Barakonyi Szabolcs: Kereki Sándor nem amatőr, hanem autodidakta fotós.

Kereki Sándor 1952-ben született Budapesten. Édesapja, Kereki-Kopányi György a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. Emellett verseket, regényt és színdarabokat írt, de a legsikeresebbek hangjátékai voltak. Édesanyja, Czigány Zsuzsanna, Sándor születése után egy évig dolgozott könyvtárosként, később akkori kifejezéssel élve háztartásbeliként tartotta össze a családot. Sándor egyetlen testvére, Kereki Eszter a magyar–angol szak elvégzése után nem sokkal férjhez ment és Finnországba költözött, jelenleg is ott él.

Kereki Sándor életének első éveiben a család Pestlőrinc kertvárosi részében lakott egy ismerősnél. A fotós operatőr emlékei szerint, abban az időben, az utcában több lovaskocsi járt, mint autó. 1961-ben jutottak saját lakáshoz a Terézvárosban, a Kodály Körönd közelében. A költözés iskolaváltással járt, Kereki az általános iskolai tanulmányait a lakástól szinte csak méterekre álló Szinyei Merse Pál Általános Iskola és Gimnáziumban folytatta és itt is érettségizett.

Kereki Sándor az első fényképezőgépét tizenhatodik születésnapjára kapta édesapjától 1968-ban. A gép egy Zorkij 11-es volt, a szovjet gyár egyik első teljesen automata fényképezőgépe. Csodákat nem lehetett várni ettől a két japán típust másoló masinától. A fénymérést például az objektív körül elhelyezett szelén alapú érzékelők biztosították, így a szerkezet a fényképészre eső fényt vette alapul, ami csak borult időben egyezett meg a fényképezés tárgyára eső fény mértékével. A technikai ismertetők persze önmagukban sosem érdekesek. Ahogy a művészet is akkor a legizgalmasabb, ha áthág bizonyos szabályokat, vagy megkerüli, esetleg kiiktatja azokat.

Vilém Flusser A fotográfia filozófiája című könyvének fogalomjegyzékében úgy definiálja a fényképészt vagy fotográfust, hogy ő „az az ember, aki azon igyekszik, hogy képbe tegyen át olyan információkat, amelyeket a fényképezőgép programja nem irányzott elő”.i Kereki Sándor pedig az az ember, aki a saját fényképezőgépe programját írta felül, ugyanis egy idő után, megunva a képkészítés kötött lehetőségeit, rájött a megoldásra és kiiktatta a gép automata funkcióját. Felfedezte, hogy ha vakus üzemmódba kapcsolja a gépet, és nem használ vakut, egy fix zársebesség mellett legalább az objektíven keresztül, a rekesz beállításaival tudja befolyásolni a fénykép mélységélesség tartományát. Ennek a tudásnak a birtokában, bár korlátozottan, de évekig használta első fényképezőgépét, végső soron manuális üzemmódban.

Kereki az önképzés mellé beiratkozott a középiskolai fotószakkörbe. Egyre többet fényképezett, pályázatokra küldte a képeit, jó szemének köszönhetően a siker sem váratott sokat magára, alig egy éve járta Budapest utcáit fényképezőgépével, az egyik városligetben horgászó fiúkról készült képe előbb a Magyar Horgász, majd a Pajtás magazin címlapjára került. 1971-ben díjat nyert az Országos Középiskolai Fotókiállításon, fotóit az év júniusában a Budapesti Fotóklubban is kiállították. A következő években is rendszeresen megjelentek a fotói különböző újságokban és a fotópályázatokon is rendre díjakat nyert. Iskolai feladatait gyorsan el tudta végezni, jó tanuló volt, és állítása szerint napi egy óra elegendő volt a házi feladatokra. Így délutánonként, nap, mint nap járta Budapest utcáit, tereit, és fotózott. A képeket még aznap este előhívta és lenagyította.

Háromszor felvételizett a Színház és Színművészeti Főiskola operatőr szakára, a hírhedt túljelentkezés mértéke akkoriban harmincötszörös volt a mindössze négy-öt helyre. A Budapesti Műszaki Egyetemre viszont sokkal könnyebb volt bekerülni, fel is vették a Villamosmérnöki Karra. Elmondása szerint a gimnáziumi matematikával sohasem volt gondja, még tanított is gimnazistákat, de a BME szintjén már rendszeresen nehézségekkel küzdött.

Egyre inkább világossá vált számára, hogy nem a mérnöki pálya lesz a jövője, érdeklődését továbbra is a fotográfia kötötte le, így sok időt töltött az egyetem fotóklubjában, képeit ekkoriban is fotópályázatokra és újságokhoz küldte be. Az egyetemet másfél év után adta fel. Hogy a katonaságot is halogassa, még egy évig ott maradt az egyetem klubjának egyetlen munkatársaként, így ez lett élete első munkahelye. A kötelező katonai szolgálat után már rögtön a Magyar Televíziónál kezdett el dolgozni, először rendezőasszisztensként, „bemondó-operatőrként”, segédoperatőrként, majd kameramanként, de dolgozott sportműsorokban, színházi közvetítésekben és tévéjátékokban is.

A fényképezés kezdeti éveitől fogva a képeivel rendszeresen pályázott, díjakat nyert és kiállításokon és újságok, magazinok hasábjain is szerepelt.ii Első kiállítása a Budapesti Műszaki Egyetem R klubjában volt. 1977-ben képei szerepeltek az Új Tükör magazinban, hozzájuk Mándy Iván írt rövid „történeteket”.

1978-ban megnősült, felesége Zentai Kinga (1959) pedagógus. Rövidesen három gyerek apja lett: László 1980-ban, Judit és Anna 1982-ben született. A család mindig fontos volt számára, részt akart venni a gyerekek felnevelésében. Másodállásként asztalosmunkákat vállalt, építkezett, így már nem jutott elég ideje a fotózásra, éppen az érett alkotóvá válás idején tette le a fényképezőgépét.iii

A fotóművészet jelenét a múltja, a története legalább annyira meghatározza, mint a világ, amit megmutat. Újszerű, kísérleti utakat találni nem könnyű, de a mához vezető előzmények között még mindig felbukkanhatnak anyagok, amelyek több évtized távlatából is meglepik a nézőt. Kereki Sándor munkássága ilyen, egy meghatározott időintervallumhoz, az 1968 és 1980 közötti időszakhoz kötődik. Ha abban az időszakban, Magyarországon létezett volna a street photography elnevezés, Kereki kiemelkedő hazai úttörője lenne. De mivel ez a kategória nem létezett, ezért egy olyan egyedi látásmódú művészt ismerhetünk meg nemrég előkerült életműve révén, aki a korabeli hazai fotóművészeti felfogást messze túlhaladva örökítette meg a városi ember életét.iv ‒ írja Petrányi Zsolt művészettörténész Kereki Sándor 2023-ban az Eidolon Centre for Everyday Photography kiadásában megjelent albumának bevezetőjében. Gondolatait azzal egészíteném ki, hogy a fotográfiában inkább jellemző az, hogy egy alkotó korai, a tanuló években készült képei nem találják helyüket a későbbi teljes életműben. A fényképezés nagyban szól a technikáról is, a kezdők akár évekig is tanulhatják a helyes beállításokat, kompozíciókat. Kereki Sándor abban is a kivételekhez tartozik, hogy már legelső felvételei is az életmű fontos képei lettek. A szerző tizenhat évesen kezdte el a fotózást, technikai rátermettsége az első pillanatokban megmutatkozott. Mindig valós időben fényképezett, napközben az utcákat járta, az exponált filmet még aznap előhívta és minden képet átnézett. Sokan fényképeztek és laboráltak otthon, de Kereki emellett figyelemre méltó tempóban, napi szinten képezte magát, és fényképezett életmódszerűen bő tíz éven át. Kereki Sándor nem amatőr fotós volt, hanem talán a valaha volt legfiatalabb hazai, autodidakta fotográfus.

Az amatőr fotósok száma az ötvenes-hatvanas évektől kezdve rohamosan emelkedett. Nyugodtan állíthatjuk, hogy minden családban biztosan akadt legalább egy lelkes fotóamatőr, aki éjjelente a lakás valamelyik laborrá alakított helységében negatívot hívott, képeket nagyított. Ennek köszönhetően a fotográfiai élet számszerűen jelentős volt Magyarországon. Annak, hogy a minőség a számok nagyságától elmarad, több oka is van. Művészeti fotográfiai oktatás ebben az időben már nem létezett, a háború előtt indult, jelentős művészeti magániskolák is eltűntek. Fényképezést a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola alkalmazott fotó szakán, fényképész és fotótermék kereskedő szakképzést pedig a Práter utcai 6. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben lehetett tanulni.

Kereki Sándor viszont nem az alkalmazott munkát kereste a fotográfiában, magát inkább fotósnak tartotta, nem egy körúti fényképészműteremben látta a hivatását. Pedig a fényképészek kimondottan jól éltek ezekben az időkben, volt munkájuk bőven: családi fotókat, műtermi portrékat, tablókat fotóztak, igazolványképeket készítettek, de néha egy-egy esemény is belefért a munkakörbe. A másik biztos, de kevesebb jövedelemmel járó megélhetés a sajtófotóban volt. Kereki ezt ki is próbálta, hiszen egy ismerőse révén egy ideig az Új Magyarország levelezési rovatában közölt kérdés-válaszokat illusztrálta. Nem szeretett képeket megrendezni, a képekért kapott pénzből pedig profi modelleket már nem is tudott volna megfizetni. Így inkább mindenkit belerángatott a fotózásokba: anyja levest főzött porból, osztálytársai alkalmi modellnek álltak, előbb-utóbb szinte minden ismerősét lefényképezte. Elmondása szerint az egészben az volt a legjobb, hogy pénzt keresett a képeivel.

Az a fajta fotográfia, amit magának csinált, sehol sem volt jelen a munka világában. Kereki Sándornak valójában a második világháború után induló nagy fotós generáció második hullámához kellene tartozni. Ebben a generációban a legmeghatározóbb fotográfus – aki az utcán is készít spontán képeket – a Kerekinél kilenc évvel idősebb Benkő Imre. Benkő Szürke fények című könyvébenv 1970-től válogatta a fotókat, de valójában 1980 előtt készült fotó csak néhány akad benne és azok sem kimondottan utcai fotók. A hetvenes években Kereki Sándor világához hasonló, egységes street fotós munkássággal nem nagyon lehet találkozni. Balla Demeter 1970-ben megjelent Fiatal Magyarországvi című könyvében is – bár vannak rajta szereplők – inkább a városi látképekhez lehet sorolni az utcán készült fényképeket. Az ennél valamivel korábban, a hatvanas években készült fotográfiák (például Reismann János vagy Rédner Márta fényképei) véleményem szerint tisztán kompozíciós kérdésekre koncentráltak, az emberek ezeken a képeken jellemzően a kompozíciónak alárendelt szereplők, képalkotói elemek voltak.

Kincses Károly Fotó – Város – Történetvii című könyvét lapozgatva szembetűnő, hogy a magyarországi, vagy inkább a budapesti, hivatásosok által művelt utcai fotózásnak a helyszínválasztás volt az igazi közös pontja. A fotográfusok a hétköznapi események képeit a tömegben keresték, tömegek pedig a forgalmas utcákon, a rendezvényeken és felvonulásokon, a presszókban, a teraszokon, a vásárokban és a piacokon voltak. Aki pedig kellemes időben biztosra akart menni, az a közparkok valamelyikébe indult. A Népliget, a Városliget, a Vidámpark, az Állatkert, a Felvonulási tér, a Halászbástya helyszínei, csakúgy, mint a korabeli fotográfusok képeinek helyszínei, kivétel nélkül ott állnak Kereki Sándor életművében is. Egy különutasnak látszó, Kerekihez inkább hasonlító pécsi szálat látok még, a nála huszonhét évvel idősebb dr. Szász János munkásságában. A hasonlóság ugyanakkor időben a pécsi orvos munkásságának a végével ér össze, és a közös pont inkább a nem hivatásos tevékenységüket jelentheti. Dr. Szász kompozíciói inkább a klasszikus fotográfiát idézik, Moholy és Kertész képi világát, fényeit, formáit és tömegeit.

A felsorolás természetesen nem bogozza ki a korabeli, a fogalom és a gyakorlat szintjén valójában még nem is létező streetfoto ügyét, inkább csak az volt a célja, hogy egy pillantást vessen a közvetlen előzményekre és az akkori utcán készült képekre. A körkép nem lehet teljes az akkori hivatalos narratíva nélkül, mert a Magyar Távirati Iroda munkatársai is megjelentek időnként a köztereken. A termelési riportok főleg ünnepnapokon készültek. De ezek a fotók inkább csak mai szemmel jó fotók, mert az azóta eltelt idő átláthatóvá tette a szándékaikat és a propaganda jellege teljes mértékben le is lepleződött.

De forduljunk újra Kereki Sándor fotográfiái felé, hiszen az ő életműve a felsorolt példákkal ellentétben teljesen egységes. Azon kívül, hogy fényképeit csakis az itthon akkor nem létező street photography kategóriájához lehet sorolni, olyan, mintha egyetlen várost ábrázolna – annak ellenére, hogy több hazai városban (sőt egy út során Üzbegisztánban is) fotózott, mert az utcai fotózáshoz papírforma szerint nem lenne elég egy akkora város, mint Budapest. Kell a nagy forgalom, a sok járókelő és az érdekes arcok. Az utcán lődörgő városi fotóhoz, és ahhoz hogy olyan képeket lehessen csinálni, mint egy igazi metropoliszban, abban az időben egyetlen magyar város sem volt elég nagy. De Kereki Sándornak aztán mégis elég nagy lett. Ez azért is sikerülhetett, mert a fényképei elsősorban a városról és lakóiról szólnak. Akkoriban, a hetvenes években elég szürke volt itthon a világ. De Kereki Sándor képeit nézve látható, hogy a világ mennyivel tágasabb lesz e nélkül a rosszkedv nélkül. Fényképei nem hazug fátyolként tompítják a valóságot, mint a korabeli szórakoztatóipar minden tűrt és támogatott terméke.viii

Fiatalsága volt a lehetősége: azért fényképezett, mert (diákként) megtehette és később azért hagyta abba, mert (felnőttként, fiatal apaként) többé már nem tehette meg úgy, ahogy szerette volna. Kereki azt mondja, hogy úgy érezte, hogy a kapkodva elcsípett órák a fotózásra már nem voltak elegendőek. Nem tudott úgy fényképezni, hogy az járt az eszében, hogy aznap mit kell még megcsinálnia. A fotózás akkor működött, amikor teljesen el tudta magát engedni, az állapotszerű fényképezés csak akkor működött, ha teljesen szabad volt. Ennek a szabadságnak a keresése elvezethet oda is, hogy miért nem lett alkalmazott fotós, és válasz arra, hogy miért hiteles és művészi az attitűdje: csak magának, minden külső nyomás és elvárás nélkül tudott dolgozni, még a tetszeni vágyás, a megfelelés is sokadik volt a sorban. A kérdés adott: lesz-e vajon Kereki Sándor munkásságának kritikája, és ha lesz kinek, minek szól majd a kritika? A szocializmus idején a karrierek állásokon, kiváltságokon és alkalmazkodáson dőltek el. Kereki Sándor ízlésben meg is próbált alkalmazkodni: kész képeit addig vágta, ameddig akkoriban illett.

Gyakran addig csupaszította a fényképeket, míg azok előtér és háttér nélkül maradtak, kizárólag a szereplők arcára irányítva a figyelmet. Sok esetben kár ezekért a módosításokért, mert Kereki Sándor képszerkezetei pontosak, jól strukturáltak. Ezek a formavilágok gyakran a képszéleknél vagy a hátterekben találhatók az egész kép kompozíciójának meghatározó részeként teszik a fényképeket igazán karakteressé.

Utólagos képkivágásait nem egy egyetemes fotográfiai tudás, hanem Vadas Ernő életművének korhoz igazított értelmezéseix és annak a fotóamatőrök által giccsbe fordított továbbörökítése diktálta. Kereki tehetségét az is mutatja, hogy gyarapodó tudása túlmutat a korabeli ismeretelméleti lehetőségeken. A vágási kísérletein túl a negatívokon ott sorakoznak azok a képek, amelyeken a szűkebb, korrigált képkivágás teljesen felesleges lenne. A szerző jelenlétében újra felfedezett életmű javarészt ilyen fotográfiákból áll: a több, mint hétezer exponált kockát kézbe véve kiderült, hogy képei között sokkal több a jó kép, mint a korabeli fotók esetében. Aki kritikai megközelítéssel fordul Kereki Sándor életműve felé, egy pillanatra se felejtse el, hogy ezek a fényképek a szerző felnőtté válásának a külső világ nyomásától mentes, érintetlen belső képei is egyben, mindez egy olyan korból, ahol szinte minden hordozni kényszerült a rendszer akaratának nyomait.

Lábjegyzet:
1 Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája, Szerk. Beke László, Ford. Veress Panka és Sebesi István, Tartóshullám – Belvedere – ELTE BTK, Budapest, 1990, 29‒31.
2 Részletes életrajza a https://www.kerekisandor.hu/eletrajz oldalon található.
3 Az életrajzi adatokat a https://www.kerekisandor.hu/eletrajz alapján közöljük. (Utolsó letöltés: 2023. 11. 19.)
4 Petrányi Zsolt: „Kereki Sándor ismeretlen életművének értékelése elé”, Kereki Sándor ‒ A hetvenes évek egy srác szemével, Kollektív Fotográfia Kft., az Eidolon Alapítvány támogatásával, Budapest, 2023, 12‒13.
5 Benkő Imre: Szürke fények (Budapest, 1970–1999), 9s Műhely, Budapest, 1999.
6 Balla Demeter: Fiatal Magyarország, Corvina, Budapest, 1970.
7 Kincses Károly, Sándor P. Tibor: Fotó – Város – Történet, A magyar fotográfia történetéből, 12. Magyar Fotográfia Múzeum, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest, 1998.
8 Barakonyi Szabolcs: Kereki Sándor fényképeiről https://www.kerekisandor.hu/bevezeto
9 Hevesy Iván: A fotó mindennapi kenyere. Vadas Ernő. Fotó, 1996, 43. évfolyam, 1. szám.