópart, építmények és erdő is feltűnik. Jellegzetes kellék a nagyméretű bársony függöny, amelynek hatalmas lelógó (vélhetően színes) bojtjai sokszor jól láthatóak. Háromféle faragott asztal, négyféle jellegzetes szék, balusztrád, kannerúlázott oszlop, posztamens, szőnyeg, váza és egy kitömött madár árulkodik a művész ízléséről. Jogos észrevétel, hogy talán semmi különöset, egyedit nem képes nekünk sugallni a műterem, hiszen hasonlókkal találkozhatunk a többi mesternél is. A művész elfogadta és kedvelte azt is, ha festett háttér nélkül fényképezett, a választás lehetősége a megrendelő kezében volt. A tanulmány végén egy fiatal férfiakat ábrázoló csoportképen látjuk a háttér, a balusztrád és a függöny elhelyezkedését, ez a felvétel jól tükrözi egy nagyobb csoport kiváló elrendezését a műteremben.
A 3. számú képen a háttérben egy dús lombozatú kert részlete látszik, balra egy torony, melynek tetején fehér zászló leng. A modell lábánál látszik, hogy a balusztrád is festett, tehát a festett háttér egészen a földig ért. A 4. számú képen a fa szerkezettel megtámasztott fiúcska mögött ugyanaz a háttér uralkodik, csak kissé jobbra tolódva. Mivel a bő szoknya ebben az esetben nem takarja el a vásznat, jól kivehetőek a zöldellő falevelek, melyeket igen stilizált módon oldottak meg. Az 5. számú képen egy asztal szolgál könyöklésül a modell számára, mögötte egy másik, használatban lévő háttér egyik oldalát láthatjuk, melyen halványan ugyan, de kivehető egy folyó, melynek a túlpartján egy hegy magasodik, oldalában egy templommal. A szék mögött egy faágakból ácsolt alacsony kerítés rajza zárja le a tájat és teremt új helyzetet, mert Tiedge ezzel a gesztussal elválasztja, elkülöníti az eszményi tájat és a valóságos szobabelsőt. A 6. számú képen ennek a háttérnek a másik oldala jelenik meg, a folyó mellett álló balra elhajló törzsű fa attraktívan keretezi az álló alakot. Talán csak egy méterrel áll az előzőhöz kissé jobbra a modell, a gipsz lábazat beállítása miatt.
A két képen a háttér festmények azonosságát az alsó harmadban jól kivehető ácsolt lábazat kissé suta festésmódja igazolja. Ez a kellék is egészen a földig ért, melyből arra következtethetünk, hogy több mozgatható elemből választhatott a megrendelő. Festhette ezt a művet Tiedge maga, de akár Ujházy Ferenc, vagy a többi pesti festő közül bármelyik, sőt vásárolhatta és megrendelhette kellékesektől, Bécsből, de átvehette olyan pesti műtermektől, akiknek sok tetszetős hátterük volt.
A fenti képek kapcsán két szép asztal tűnik fel, a székek közül egy különleges, barokkizáló szalonszék látszik az 5. képen, mely a 7. képen jobban kivehető.xiv (Azért gondolom említésre méltónak, mert a karfája nagyon mélyen van, pont ezért nagyon kényelmesen lehet rá könyökölni.) A két képen a műteremnek ugyanaz a része látszik, hiszen az asztal és szék megegyezik, csak az egyik portré festett háttérrel, a másik pedig anélkül készült. Mai személyes ízlésünk kérdése, hogy kinek melyik tetszik, mindegyik megoldás jó, korának megfelelő. A 8. képen egy hagyományos neoreneszánsz, kényelmes fotelben ül a modell, számos képnél láthatjuk viszont ezt a kelléket az asztal mellett. Hosszú ideig „szolgált” ez a fotel a műteremben, mely típus már az 1840-es évektől, fehér porcelánszegecsekkel díszített formájában, a rojtokkal együtt népszerű volt, minden fényképész nagyon kedvelte. Jellemző rá és kortársaira is, hogy általában oldalt egy laza esésű függönnyel keretezték, zárták le a kompozíciót a mesterek.
A 9. számú képnél egy neogótikus, kényelmetlen, de attraktív fa székre teszi fel az egyik lábát a modell. (Kissé érthetetlen és szokatlan ez a gesztus, de a fiatalember jól öltözöttsége miatt nem gondoljuk, hogy pusztán a csizmáját mutogatja.) A 10. számú felvétel a műteremnek egy későbbi időszakába vezet el bennünket, ahol a főmérnök egy bőrfotelben helyezkedett el.
Külön megemlítjük az 1860 körül divatos kis gipsz gyermekszobrot, amelyet több műteremben is alkalmaztak, ismerünk variációkat, ahol a gyerek egy (föld)gömböt tartott a feje fölötti kagylóban. Veress Ferenc is alkalmazta rövid ideig, majd az egyik kőből készített variáns kertjének dísze lett. Most azt a portrét választottuk, ahol a szobor a legjobban látszik a 11. és 12. számú képen. Olcsón megvásárolható, látványos kellék volt. Egészen egyéni és sajátos az 4. számú képen a kisfiú mellett látható kitömött papagáj. Nem gondoljuk, hogy ennek a madárnak egykori szimbolikus jelentése áttevődött volna erre a korra és médiumra, inkább házi kedvencre gyanakodunk.
Feltűnik ez a madár egy jelzetlen vizitkártyán is (13. számú kép), amely miatt egyértelművé válik a helyszín. A négy jól öltözött gyermek elé a szőnyegre helyezték a madarat, akik bizonyára megcsodálták tollazatának színességét. Az egzotikus lény néhány év múlva is jó állapotban volt, egyszerű díszként szolgált tovább a műteremben. Egy idősebb férfi mellett látjuk viszont az asztalon a 14. számú képen. Ez utóbbi felvétel azért is fontos számunkra, mert felismerhető az a háttér, amelyet Borsos József is alkalmazott, követve a folyton változó divatot. Tapétának nevezték a falra ragasztható papírmasét, amelynek szerepét Borsos alaposan átgondolta, hiszen modelljeit mindig az architektonikus keret által kijelölt üres mező közepébe helyezte.
Tiedge, mint mindenki más a korban díszedényeket is használt a portrék mellett, főként ötvösremekek másolatait a konzolok dekorációjaként. A 6. számú férfi portrén jól látható az a szép ötvöstárgy, amelyet több vizitképen láthatunk, így a neves festőművész Canzi Ágost (1808‒1866) arcképén is, festett háttér nélküli változatban.xvA Magyar Nemzeti Múzeum Fotótárának portrégyűjteményében a jelenlegi feldolgozottsági szinten három arcképe tanulmányozható, melyek a múzeum online adatbázisában is megtekinthetőek. Ezek a portrégyűjtemény részét képezik: a Bohus család rokonságába tartozó nő, Rupp János orvos, egyetemi tanár és Lukács Ignác kúriai tanácselnök arcképe. Az utóbbi felvételnél ugyanezt a gipszlábazatot, rajta a míves ötvöstárgyat és leomló függönyt használta a művész, háttér festmény nélkül. A kellékek közül említésre méltó még az egyik női arckép jobb oldalán felbukkanó (gipsz) fuvolázó gyermekalak szobor, de annak csak kis részlete sejlik elő. Ennek a fiatal nőnek a szoknyája alól egy lábtartó látszik ki, amely segített a bő szoknya művészi elrendezésében.xvi
A legérdekesebb a Magyar Nemzeti Múzeum viselet gyűjteményében most megtalált férfiarckép (15. számú kép), amelyen egy nagyméretű tükör mellett pózol a modell. A férfi öltözet milyensége sok újdonságot nem mutat oldalról, de ez a kellék érdekessé varázsolja magát a képet. Keretének szépsége mellett kitágítja a teret és megkettőzi a látványt. Reméljük, hogy Tiedge alkalmazta a tükröt női arcképeken is, mert ilyen képek segítségével jobban érzékelnénk a jellegzetes polgári viselet, a krinolin divatosságát.
A tükör egykori szimbolikus szerepe a vizitkártyák korára feledésbe merült, pusztán szép berendezési tárgyként maradt meg. Szükségessége a műtermi előkészületekben fontos volt, mint mutatja ennek az úriembernek is a jól fésült frizurája.
A 16. számú képen, mely az egyik legkorábbi a vizitképek között ‒- feltűnik az a kannerúlázott oszlop, mely egy bársony függönnyel kiegészülve általában attraktív megjelenést biztosít a képeken szereplőknek. Viszont ez a portré egy furcsa, sikerületlen változat, hiszen az úr minden mozdulata túlzó, a lábainak félrehúzása és a kéztartás is hasonlóan szerencsétlen pozitúra.
Az oszlop valódi szerepére utal egy Tiedge csoportkép (17. számú kép), mely a műterem milyenségének elképzelésében nagyon fontos. Tíz fiatalember foglalja el a teret, mögöttük nincs díszlet, oldalt azonban a vájatolt oszlop, a jellegzetes függöny, a valós balusztrád jól kivehető. Feltételeztem, hogy a Tiedge által használt Nagyhíd utcai ház tetőteréből még a Dunára is nyílhatott kilátás, és egy ennél kontrasztosabban szkennelt változatban a képen oldalt, a Duna és a háttérben a budai vár látható halovány nyomokban. Lehetséges, hogy ezt csak beleláttam a foltokba, sajnos egy mai, itt bemutatásra kerülő részletesebb felbontású szkennelésen már nincs nyoma ezeknek a részleteknek. Csak egy festmény sejlik fel a fiatalok mellett.
Tiedge János vizitkártyái véletlenszerűen egy-egy albumban maradtak meg, az általános 19. századi gyűjtő szenvedélynek köszönhetően. Képei árulkodnak a korról, az általános szokásokról, a pesti középosztályt preferáló fényképész művészi ízléséről. Reméljük, hogy a róla kialakított véleményünk még tovább árnyalható és alapvető, nyitott kérdéseinkre is választ tudunk egyszer majd adni. A tanulmány célja, hogy még több képe előkerüljön és tanulmányozhatóvá váljon.
Köszönettel tartozom: Rózsa Györgynek, Philpott Beatrixnak, Borda Mártonnak, Grégász Miklósnak, Fodor Istvánnak, Kincses Károlynak, Kristóf Gabriellának, Vécsey Axelnek, Harmati Gábornak, Pásztor Ferencnek, a Kiscelli Múzeum Fotótárának (Zsoldos Emese), Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteményének (Nagy Zita), a Magyar Nemzeti Múzeum Fotótárának (Lengyel Beatrix, Bognár Katalin), a Vajdasági Múzeumnak, Szabadkán (Suzanna Milovanovic) hogy segítették munkámat.
Lábjegyzet:
1 Farkas Zsuzsa: „Nép-kép”, 1862, Néprajzi Értesítő 2008. 107–126.
2 Rózsa György: „Mesélő fényképek A Mocsonyi- és a Skriván-album fotói”, https://kozvilagitas.blogspot.com/ 2022. szeptember
3 Rózsa György: I. m., p. n.
4 Pesti Napló, 1855. 72. március 29. [3.]
5 Budapesti Viszhang, 1856. 18. május 1., 152.
6 Napkelet, 1857. 17. április 30., 278.
7 Pester Lloyd-Kalender Pest, 1863. 79. Pester Lloyd-Ges.
8 Nővilág, 1861. 3. február 1., 48.
9 A BFL mai nyilvántartásában Tiedge Lajos szerepel.
10 Jövő, 1862. 43. május 29.
11 Rózsa György: I. m., p. n.
12 Nővilág,1864. 20. május 15., 315.
13 Rózsa György: I. m., p. n.
14 Ennek a típusnak az első jelentkezése Georg Himmelheber: Deutsche Möbel Vorlagen, München, 1988. ábrái szerint az 1850-es években figyelhető meg, de a 1860-as éveket nem élte túl. Köszönöm Torjay Valter segítségét.
15 Megtekinthető Rózsa György idézett blogján.
16 Grégász Miklós debreceni gyűjtő tulajdona.
