Tóth Olivér: „Hiszem, hogy a fotográfia képes az embereket elgondolkodtatni”

Beszélgetés Molnár Zoltánnal

Fényképei nemcsak a bemutatott világokat és a felvételeken szereplő embereket tárják fel, hanem saját magát is. Molnár Zoltánt leginkább a társadalom kiszolgáltatott rétegei foglalkoztatják, de nem maga a szegénység, az ezzel járó ingerszegény környezet, hanem az, ahogyan az emberek a végtelen nyomort is képesek hihetetlen méltósággal viselni. Képei révén azt szeretné megmutatni a világnak, hogy az emberi minőség nem az anyagi helyzet függvénye.

Mi a legfontosabb mondat, amelyet fotósként hallottál, és amelyet a legérdemesebbnek tartasz arra, hogy tovább add?

Henri Cartier-Bressonnak van egy gondolata, amely szerint a fotográfus, mielőtt és miután fényképez, gondolkodik, amikor viszont magát a képet készíti, teljes mértékben az alkotásra összpontosít. Az első könyvem, a Fényerdők egy Erdélyben, Moldvában készült fotósorozatomat mutatja be, az ember és a környezet kapcsolatáról szól. A fotózás előtt megpróbáltam megtalálni azokat a helyszíneket, amelyekről tudtam, hogy fontosak lesznek. A Szeben megyei Kiskapusra tíz éven keresztül visszajártam. Igyekeztem fotografálás közben csak magukra a képek elkészítésére figyelni. Más alkalmakkor viszont ezt a mentalitást ötvözöm a váratlansággal.

Az 1986-87-es tél sok magyar ember emlékezetében örökre megmarad: a sarkvidéki széllökések és a méteres hótorlaszok következtében iskolai szünetet rendeltek el, sokan a munkahelyüket sem tudták megközelíteni. Tizennégy éves voltál ekkor. A rendkívüli helyzet nagy hatást gyakorolt rád. Már az első szakmai próbálkozásaid sem tűntek amatőrnek. Ennek tükrében kérdezem, hogy szisztematikusan vagy ösztönösen lettél fotográfus?

Valóban ez volt az a pillanat, amikor megfogalmaztam magamnak, hogy valami olyan történik körülöttem, amit meg kellene örökítenem, de azért voltak előzményei is. Emlékszem például két képre, amelyek már gyerekként fontosak voltak számomra. Az egyiken az apai nagyapám volt látható, akit csak erről a felvételről ismertem. Sokszor elővettem a fiókból, gyakran nézegettem. Ebben biztos benne volt az is, hogy a kép helyszíne a nagyszüleim gyöngyösi házának udvara volt, ahol sok időt töltöttem. A másik képet édesapám kapta ajándékba valakitől, és egy számomra ismeretlen fotóművész alkotása volt: a budapesti helyszínen készült fotó egy szemmel láthatóan szegény férfit ábrázolt, aki maga után húzza a szekerét, rajta az összes holmijával. Meghatározó élményeim voltak az anyai nagyapám diavetítései is, amelyhez nem csak a képeket, de a hanganyagot is maga kreálta. Sokszor elkísértem őt a piacra, ahol nagyon szerette fényképezni az élénk színeket, az érdekes arcú kofákat, vagy a helyi zsinagóga és a kertmozi környékére. Azóta is őrzöm az általa készített felvételeket. Később az ő fényképezőgépével kezdtem el fényképezni. A fotográfia mellett a rajz is érdekelt. 1989-ben vettek fel a Kisképzőbe, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóiskolájába, ahol ma már én is tanítom a fiatalokat. Szunyoghy András volt a rajztanárom, aki Barcsay Jenő növendékeként kiemelten fontosnak tartotta az anatómiai ismereteket. Ő szorgalmazta, hogy menjek a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára. Hozzá kell tennem, hogy később az Iparművészeti Egyetemen, a mai MOME-n a rajztanárom Gémes Péter volt, aki viszont mindig azt kérte tőlünk, hogy a gondolatainkat, érzéseinket, a tér és a modell atmoszféráját rajzoljuk. A fotótanáraim a Kisképzőben, Tőry Klára és Keller Katalin javasolták, hogy jelentkezzek az Iparművészeti Egyetemre, fotószakra. A döntést Gyurján Eszter fotográfus segített meghozni, aki felettem járt, és aki egyszer azt mondta nekem, Benkő Imre az Iparművészetin tanít, ne is gondolkodjam tovább. Benkő képeit ismertem ugyan, de csak felületesen, ekkor viszont jobban elmélyedtem a munkásságában, és nem maradt kétségem afelől, hogy nála és tőle szeretnék tanulni.

Mikor lettél fotográfus?

Az egyetemi évek alatt, amikor a fotószakos tanáraim, Benkő Imre mellett Gulyás Miklós, Zátonyi Tibor és Miltényi Tibor voltak. Idővel elkezdtünk kiállításokat csinálni. Gulyás egy alkalommal Egerben szervezett csoportos kiállítást, Zátonyi egy másik alkalommal a Pozsonyi Fotóhónapra kérte el a képeimet. Fantasztikus érzés volt, hogy a tanáraimmal együtt állíthatok ki. Az első komoly kamerámat – egy Nikon F2-t – is az egyetemi évek alatt vásároltam meg.

Ahogy nagyapád a diákkal, úgy te a képeiddel mesélsz el történeteket. Milyeneket?

Az egyetemen Benkő Imre adott egy feladatot, amely során választanunk kellett egy helyszínt, amit fél éven keresztül kellett fényképeznünk. Józsefváros lett a sorozatom terepe. Zárt, város a városban jellegű kerület volt, amit nem ismertem. Érdekes és izgalmas volt, időtlennek láttam. Próbáltam képekben megfogalmazni a látványt úgy, mintha idegenként egy távoli bolygón lennék. Ezt a sorozatot tovább folytattam, kibővítve egész Budapestre. A Zűrállomás című fotóesszét 1990-től egészen 2020-ig fényképeztem. A fővárost szisztematikusan, szubjektív módon dokumentáltam, amelyben a város makro- és mikrokozmoszának sajátos világai kerültek egymásra. A koncepció gerincét az emberek, az emberi közösségek – mára a modern nagyvárosok burjánzó világában – már megtépázott, ritkás hálója hozta létre. Olyan helyszíneken fényképeztem, ahol változatlan maradt a város. Célom volt állandó, örök díszletekbe helyezni Budapest arcait, megértéssel fordulni a törékeny emberi életek felé. Ebből a sorozatból született egy kiállítás, valamint egy könyv a Csak képek című albumsorozat részeként.

Zátonyi Tibor vitt ki minket Romániába, ahova később gyakran visszajártam. Ennek egyik oka az volt, hogy az anyai felmenőim Erdélyben születtek. A rokonságot már nem találtam meg, de a fantasztikus hegyek, a csodálatos folyók, az elképesztő szegénység máig felejthetetlen emlék számomra. Olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy 1996-től 2012-ig visszajártam Erdélybe. A Fényerdők című könyvem egy vizuális utazás, kiindulópontja a természet és az ember kapcsolatának Románia Európai Unióhoz való csatlakozása előtt és után.

Fotográfiáid nemcsak a bemutatott világokat és a felvételeken szereplő embereket tárják fel, hanem önmagadat is.

Az érdekel, hogy azt a kort, amelybe beleszülettem, megpróbáljam vizuálisan értelmezni. A fotósorozataim elkészítésének középpontjában az emberi létezés mélységeinek a bemutatása áll. Nem maga a szegénység, az ezzel járó ingerszegény környezet vonz, hanem az, ahogyan az emberek a végtelen nyomort is képesek hihetetlen méltósággal viselni. Szeretném bemutatni, hogy az emberi minőség nem az anyagi helyzet függvénye. Édesapám szegény családból származik. Gyerekként nem volt cipője, amiben elmehetett volna iskolába. Tizennégy évesen egy kis hátizsákkal jött fel Gyöngyösről Budapestre. Gépészmérnökként diplomázott, a Csepeli Csőgyárban helyezkedett el. Amikor gyerekként visszamentünk a nagyszüleimhez, ugyanabban a vályogházban aludtam, mint édesapám, ugyanabban a csodálatos kertben ismerkedtem a természettel. Édesanyám egy klasszikus polgári családban nevelkedett, magyar és történelem szakos tanár lett. Tőle ered a humán érdeklődésem. Amikor a romákról készült sorozataimat készítettem az volt a célom, hogy köztem és a fényképek alanyai közötti határvonalak elmosódjanak. Egyszerűségre és minimalizmusra törekedtem. Pozitív igazságokat szerettem volna elmesélni a roma nőkről, gyerekekről, családokról, éljenek ők Franciaországban, Romániában, Bulgáriában, Magyarországon, Macedóniában vagy akár Montenegróban. Bemutatni azokat a társadalmi és gazdasági tényezőket, mint a szegénység, az alultápláltság, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés hiányát, vagy az olyan speciális kulturális sajátosságokat, mint a korai házasság és a gyermekvállalás.

Voltak olyan témák, amelyeket én találtam meg. Ilyen például a Fényerdők című munkám, amiről korábban már beszéltünk. Az elmúlt évtizedekben a fotográfusi érdeklődésem térben is kitágult, globalizálódott. A fotográfiai megfigyeléseim mindig a szociális struktúrákra irányulnak. Az Aqua című fotóesszém másfelől közelít. A fotósorozat vizuális vallomás földünk víz készletének aktuális problémáiról. Előfordult olyan szituáció, amikor a téma talált meg engem. Ilyen például a menekültekről készült fotóesszém. A Keleti pályaudvaron fényképeztem, a Zűrállomás című képanyagon dolgoztam, amikor teljesen véletlenül belefutottam az egyre nagyobb tömegben érkező menekültekbe. Magával ragadott a látvány. Ennek hatására elkezdtem egy új témát. Fotográfusként végigutaztam Kelet-Európa határait, hogy képekben mutassam meg a határvidék történeteit, illetve képeket készítettem egy elhagyott belgrádi vámházban, valamint Budapest utcáin a menekültekről, a bevándorlókról is. Zöldhatár címmel kiállítás formájában mutattam be az Európába áramló szíriai, afgán és pakisztáni bevándorlók tömegeiről készült fotósorozatot. Ezt tovább folytattam, amikor az Ukrajnából menekült családokról, gyerekekről, idős és fiatal emberekről készítettem képeket. Előfordult olyan is, amikor egy fotográfiai technika indított el egy új gondolatot. Ilyen a 65 mm című panoráma fotóesszém Budapestről. A panoráma-fényképezőgép 65 mm széles sávban rögzítette a város életét, épületeit, hétköznapjait. A város méretei, kiterjedése, terpeszkedő hatalmassága, a horizont teljes elfoglalására törekvő lakónegyedek, tornyok, kupolák, stadionok látványának egy sajátos vizuális megfogalmazása érdekelt.

Mit árul el rólad az, hogy amikor az inspirációs forrásaidról beszélsz, olyan művészeket említesz, mint André Kertész, Henri Cartier-Bresson vagy Josef Koudelka?

Kertészt a 20. század egyik legnagyobb fotóművészének tartom, aki a szakma számos műfajában képes volt kiemelkedőt alkotni. Manapság a fotográfusok egy bizonyos irányt képviselnek, ritka az olyan alkotó, aki képes egyszerre a dokumentarista, a képzőművészeti vagy az alkalmazott fotográfiában maradandót létrehozni. A kortárs fotográfiára egyre inkább jellemző az összművészeti felfogás. Az alkotó nem csak fényképeket készít, de installációkat, szobrokat, grafikákat, zenét is létrehoz egy önálló kiállításon belül. Sokszor több az irodalom is a falakon, mint a kép. Mintha nem a képszerűség, hanem az egyre erőteljesebb konceptualitás kezdene dominálni. A fotósok azt gondolják, hogy így többet mondhatnak el, mint önmagában egy fényképfelvétellel, de ritka az a helyzet, amikor ez igazolást nyer. A jó ötlet, a megfelelő egyensúly és a mérték megtalálása lehet ebben a kérdésben a megoldás. André Kertész olyan alkotásokat hozott létre, amelyeket előtte soha senki. Művei korát meghaladó, új irányt mutató alkotások. Gondoljunk csak a Víz alatt úszó című felvételére! Akárhányszor látok egy hasonló jelenetet, rögtön ez a kép jut eszembe. Cartier-Bresson számára a kamera az intuíció és a spontaneitás eszköze volt, ahogy ő mondta, a pillanat ura. Különböző helyszíneken barangolva olyan pillanatokat fényképezett, amelyeket a legtöbb szem talán észre sem vett volna, de számára ezek voltak az emberi lét igazi momentumai. Josef Koudelka művészetét Miltényi Tibor ismertette meg velem. A Koudelka által bemutatott hangulatok, atmoszférák, a világvégének megjelenítése egészen páratlan fotóművészeti teljesítmény. A valóság és látomás egy magasabb vizuális egységben való feloldását hozta létre. Az 1999-ben megjelent Chaos című albuma a panorámafotóinak legjobbjait tartalmazza, nagyban inspirálta a 65 mm-Budapest panoráma fotóesszémet. A képeinek helyszínei, legyen az repülőtér, egy metróállomás, egy bánya, valójában sebek a Föld testén, amelyeket mi, emberek ejtettünk. Ugyanezt tudom elmondani a 2013-ban megjelent Wall című albumáról. A Gázai övezetben kirobbant háború kapcsán különösen aktuálisak a felvételei. Nagyon szeretem a brazil fotós, Sebastiao Salgado Genezis című albumát is, amelynek kapcsán azt szokta mondani, hogy az valójában nem más, mint a bolygónkhoz írt szerelmes levele. Ezekben a sorozatokban benne van az a hihetetlen kaland is, amelyeket átélhetünk a munkánk során.

Azon túl, hogy Benkő Imre osztályába jártál az egyetemen, később ő lett a mestered és a lelki tanítód is. Az ő fotográfusi érdeklődése – akár a nagyváros, akár a vidék adja a hátteret – elsősorban az emberi viszonyokra összpontosít.

Benkő Imre emberileg és szakmailag is fontos személy az életemben. Emlékszem, amikor az utolsó Kiskapuson készült munkámat megmutattam neki, azt mondta, nem tudok erről a témáról többet mondani, a végére értem. Ezután tudatosult bennem, hogy valóban a sorozat többi részére kell összpontosítanom. Az iskolában nagy hatással volt rám az, hogy nem csak tanított a fényképezésre, hanem aktív szerzőként mindig megmutatta nekünk a munkáit, de beszélt a módszereiről is. Úgy állt az emberekhez, hogy nem számított, milyen lelkiállapotban van éppen, mindig megtalálta a módját annak, hogy az nem volt bántó vagy sértő. Sem a kép, sem a módszer, amellyel készültek. Tetszett, hogy a megrendelésre készülő munkái mellett elkészítette azokat a képeit is, amelyek számára voltak fontosak. Én is igyekszem erre törekedni.

„Egy olyan – tán sosem volt – emberszabásúbb világ emlékeit kutatja, ahol még nem föltétlenül volt minden fűszál halálos ellenség. Nem romok között jártunk, az emberi létezés még nem egyetlen vad zuhanás volt a semmi felé” – mondja Miltényi Tibor művészeti író a 65 mm-Budapest panoráma fotóesszédről. Milyen a viszonyod a várossal?

A nyolcvanas években voltam gyerek, amikor még Budapesten szinte minden épület fekete volt a rájuk rakódott piszoktól. Azután ott voltak a gyereknapok, amikor kimentünk a Csepeli Csőgyárba, ahol ugyancsak minden fekete volt, kivéve a lufikat és a kis papírzászlókat. Innen ered a lepusztult tájak iránti vonzalmam. A fekete szín azóta is vonz, a fekete-fehér tónusokban az energiát látom. Később, az utazásaim során lehetőségem volt más városokat is megnézni és megörökíteni az erdélyi kisvárostól a brazil nyomornegyedekig.

Ugyanígy fontos számomra az emberek és a természet kapcsolata. A koronavírus-járvány alatt kezdtem el fényképezni a közvetlen környezetemet. A családommal Budatétényben élünk, ahol egyre közelebb kerültem a természethez. Apró részleteket fényképezek, a fotográfiának az archeológiai megközelítése érdekel, bizonyos értelemben az élet és a halál antitéziseként. Miközben a lezárások napjait éltük, ott volt mellettünk a természet, maga az élet, és persze az elhullott állattetemek, vagy a leégett erdők képében a halál is. Nap mint nap látjuk a hihetetlen méretű beruházásokat, építkezéseket, amelyek révén eltűnnek az erdők, folyamatosan merítjük ki a természeti erőforrásainkat. Ezek mind olyan témák, amelyekkel a következő időszakban kiemelten szeretnék foglalkozni.

A 65 mm-Budapest panoráma-sorozatban azt szerettem volna megmutatni, hogy ebben a városban is egyre kevesebb a zöld terület. Vannak képek, ahol nem látunk embereket, csak a lenyomataikat. Ezért nem is az egyén, hanem a társadalom, a szubkultúra oldaláról és hatásairól próbáltam ábrázolni a folyamatosan változó várost, amelyben egyre nehezebb közlekedni, ahol még ott vannak a múlt rendszer lenyomatai is. A képeket tartalmazó album átfogó képet szeretne adni a város kiterjedéséről, sokféleségéről, növekedéséről.

Miltényi Tibor azt is mondja, hogy az nem is annyira egy Budapest-album, hanem egy „furcsa, szomorú, egzisztencialista utazás az emberi létezés sötét dimenziójába”. Van benned elvágyódás?

Nincs. Ez sokkal inkább arról szó, amiről beszéltünk Koudelka kapcsán, de említhetem Tarr Béla Sátántangóját, David Lynch Radírfej vagy Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjét is. Ezek mind a sivárságot, a kilátástalanságot, az embertelenséget világvégi depresszív látomásként ábrázolja, a vizualitás tekintetében szuggesztív módon létrejött alkotások. Ha nem is ennyire sötéten, de jelenleg hasonlóan látom a körülöttünk lévő világot.

A közelmúltban kaptam egy igen kedves üzenetet Tőry Klárától, aki azt írta nekem, hogy a fotográfia történetében nagyon sok alkotót, képet szeret, de igazán azok a képek nyűgözik le, amelyek nem csupán remek esztétikai élményt nyújtanak, hanem azok, amelyek nem hagyják nyugodni, tovább kell foglalkoznia velük, gondolkodni róluk, és ahol mindig marad a titokból valami. Ilyennek látja az én sorozataimat is. Hozzátette: „Valóban, a Zoli által fényképezett világ és a benne létező emberek tengődése többnyire sötét, szomorú, kilátástalan, de nem hiszem, hogy ez lenne a világnézete is. Szerintem derűs, végtelenül tisztességes, optimista ember, jó tanár, és három nagyszerű fiú édesapja, aki ismeri a realitásokat. Talán azért fényképezi a valóságnak ezeket a „sötét oldalait”, hogy felhívja rájuk a figyelmünket, felszólítson minket felelősségünkre, hogy ezeken a botrányos dolgokon változtatni kell. Talán Robert Capához hasonlóan – aki a világban a legszörnyűbb dolgokat fényképezve – életszerető, kissé idealista emberként hitt abban, hogy a fotográfia univerzális nyelve képes változásokat előidézni, és ettől a világ jobbá válhat. Talán egy nagyon-nagyon kicsit. Az elképzelhetetlen szörnyűségek ellenére, mégis megmaradt az emberekben valami jó, az a bizonyos katarzis létre tudott jönni.” Ennél jobban magam sem tudom megfogalmazni azt, amire a dokumentarista fotográfia képes a világban. Hiszem, hogy a fotográfia képes felmutatni bizonyos dolgokat, képes az embereket elgondolkodtatni. Erre számos példa volt a műfaj történetében. Az amerikai fotósok közül, Jacob Riis és Lewis Hine írásaikkal és képeikkel egyaránt kivették a részüket a társadalmi küzdelmekből. A Nemzeti Gyermekmunka Bizottság megbízásából 1907 és 1918 között készült fotóival Hine hozzájárult ahhoz, hogy Amerikában törvényt hozzanak a gyermekmunka korlátozásáról. Az 1960-as évektől azonban felgyorsult az idő, a televízió vette át az első helyet az információközlésben. Élőben tudta közvetíteni az eseményeket. A nézőknek megadta a jelenlevőség élményét. A dokumentarista fotográfusoknak lépniük kellett. Az egyidejűség helyett a nagy események jobb megfigyelésére törekedtek, sokkal inkább személyesebb irányt vett a fotográfia. Nagyon elgondolkodtató Tyler Hicks három színes képe is, amely a New York Times 2001. november 13-iki számának címlapjára került. A triptichon a Tálibok sebesült katonájának sorsát ábrázolta, akit az északi szövetség Kabul felé előre nyomuló alakulatai egy árokban találtak. A szánalom és undor, amelyet a Hickséihez hasonló képek ébresztenek, nem terelheti el figyelmünket, vajon milyen képek, milyen kegyetlenkedők, milyen halottak nem kerülnek a szemünk elé. Sajnos, a mai digitális korunkban a gyors és nagy mennyiségű vizuális kommunikáció lehetővé teszi, hogy a társadalom hozzáedződhet a való élet szörnyűségeihez, így megszokottá válhat bizonyos képek szörnyűsége. Nagyon remélem, hogy a fénykép, akár az írás, hosszan tartó lenyomatot hagy az emlékezetünkben.

A mesterséggel annyira bensőséges a kapcsolatod, hogy a kiállításaid képeit is saját magad nagyítod a fotólaborodban. Milyen a viszonyod a magánnyal?

Ha praktikusan közelítem meg a kérdést, azt tudom mondani, hogy ha csak egyetlen láncszem is hiányzik a folyamatból, a végeredmény már nem lesz olyan. Más szempontból viszont a laborálás, az utómunka lehetőséget teremt arra, hogy a fényképkészítés pillanatát, élményét, benyomásaimat újra élhessem, újra gondolhassam, akár alakíthatok is egy-egy fotográfia tónusain, vagy akár félre tehetem, vagy újra neki vághatok ismételni. Ezzel vissza is kanyarodtunk Henri Cartier-Bresson gondolatához, amelyet a beszélgetésünk elején idéztem. Ezzel együtt az alkotáshoz szükségem van az egyedül töltött időre, a csendre.