B. Tier Noémi: Képzelt idő

Szatmári Gergely: Tiger in Moonlight
2023. október 10.‒31.
Faur Zsófi Galéria

A néhány éve külföldön élő, de a hazai felsőoktatásban is aktív szerepet vállaló Szatmári Gergely, a Faur Zsófi Galéria által képviselt fotóművész – számos korábbi, hazai és külföldi tárlat után – idén októberben egy új kiállítási anyaggal jelentkezett. A Csizek Gabriella kurátor közreműködésével összeállt Tiger in Moonlight című képanyaga azonban egészen más vizualitást képvisel, mint amit autonóm fotográfiai munkásságának követői megszokhattak tőle. Az alkotói látásmódban, hozzáállásban, az idő érzékelésében, a fotográfia helyzetében bekövetkező változásokról B. Tier Noémi beszélgetett az alkotóval.

A Tiger in Moonlight anyagod képei pusztán leíró jellegűek, a táj vagy a benne szereplő alakok ábrázolása nélkülöz mindenfajta szándékoltságot, inkább a megfigyelő, szemlélődő jelleget hangsúlyozza. Ez a fajta fotográfiai hozzáállás aktuálisan mit árul el rólad? Alkotóként melyek azok a kérdések, amelyekre mostanában a leginkább fókuszálsz?

Valóban, ez a munka különbözik az eddig látottaktól, részben mert más kérdések foglalkoztattak, és ez más megoldási lehetőségeket kínált. Kezdetben az európai 20. századra jellemző, utópisztikus építészeti kísérletek nyomait, környezeti jeleit kerestem, de emellett az a kortárs jövőkép is érdekelt, amely előrevetít valamit a várható történéseket illetően. Másik lehetőségként egy befelé forduló, kontemplatív vonal – mint a belső tapasztalás táji és környezeti megfeleltetése és kivetítése, illetve allegorikus ábrázolása – adódott, ezért ésszerűnek találtam, hogy a megfigyelő pozíciójából adódóan vizsgáljam és rögzítsem a jelenségeket.

Fontos volt, hogy olyan eszközökkel dolgozzam, amelyek köthetők a fotográfiához, de el is térnek attól. Technikai értelemben nem konstruált és manipulált képek létrehozása volt a célom, hanem egy olyan egyszerű megközelítés és módszer, amelyben a leíró jelleg dominál. A képanyag a hagyományosnak tekinthető fotográfiai megoldások mentén alakult, de mégsem tekintek rájuk hagyományos fotográfiaként.

Részben a fotográfiát megelőző camera obscurát használtál, miért nyúltál vissza ehhez az eszközhöz?

A camera obscurával készülő képek alapja a megfigyelés. Ez az alapja minden képnek a festészetben, így a fotográfiában is. A camera obscura a régi világképünket és azt a fajta vizuális értelmezést szimbolizálja, amelyen keresztül definiáltuk a környezetünket és a valóságot.

Mennyiben igényel ez az analóg eszközhasználat más attitűdöt a nyilvánvaló, technikai adottságokból eredő szempontokon (például nyersanyag-, idő- és költségigény) kívül? Vagy fordítva: hogyan alakítja a fotográfiai látásmódodat az eszköz?

A munka egyik alaptétele a virtualitás erősödése és a valóságtól való elmozdulás folyamatának vizsgálata volt. A technológiai térhódítás következtében a képalkotás közvetlen élménye és folyamata lassan kicsúszik a kezünkből, háttérbe szorulnak az analóg és konvencionális eljárások, annak ellenére, hogy érezhető egy erőteljes igény az analóg világ felélesztésére.

Valahol szándékom volt az is, hogy a teljes processzust, vagyis a képalkotás különböző fázisait kontrolláljam. A camera obscura nyugalomra késztet és növeli a megfigyelő éberségét, amely kihat a döntésekre. A képek formátuma azonban eltér a megszokott formátumoktól, és ez különösen izgalmassá tette számomra az eszköz használatát a képalkotási folyamatban. Érdekes volt megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek nemcsak optikai és fizikai törvényszerűségeikben kötik össze a camera obscurát a hagyományos kamerákkal és a fotográfiával.

Néhány éve Belgiumban élsz, a kiállítás képei is itt, illetve Hollandiában készültek az elmúlt 3-4 évben. A tematikus, projektalapú, szociálisan érzékeny, az egyén és a közösség viszonyára, a társadalmi változásokra fókuszáló munkáid sorába hogyan illeszthető bele ez a mostani anyagod? A motivációid közé tartozott ennek az új területnek a feltérképezése, fotográfiai befogadása, feldolgozása is, vagy a németalföldi környezet csak eszköze volt annak átadására, amilyen attitűddel most a világra nézel?

A Benelux vidék magával ragadó környezeti adottságokkal rendelkezik, különös hangulat és színvilág jellemzi. Emellett a németalföldi festészet is hatással volt rám, a maga sajátos és csak rá jellemző, tisztán leíró ábrázolási módszereivel. De a tájélmény, amely már önmagában is jelentéshordozó, és a németalföldi festészeti attitűd inkább csak kiindulópont volt.

A sorozat készítése közben olyan gondolatok is felvetődtek, mint a belső tájak és az európai élettér összehangolása, a külső és belső téri helyzetek összevetése különféle élőlények ábrázolásán keresztül, vagy a tájban megjelenő, cselekvés nélküli dráma fokozásának elérése és ennek ábrázolása minimalista eszközökkel. A cél mindezek mélyebb és alaposabb vizsgálata és elhelyezése volt egy képzelt időben, vagy, ahogy Czizek Gabriella megnyitó szövegében elhangzott: „egy lehetséges jövőben, amelyben a megörökítés módjából következően megkérdőjeleződik azok evilágisága”. A tér, az ember, valamint az élőlények együttes jelenlétében és viszonyában szándékom volt egy olyan illuzionisztikus hatás erősítése, amely növeli a bizonytalanságot.

Általában hosszú távú projektekben gondolkozol, adsz időt annak, hogy a képek megtalálják a narratív helyüket egy-egy sorozatban, mint egy kirakósban. Hogyan állt össze ez a kiállítási anyag? Milyen más vagy hasonló szempontokat adott hozzá a kurátor?

Most is hosszú távra tervezek, mert még közel sem tekintem befejezettnek a munkát. Inkább csak egy kezdeti, de jelentős állomásán vagyok túl, ahol már látszanak részeredmények is.

Csizek Gabival, a kiállítás kurátorával most dolgoztunk először együtt, sokat segített az anyag végső reprezentációs módjának kialakításában. A képanyag heterogén jellegéből fakadóan többféle összeállítási lehetőség kínálkozott, amelyet végül közösen alakítottunk ki, olyan meghatározó szempontok alapján, amelyekben megnyilvánulhat a jelentésteli mélységekbe irányuló figyelem és a rácsodálkozásból fakadó, rétegzettebb vizuális élmény reprezentációja. Ugyancsak szempont volt, hogy érezhetővé váljon: maga a képkészítés technikája is meghatározó a jelentés és az értelmezés szempontjából. Emellett a kiállítás alapvetése volt az a kérdés is, hogy a digitális és az analóg kép és képalkotás együttes jelenléte hogyan teszi vizsgálhatóvá ezek viszonyát.

A formálódó képanyagról való első gondolataidban Armen Avanessian és Suhail Malik The Time Complex/Post-Contemporary című 2016-os könyvében kifejtett, úgynevezett időkomplex fogalmát is felvetetted, amelyben „az idő már nem lineáris, abban az értelemben, ahogy a múltra következik a jelen, a jelenre pedig a jövő”. Az előbb említett fókusz, a digitális és az analóg képalkotás együttes jelenléte, ezek olykor feszült viszonyának vizsgálata hogyan értelmezhető – ha értelmezhető ilyen formán egyáltalán – az időkomplex keretei között?

Ennek megfogalmazásában az is benne van, hogy az általam keresett utópisztikus építészeti és társadalmi hatások mégsem tűntek el nyomtalanul, hanem a jelenben cirkulálva, ideaként visszatérve léteznek. Ezek valójában az utópiák retrospektívjei, feltámadásai és újjászületései. Ilyen értelemben ez a sorozat is egy visszatekintés. Emellett az idő, amelyet érzékelünk, már nem a megszokott mederben zajlik. „Nem szimplán új, felgyorsult időben élünk, maga az idő, annak iránya változott meg”.i

Úgy tűnik, hogy a jövő az úgynevezett időkomplexben nemcsak az új világok meghódításáról szól, hanem a múlt szelektív újrateremtéséről is. Látszólag hiányzik az életünkből a jövő optimista elgondolásához szükséges hajlandóság is. Ebben az időkomplexben minden megmarad, és minden egyszerre van jelen, és új jelentést nyer. A világosan definiált határokat felváltják a plurális és elmosódott hibrid entitások. Mindez megjelenik az eszközök használatában és azok összehangolásának kísérletében is. Számomra ez egy érdekes és izgalmas gondolatmenet volt, amelyen úgy gondolom, még érdemes lenne tovább dolgozni.

Ma, amikor a kommunikáció fókuszában minden eddiginél inkább a képi elemek állnak, és főleg a mozgókép dominanciája jellemző, amikor videókat, animációkat, 3D valóságokat teremthetünk egyszerű eszközökkel, és az AI-képek generálása is csak egy gombnyomásnyi idő, felmerül az is, hogyan változik a fotográfia helye, szerepe.

A vizualitás jövőjét ma már a digitalizáció és a nagy kiszolgáló rendszerek fejlődésén keresztül közelíthetjük meg leginkább. Az Internet és az azon keresztül történő felhasználások fejlődése és kiterjedése révén milliók kapcsolódnak össze virtuálisan, akik főleg a vizualitás nyelvén érintkeznek egymással. Ennek hatása van a társadalomra és az üzleti életre is. Az egyik nagy kérdés az, hogyan kapcsolódunk be ebbe a mechanizmusba, ebbe a vérkeringésbe.

Hasonló-e ez a paradigmaváltás a 2000-es évek elején lezajló transzformációhoz, amikor az analóg képalkotást felváltotta a digitális, vagy itt jóval többről, mélyebb, strukturálisabb változásról van szó? Melyek most a legfontosabb hívószavak a vizuális kultúrában, mi jellemzi az új esztétikát?

Azt gondolom, hogy a mostani folyamat az akkor elkezdődött folyamatnak az egyenes folytatása és kiterjedése a létező összes kommunikációs felületen. Úgy látom, az autonóm fotográfiával foglalkozók körében aktuálisan nagy az igény és az érdeklődés a technikai kép, az analóg és digitális technológiai folyamatok megértésére és azok szintetizálására, a fotográfia jelen helyzetének és a társművészetekhez való viszonyának feltérképezésére és meghatározására, valamint a kortárs vizuális lehetőségek megtalálására. Az új formanyelv kialakítása természetesen az új generáció feladata, vagyis hogy megtalálja a saját kifejezési lehetőségeit az adekvát eszközök használatával.

A kiállításon látott képeid is hozzájárulnak az újraértelmezés folyamatához?

A Tiger in Moonlight inkább egy létérzés kifejezése, amelyben nem a megszokott fotográfiai gesztusok erősödnek fel, hanem a tiszta megfigyelésből fakadó, minimalista ábrázolás lehetősége. Egyszerre fotográfia és annál kevesebb, vagy inkább más. Ilyenformán lehet a kortárs trendekre történő reflexióként is tekinteni rá, mint valami hagyományos fotográfiai műfajtól történő eltérésre.

Ugyanakkor számomra ez egy izgalmas lehetősége a képalkotás újraértelmezésének, amelyben definiálni akartam a képről való eddigi tudásomat, illetve elkerülni a fotográfiai tévutakat és ismétlődéseket.

Régóta részese, aktív alakítója vagy a hazai fotográfiai képzésnek a felsőoktatásban, előbb a MOME-n, majd a Kaposvári Egyetemen (ma a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézetében). Hogyan tudnak érvényesülni a tudásanyagban vagy a módszertanban azok a szempontok, amelyeket fontosnak tartasz, mennyiben tudja lekövetni a képzés a fotográfia helyzetében bekövetkező változásokat, trendeket? Illetve a hallgatók mennyiben igénylik az újfajta megközelítést, a műfaji határok elmosását?

A fotográfia – mint minden más vizuális műfaj – állandó változásban van, ezáltal folyamatos nézőpont-változtatásra és új állásfoglalásra kényszeríti a résztvevőket. A tanulási folyamatban a fotó gondolkodni, szervezni, alkotni tanít, és a megértéshez vezet el bennünket, amely ily módon segít integrálni a vizuális élményt az intellektuálissal és az emocionálissal.

Az egyetemi képzés egy autonóm helyzetre felkészítő, a művészettel kölcsönhatásban lévő képzési forma. A fotográfia sajátosságainak megfelelően individuális kifutási lehetőségei vannak, így az egyéni ambíciók fejlesztése kiemelt jelentőséggel bír. A képzés során nemcsak a technikai skillek fejlesztése a feladat, de a fotográfia egészére történő reflexió, a fotográfia elméletének és szerepének megértése, a fogalmi kultúra elsajátítása és az elméleti írások megértése is elengedhetetlen.

Valójában alapvető képérzékenyítésre az oktatásban már nincs szükség, hiszen a hallgatók képuniverzumba születnek bele, és képeken keresztül tájékozódnak, kommunikálnak. Tudásuk képszerű. Amikor műfaji határok elmosásáról beszélünk, akkor azt is látniuk kell, hogy a technikai képnek története és üzenete is van. Ez a fajta érdeklődés a mélyebb történeti és filozófiai részletek iránt csak később jön el.

Véleményed szerint, ha egy jó, a társadalmi, technikai, környezeti változásokra szenzitíven reflektáló kiállításra gondolunk, beszélhetünk-e még 5-10 év múlva kortárs fotókiállításról, vagy inkább egyfajta komplex média-kiállítással fogunk találkozni?

Azt gondolom, hogy egyre nehezebb reprezentálni a 21. század vizuális kihívásait kizárólag hagyományos fotográfiai műfajokkal. A fotográfia ugyan érzékeny szenzora marad a világ változásainak, amely, ha még gyorsan is, de talán már nem a legösszetettebben reflektál a körülöttünk lévő változásokra. Ugyanakkor ez az alapja minden vizuális, mediális, alkalmazott és autonóm kifejezési formának. A fotográfia egyre inkább egy hibrid képződmény, amelyet a technológiai, technikai piaci és kulturális változások befolyásolnak. Mára az egyéni lehetőségek és a megismerés útjai megsokszorozódtak. A fotográfia széles sávon mozog, és nagy területet jár be. A megoldási lehetőségek tartalmilag és technikailag is meghatványozódtak, és ez az exponenciális növekedés minden bizonnyal kihat majd a jövő kiállításaira is.

Lábjegyzet:
1 Keskeny András: „Adalékok a posztművészet problémájához. (A 21. század forgatókönyvei)”, Liget, 36. évf. 1., 2023. január.