Surányi Mihály: Két metszet

2024 első féléve kifejezetten gazdag volt fotográfiai események szempontjából. Az első hat hónap alatt, közel 70 olyan kiállítást rendeztek, ahol a fotográfia játszotta a főszerepet. Több mint 300 kortárs és nem kortárs alkotó képeit láthatta a közönség. Csak a Budapest FotóFesztivál keretében közel 50 kiállítást rendeztek meg. Az alábbiakban ezek közül emelnék ki kettőt.

Az elsőt a Magyar Fotográfiai Múzeum anyagából rendezte Baki Péter, a Neo Kortárs Művészeti Központban, a Városligetben. A második kiállítás a Fotófalu 15 éves fennállását ünnepelte, és a Fugában volt látható három héten keresztül a Budapest FotóFesztivál eseményként.

A nagyok – kezdetektől máig
mélység/élesség ‒ Remekművek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből

Baki Péter, aki jelenleg a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és a NEO Kortárs Művészeti Térben rendezett kiállítás kurátora is volt egyben, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum anyagából válogatott, kifejezetten jelentős műveket. A kiállítás anyaga gyakorlatilag 170 évet fog át közel 150 képen keresztül.

A képeket hét kategória szerint csoportosították, olyan fogalmak mentén, amelyek midig felvethetők a fotográfiával kapcsolatban: Mozdulat, A város arcai, Arcok, Táj, Trompe-l’œil, Az erőszak arcai, Sorsok.

Magyarázatra talán csak a trompe-l’œil fogalom beemelése szorul. A szó magyar megfelelője „optikai csalódás”. Ebbe a csoportba a média természetére közvetlenül rákérdező művek kerültek, mint Szabó Dezső megrendezett művei és Gábor Enikőnek, a legősibb eszközt, a camera obscurát használó műve.

Rangos alkotások kerültek a falra, egy olyan helyszínen, amely nem igazán megfelelő kiállítások bemutatására. A tárlat elsősorban a már ismert nagynevű fotográfusoknak a műveire épült, Capa, Kertész, Munkácsi, Moholy-Nagy stb. fotóit láthatta a közönség. Jelen esetben azonban három irányba is tágította a válogatást a kurátor.

Részint megjelentek a XIX. és a XX. század első felének képviselői, Például Lengyel Lajos kollázsai, amelyek különösen felkeltették jelen írás szerzőjének a figyelmét. A múzeum gyűjteményéből néhány neves angol és amerikai fotográfustól is kerültek falra alkotások, és ami talán jelen esetben a legfontosabb, ott voltak a kortárs magyar fotográfusok is.

Így került a válogatásba Pecsics Mária sorozatából néhány kép, Szabó Dezső néhány tényleg fontos munkája, Kerekes Gábortól néhány ikonikus alkotás, Czigány Ákos vagy Gábor Enikő alkotásai. Találkozhattunk Katharina Roters Magyar kocka című sorozatának néhány képével is.

A hely nem tette lehetővé, hogy egy-egy fotográfus 5 képnél többel képviseltesse magát, különösen, ha nagyméretű alkotásokat hozott létre.

Baki Péter Magyarországon kívül már több olyan kiállítást is rendezett,i ahol az obligát nevek mellett a kortárs alkotók is megjelentek, de ilyen kiállításból itthon ez volt az első. Valamilyen nehezen megfejthető oknál fogva, nem szeretjük elismerni, hogy itthon is élnek a magyar fotográfiának legalább olyan rangos alkotói, mint azok, akiket a sors máshova vetett.

Magát a kiállítást a körülményekhez képest elegánsan alakították ki, attól eltekintve, hogy a nagyobb méretű képek esetében a tér adottságai miatt komoly kompromisszumokat kellett kötni. A kiállításhoz kapcsolódó ismertető szövegek éppen eleget mondtak a látogatónak, szerencsére két nyelven.

A múzeum több százezer fotót tartalmazó gyűjteményéből nagyon sokféle módon ki lehet válogatni 150 képet, számtalan más érvényes megközelítés létezik. Bármelyik felvetett témát ki lehetett volna dolgozni 150 képpel egy-egy kiállítás keretében, de most ez egy volt a lehetséges megvalósulások közül. A hely és a kiállítás alkalmas volt arra, hogy az átlagos néző érdeklődési szintjét egy kicsit megemelje a magyar fotográfia iránt.

Mivel a múzeum jelentős gyűjteménnyel rendelkezik különböző célú készülékekből is, egy tárlóban ezekből is bemutatásra került néhány speciális felhasználású példány.

A kiállítás megnyitóján megtudhattuk, hogy a Magyar Fotográfia Múzeum annyi éves bizonytalanság, remények és csalódások sorozata után végre Budapestre, a Városligeti fasorban található Klösz villába költözik és 2025-ben meg is nyílik. Így a városlakók és az idelátogató külföldiek is egy múzeumi szintű intézményben ismerkedhetnek annak az országnak a fotográfiájával, ami olyan nagyon büszke a fotográfusaira. Remélhetőleg a budapesti költözés lehetőséget ad végre arra is, hogy a múzeumi anyag intenzívebb kutatások tárgya lehessen, amire mind a saját múltunk pontosabb feltérképezése, mind pedig a magyar fotográfia történetének pontosabb megértése miatt nagy szükségünk van.

Bízom benne, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum közel hétszázezer képet jelentő gyűjteményéből, a következő években, sokféle válogatással, méltó helyen fogunk végre találkozni.

Mémek vándorlása – 15 év
FotóFalu Univerzuma – az első 15 év

A FUGA-ban rendezett kiállítás teljesen más metszetét adta a magyar fotográfiának. Itt tényleg csak az utóbbi 15 év munkáiból válogatott Csizek Gabriella, akinek a dolgát nem könnyítette meg, hogy ez alatt a 15 év alatt több százan töltöttek a nyaraikból egy-egy hetet a Fotófaluban.

A Fotófalu idén volt 15 éves, Telek Balázs, aki annak idején létrehozta a Fotófalut, idén már kilencedik éve nincs közöttünk, küldetését Halász Gabriella vette át.

Ez a kiállítás elsősorban egy élő, eleven közösségben gomolygó és vándorló gondolatokat elevenített meg. Tanulásról, eszmecseréről, önfejlesztésről szóltak a képek. Mémek vándorlásáról és összekapcsolódásáról, arról, hogy ellenőrizzük, vajon tényleg az eddigieknél termékenyebb gondolat jön-e létre? Valami, amiről úgy gondoljuk érvényes. Hogy ennek a közösségnek az elhivatottságáról, heterogenitásáról fogalmunk lehessen egy kicsit bele kell merülnünk az eredetbe.

Telek Balázs a kétezres évek első évtizedében (2007) hozta létre az ArtBázist, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a fiatal fotográfusoknak legyen terepe a folyamatos szakmai diskurzushoz. Mindegy volt, hogy technikai kérdésekről van-e szó, egy-egy műről, vagy alkotóról, az ArtBázison minden nap volt élet, ha az ember lement oda, mindig talált ott valakit. Az akkori Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója ott rendezte az FFS szerdákat, Balázs kiállításoknak adott helyet, eleve úgy rendezte be, hogy legyen benne egy labor, ahol sokan dolgoztak. Telek Balázs egyszerre volt az egyik motorja és katalizátora az első évtizedben felpezsgő fotográfiai életnek. Megfordult itt a tekintélyek közül is gyakorlatilag mindenki, Kerekes Gábortól, Eperjesi Ágnesen keresztül, Szabó Dezsőig vagy Haris Lászlóig. Itt nem voltak generációs különbségek, mindenki csak a saját véleményét mondta. Két dolog volt fontos: a nyitottság és a fotográfia művelése iránti szenvedély.

Ebből a közegből nőtt ki a Fotófalu,ii amely több különböző helyszín után már évek óta Drégelypalánkon kerül megrendezésre. Az elhivatottak gyűlnek itt össze egy-egy hétre, hogy valamit tanítsanak a többieknek, vagy tanuljanak a többiektől. Ez önmagában véve is fantasztikus dolog. Nem csupán a nagynevű mesterek kurzusairaiii fogynak el a helyek nagyon gyorsan (Vékás Magdolna, Gábor Enikő, Eperjesi Ágnes, Drégely Imre, Szilas Szilárd, Zalka Imre stb.), de a fotográfia szinte minden vonatkozása előkerül, a nagyítás technológiájától kezdve, az afgán kamerák készítéséig, a kollódiumos üvegnegatívokig. Mindenki akar tanulni, és hoz is magával valamit. Ha mást nem, kérdéseket.

Ennek az évről évre változó, de elhivatottságában állandó közösségnek a képeiből kellett kiállítást rendezni. Mindenki pontosan tudta, hogy itt az nem is lehet kérdés, hogy ki mennyire jó alkotó, vagy mennyire kifinomult módszereket talált ki. Ez a közösség közösségként akarta megmutatni magát, és Csizek Gabriella rendezése pontosan ehhez alkalmazkodott. A FUGA tere nem is adott más lehetőséget, mint azt, hogy egy-egy fotográfus maximum néhány képpel képviseltesse magát. Zsúfolt volt a kiállítás? Igen zsúfolt volt. Fittyet hányt minden klasszikus rendezési elvnek? Igen, fittyet. Belemélyedhettünk az egyes alkotók projektijeibe? Esély sem volt rá. Mégis gazdag lett, és megmutatta a közösséget. Mert 15 év hagyományát, egymás iránti tiszteletét és 15 év kreatív tapasztalatait láthatta itt a közönség. Az ember nehezen tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy bár nagyon konkrét irányokba mutató egyéni alkotói akaratok találkoztak a tárlaton, az egészet mégis egyfajta szabadság és a kreativitásban lelt öröm és játékosság járta át.iv

A kiállítás pontosan azt mutatta meg, hogy az a szellem, az a közösségteremtő erő, a fotográfia iránti elkötelezettség, amivel Telek Balázs elindította az ArtBázist, majd a Fotófalut, eleven, alkotásokban testet öltve tovább élő örökség.

A kiállítás anyagából egy bő száz oldalas katalógus is készült Csizek Gabriella és Halász Gabriella közös munkájának eredményeképpen.

Lábjegyzet:
1 Eyewitness. Hungarian Photography in the Twentieth Century, Royal Academy of Arts, London, Anglia (2011. június 30. – október 2.)
2 https://www.fotofalu.hu/tortenet/
3 Évente 9-14 kurzus indul a Fotófaluban és az érdeklődésre jellemző, hogy a meghirdetést követően a kurzusok nagy része két héten belül betelik.