Festőakadémiától botrányos aktképeken át az emigrációig – Santhó Imre élete és képei (I. rész)

A Hórusz Archívumról

Aktképekkel okozott botrány, külföldi utak és sikerek, megjelenések híres magazinokban, munka divatmodellekkel és filmsztárokkal – Santhó Imre grafikus, illusztrátor és divatfotográfus két világháború közötti, a festészettől az illusztrációkon és grafikákon át a fotográfiáig ívelő munkássága Magyarországon szinte teljesen ismeretlen. A Santhó életét, személyes és szakmai kapcsolatait, társadalmi és politikai környezetét, művészi közegét és műveit ismertető cikksorozat első részében a kutatásom kezdetét és nehézségeit, illetve a pályafutás korai, magyarországi szakaszát mutatom be.

Santhó nyomában: női kalapoktól berlini könyvtárakig

Imre von Santhó nevével és divatfotóival véletlenül találkoztam a hamburgi Museum für Kunst und Gewerbe online archívumában, amikor éppen az egyik, a Fotóművészetben korábban megjelent cikkemhez kerestem egy képet. Már nem emlékszem, hogy a név vagy egy fénykép volt az, amire először felfigyeltem; talán a kettő együtt kellett ahhoz, hogy megálljak a nézőképek sokaságának görgetése közben. A fotókon látható elegáns, csinos ruhák és kalapok önmagukban valószínűleg nem lettek volna elegendők ahhoz, hogy hosszabban elidőzzek náluk – divattal és divatfotókkal korábban nem különösebben foglalkoztam. Ezek a két világháború között készült képek azonban mai szemmel nézve is egészen frissnek hatottak az alul- és felülnézetből fényképezett modellek, a fény-árnyék játékok, geometrikus formák, montázsok, duplaexpozíciók és kültéri helyszínek által. A fotográfus látszólag elsajátította és átvette az 1920-as évek avantgárd művészetének újításait, mindezt pedig kivételes tehetséggel és egyéni látásmóddal tette.

A képekről és az alkotóról nem sok információ volt az oldalon: utóbbiról mindössze annyi, hogy 1900 és 1946 között élt, az Imre keresztnév ugyanakkor egyértelművé tette, hogy egy magyar név németesített változatáról lehet szó. Ahogy aztán különböző könyvekben, kiállítási katalógusokban és cikkekben megpróbáltam alaposabban utánajárni Santhó életének, kizárólag rövid és töredékes életrajzokat, egymástól eltérő adatokat, egymásnak ellentmondó információkat és hiányos vagy bizonytalan feltételezéseket találtam. Mindezt már az is jól mutatja, hogy az egyes – megbízható és kevésbé megbízható – források négy születési (1876, 1893, 1895, 1900) és négy halálozási (1945, 1946, 1957, 1964) dátumot említenek, illetve a családneve is több változatban szerepel (Santhó, Santho, Szántó, Szánthó). Ezeknél a kérdőjeles adatoknál azonban sokkal érdekesebb ellentmondásokat is felfedeztem.

Santhó Imre származásáról, családjáról és tanulmányairól egyik forrás sem tesz említést azon kívül, hogy Budapesten született, magyarországi tevékenysége pedig kizárólag egy botrányos ügy kapcsán vált ismertté. Santhó ugyanis 1920-ban aktrajzokat készített a kor egyik neves színésznőjéről, Becker Bäbyről, amelyeket Kellner István segítségével meg is jelentettek. A kiadványt a hatóságok lefoglalták, és szeméremsértés vádjával mindhármójukat bíróság elé állították. Az ügyről Farkas Judit Antónia ír az Erotika és bibliofília. Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években című tanulmányában, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy Santhó 1923-ban vagy 1924-ben elhagyta az országot, illetve hogy Magyarországon elsősorban „rajzolóművészként, karikaturistaként, plakáttervezőként és reklámgrafikusként volt tevékeny. Többek között a Röpke Lapokban és a Színház és Divatban jelentek meg grafikái. Külföldön divatrajzaival, de különösen divatfotóival szerzett hírnevet, utóbbiak több színvonalas divatlapban láttak napvilágot (Vogue, Die Dame, Silberspiegel)”.i

A források abban többnyire megegyeznek, hogy Santhó 1929-ben telepedett le Berlinben. Ha viszont valóban 1923-ban vagy 1924-ben emigrált, hol volt és mit csinált a köztes öt-hat évben? Erről az időszakról egyedül a Die Eleganz der Diktatur: Modephotographien in deutschen Zeitschriften 1936–1943 (A diktatúra eleganciája: Divatfotók német magazinokban 1936–1943) című könyv tesz említést, amely szerint 1929 előtt három évet Londonban töltött. Ugyanitt olvasható, hogy Santhó Berlinben először festőként, divatillusztrátorként és karikaturistaként, majd az 1930-as évektől kezdve divatfotósként dolgozott, és Magda Goebbels, Joseph Goebbels feleségének a baráti köréhez tartozott.ii Utóbbi kapcsolatot Rainer Metzger Berlin in the Twenties. Art and Culture 1918–1933 (Berlin a húszas években. Művészet és kultúra 1918–1933) című könyve is megemlíti.iii Ennek ellentmond Anna Auernek az Übersee. Flucht und Emigration österreichischer Fotografen 1920–1940 (Tengerentúl. Exodus Ausztriából. Az osztrák fotográfusok kivándorlása 1920–1940) című kiállítási katalógushoz írt szövege: eszerint Santhó a náci Birodalmi Információs és Propagandaminisztérium rendelete miatt – amely számos kiadót arra kényszerített, hogy elbocsássa zsidó munkatársait – 1933-ban elhagyta Németországot és a Schostal Fotóügynökség – amelynek még Berlinben lett a munkatársa – bécsi központjában helyezkedett el, habár a nem árja származásúak számára ott is egyre nehezebbé vált a munka. Az Übersee pár soros biográfiája szerint Santhónak 1938-ban nyoma veszett.iv Kincses Károly szintén rövid, töredékes életrajza viszont azt feltételezi, hogy Hitler hatalomra jutása után, 1933-ban Magyarországra tért vissza.v Az »Arisierung« im Nationalsozialismus. Volksgemeinschaft, Raub und Gedächtnis („Árjásítás” a nemzetiszocializmusban. Nemzetközösség, rablás és emlékezet) című könyv ellenben 1936-ot jelöli meg a Budapestre való visszatérés évének.vi William A. Ewing és Adelheid Rasche Rico Puhlmann német divatfotográfusról írt könyvükben jegyzik meg, hogy „Berlin joggal állíthatja, hogy az 1920-as és 1930-as években kiváló divatfotósai születtek; sőt, többen megérdemelnék, hogy ismertebbek legyenek (Yva, Imre von Santhó és Sonja Georgi csak néhány a tehetséges férfiak és nők közül)”,vii azt azonban nem pontosítják, hogy az 1930-as évek alatt melyik éveket értik. Az logikus feltételezésnek tűnik, hogy Santhó a nácik 1933 januári hatalomátvétele után elhagyhatta Németországot – különösen, ha valóban zsidó származású volt –, mint ahogy a legtöbb magyar művész így tett, ráadásul sokan közülük nem nyugati országokba álltak tovább, hanem hazatértek; de minthogy a munkaadó Schostal Fotóügynökség székhelye Bécsben volt, az osztrák főváros sem zárható ki menekülési útvonalként. Csakhogy a Museum für Kunst und Gewerbe online archívuma szerint Santhó a berlini divatfotóit 1936 és 1945 között készítette. Ismét az a kérdés, hogy valójában hol volt és mit csinált Santhó, ám ezúttal az 1933 és 1945 közötti, kegyetlenségekkel teli, kaotikus időszak esetében.

Kincses szerint „1945 augusztusában az ő neve is szóba került Angelo fotóakadémiájának tanári karának összeállításakor”.viii A legtöbb forrás ugyanakkor Santhó 1945-ben vagy 1946-ban Budapesten elkövetett öngyilkosságáról számol be. Santhó Kamill (sz. 1940, Imre féltestvére) szóbeli közlése szerint Imre 1946-ban halt meg.ix A Cinematography in the Weimar Republic (Filmművészet a weimari köztársaságban) című könyv bár évszám nélkül, de egyértelműen azt állítja, hogy öngyilkos lett. A szerző, Paul Matthew St. Pierre arról ír, hogy a két világháború között az innovatív és kísérletező művészeti közösségek különösen kiszolgáltatottak voltak a külső tényezőknek, az egyes művészeknek pedig a szegénység, a hontalanság, az őrület, a száműzetés és a kivégzés közvetlen veszélyével kellett szembesülniük. „E gazdasági és politikai zűrzavar közepette – és természetesen összetett személyes okokból is – több kiemelkedő művész követett el öngyilkosságot, köztük Imre von Santhó, Walter Benjamin, Walter Hasenclever, Ernst Ludwig Kirchner és Balder Olden”.x A róla szóló angol nyelvű Wikipédia-szócikkben azonban az olvasható – hivatkozás nélkül –, hogy a háború után megházasodott és 1957-ben halt meg Frankfurt am Mainban.xi

Az említett források számos megválaszolatlan kérdést hagytak. Hogy kiderítsem a Santhó életével és munkásságával kapcsolatos tényeket, saját kutatásba kezdtem: könyvtárakban és számítógép előtt ülve több ezer oldalnyi újságot és magazint lapoztam át az 1920-as, ’30-as és ’40-es évekből; levéltárakban hol unalmas, hol vicces iratokat olvastam; digitalizált címjegyzékeket böngésztem; fényképeket vizsgáltam részletekbe menően; több tucat, a témához és a korszakhoz kapcsolódó könyvet szereztem be; levelezésbe kezdtem Santhó angol nyelvű Wikipédia-szócikkének írójával; és németországi életének helyszínére, Berlinbe is elutaztam. Habár, mint említettem, korábban nem igazán érdekelt a divat, most órákon át divatmagazinokat nézegettem, a két világháború közötti divatról olvastam, modellek és divatházak neveivel ismerkedtem meg. Emellett pedig, mint már régóta, a művészeknek a politikai változások árnyékában vagy épp reflektorfényében megszülető döntései és választásai, a különböző autoriter rendszerekhez való viszonyuk, és az ezek tükrében formálódó sorsuk foglalkoztatott. Milyen családból származott Santhó Imre, miért hagyta el Magyarországot, hogyan és mikor került Berlinbe? Zsidó származású volt vagy Goebbelsék barátja, esetleg lehetséges, hogy mindkettő? Mit csinált és kikkel állt kapcsolatban a német fővárosban? Valóban jelentek meg képei a Vogue-ban és más híres divatmagazinokban? Tényleg öngyilkos lett? Végül ugyan nem sikerült minden kérdésre választ kapnom – sőt, még továbbiak is felvetődtek –, de egy, a korábbiaknál jóval teljesebb és pontosabb életutat sikerült felrajzolnom, illetve Santhó alkotásainak összegyűjtésével egy részben alig, részben egyáltalán nem ismert életművet feltárnom.

Vágyak vonalai: modellek és a felső tízezer vonzásában – magyarországi évek (1893–1923)

Santhó Imre 1893. január 3-án született Budapesten. Apja Santhó Miklós (1868–1944) képzőművész volt, aki Nyitrán együtt járt gimnáziumba Lyka Károllyal.xii Tőle tudjuk, hogy az idősebb Santhó jogi karon tanult, rövid ideig egy biztosítási társaságnál dolgozott, majd Újpestre költözött, ahol iparigazolványt váltott és címtáblafestő műhelyt nyitott.xiii Az Országház festésekor Vajda Zsigmond maga mellé fogadta segédnek, és később dolgozott Róth Miksánál is. A századforduló környékén külföldre ment, Bécsben, Münchenben és Berlinben is megfordult – 1913-ban például ő dekorálta a berlini magyarok balatoni estélyének termét, ahol balatoni tájak voltak láthatóak.xiv „Festményeinek tárgyát jórészt a barokk világ tárgyköréből meríti, de nagy tehetséggel fest portrékat is” – írta róla Tragor Ignác.xv 1916-ban tért haza, először pár évet Pozsonyban töltött, végül 1919-ben Vácott telepedett le, ahol a helyi közösség egyik kedvelt alakja lett, és „egész Vác közéletét [végigrajzolta] olyan karikatúrában, amelyeken a legjobban maguk az áldozatok kacagnak”.xvi Az 1920-as évek második felében készített reklámgrafikát a Szent István cikóriakávénak, a Mátyás király sörnek és a Váci Káptalani Bérpincészetnek; 1934-ben pedig az ő rajzaival jelent meg Goethe A bűnrészesek című verses vígjátéka.xvii A neve főleg az 1900-as évek elején, de később, az 1930-as években is feltűnt német művészeti katalógusokban (németesített, Nicolaus von Santhó vagy N. v. Santhó változatban). Képeinek egy részét Nicolas Francois Chambertin álnéven szignózta. Imre anyjáról, Létay Jankáról mindösszesen annyit tudni, hogy 1932-ben hunyt el.xviii

Santhó Imre fiatalkoráról, tanulmányairól nincs sok információ: ami biztos, hogy gimnáziumi érettségit tett és – apja nyomdokaiba lépve – festőakadémián végzett. Közel huszonkét éves volt, amikor kitört az első világháború, ahol tartalékos hadnagyként teljesített harctéri szolgálatot és megsebesült. Művészként először filmplakátokon tűnt fel a neve 1917 végén. Valójában lehet, hogy éppen a háború, pontosabban annak egyik következménye adott lehetőséget számára: 1916 végén ugyanis kormányrendelet hoztak a nélkülözhető árucikkek behozatali tilalmáról, amelybe a film is beletartozott.xix A budapesti mozgóképszínházak és filmvállalatok azonnal kérték a tilalom felfüggesztését, mondván, „a film nem luxuscikk, és a filmbehozatali tilalom által a valutakérdés javulásával járó eredmény távolról sincs arányban azzal a kárral, melyet a tilalom fenntartása a mozgóképipari szakma tönkretételével okozna a közvagyonnak”.xx A rendeletet 1917 januárjában végül úgy módosították, hogy csak korlátozták a külföldi filmbehozatalt.xxi A tilalom tehát nem volt teljes, sőt még ellenséges országokból (USA, Olaszország) is mutattak be filmeket. Ugyanakkor a rendelkezés valóban felpörgette a magyar filmgyártást: 1914-ben még csak tizennyolc, 1917-ben már hetvenöt, 1918-ban pedig százkilenc magyar filmet készítettek.xxii Így juthatott lehetőséghez Santhó a kor olyan neves grafikusai és plakáttervezői mellett, mint Földes Imre vagy Sátori Lipótxxiii – bár az 1916-ban hazatért apja kapcsolatai is segíthették. A fiatal művész 1917-ben A lélekrabló című olasz filmdráma, a Vengerkák című filmadaptáció és A szentjóbi erdő titka című bűnügyi némafilm, 1918-ban pedig az Anna Karenina filmváltozatának plakátját készítette el.

Santhó legeredetibb és legszebb plakátja a Vengerkákhoz készült, amelyet Pásztor Árpád azonos című regényéből vittek filmre. A vengerka szó alapjelentése magyar lány/nőnemű magyar; akkoriban azokra a fiatal magyar nőkre használták, akiket lelketlen módon lépre csaltak, elcsábítottak a cári Oroszország nagyvárosainak táncos-zenés mulatóiba, hogy ott kihasználják, prostitúcióra kényszerítsék őket. Esetenként magas társadalmi rangú férfiak jól megfizetett kitartottjai lettek, rosszabb esetben teljesen lezüllöttek, és gyakran kisemmizve, nyomorúságos állapotban tértek vissza Magyarországra. Egy ehhez hasonló, szívszorító, tragikus történetet mesél el a Vengerkák is. Ahogy a könyvnek, úgy a filmnek is nagy sikere volt, „a közönségnek felcsigázott kíváncsiságú tömegei tódultak jegyekért és nagy tömeg fogyott belőlük”.xxiv A korabeli beszámolók szerint „a film nagyon látványos volt, a mulatóban játszódó realista jelenetei és téli életképei miatt is kapott dicséretet”. Santhó plakátja az utóbbiak egyikét, a Moszkvába való megérkezést jeleníti meg, miközben az égen, a hideg éjszakában, a szerencsétlen vengerkák arcai csillognak.

A szentjóbi erdő titka a hazai filmtörténet első bűnügyi némafilmje volt, amelyet a később világhírűvé vált Kertész Mihály rendezett. A film egy testvérpár szerelmi bonyodalmait, pénz- és bűnügyeit mutatta be, és „speciális hatásaival méltó feltűnést” keltett, illetve „különös cselekményének frappáns, fordulatos felépítése dolgában teljesen eltér[t]” a korábbi, hasonló típusú filmektől.xxv A poszteren a főszereplő, Törzs Jenő arckifejezése érzékelteti a feszültséget. Konvencionálisabb megoldást alkalmazott A lélekrabló és a Karenin Anna (sic!) esetében. Előbbi egy asszony életének drámáját vitte filmre, amiben a kor híres színésznője, Pina Menichelli játszott, akinek „beszédes nézése, szemének játéka az élőszónál is kifejezőbb” volt.xxvi A Tolsztoj regénye nyomán készült film plakátját csak egy monokróm másolatról ismerjük: Varsányi Irén, a főszereplő látható rajta.xxvii (Az előbb említett filmekkel ellentétben ez fennmaradt, és meg is nézhető – szinte hihetetlen, hogy sikerült ötven percbe belezsúfolni a közel ezer oldalas könyvet.) Ezeken kívül még egy plakátja ismert, amelyet az 1921-es Maczkó úr kalandjai. Furcsa történetek Budapesten anno 1921 című filmhez készített.xxviii

Más műfajokban is kipróbálta magát: 1920-ban ő tervezte Káldory István Jöjjön a bálba…, Vidor Ferike Tanár úr, illetve Buday Dénes és Somlyó Zoltán Miért kellünk a férfiaknak? című dalainak kottalapját.xxix A reklámgrafika területén pedig már egyértelmű sikereket is elért: 1922 májusában ezerkoronás jutalomdíjat nyert a Blaha Lujza púder, krém és szappan gyártmányra kiírt plakátpályázaton.xxx Szintén 1922-es a „világrekordos magyar sörfőzdének”, vagyis a Kőbányai Sörgyárnak készült grafikája.xxxi Emellett készített reklámokat és meghívókat a Kner Nyomdának,xxxii számolócédulát a Berson cipősaroknak, illetve plakátot automobil-kiállításhoz.xxxiii

Később azonban mindez csak útkeresésnek, rövid epizódnak bizonyult az érdeklődésének középpontjában álló, egész pályafutását végigkísérő témához, a divathoz képest. 1921 novemberében többek között Santhó rajzaival jelent meg a „külföldi nagy divatrevükkel vetekedő”, a magát az egyetlen magyar divat és művészeti folyóiratként hirdető Saison első száma.xxxiv A harmadik, 1922. januári szám fennmaradt: ebben esszék, művészettörténeti, szépirodalmi és divatról szóló írások; festményreprodukciók, enteriőrök, és főleg divatfotók és -illusztrációk; Santhótól pedig a Vértesi és Somló divatcég, a Kertész női divatház, a Diana arckrém, púder, szappan, és az Elkán Ármin és Pál szőrmekereskedés számára tervezett reklámgrafikák, illetve kisebb rajzok szerepeltek.xxxv A Saison tematikus számokat is csinált, például tánc és farsang témában; és valóban az előkelő külföldi divatrevük stílusában és minőségében adták ki. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, valószínűleg nem sok számot ért meg: már januárban sajnálattal közölték, hogy a munkabérek és a külföldről importált papír drágulása miatt kénytelenek árat emelni. Mindez hosszabb távon még a Saison tehetősebb közönségének – az infláció miatt folyamatosan csökkenő – vásárlóerejét is meghaladhatta; vagy egyszerűen csak nem volt szélesebb körű igény egy ilyen jellegű kiadványra.

1922 júniusában a Margit-szigeti Palatinus strandfürdőben nagyszabású fürdőkiállítást rendeztek, ahol az előkelő divatcégek az aktuális évad legújabb fürdőruhamodelljeit mutatták be; az esemény művészi részét, így a plakátját is, Santhó tervezte.xxxvi A sokoldalú művész külföldön is megfordult, 1922 decemberében például a párizsi divatvilágról tudósított. Az Autó magazinban megjelent Mi újság Párizsban? Női és férfi divatról, táncról című cikkében az automobilokról csak röviden írt („tökéletes formák, ízléses színösszeállítások”), viszont bemutatta Jean Patou francia divattervezőt,xxxvii az általa tervezett ruhákat, illetve az akkori trendeket: Párizsban a téli szezon mindenhol jelenlévő színe az ezüst, a fő színek ugyanakkor a korallvörös, narancs és jadezöld voltak; a párizsi nők nappal az utcán nem hordtak bundát; a Bal de la couture-ön a franciák olyan különleges ruhadarabokban jelentek meg, mint galambszürke csipkeing; a legdivatosabb tánc pedig a shimmy és a tangó voltak.xxxviii Santhó négy rajzot is készített a cikkhez, amelyből kettő Patou ruháit ábrázolja.

1923. október 1-jén a Váci utca 6. szám alatt lévő Faerber Salonban olyan divatrevüt tartottak, amelyre csak hetven kiváltságos embert mehetett be; a meghívót pedig Santhó készítette: „dicsérettel és elismeréssel kell megemlíteni Santhó festőművész nevét, aki a divatrevüre hetven, kézzel festett, különböző meghívót tervezett és rajzolt. Kis remeke mindegyik darab a grafikus-művészetnek”.xxxix Ki tudja, ezért cserébe talán ő is bejuthatott az exkluzív eseményre, amelyen olyan korabeli sztárok jelentek meg, mint Honthy Hanna, Pálmay Ilka és Somogyi Nusi; a londoni, párizsi és bécsi bundák, kosztümök és estélyi toalettek kavalkádja közben pedig a Gerbeaud szolgált fel teát, szendvicseket és süteményeket a közönség számára. Mindebből jól látszik, hogy Santhó a magasabb társadalmi rétegek és a művészi elit köreiben mozgott; azok között, akiknek az első világháború utáni nehéz években is volt pénzük és lehetőségük olyan luxussal foglalkozni, mint a legújabb párizsi divat.

Művészként a divat mellett – illetve ahhoz némileg kapcsolódva – az erotika is foglalkoztatta: az I. de Chanteau álnéven szignált erotikus-pornográf rajzokból álló huszonnégy darabos ábécéjexl és az Arlequin et Colombine című sorozataxli is fennmaradt. Egy ezekhez hasonló kiadvány esetében azonban a saját nevét, pontosabban annak németesített változatát (Imre v. Santhó) használta, így a sikerek és megrendelések mellett botrányba is keveredett. A már említett aktképekről és szeméremsértési ügyről több helyen írtak, ám ezekben Santhó csak mellékszereplőként tűnik fel. Farkas Judit Antónia Erotika és bibliofília. Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években című alapos tanulmányában elsősorban a kiadó, Kellner munkásságára fókuszál, míg az internetes magazinok Becker Bäbyről szóló cikkeiben ez az ügy csak egy a színésznőről szóló bulvárhírek sokaságából. Ráadásul, Farkas tanulmányán kívül, a kiadványról, a tárgyalásról és annak kimeneteléről is pontatlan és téves információk találhatóak.

A büntetőügy százharminchat oldalnyi anyaga fellelhető Budapest Főváros Levéltárában: hol gyönyörű, hol szinte olvashatatlan kézírással, illetve írógéppel írt oldalak; tárgyalási jegyzékek, vádiratok, személyleírások, büntetőlapok, indoklások, végzések; áthúzások, margószéli jegyzetek, aláírások, pecsétek. Nem könnyű nyomon követni az 1921 elejétől 1927 végéig tartó ügyet – az évek és a tárgyalások során változott a vádlottak státusza; hogy melyik paragrafus alapján, mivel vádolták őket; a beszámolók és vallomások; a kiszabott büntetések és indokok –, de alapvetően rekonstruálható a történet, amelynek kiindulópontja Santhó volt.

Santhó 1920 márciusában azzal az ötlettel kereste meg Becker Bäbyt, a korabeli pesti élet híres, szabados életvitelű táncos- és színésznőjét, akiről „[azt] hallotta, hogy tökéletes alakja van”,xlii hogy aktrajzokat készítene róla. Miután megegyeztek, májusra több kép el is készült, és mivel azok megtetszettek Becker Bäby ismerőseinek, Santhó azt ajánlotta, hogy reprodukálni fogja őket – amihez a modell szintén hozzájárult. A kiadói költségek vállalására egyúttal megkereste Kellner István erotobibliomán könyvkereskedőt és -kiadót, aki „megszállottan gyűjtötte az erotikus vonatkozású és művészi értékkel bíró könyveket, ex libriseket, grafikai lapokat és mappákat”.xliii A száz példányban elkészült kiadvány egy mappában tíz különálló képet tartalmazott, amelyek közül egyesek színesek, mások színezetlenek voltak; a jobban sikerültek ára ötezer korona volt. A száz darab körülbelül felét Becker Bäby kapta meg, a többi nagy részét pedig a színésznő által összeállított címlista alapján osztották (volna) szét. Azonban tizenkét albumot, miután odaadták egy hajóskapitánynak, hogy azokat Bécsben kézbesítse, a vámvizsgálatkor lefoglaltak a hatóságok – ennek következtében került bíróság elé Santhó, Becker Bäby és Kellner is.

A vád „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség” volt, ami a Horthy-korszakban nem számított egyedi esetnek: „szinte valamennyi jelentős írónk, költőnk ellen per indult valamelyik műve miatt”,xliv az 1920-as években például Karinthy Frigyesnek egy novellája, Tersánszky Józsi Jenőnek egy regényrészlete, míg Garami Árpádnak a könyvében szereplő „pornografikus” rajzok következtében. 1921 decemberéig ráadásul még előzetes sajtóellenőrzés, azaz sajtócenzúra volt érvényben, de a hatalom utána is kontroll alatt tartotta a sajtóban megjelenő tartalmakat. Elsősorban a politikai témákat követték nagyobb figyelemmel – majd esetenként szabályozták vagy betiltották azok közlését –,xlv de a konzervatív-keresztény rendszerben a Becker Bäbyről készült aktok sem fértek bele a szűkre szabott keretekbe. A bíróság szerint Santhónak több képe „a nemi érzékiséget s részben a nemi perverzitást feltűnően az előtérbe helyezi s az általános erkölcsi és szeméremérzetet durván sérti s ekként nyilvánvalóan fajtalanságot tartalmaz”.xlvi A tárgyalások a nyilvánosság kizárásával zajlottak, mivel a bűnper anyaga a „közerkölcsiséget súlyosan veszélyeztette volna”.xlvii Elképzelem, ahogy az emelvényen az öreg bírók komoly arccal, megbotránkozva vagy épp vágyakozva nézegetik és mutogatják a szeméremsértő aktképeket, például azt, amelyiken Becker Bäby a nyelvét kinyújtva a fenekére mutat, miközben az extravagáns színésznő, az öntudatos művész és a megszállott kiadó a rajzok művészi értékét bizonygatja. A meggyőzés érdekében Santhó és társai szakértőket is hívtak, méghozzá Csók Istvánt és Vaszary Jánost, a kor neves festőművészeit.xlviii A bíróság azonban nem hallgatta meg őket, így az első, 1921. január 17-i tárgyaláson a pénzbüntetés mellett Kellner tizenöt napi, Santhó és Becker pedig nyolc-nyolcnapi fogházat kapott – de az ítéletet három évre felfüggesztették.

Ezután, ahogy Santhó, úgy Becker Bäby sem tétlenkedett: ugyan neki párhuzamosan több bírósági ügye is folyt, igazságtalan lenne csak a botrányok és bulvárhírek alapján megítélni, mert a tehetségére is felfigyeltek: „játéka, tánca, énekhangja egyaránt az érett, kiforrott színésznő tanúságtétele”,xlix írták a még csak huszonnégy éves színésznőről. 1922-ben Bécsbe ment, ahol komoly sikereket ért el és többek között a Kammerspiele darabjában játszott: „idegen nyelven és idegen miliőben meghódított magának egy idegen várost, Bécset, amelynek a valutája lehet rossz, politikai helyzete szomorú és gazdasági perspektívája siralmas, de művészi élete egészen elsőrendű és egészen nyugati, ahol legény legyen a talpán, aki meg tudja állni a helyét”.l Azonban míg az osztrák fővárosban építette karrierjét, folytatódott az ominózus ügy – és mivel a vizsgálóbíró idézésére nem jelent meg, körözést adtak ki rá.li

Így az újabb, 1923 decemberi tárgyaláson csak Kellner és Santhó vett részt, és ekkor már az utóbbi volt az elsőrendű vádlott. A védelem továbbra is azzal érvelt, hogy az album képei „művészi aktok voltak s így azok csupán művészi szempontokból bírálhatók felül, másból nem, mert a művészi alkotás szabadságának korlátozása volna bármely más szempontnak”.lii Ennek eldöntésére a törvényszék szakértő meghallgatását rendelte el. A sors iróniájaként éppen Imre apjának egykori gimnáziumi társát, Lyka Károlyt kérték fel szakértőnek, aki szerint „az egész gyűjtemény semmiféle szempontból nem képvisel művészi értéket”liii – úgy tűnik, a neves művészettörténész az idősebb Santhó művészetét többre tartotta. A bíróság szerint Santhó célja végeredményben az volt, hogy „az érzékiséget felköltse s a beteg, perverz egyéneket gyönyörködtesse és nemileg izgassa”.liv Enyhítő körülménynek tekintették a vádlottak büntetlen előéletét, harctéri szolgálatát, illetve azt, hogy már hosszabb idő telt el a bűncselekmény óta – ezzel együtt is Santhó ezúttal már háromhavi fogházat és nagyobb pénzbüntetést (hatvan helyett százötvenezer korona) kapott, de a kiadót is másfélhavi elzárással sújtották. Pár hónappal később, 1924 márciusában azonban megsemmisítették az elsőfokú ítéletet és a törvényszéket új tárgyalásra és határozathozatalra utasították.

A bírósági iratokban egyesével leírták Santhó rajzait: „az 1. számú kép egy vetkőző s csaknem teljesen meztelen női alakot, a 2. számú kép egy háttal fordult, meztelen női alakot, a 3. számú kép egy ülő, meztelen női alakot [ábrázol]”,lv és így tovább. Lyka az ötödik, a kilencedik és a tizedik képet brutálisnak, durva szemérmetlenségnek nevezte, amelyeket semmiféle művészi ok nem motivál. A kilencediken például, a leírás szerint, „egy kerevetre dőlt meztelen női alak lábait szétvetve szeméremtestébe nyúl”.lvi De mégis, hogyan néznek ki Santhó rajzai? Ehhez magukat a rajzokat kellett volna megnézni, csakhogy a bíróság minden egyes alkalommal elrendelte a bűnjelként őrzött képek elkobzását és megsemmisítését. Mégis fennmaradt néhány mappa: egy 2010-es aukción egy színezettet hirdettek meg,lvii egy-egy példányt pedig a lipcsei Német Nemzeti Könyvtár és az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteménye őriz. Miután ezt megtudtam az utóbbi intézmény online katalógusából, másnap már úton is voltam a budai Várba – hogy egykor szeméremsértőnek és pornográfnak titulált képeket nézzek meg. A 79. számú, színezetlen, nagyjából A/3-as méretű mappa borítóján Becker Bäby kisminkelt arca látható, alatta átlósan, nagy betűkkel a neve, illetve az alábbi szöveg olvasható: „zehn Original Litographien von Imre v. Santhó / Erster «Kellner Privat Druck»”,lviii vagyis tíz eredeti litográfia Santhótól a Kellner magánnyomda kiadásában. Belül pár mondat ismerteti a kiadványt: „Becker Bäby művész barátainak és pártfogóinak ajánlva. / Ez a mappa 100 példányban jelenik meg, a művész aláírásával és számozással. Az első darabokat kézzel színezték, és laponként aláírták. Az eredeti litográfiák egyenként, kézzel, a művész felügyelete mellett készültek. / 1920. május”.lix Ez alatt a kiadvány sorszáma és az „Imre v Santhó” aláírás található.

A részletes leírások elolvasása után a tíz, különálló képet átlapozva nem ért különösebb meglepetés: hat meglehetősen konvencionális, klasszikus beállítású aktkép, amelyek még vázlatos mivoltukban is kifejezők, egyes esetekben pedig éppenséggel finoman erotikusak vagy álomszerűek. A többi képen valóban nehezebb felfedezni a művészi szándékot, vagy legalábbis a meztelenség nyíltabb ábrázolása miatt könnyebben ki lehettek téve annak a lehetőségnek, hogy szeméremsértőnek találják őket. Kinek volt hát igaza? Művészi értékűek vagy pornográfok ezek a képek? Talán egy kicsit mindkettő. Annyira nem művésziek, hogy azokért egy művészettörténész különösebben lelkesedjen, annyira viszont nem obszcének, hogy azért olyan súlyos büntetés járjon, mint a börtön.

Az utolsó, 1925 októberi tárgyaláson Kellnernek már nem kellett megjelennie, mivel az „1914. évi sajtótörvény alapján a sajtójogi felelősség fokozatos rendszeréből adódóan csak a szerzőket, jelen esetben a grafikust és a modellt vonták felelősségre”.lx Helyette az időközben, 1923 júliusában hazatértlxi Becker Bäby lett a másodrendű vádlott, aki némileg máshogy emlékezett, mint korábban: állította, hogy a róla készült képeket rossznak találta, semmit nem tudott az album elkészültéről, de megpróbálta megvenni, illetve az ismerőseivel megvetetni azokat, nehogy idegen kézbe kerüljenek. A színésznő ekkor éppen gróf Nyári Gusztáv, Imrédy Béla egykori miniszterelnök unokaöccsének volt a felesége – ennek a ténynek talán volt némi köze a megváltozott vallomáshoz és a bírósági ítélethez, amely végül felmentette, és még a perköltségeket is az állam vállalta magára.

Santhó ebben az időben viszont már nem tartózkodott Magyarországon. A bírósági dokumentumok alapján az 1923 decemberi volt az utolsó tárgyalás, amelyen még jelen volt, 1925 áprilisában pedig már nem találták a hatóságok és körözést adtak ki rá. Az egész ügyet elévülés miatt 1927 novemberében megszüntették – végül más-más úton, de Santhó, Becker és Kellner is megúszta az büntetést. Santhó talán meg sem várta az 1923-as ítélet megsemmisítését, hogy elkerülje a börtönbüntetést; de az is lehet, hogy a további tárgyalásokon már nem akart részt venni; és persze az sem zárható ki, hogy ettől az ügytől függetlenül, anyagi megfontolások, karrierlehetőség, vagy más ok(ok) miatt emigrált – minden valószínűség szerint 1924-ben.

Folyt. köv.

A tanulmány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.

Lábjegyzet:

1 Farkas Judit Antónia: Erotika és bibliofília. Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években. In: Korunk, 2010/3. 94.
2 Die Eleganz der Diktatur: Modephotographien in deutschen Zeitschriften 1936–1943 (szerk.: Ulrich Pohlmann, Simone Förster). Verlag Wolf & Sohn, München, 2001. 69.
3 Rainer Metzger: Berlin in the Twenties. Art and Culture 1918–1933. Thames & Hudson, London, 2007. 392.
4 Übersee – Flucht und Emigration österreichischer Fotografen 1920–1940 (szerk.: Anna Auer). Kunsthalle Wien, Bécs, 1997. 16.
5 Kincses Károly: Kislexikon – külföldre került magyar fotográfusok névmutatója. In: Fotóművészet, 2011/2. https://fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201102/magyar_fotografusok_kulfoldon_%C3%A2%E2%82%AC%E2%80%9C_kislexikon
6 »Arisierung« im Nationalsozialismus. Volksgemeinschaft, Raub und Gedächtnis (szerk.: Fritz Bauer Institute, Irmtrud Wojak, Peter Hayes). Campus Verlag, Frankfurt, 2000. 277.
7 William A. Ewing, Adelheid Rasche: Rico Puhlmann a Fashion Legacy: Photographs and Illustrations 1955–1996. Merrell Publishers, London, 2004. 18.
8 Kincses Károly: Kislexikon – külföldre került magyar fotográfusok névmutatója. In: Fotóművészet, 2011/2. https://fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201102/magyar_fotografusok_kulfoldon_%C3%A2%E2%82%AC%E2%80%9C_kislexikon
9 Székelyhidi Ferenc: Két váci művészről. https://vacipolgar.blogspot.com/2012/06/ket-vaci-muveszrol.html
10 Paul Matthew St. Pierre: Cinematography in the Weimar Republic: Lola Lola, Dirty Singles, and the Men Who Shot Them. Fairleigh Dickinson University Press, New Jersey, 2016. 4.
11 https://en.wikipedia.org/wiki/Imre_von_Santho
12 Lyka Károly (1869–1964) magyar művészettörténész, kritikus, festő. 1902 és 1918 között a Művészet című folyóirat szerkesztője volt, 1945 után kétszer is kapott Kossuth-díjat (1952, 1964).
13 Lyka Károly: Hogyan lett a nyitrai gimnazistából francia piktor. In: Híres nyitraiak (dr. Faith kiadása). Lőwy Antal és Fiai nyomdája, Nyitra, 1939. 42–44.
14 Pesti Hírlap, 1913. március 5. 6.
15 Tragor Ignác: Vác műemlékei és művészei. Váci Múzeum Egyesület, Vác, 1930. 133.
16 Lyka Károly: Hogyan lett a nyitrai gimnazistából francia piktor. In: Híres nyitraiak (dr. Faith kiadása). Lőwy Antal és Fiai nyomdája, Nyitra, 1939. 43.
17 Johann Wolfgang von Goethe: A bűnrészesek. Verses vígjáték három felvonásban. Fordította: Bardócz Árpád. Santhó Miklós rajzaival. Magyar Goethe Társaság, Budapest, 1934
18 Pesti Hírlap, 1932. július 14. 8.
19 Az Újság, 1916. december 28. 14.
20 Az Újság, 1917. január 6. 16.
21 Pécsi Napló, 1917. január 23. 6.
22 Takács Róbert: 109 magyar film egy évben – A filmgyártás az I. világháború alatt. https://hat-had.blog.hu/2017/02/15/109_magyar_film_egy_evben_a_magyar_filmgyartas_az_elso_vilaghaboru_alatt
23 Földes Imre (1881–1948) és Sátori Lipót (1899–1943) magyar grafikusok, plakáttervezők és illusztrátorok; az 1910-es és '20-as években több száz filmplakátot terveztek.
24 Pesti Hírlap, 1917. november 20. 6.
25 Szamos, 1918. április 27. 3.
26 Szamos, 1917. december 28. 4.
27 https://www.imdb.com/title/tt0008836/
28 Országos Széchényi Könyvtár. PKG.1921/1
29 Corvina, 1920. január 16. 13., Nemzeti Sport, 1920. január 24. 2., Nemzeti Sport, 1920. január 27. 2.
30 Magyarság, 1922. május 11. 7.
31 Országos Széchényi Könyvtár. PKG.1922/31
32 Szíj Rezső: A Kner-család útja Gyomáig és a nyomda első esztendei (II. rész). In: Békési Élet, 1972/2. 272.
33 Az Újság, 1922. április 22. 9.
34 Nemzeti Újság, 1921. november 27. 10., Világ, 1921. november 30. 9.
35 Az újság alcíme Művészet, társaság, divat, sport, tánc, aktualitások és külföldi riportok volt. Az 1922. januári számban Karlovszky Bertalan festő képei; Heltai Jenő, Bálint Lajos, Maurice Donnay, Keleti Artúr és más szerzők álnéven közölt írásai; Halász Vilma, Magyar Erzsi, Angelo, Veres és mások modellekről készített fényképei; Santhó és más alkotók grafikái jelentek meg. Országos Széchényi Könyvtár. H 23.121
36 Színházi Élet, 1922/21. 48., Országos Széchényi Könyvtár. PKG.1922/14
37 Jean Patou (1887–1936) francia divattervező. 1912-ben nyitotta meg ruhaszalonját. Elsősorban női sportruházat tervezésével és a teniszszoknya feltalálásával vált ismertté; az 1920-as években Suzanne Lenglen az ő ruhájában teniszezett.
38 Santhó Imre: Mi újság Párizsban? Női és férfi divatról, táncról. In: Autó. 1923/2. 28–29.
39 Színházi Élet, 1923/41. 42.
40 https://www.christies.com/en/lot/lot-5840623
41 A tizenkét rajzot tartalmazó sorozat, amely valószínűleg 1920 körül készült, megtalálható a Magyar Erotika című könyvben – habár ott az 1930-as éveknél szerepel. Ld.: Tony Fekete: Magyar Erotika – Hungarian Erotica. PolgArt Könyvkiadó Kft., Budapest, 2002. 90–102.
42 HU BFL - VII.18.d - 05/0174 – 1925. 25.
43 Farkas Judit Antónia: Erotika és bibliofília. Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években. In: Korunk, 2010/3. 89.
44 Paál Vince: Sajtószabályozás és sajtószabadság a Horthy-korszakban. In: Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1914–1989 (szerk. Paál Vince). Médiatudományi Intézet, Budapest, 2013. 13.
45 I.m. 10–12.
46 HU BFL - VII.18.d - 05/0174 - 1925. 7.
47 I.m. 11.
48 Magyarország, 1921. január 18. 4.
49 Színházi Élet, 1920/4. 28.
50 Élet, 1922/32. 12.
51 Az Újság, 1923. április 4. 5.
52 HU BFL - VII.18.d - 05/0174 - 1925. 26.
53 I.m. 27.
54 I.m. 28.
55 I.m. 5.
56 I.m. 27.
57 https://www.pba-auctions.com/lot/6689/1496031
58 Imre von Santhó: Becker Bäby. Kellner Verlag, Budapest, 1920. Címlap. Országos Széchényi Könyvtár. 503.533=92
59 A kiadványban ez is németül olvasható. A szerző és Gáspár Norbert fordítása. Ld.: Imre von Santhó: Becker Bäby. Kellner Verlag, Budapest, 1920. 3. Országos Széchényi Könyvtár. 503.533=92
60 Farkas Judit Antónia: Erotika és bibliofília. Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években. In: Korunk, 2010/3. 93.
61 Színházi Élet, 1923/30. 24.