Ébli Gábor: Fotótapéta
Post-war válogatás Queenie Rosita Law gyűjteményéből
A második kiállítás látható a 2021-ben megnyílt Q Contemporary tulajdonosának kollekciójából. A múzeum két szintjét megtöltő tárlat mindkét részében a nagyméretű festmények és konceptuális papírmunkák mellett egy-egy fotókompozíció új irányt is mutat.
Három évvel ezelőtt a Q Contemporary a hongkongi alapító, Queenie Rosita Law magángyűjteményéből készült válogatással nyitotta meg az Andrássy úti helyszínét. Az akkori, elsősorban fiatal művészekre koncentráló kiállítás után a mostani válogatás a hidegháború korszakára tekint vissza, egyúttal számos mai munkát is bemutat a kelet-európai régióból. A két kiállítás között az intézményben három másik magángyűjtemény – Somlói Zsolt és Spengler Katalin, a kismartoni Esterházy Privatstiftung, valamint Balázs Árpád és Dénes Andrea kollekciója – is vendégszerepelt. Így a mostani tárlat a magángyűjteményi sorozat ötödik állomása.i
Queenie Rosita Law (1986) a londoni Saint Martin’s College-ban szerzett tervezőgrafikai diplomát, és családja ingatlanbefektetései révén ismerte meg Budapestet közelebbről. A megvásárolt objektumok között volt az 1877-ben épült Andrássy úti Rausch-villa, amely a 2010-es évek első felében már otthont adott egy magán múzeumnak. Mostani újjászületése nonprofit kortárs művészeti intézményként párhuzamot kínál a szomszéd telken álló Landauer-villához, amelyben húsz éve nyílt meg Kovács Gábor magánmúzeuma, amely ma ARTHAB néven, banki fenntartásban működő művészeti központként működik.
A Q-ban bemutatott gyűjtemény az alapító magántulajdona. A nagyjából egy évtizede bővülő, ma is gyarapodó anyag jelenleg mintegy ötszáz kelet-európai alkotást ölel fel. A honlap „collection” fülén ebből egy kis rész tekinthető meg, a mostani kiállításon a kollekció tíz-tizenöt százaléka látható.
A gyűjteményt a tulajdonos saját döntései alapján fejleszti, konzultálva Csillag Eszter művészettörténésszel, akit Hongkongban ismert meg, és aki ott a kínai-európai kulturális transzfer témakörében szerzett PhD fokozatot.
A gyűjteményben, illetve a Q időszaki kiállításain felbukkanó művészek közül egyéni és csoportos kiállításokon, vásári szerepléseken számos művész Hongkongban is bemutatkozáshoz jut, elsősorban a Queenie Rosita Law és férje által 2022-ben létrehozott Double Q kortárs kereskedelmi galériában.
Az Andrássy úti nonprofit kiállítások kurátora Zsikla Mónika, aki a mostani gyűjteményi tárlatot egy földrajzi határvonal mentén osztotta két részre, két emeletre. A kommunista blokkon belül hasadást okozott, amikor a Tito-féle Jugoszlávia szakított a sztálini Szovjetunióval és egy harmadik utas, el nem kötelezett megoldás keresésébe fogott. Az akkori és a mai délszláv térség művei a Q felső kiállítási szintjén, míg a keleti blokk más országaiból válogatott munkák az alsóbb emeleten láthatók. A két kiállítási szint együttesen hatszáz négyzetmétert tesz ki az összesen ezer négyzetméteres épületben.
A szelekció többféleképpen értelmezi a post-war hívószót. Hol szorosan a hidegháború művészeti lecsapódásával, például a szuperhatalmak közötti űrversennyel foglalkoznak a művek, mint Stano Filko vagy Julius Koller esetében. Másutt áttételes a referencia, mint a visszatérő női fókusz tekintetében, ahol olyan eltérő alkotói életutak jelennek meg, mint Keserü Ilona – a tulajdonos egyik kedvenc művésze –, aki egy-egy külföldi élménytől, például a meghatározó római ösztöndíjától eltekintve, döntően a Vasfüggöny mögött élve és dolgozva talált rá a nemzetközi érvényű saját művészeti nyelvezetére, vagy Mauer Dóra, aki tartósan Bécsben élt, majd a rendszerváltást követően költözött vissza Budapestre, illetve Vera Molnar, aki fiatalon települt át Párizsba, ahol nemrég, századik életévében hunyt el, és egyértelműen franciaországi alkotóként szerzett nemzetközi hírnevet, miközben magyar férje és más magyar kapcsolatai révén eredeti identitását is megtartotta.
A festmények, plasztikák, konceptuális objektek mellett mindkét szinten egy-egy fotómunka utal a gyűjtés új irányára. A subREAL csoport nemzetközileg is az egyik legismertebb román művészeti formáció. A csoport szó talán túlzás, hiszen eredetileg duó volt, majd egy harmadik tag is társult, ám utóbb az egyik alapító kilépett, így újra, de már más felállásban művészpáros lett. Mindenesetre Calin Dan és Iosif Király 1995-ben egyéves ösztöndíjat nyert a berlini Künstlerhaus Bethanien rezidenciaprogramjában. Tizennyolc láda fotónegatívval érkeztek meg. A mintegy kétezer felvételtől az 1953 és 1990 között a romániai művészeti szövetség (UAP) fenntartásában kiadott Arta című folyóirat szabadult meg a régi szerkesztőség feloszlatásakor.
A jelentős történeti értékkel bíró fotótékát a subREAL úgy dolgozta fel berlini ösztöndíja idején, hogy lakó- és munkaterüket szinte kitapétázták a negatívokról akkor, frissen előhívott felvételekkel. Szabad, nyugat-európai alkotói otthonukat önként tették az egykori művészeti emlékekkel kicsempézett „börtönné”. Nem futottak el a múlt elől, hanem szembenéztek vele, és a közönséget is szembenézésre hívták, mivel fél éven át programokat, vitaesteket tartottak a térben.
A szó szerint a plafont is elérő installációról készített fotó hűen mutatja a szoba egyik sarkában a villanyrezsót, mellette a hűtőszekrényt, míg a másik sarokban az ágyat az alá betolt bőrönddel. A múltfeldolgozási akció, az élő archívum lecsapódása lett ez a nagy méretben, egész falat betöltő léptékben előhívott fotó, amely a helyzet logikájából adódóan maga is tele van fotókkal. Az egykori fotók a diktatúra idején a hivatalosan elfogadott művészek által készített alkotásokat reprodukálták a folyóiratban való közlés céljából, mígnem az éles politikai fordulat nyomán kidobott, megtagadott relikviává váltak, és a subREAL lépése mentette meg őket. Előhívott példányaik lefedték a berlini műterem, a jelen szabad művészeti terének hófehér falát, majd az erről készült fotó, pontosabban annak valósághű méretű nagyítása műtárggyá, műtárgypiaci – és művészettörténeti – értékké avanzsált, és bekerült ebbe a magángyűjteménybe. Gondolták volna ezt egykor az UAP művészei és az Arta reprófotósai? A jugoszláv kiállítási szinten sokkal kisebb méretű, de nem kevésbé izgalmas fotómunkát vehetünk észre. Az 1951-ben Zágrábban született és ma is Horvátországban alkotó Vlado Martek 1987-ben készült művén – korrektül feltüntetve a nagyítás 2015. évi dátumát – szintén egy sor kisebb fotó látható. És azok megint csak eltakarnak valamit, ezúttal valakit. A művész arcát és felsőtestét. Milyen portréfotó az, ahol a portréalany nem is látszik, mert szemét, száját, mellkasát más fotók lefedik? Hát, költői.
Szó szerint: a művész irodalom és filozófiai szakon végzett, egész életműve a szóművészetek és a vizuális kifejezésmódok összeházasításáról, kapcsolódási kísérleteiről szól. Az avantgárd költészet szellemében olyan lírát alkot, amely távol marad a vers megszokott formáitól; és olyan kollázsokat készít, amelyek úgy képek, hogy közben megkérdőjelezik a leképezést és az ábrázolást. Az egykori – fiatalkori – fotók ezen, a Nomádok viselkedése című sorozatból származó fotón úgy takarják el a portréalanyt, ahogyan emlékeink, múltszilánkjaink is rátelepszenek a jelenünkre. Ne látnánk a portréalanyt? Dehogyisnem! Szeme, szája, mellkasa helyett éppen azokat a múltbéli mozaikdarabkákat látjuk, amelyek áttételesen meghatározzák a jelenbéli énjét is.
Mindkét fotómunka az identitáskeresés művészeti lecsapódása. Olyan új irányt fémjeleznek a gyűjteményben, amely a kortárs művészet folyamatjellegű, projektszemléletű tendenciáit képviseli. A kérdés, vagyis az ügy számít, s ennek fotós megtestesülése lesz a gyűjthető műalkotás. Ebben a felfogásban bővült a kollekció magyar anyaga is a közelmúltban a Pécsi Műhely tagjainak fotómunkáival. Az új irány illik a gyűjtő saját személyiségéhez is, hiszen maga is jól fotózik, legelső művészeti munkája is egy fotóasszisztensi feladat ellátása volt bő egy évtizeddel ezelőtt.
Lábjegyzet:
1 https://qcontemporary.com/exhibitions/present-eye-looking-to-the-past
