N. Kovács Zita: Isparomar Szabó Zsolt ‒ Létezem

A 20. század utolsó évtizedében úgy tűnt, hogy senki, még az újdonságra mindig éhes közönség sem fizet – legalábbis sok pénzt nem – egy nyomtatott művészeti tárgyért, egy színezett papírlapért, egy fotográfiáért, amely valamely közvetlenül nem is érzékelhető eseményre, jelenségre, érzésre utal. Úgy tűnt, hogy a befogadók nem fordultak megfelelő érdeklődéssel a fényképező művészemberek tünékeny helyzetekről, állapotokról, múló másodpercekről készült dokumentációjáért. Bár az ezredfordulón a jelentősebb konceptuális művészek már Magyarországon is sikerrel tudták bemutatni jelentős galériákban alkotásaikat, és el tudták adni műveiket, a szellemi, lelki luxus megtestesítőit, a vizuális művészetek, köztük a fotográfia elméleti és történeti ismerete még az úgynevezett intellektuális körökben is szégyellnivalóan kevés.

Mindennek ellenére ma már nem kétséges, hogy a koncept art, a fogalmi művészet esztétikai eredményei a képzőművészetben és a fotóművészetben is jelentősen formálták a kortárs művészetet. A 21. században egy szubjektíven tájékoztató, nem privilegizált, közvetlenségen és őszinteségen alapuló szemlélet alkalmi hatalomátvétele indított el olyan művészeti kísérleteket, amelyek érvényesülését korábban súlyos történeti, művészettörténeti, esztétikai előítéletek és formális beidegződések homályosítottak el. Egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy helye van annak a művészetnek is, amely a dekoratív, figurális vagy nonfigurális tárgyakkal párhuzamosan új formában új gondolatokat, üzeneteket, kritikákat is megfogalmaz, amelyeken keresztül vizsgálja és élteti a világot és önmagát.

A fotográfia konceptuális műfajának megjelenése egyfajta kísérletnek is tekinthető arra, hogy ezt a művészetnek nevezett vizuális nyelvformát a maga funkciójában vizsgálhassuk. Mert a művészet, mint sajátos nyelvféleség természetesen egyfajta kommunikációs eszköz. De, csak mint kommunikációs eszköz, a fotóművészet nem állja meg a helyét, mert nyelve színlelő, és egyetlen törvénynek engedelmeskedik: önmagán kívül mindig valami másról is beszámol. És ebben a pillanatban születik meg a művészet egy másik sajátos maszkja, a művészet új formája, a művészet új nyelve.

De hogy vajon a fényképészet művészet-e, a fényképezőgép 1839-es feltalálása óta időről-időre felmerülő kérdés. A 19. század közepén csak a gazdagok készíthették el saját fényképeiket, a vagyonosok időtöltése volt. A fényképezés hihetetlenül gyorsan terjedt. Daguerre 1839. szeptember 17-én tartott nyilvános bemutatója után nyolc évvel – a becslések szerint – évente félmillió fotografikus lemezt adtak el Párizsban, többségükben természetesen portrékat. A 20. század fordulóján egyre többen engedhették meg maguknak, hogy fényképezzenek, de a kifinomult kamerához még mindig nagy hozzáértés, tudás kellett, az eljárás nehézkes maradt. 1900-ban a Kodak kiadta az első Brownie-t, egy olcsó, tömegpiacra szánt gépet azzal a szlogennel: „Te megnyomod a gombot, mi megoldjuk a többit.” Mindez magával hozta a hétköznapi élet múlékony pillanatainak megörökíthetőségét és összegyűjthetőségét, az idő megállításának, az emlékezet jelen idejűvé tételének lehetőségét. Nem meglepő, hogy az emlékezet működését elemző Marcel Proust hatalmas rajongója volt a pillanatképeknek. Az eltűnt idő nyomában (1913‒1927) című regényének narrátora a Guermantes hercegnőről készült fényképet nézegetve azon mélázik: mintha „a hercegnő, a kerti kalapban, egyszerre megállt volna mellettem, s először engedte volna, hogy alaposan megnézhessem arca teltségét, nyakszirtje hajlását, sarkosan összevont szemöldökét.”i Proust rendkívül képszerűen írt: a látható és láthatatlan világot a kor szemléletének megfelelően szinte kubista módszerrel bontotta alkotóelemeire, majd műveiben szavakkal fűzte őket újszerű látásmódjával újszerű egységgé. A fényképeket Proust emlékezetének legfontosabb generátoraiként, a múlt és a jelen találkozási pontjaiként használta.

A daguerre-i örökség és a prousti hagyomány 21. századi hordozója, megújítója a konceptuális fotográfia egyik legegyénibb nyelvű alkalmazója Szabó Zsolt fotóművész, aki a Pécsi Tudományegyetemen és a párizsi Sorbonne Egyetemen végezte tanulmányait, és aki inspirációs forrásként két magyar származású mesterre: André Kertész és Brassaï életművére tekint. Szürreális, konceptuális világképére nagy hatással volt Giorgio de Chirico és Piero Manzoni olasz képzőművész. Szabó Zsolt számára a fényképezés egy olyan analóg művészeti technikát jelent, amely az emlékezet negatív és a pozitív képeinek végtelen halmazában, a fény és az ezüst ion termékeny kölcsönhatásában kimeríthetetlen fizikai és kémiai találkozási pontokat kínál. Fotográfiái egyedi műtárgyak, zselatinos ezüst anyagra készülnek, illetve az analóg technikához közel álló, de korszerűbb giclée print technikával íródnak. Képeinek kidolgozásához prémium minőségű, különleges barit papírt használ.

Szabó Zsolt alkotásait nézve nem kérdés: a fotográfia az emlékezet és az emlékeztetés művészete, s mint ilyen művészi nyelvével, művészi formájával és asszociatív tartalmával egyaránt különleges érték. Akár szellemi, akár tárgyi, akár anyagi értelemben. Művészeti alkotásai, műtárgyai azért értékesebbek annál az anyagnál, amelyből készültek, és amelyről szólnak, mert a szellemi értéket, az ő testet öltött gondolatát nem sokszorosított lapokon, hanem egyedi alkotásokban képviselik.

Szabó Zsolt fotográfiáiban a látvány mögötti gondolat, az emlékezet és a pillanat személyes szintézisének megragadására, megörtökítésére és bemutatására törekszik. A fotográfia számára egyfajta elsődleges forrás: egy látható jel, egy kép, amely a műalkotássá válás folyamatában a művész szándéka szerint további jelentés és asszociációs síkok beépítésével nyeri el végleges formáját és tartalmát. A gondolattársítás természetesen aktív részvételt kíván a befogadótól, hiszen meg kell fejtenünk mi mire vonatkozik a képben.

Szabó Zsolt fotóművész sorozatokban gondolkodik. Kapcsolata a Türr István Múzeummal is így formálódott: az elmúlt két évben olyan tárgyakról, múzeumi babákról készített sorozatot, amelyeken a bajai Türr István Múzeum állandó és időszaki kiállításaiban évtizedekig műtárgyakat, bácskai viseletdarabokat mutattak be. Olyan múzeumi babák testét, amelyek funkcionalitásuk okán a kíváncsi tekintetek elől már a kiállítótérben is rejtve voltak a bácskai népviselet alatt. Olyan megöregedett, kiselejtezett babákról született különleges fotósorozata, amelyek mellett könnyedén elsétálnánk egy raktár tereiben. Ám a hétköznapi, mindig csak másodlagos referensi használatukból (használhatatlanságukból) kiemelve, szellemi, gondolati dimenzióval gazdagítva, galériában kiállítva őket, átalakult a szerepük, a funkciójuk, a jelentésük. Szabó Zsolt a Türr István Múzeum padlásán talált, kiselejtezett, elfelejtett múzeumi babákból újrahasznosított művészeti tárgyakat varázsolt. Műalkotásaiban kiemelte korábbi láthatatlan szerepükből őket, létezésüket (a rejtőző tartalmakat) önmagukért létezőkké tette. A korábban kiállítási bábuként használt installációk olyan imitált emberi testek, amelyeket a viseletek bemutatására használtak. A fotográfiákon a funkcionalitásuktól megfosztott, eddig láthatatlan installációk kerültek a figyelmünk fókuszába. A művészet konstruktív és dekonstruktív, konceptuális jellegének köszönhetően a kiselejtezett babák képesek újjászületni. A genezis gesztusát ismétli általuk a művész. Az élettelen tárgyak lélekvándorlása, a formák transzparenciája Modigliani festészeti örökségét idézi: a görög-római kultúra és az itáliai reneszánsz világából jól ismert tökéletes emberi arcban és testben rejlő új formai lehetőségeket kutatja és fogalmazza újra sajátos alkotói nyelvén. A bababákon megjelenő mozdulatok Mondigliani egyszerre plasztikus és légies modelljeinek gesztusait, a test- és képzettársítások létezésünk esszenciáit: a kapcsolatok lehetőségét és annak hiányát, a magány érzésének képi megjelenését jelképezik.

Az installáción felvillanó, a műtárgyak védelmét szolgáló, a szállításukhoz használt csomagolóanyagok, a szintetikus légbuborékos fóliadarabok (amelyekből 21 gramm méretű darabok jelennek meg fotóin) az életet jelentő levegő, a lélek szimbólumaivá válnak. Egyszerre hordozzák az élet és a halál, az öröklét és a múlandóság kettősségét, ugyanakkor a mester, Manzoni avantgárd konceptualista munkáit idézik. Így válnak Szabó Zsolt fotográfiái egyszerre szent és profán műtárgyakká.

ISPAROMAR Szabó Zsolt Létezem című 2024-es bajai tárlatában a múzeumi babákról készített sorozatán kívül a létezés megragadásához társítható, konceptuálisan rokon vizuális megfogalmazásai is jelen vannak. A három tematika mentén rendeződő, de mindig a létezés megnyilvánulásait kutató sajátosan szürreális és konceptuális nézőpontokból rögzített pillanatokkal, beállításokkal a fénykép elsődleges, önmagára visszautaló tartalmát igyekszik kifejezni. A terek és a tereket tagoló élő vagy élettelen testek, formák és a fények jelenléte vagy éppen hiánya egy képben, egy képért forrnak össze. A műalkotásban minden azért történik, hogy a kép, a fénykép, a felvétel önmagát mutassa meg: azt, ahogyan a valami történt, ahogyan a valami létezett, s egyszer csak a fotográfus keze által autonómmá vált.

A fotóművész szándéka és a befogadó értelmezése túlmutat a szem közvetlen tapasztalásán, végső soron az alkotás viszonylagosságát, az élet és a művészet problematikus kapcsolatát sugallja, a szokásostól eltérő módon és éleséggel. Ez a viszonylagosság és problematikusság azonban nagyobb figyelmet érdemel, semhogy egyszerű kézlegyintést követően elsétáljunk mellette. Kicsit maradjunk a vizuális kísérlet nézegetésénél.

A három sorozat három létformáról ad egy-egy szubjektív jelentést, leírást: egy-egy részletet valamiről, amit eltakar és valamiről, amit kiemel. A korábban eltakart (vagy árnyékban lévő) tárgy kiemelése megváltoztatja a megszokott nézőpontot, megmutatja az addig rejtett felületet, formát, hangsúlyt és más minőségi értéket kap. A képek fekete-fehér redukáltsága, az egyetlen szín, a vörös megjelenése és a fények és árnyékok éles ellentéte a folyton változó, megújuló elem, amelyben az állandóságot a sorozatok tematikus ismétlődése jelenti. Az ellentétpárok megjelennek a témában, a vizuális képekben, a színekben is, a fogalmi síkon is és a zománcmunkákon megjelenő betűsorok alakjában is (a hangok megfelelését hozzáképzelhetjük), s ez a kettős ellentétpár hol harmonizál egymással, hol pedig visszájára fordított szarkazmust rejt. A bonyhádi zománcgyárban kiselejtezett vörös zománctáblán szitázott és kiégetett betűk olvashatók: egy önmagára utaló cím, mint grafikai elem. A vörös tábla valójában az analóg fekete-fehér képek laborálásánál használatos fény megtestesítője (hisz a vörös fénnyel úgy látunk a sötétkamrában, hogy közben nem rontjuk az eredményt).

Szabó Zsolt műveiben a dehumanizált valóság életre keltett víziói jelennek meg, amelyek nyomán sajátságosan korszerű emóciók élednek. Munkáiban nem valami ellen emel szót, hanem a jelen és a jelenben múló idő, az emlékezet érzékeny szemlélésére hívó alkotásaiban a hamis nosztalgiáktól szeretne elfordítani. A fényben és a sötétségben keresi azokat az ideákat, amelyeket az élete során formált, formál meg, de közléseiben csak az objektív felismerést adja közre a fotográfia mechanikus eszközhasználatával.

Kortárs világunk képekkel van teli, de többségük nem túl emlékezetes. Minél több képet készítünk és látunk, annál kevesebb ideig nézzük őket. Egy évszázaddal ezelőtt csak néhány kép volt elérhető közelségben, ma már évente milliárdokkal emelkedik a számuk. 2015-ben Vint Cerf, a Google alelnöke és az internet egyik alapítóatyja arra figyelmeztetett, hogy a számítógépeken jelenleg tárolt összes kép és dokumentum elveszhet, ha a hardver és a szoftver elavul. Ennek következményeként a 21. század összes „feljegyzése” eltűnhet egy digitális sötét középkorban.

Szabó Zsolt képeire nem ez a sors vár, hiszen nem tartoznak a digitálisan készült objektek közé. A művészet története, a képek története a jövőben is azokról a képekről szól majd, amelyek fennmaradnak. És nem fognak eltűnni, amíg az emberek szeretik a képeket, amíg szeretik nézni a világot, amíg érdekli őket, hogyan és mit látunk. A világ izgalmas, még, ha sok kép nem is az. A jelen is mindig izgalmas pillanat a képek történetében. Lehetetlen megjósolni, mi lesz velük a jövőben, merre változik, fejlődik a művészet, a fotóművészet. De miért is kellene a művészetnek fejlődnie valamilyen irányban? A művészet nem ér véget, és a képek története sem. Egyáltalán nem. Minden megy tovább, amíg létezünk.

Lábjegyzet:
1 Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában III., Ford. Gyergyai Albert, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.