Kincses Károly: Itt is vagyok, ott is vagyok, találd ki, hogy ki nem vagyok!

A címben leírt felszólításra reagálva, annyi sok képe megtekintése és néhány beszélgetés után is csak azt tudom mondani: lehetetlen kitalálni. Nem tudom, hogy Pataki Vukov Ágnes ki nem, de azt még ennyire sem, hogy a fura portréin megjelenő személyek (főleg nők) kicsodák is valójában.

A legutóbbi, Tekintet nélkül címet viselő kiállításán nagyon sajátos fényképeket mutatott meg a közönségének. Eddigi tudásom alapján – a klasszikus meghatározásokon szocializálódva ‒, a portrékészítő házi feladata az, hogy úgy és olyan arcokat kell fényképi vagy más egyéb módon rögzítenie, fényképeznie, festenie, „szoborolnia” …, amelyek minél karakteresebbek, amelyek minél többet árulnak el a modell rejtett benső világáról, és még ezen felül az alkotóról is. Plusz még esztétikailag is értékelhetőek. Ez volt bennem idáig. Itt meg? Rejtőzködik az alany, bujkál a fotós… Szóval vagy én tudom rosszul a leckét, mármint, hogy milyen legyen a jó portréfotó, vagy Pataki Vukov gondol valami nagyon mást erről. Vagy egyik sem, hanem egy harmadik, negyedik... Bármelyik és mindegyik egyszerre is lehet érvényes. Mire alapozom mindezt? Talán arra, hogy ezek az általa készített képek ugyan egyáltalán nem felelnek meg a klasszikusnak nevezett portrék kritériumainak, de mégis sok mindenről szólnak, beszélnek, akármennyire is hangsúlyozottan személytelenek akarnak lenni. Bár jobbára arctalanok ezek a személyek, mégis valamit nagyon határozottan állítanak, ami lehet, hogy esetleg fontosabb az arcvonásaikból, mimikáikból felsejlő személyiségképüknél. „Szerettem volna megmutatni a nőket saját maguknak egy olyan állapotban, ami természetes, nem pedig mesterkélt, műtermi vagy beállított. Attól féltek, hogy szembesítem őket az előnytelenségükkel és még jobban fogják látni, hogy itt-ott-amott nem szépek és előnytelen képek készülnek róluk. Ahhoz nagyon kell szeretni önmagad vagy elfogadni magad, hogy rólad bármilyen kép készül és az jó a számodra. Az, hogy ők milyennek látják magukat a fotókon, szorosan összefügg az önelfogadással. A fényképezés első 20 perce egy keresgélés, szeretném áramlásba hozni őket. Azt szoktam kérni, hogy mozgásban legyenek. Megmutatom az igazi nőies önmagukat. Belső monológok jelennek meg a képeken.”i

Hosszúra nyúlt pályám során alig-alig találkoztam olyan fotográfussal, aki ennyi önarcképet készített volna. És olyat sem nagyon láttam, talán az egy Baranyay Andráson kívül, akiről annyi saját maga által és magáról készített portré alapján ilyen keveset tudtam volna meg. Pataki Vukov mindent kitalál, minden eszközt bevet, hogy elbújjon, hogy fel- és kiismerhetetlen legyen, miközben pedig tudható, hogy leghőbb vágya, hogy látva lássák. Céljai elérésére a fotográfia teljes arzenálját igénybe veszi: életlenségek, kitakarások, különféle maszkok, az egészből kihasított részletek, vakító ellenfény, tekintetet rejtő sötét napszemüveg, nézi magát alulról, féloldalról, világosít, sötétít… Ám minden hiába, nem lesz láthatatlan, de arra biztosan alkalmasak a képei, hogy elbizonytalanítsa segítségükkel a szemlélőit. És nemcsak a fifikás „mutatom is meg nem is” effektussal kell szembe nézni, hanem Pataki Vukov sokféleségével is. Mutatja ő mindennek magát: szolid fiatal lánynak, érett nőnek, vampnak és szigorú mosolytalannak, máskor meg cukinőnek. Látjuk a haját, a szemét, a kezét, a lábát, más testtájékainak egy-egy részletét, némelyiken háttal van, másikon csak az árnyékával találkozunk… Minden részlet megvan róla, de az egész csak nem áll össze. Ki is hát Pataki Vukov Ágnes? Fel kell ismét tenni az obligát kérdést, hogy viszonyul egymáshoz az elmélet és a napi gyakorlat? Tényleg csak tűpontos arckép lehet portré, tényleg csak a szem a lélek tükre? Nyilván nem. Vannak, akik a testtartással, a kezekkel jellemzik a megmutatni kívánt személyt, vannak, aki a környezetük tárgyaival, színekkel vagy árnyékokkal, mások a részletekben látják és láttatják a lényeget. És következik a második kérdés: ebből mennyi a fotográfia territóriuma és mennyi a lélektané? Itt olvasóbaráti megfontolásokból kimarad egy félezer karakter hosszúságú rész, amelyben az alkotó és a fényképezőgépe előtt bujkáló modellek pszichéjét vettem górcső alá, de mondhatom, nem volt érdektelen ezt sem végiggondolni. Összefoglalva talán ez a lényege: „A művészi kifejezésem a saját belső utam kifejezéséhez volt szorosan kapcsolható. Amikor elkezdtem készíteni fényképeket magamról (szelfi, önarckép), ezek a képek azt tükrözték, hogy éppen milyen a hangulatom és mit keresek magamban.”ii Ez az „elkezdtem” viszonylag régen volt, s mostanság már nem az öntudatlan keresés, hanem a művész tudatos alkotói tevékenysége eredményeként keletkeznek egyre újabb portrék, önarcképek.

Kezdetben ismertem tőle, a kiállításaiból, közösségi oldalakról mondjuk másfél tucat önarcképet. Ezekről azt gondoltam, amit fentebb már leírtam. De ez nem lehet, mondtam magamban, hogy itt egy fiatal, csinos nő, aki nem akarja ezt az állapotát országgal-világgal megosztani? Vagy igen, csak másképpen? Kértem még tőle további fényképeket. Ma este megnéztem további 108 önarcképét. Ha hiszik, ha nem, jottányit sem változott a véleményem. Pedig nagyon koncentráltam. Maradt továbbra is a szememben ugyanaz a rejtőzködő, magát különböző helyeken, változatos helyzetekben, így is, úgy is mutogató, de magából, a lényegéből semmi könnyen megfejthetőt meg nem osztó alkotó. De ha ez így van, akkor ennek oka kell legyen, mert lényege az biztosan van. A kérdésre, amely a képeit néző befogadóban megfogalmazódik, miszerint ki vagy te? azt válaszolja: vagyok, aki vagyok, adom az alapanyagot, és csinálj meg magadnak ezek alapján. Komolyan vettem én is, nekigyürkőztem hát a feladatnak, feltűrtem az ingem ujját, s elkezdtem mindent elolvasni, ami eddig megjelent róla. Háát... vakartam a fejem, szövegeiben, interjúiban is látszólag nyílt, úgy tűnik, mindenről beszél, de ahogy a képei, itt a szavai mögött is bujkált. Hasonlatosan valamelyik meséből ismert furfangos lányhoz, aki Mátyás király kérésére, hogy „gyere fel Budára, hozd magaddal ezt a gyűrűt, s én gazdagon megajándékozlak. De se szekéren, se gyalog, se lóháton ne gyere! Öltözz is fel meg ne is, hozz is ajándékot meg ne is! A leány halászhálóból varrt magának ruhát. Fel is volt öltözve, meg nem is. Felült egy vén bakkecske hátára, s azon ment Budára. Nem ment hát se szekéren, se lóháton, se gyalog. Egy szitába tett egy galambot, s egy másikkal befedte. Amikor a király elé ért, az egyik szitát leemelte a másikról, a galamb menten elrepült. Vitt is ajándékot, meg nem is. A király az eszes lányt gazdagon megajándékozta, s úgy bocsátotta haza.”

Na, gondoltam mindezek ismeretében, ennek fele sem tréfa, Az nem lehet, hogy ennyi befektetés se hozzon számomra megfelelő eredményt, hogy továbbra se tudjam, mit takargat ez a fotográfusnő, akinek elvben az lenne a dolga, hogy mindent, vagy legalább is sokat megmutasson a képei által. Így hát leültünk beszélgetni. Azt hiszem, a második után már kezdem érteni Pataki Vukovot, de közben keletkezett egy újabb dilemma, amin még mindig gondolkodom: ezekből a magánbeszélgetésben elhangzott, elég súlyos történetekből, érzésekből mit szabad és mit nem megosztanom? És a sok tanakodás után maradt a mit nem. Pataki Vukov Ágnes tehát továbbra is marad olyan, amilyennek ki-ki elképzeli.

Most csak az (ön)portréiról volt szó, de tud mást is fotózni, higgyék el bemondásra.

Lábjegyzet:
1 https://tusarkakon.hu/a-szepseg-megtalalasa-onmagunkban-interju-vukov-agnes-fotografussal/
2 Uo.