Lengyel András: József Attila Csillebércen

Egy szeriális vizuális dokumentum néhány tanulsága

1931. április 12-én József Attila Csillebércen kirándult – ahogy másnapi, 13-iki levelében írta: „sokadmagával”.i Ez a túra azok közé tartozott, amelyekről fotók is készültek, és közülük nyolc meg is maradt. Ezeket a költő fotóikonográfiáiiiiii regisztrálják is. Ebből a sorozatból egyik-másik darab nevezetessé vált – a „tőkét döntő” költő fotóját, vagy az Illyéssel párban pózolókat sokan ismerik a nem szakemberek közül is. A fotók azonban mint szeriális vizuális dokumentumok együtt igazán fontosak. Forrásértékük így nagy, sok olyasmit is meg lehet tudni belőlük, amire narratív forrásaink nincsenek. A sorozat antropológiai elemzése tehát a József Attila-filológia teendői közé tartozik.

A fotós
A fotókat az ikonográfiák szerint Arató Tibor készítette. Az egyik képet, még 1953-ban, a költő hajdani élettársa, Szántó Judit (1903–1963) azonosította, a többit pedig ez alapján határozták meg. Megítélésem szerint helyesen; a képsorozat elemzése ezt, mint látni fogjuk, megerősíti. Az egyik résztvevő pedig kifejezetten egy fotósról beszél, vele együtt voltak, mondja, tizenegyen.iv De kérdés, amelyre a fotótörténészek nem válaszoltak, ki is volt valójában ez a fotós? Hogy válhatott a kirándulás fotósává?

Arató Tibor Wertheimer Tibornak (1899–1944/45?) magyarosított neve, írásait ezzel a névvel jegyezte. Civilben magántisztviselő volt, nem hivatásos fényképész; egy időben a Posztóforgalmi Rt. igazgatója, fiatal korától a mozgalmi szubkultúra részese. Szántó Juditv már 1918-19-től (vagy még korábbról) ismerte, abban a lázongó, fiatal csoportban találkoztak, amelyhez – mások mellett – a festőművész Erdélyi Ferenc (1904–1959) (mellesleg a legjobb József Attila-portré festője!), Judit későbbi férje, Szántó Gyula (1899–1980), alias Hidas Antal (ambiciózus, de gyönge) költő is tartozott. A fiatal Wertheimer maga is költői ambíciókkal kezdte pályáját. 1924-ben Üzenet címmel verseskötete jelent meg (a kötetet, két másik könyvvel összefogva, szeptember 7-én a Népszavában Szakasits Árpád vágta le),vi több fiatal költővel együtt részese volt annak a folyóiratalapításnak is, amelyből végül 1925-ben Jel címmel egy szám meg is jelent, sőt a tervekbe bevont József Attila (1925 májusában) úgy látta: a Jelből lehet valami.vii Arató és József Attila legkésőbb ekkortól ismerte egymást személyesen.

Arató 1926 októberében megnősült,viii feleségül vette Eppinger Terézt, egy csesztregi (Zala megyei) kereskedő lányát. Házassága révén, feleségével párban, a Posztóforgalmi Rt. ügyvezető „igazgatója” lett; egzisztenciája stabilizálódott. Mozgalmi elkötelezettsége megmaradt, alkalmilag írt és publikált is.

Arató nem lett igazi költő, magántisztviselőként kereste kenyerét, de az irodalom és a művészetek kedvelője és fogyasztója maradt. József Attilát is becsülte, beletartozott abba a körbe, amely a költő körül kialakult, és amely a mozgalom egy szélesebb értelemben vett övezetéhez kapcsolta. Megmaradt barátsága Szántó Judittal is, aki, mint ismeretes, 1931 és 1936 között József Attila élettársa volt. Judit igen elismerően írt Aratóról naplójában. Az egyik, 1938 elején írt bejegyzésben azt olvashatjuk róla, hogy Aratót még a régi időkből ismerte, „mondhatnám, mindenkinél közelebb álló barátom. Megnősült és felesége méltó párja jóságban, megértésben, soha ember annyit nem tett értem, mint ők ketten. Hónapok óta itt lakom náluk, és szeretettel vesznek körül, most és a múltban, mikor összeroppant idegekkel szeretet után vágytam.” Majd: „milyen tiszta idők voltak azok!”ix

A baloldali szubkultúra kicsiny, de a maga nemében érdekes, sok mindenről árulkodó folyóiratában, a Világirodalmi Szemlében 1938 februárjában kiállt Szántó Judit mellett, és közvetítette álláspontját. A cikk a József Attila-recepció nem érdektelen dokumentuma. 1931 áprilisában nem véletlenül találjuk ott a Csillebércre kirándulók között.

A kirándulás résztvevői
Másnapi, április 13-iki levelében József Attila csak annyit írt, hogy „sokadmagával” volt kint Csillebércen, és „lábam térdig elkopa”. Azaz sokat gyalogoltak. Április 19-én újra emlegette a kirándulást, megjegyezve, hogy sokat nevetett „a többieken, akik hátizsákot cipeltek”. Ő viszont „mint a fürj, kopaszon”, azaz felszerelés nélkül, „könnyedén” lépegetett „előttük”.x Nevet egyet sem említ (alighanem konspirációs megfontolásokból!). A fotókon azonban a résztvevők többsége azonosítható. A képeken hat férfi, négy nő és egy kisgyerek látható, és értelemszerűen ott volt a fotós is, aki megörökítette gépével a többieket. A hat férfi azonosítását a kutatás már elvégezte, e szerint ekkor Illyés Gyula (1902–1983), Gereblyés László (1904–1968), Székely Béla (1891–1955), József Attila, Pákozdy Ferenc (1903–1992) és Szántó Imre (1901–?) járt kint Csillebércen. Két dolog azonnal szembeötlik a névsor láttán.

Először, hogy a résztvevők mind irodalmárok, vagy legalábbis irodalomközeli figurák. Illyés és József Attila mai mércével mérve is jeles költők voltak, Illyésnek prózakötetei máig is jelentősek, jelentőségük messze túlterjed a mozgalmi szubkultúrán. Gereblyés László költő és műfordító volt, erős frankofón beütéssel. Jegyzett alkotó, 1945 után is, de inkább csak a harmadik vonalban. Pákozdy Ferenc szintén költő (nem azonos vásárhelyi névrokonával, József Attila ottani barátjával), alkalmilag kritikákat is írt – mások mellett, már Csillebérc után, 1933 februárjában József Attila könyvéről is.xi Költőként csak mozgalmi kontextusban tartható számon; pártköltő volt, akinek esztétikai jelentőségét felülmúlja a mozgalmi szubkultúrán belüli politikai szerepe.xii Székely Béla több műfajban is megszólalt: költő, író, pszichológus, a jelenlévők között az idősebb generáció tagja. A lélektan újabb irányzatainak híve, később Emberismeret címmel mélylélektani folyóiratot is szerkesztett. Szántó Imre ennek a társaságnak peremfigurája, nem alkotó, de kapcsolódik az irodalomhoz: ő az emigráns költő, Hidas Antal testvére, és a kolozsvári Korunk magyarországi terjesztője, előfizetésgyűjtő adminisztratív munkatársa. Később, már Csillebérc után, némi pénzkezelési problémája is támadt, a mozgalmi hírek szerint nem tudott elszámolni a folyóirat általa kezelt pénzével.

Másodszor, hogy ez a hat férfi (a „nagy diplomata” Illyés is!) a legálisan megjelenő (végül persze mégis betiltott) marxista Társadalmi Szemle körének tagja. Illyés, Gereblyés, Pákozdy markánsan Madzsar József (1876–1940) köréhez tartozott, a többiek lazábban, de a Szemlébe még József Attila is írt (igaz, hogy csak egyetlen ismertetést, és Sándor Pál [1901–1972] azt is meghúzta), sőt Pákozdy levágó, „helyretevő” József Attila-kritikája is itt, a Társadalmi Szemlében jelent meg.

József Attila 1930 szeptemberétől volt az illegális KMP tagja, ekkoriban szemináriumokat tartott munkásoknak, formálódott gondolkodói műhelyében az Irodalom és szocializmus (szabadelőadás formájában már elő is adta a Jaurès-munkaközösségben), belekezdett egy, ma már nem azonosítható könyv írásába stb. Ez a csillebérci kirándulás tehát valójában egy átmeneti, felemás formájú mozgalmi akció volt; a természetjárás és a politizálás hibrid formája.

A nők azonosítása nehezebb kérdés. Annyi bizonyos, az egyik nő Gereblyés László felesége, a kislány pedig Pákozdy Mária, a költő Pákozdy lánya.xiii A másik három női résztvevő is föltehetően családtag, feleség vagy élettárs lehet. Illyés és József Attila párja nincs a képen. A három hölgy talán Pákozdy Ferenc, Szántó Imre és Székely Béla felesége, vagy, és ez is lehetséges, ha valamelyiküknek nem volt ott a felesége, az egyik a három közül lehetett a fotós párja is. Sajnos Eppinger Teréz arcképét sem ismerjük, így a kérdés pillanatnyilag eldönthetetlen. Ez a rész azonban egyelőre csak spekuláció, az azonosítás filológiai igazolása még nem történt meg. Gereblyésné és a Pákozdy kislány jelenléte mindenesetre arra vall, hogy a női résztvevők azonosítása a családi körben keresendő.

Az öltözékek
A hat – látható – férfi közül négy térdnadrágban, vastag harisnyában és bakancsban (vagy erősebb „túracipőben”), és a kiskabát alatt, aláöltözésként valamilyen vastagabb holmiban volt (Székelynél ez az aláöltözék felismerhetően pulóvert jelent). Két férfi (Illyés, József Attila) ettől eltérően, hosszú nadrágban (pantalló) és utcai félcipőben van, de az ő öltözködésük egymástól is különbözik: Illyés egész bőrkabátban, kalapban, nyakában elegáns fehér sállal, József Attila csak kiskabátban, aláöltözés nélkül, fedetlen fővel van a képeken. Itt mellesleg a fedetlen fő a „divat”, Illyés kalapja és Pákozdy sapkája képez csak kivételt. Négyen tehát turistáskodáshoz öltöztek, Illyés és József Attila viszont „rendszeridegen” módon öltözködött. Ők nem az alkalomhoz illően öltözködtek. Ám „disszonanciájuk” különböző, egymástól is eltérő; Illyés az alkalomhoz mérten „felül-”, Attila viszont „alulöltözött”.

A nők esetében vastagabb felsőruházat és szoknya a szignifikáns viselet (azaz még egy ilyen kiránduláskor sem viseltek nadrágot). Kalap csak egy nő fején látható.

A helyszín
Az ikonográfia helyszínként Csillebércet nevezi meg. Ez helyes megnevezés, de differenciálatlan, a képek ugyanis több – legalább két – különböző helyszínen készültek. Két fotón (46., 47.)xivxv a horizontot egy domb vonala vágja ketté, azaz egy kisebb völgyben vannak a túrázók, egy képen (48.) a domb vonala a lábuk alatt húzódik (tehát valamivel feljebb húzódtak, nyilván a fotózás érdekében), öt kép (48., 49., 50., 51., 52.) viszont fák között, erdőben készült. (A helyváltoztatásra József Attila levelei is utaltak – de ez természetes, hiszen túrázni, hegyet járni mentek ki Csillebércre, a természetbe, nem pedig a földön ücsörögni.) A „fás” képek a későbbiek. (Az első három kép azt a helyszínt mutatja még, ahol megérkezvén, letelepedtek, megpihentek.)

A fotók „beállítása”
A nyolc képből kettő (46., 47.) afféle lesipuskás fotó. Azaz a letelepedő társakat a fotós egyszerűen lefényképezte, minden fotós instrukció, beállítás nélkül. A 45. kép be- és fölállított csoportkép; a fotós, hogy megörökíthesse a társaságot, fölállította őket. A cél az összetartozás és a jelenlét képi demonstrálása volt. A többi kép azonban kétségkívül beállított, megrendezett „akciófotó”. A közös játék és „bohóckodás” tudatosan összerendezett dokumentálása, megörökítése. Szimptomatikus, hogy ezeken a fotókon már csak férfiak láthatóak; a nők ezekből a bohóckodásokból már kiszorultak.

Az utóbbi csoportba tartozó képek (48., 49., 50., 51. és 52.) szcenikája más-más, csak az 51. és 52. kép mutat variációs egybetartozást. A 48. kép csoportkép, a többi négy azonban szűkebb körű, és így vagy úgy, József Attila személye köré rendeződik el a megörökített szerepjáték (és persze a kompozíció is).

Az öt beállításból – a filológiai háttér ismeretében – a legmeglepőbb, ismeretlen disszonanciára utaló a 48. számú. Ezen mind a hat férfi jelen van, jókedvűek (Gereblyés és József Attila föltűnően jókedvű), talán csak Illyés őrzi személyisége zártságát – és ami meglepő, mindnyájan, akár egy tánckar tagjai, emelik a lábukat. Mintha a revügörlök mozgását imitálnák. Ez, férfiakról és „mozgalmárokról” lévén szó, meglepő. De ha valami mélyebb jelentést keresnénk mögötte, alighanem tévednénk. Ez a beállítás a szórakoztatóiparra való játékos utalás, és persze jókedvű önparódia. Ha az összehangolt egyszerre való mozgás politikai dimenziója, a „pártfegyelem” ironikus interpretációja lenne, gyanakvásunk valószínűleg túlfeszítené az értelmezés lehetőségeit, azaz belemagyaráznánk valami ott nem létezőt. De a másik négy, ebbe a csoportba tartozó fotó szerepjátékának politikai utalásai alapján a föltevést teljesen elvetni sem lehet.

A 49. számú fotó, amely már a fák között készült, azt örökíti meg, amikor a többiek a földön ülő József Attilára támadnak. Az ikonográfia idézi Gereblyés Lászlóné emlékezését, aki szerint „a többiek, József Attila kívánságára, tréfásan botokkal, tőrrel támadtak rá”.xvi Ennek a jelenetnek a „dramaturgiája” már nyíltan politikai, és szorosan kapcsolódik a költő új kötetének címéhez (Döntsd a tőkét),xvii sorsához és betiltásához. Ez már, ha játékosan is, a harcot idézi meg. Itt inkább az a kérdés, miért nincs ott a támadók között Pákozdy Ferenc, aki majd, pártvezetőségi fölkérésre, csakugyan megtámadta a költőt, illetve könyvét. (Nem lehetetlen, hogy erről a jelenetről több fotó is készült, és valamelyiken Pákozdy is ott volt, őt azonban, a későbbiek ismeretében, a baráti emlékezet utólag – „tapintatból” – kiszelektálta a megőrzendő fotók közül. Az ilyesféle damnatio memoriae nem ritka a költő utóéletében.) Az 50. kép még nyíltabban beszél, ez a „tőkét döntő” József Attila emblematikus fotója. És nehogy valaki ne értse a kép szimbolikáját, a fa törzsére föl van kötözve a Döntsd a tőkét kötet egy példánya. Azt persze találgatni lehet, miért állt elő a költő ezzel az ötlettel. De azt tudjuk, hogy akkoriban „proletárköltőnek” tartotta magát, ám költőtársai némelyike, például Pákozdy, mint emlékezése tanúsítja, ezt nem fogadta el. Az ő számára a proletárköltő Johannes Robert Becherxviii volt. Nem lehetetlen tehát, hogy a „tőkedöntögetős” pózolást József Attila afféle játékos önigazolásnak szánta.

Ám e körül a jelenet körül is van némi disszonancia. Vas István emlékezete szerintxix erről a jelenetről is több kép készült, és ezek „egyikén Illyés fejszét emel a döntsd a tőkét mozdulatával, és Pákozdy meg József Attila testvéri mosollyal nézi”. Vas szavahihetőségéhez nem fér kétség, a konfabuláció nem jellemző rá. Volt tehát egy ilyen kép is, de ez is kirostálódott.

Vas állítását hitelesíti és erősíti, hogy az 51. és 52. kép Illyés és József Attila közös pózolását örökíti meg. Mindkét költő, jól érzékelhetően pózol, az összetartozás és az együttműködés szerepjátszó gesztusát adja elő. Külön tanulmányt érdemelne a két arckifejezés. Látványosan, tüntető kézfogással adják a képolvasók tudomására szövetségüket, de ez a testtartás is, az arckifejezés is mint személyiségtükör és mint pszichológiai jelzés nyilvánvalóvá teszi, hogy nagyon komplikált viszony rejtőzött a fényképezőgép elé álló két ember között, magában a produkcióban is. Ez nem természetes, hanem szándékoltan szimbolikusnak szánt gesztus.

A szerepet mindketten vállalták, a fotó révén mintegy nyilvánossá is tették és „dokumentálták”, de Illyés visszafogottsága visszatekintve is figyelmeztető jelzés. Két merőben más alkat, intellektuális és morális karakter kapcsolódott itt össze egy kézfogás (és két fotó) erejéig.

A fotók relatív időrendje
A nyolc fotó (45–52.) bizonyosan egy napon, egy alkalommal készült, ezt a helyszín, a szereplők, az öltözék stb. nyilvánvalóvá teszi. Az ikonográfiai közlés sorrendje egy hallgatólagos relatív kronológiát is sugall: a fotók készültének vélelmezett egymásutániságát. Az összeállító, a művészettörténész Kovács Ida, a hagyomány és a saját kompozíciós érzéke szerint rendezte el a képeket, amelyek sorrendjére külső adat (például a verzóra följegyzett készítői jegyzet) nincs. Ez a sorrend archiválási és közlési szempontból tökéletesen megfelelő. Az ilyen fényképezkedési alkalmak természetes koreográfiáját ismerve azonban a sorrend alighanem más volt. A fényképek készítője, Arató Tibor ugyanis nem fotóriporter, nem „külső” ember volt, hanem a résztvevők egyike, aki saját társaságát kívánta megörökíteni. Ilyenkor két gyakorlat szokásos. Valamelyik képen a gép tulajdonosa is föltűnik, valakinek egy-két kép erejéig odaadja a gépet, hogy ő is képre kerüljön, az ő jelenléte is dokumentálódjék. Ilyen felvételt azonban ez esetben nem ismerünk. A fényképezkedés tehát teljes egészében Arató ötlete és ambíciója volt. A kirándulás egyik, föltehetően korai fázisában fotózni kezdett; „lekapta” a földön ülőket, majd, valamivel később, fölállította a társaságot egy fotózásra, egy csoportkép erejéig. Úgy gondolom tehát, az első képek sorrendje éppen fordított: a 47. készült legkorábban, utána a 46., majd ezt követően Arató érvényesítette a fényképezkedési protokollt, fölállította és sorba rendezte a társaságot: a 45. tétel tehát időrendben csak a harmadik.

Az ikonográfia többi tétele (48–52.) későbbi. Ezek már nem a teljes társaságot örökítik meg, csak a férfiakat, vagy azoknak is csak a bohóckodását. A fölvételek relatív kronológiájának megállapítása nem egyszerű. Annyi bizonyos, a 49. és az 50., miként az 51. és 52. kép is összetartoznak, blokkot alkotnak. Hogy a 48. fotó ezek előtt készült-e (ahogy ezt az ikonográfia elrendezése sugallja), vagy csak utána, azaz ez a csoportprodukció, a bohóckodás kezdete-e vagy éppen az összefoglalása, kockázatos eldönteni. Logikailag mindkét opciót meg lehetne magyarázni. Intuitív alapon azt gondolom, Kovács Ida jól döntött: ez a kép a közös játék kezdete. A másik négy kép kezdethez való időrendi viszonya már roppant bizonytalan. Annyi bizonyos, a 49–52. képeken a fotós már József Attila köré rendezte el a kompozíciót. Ha az a Gereblyésnétől származó információ, hogy a fára (a fa törzsére kötözött verskötetre) fejszét emelő költő pozícióját maga a költő találta ki, a fényképezést ő instruálta, akkor több, mint valószínű, hogy a szcenika a többi (49–52.) kép esetében is tőle származik. (Pákozdy emlékezése ezt erősíti.) És ha a 48. képből indulunk ki, akkor lélektanilag az Illyéssel való játékos pózolás (51. és 52.) látszik a következő lépésnek. (Arató ennek a viszonynak a jelentőségével és a József Attila szempontjából való szubjektív fontosságával tisztában is volt.) A 49. és 50. kép középpontjában pedig már maga a költő áll. Az egyiken még csak mint a támadások célpontja, mint megtámadott, a másikon viszont már – verseskönyve címével is összhangban – mint a „tőke döntője”. Az emblematikus szerepű fotó mindenképpen ez az 50. A szcenika, a beállítás itt is a költő teljesítménye, a mozdulat, a pillanat megörökítése pedig a fotós (és az őt segítő „véletlen”) érdeme. Hajlanék arra a föltevésre, hogy ezt a képet (tudniillik az 50.-et) tekintsük a fotózás zárókövének, csúcspontjának. De, sajnos, ezt a föltevést csak József Attila rendezői logikájának ismeretében lehetne megnyugtatóan igazolni. A nagyobb valószínűségét annak látom, hogy a költő logikája szerint a tőkedöntés már következmény, a rátámadás nem a tőkedöntés „büntetése”, retorziója, hanem oka.

A fotók keletkezési sorrendje tehát (az ikonográfia tételszámai szerint): 46., 47., 45., 48., 51., 52., 49. és 50.

A túra mint „mozgalmi” és társadalomtörténeti reprezentáció
A fotók alapján, láttuk, meg lehet állapítani néhány összefüggést. De kérdés, hogy maga a túra, társadalomtörténeti értelemben minek a reprezentációja volt?

A résztvevők összetétele arra vall, hogy egy speciális – munkásmozgalmi – szubkultúra képviselői látogattak ki Csillebércre. Nem klasszikus ipari munkások voltak, a résztvevők többé-kevésbé valamennyien egy értelmiségi foglalkozás művelőinek tekinthetők, bár nem azonos anyagi föltételek között éltek. Illyés, Székely vagy a fotós Arató körülményei, életnívója jobb volt, mint a többieké (Arató például egy kereskedelmi részvénytársaság „ügyvezetője” volt már ekkor), József Attila viszont, mint „szabadúszó”, honoráriumaiból és támogatásokból élő író, „lefelé” csúszik ki a „nívóból”. Marxi értelemben „bérmunkások” voltak azonban, és a „hozzárendelt osztálytudat” (Lukács szava, 1923.) szerint a rendszer „ellenzéke”. Oppozíciójuk eszmei tartalma, szerkezete és nem utolsósorban jellege is különbözött egymástól, intellektuális színvonalukat tekintve. Illyés és József Attila magasan a többiek fölött állt, de ők is különböztek egymástól. Illyés, a „pragmatikus”, kívül is, belül is állt a rendszeren, József Attila viszont kívül rekedt a „polgári társadalmon”. Ezt a minden szempontból heterogén társaságot azt tartotta egyben, hogy ellenzékiségüket egy illegális párt, a KMP legális folyóiratához való tartozás fogta össze. A közös kirándulást ez a politikai preferencia magyarázza, és nem a személyes szimpátia, amely itt csak másodlagosan érvényesült, és potenciálisan – a látszatok ellenére is – tagoló szerepű volt. (Szimptomatikus, hogy – József Attila szemszögéből magyarázva az összetételt – itt volt „örök riválisa”, Illyés, itt volt személyes és politikai ellenfelének, Hidas Antalnak a testvére, és itt volt az is, aki hamarosan elmarasztaló kritikát írt róla.) A fényképeken is megörökített kollektív rítusok eljátszása viszont arra vall, hogy – minden elválasztó, tagoló tényező ellenére – egyféle, mozgalmi alapú közös kulturális preferencia elég erősen élt közöttük ahhoz, hogy közösen kiránduljanak, közösen töltsék el szabadidejük egy részét. A „hasonszőrűség” tudata, érzülete tehát megvolt közöttük.

Arató Tibor jó érzékére vall, hogy fényképezőgépével megörökítette ezt a kirándulást. Voltaképpen ez a sorozat is az úgynevezett „szociofotó” speciális változata lett, noha a résztvevők egyikének-másikának irodalmi jelentősége a személyekre irányította az utókor figyelmét.

Nagy kár, hogy a sorozat csak részben maradt ránk.

Lábjegyzet:
1 H. Bagó Ilona, Hegyi Katalin, Stoll Béla (szerk.): József Attila levelezése, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
2 Macht Ilona (szerk. és előszó): Négyszemközt az utókorral. József Attila fényképeinek ikonográfiája, Népművelési Propaganda Iroda (Fotótéka), Budapest, 1980.
3 Kovács Ida (szerk. és utószó), Beney Zsuzsa (előszó): Idesereglik, ami tovatűnt. József Attila összes fényképe, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2005.
4 Pákozdy Ferenc: Vádló és vádlott is én vagyok, Kossuth, Budapest, 1984, 126.
5 Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés, Sajtó alá rend. Murányi Gábor, Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1986, 34.
6 Szakasits Árpád: „Új költészet. Expresszionisták, neoprimitívek és a többiek”, Népszava, 1924. szeptember 7.
7 H. Bagó Ilona, Hegyi Katalin, Stoll Béla (szerk.): József Attila levelezése, I. m., 80.
8 Erről lásd: Pesti Hírlap, 1926. október 24., 13.
9 Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés, I. m., 34.
10 H. Bagó Ilona, Hegyi Katalin, Stoll Béla (szerk.): József Attila levelezése, I. m., 370.
11 Pákozdy Ferenc: József Attila újabb költeményeiről. Társadalmi Szemle, 1933. február, 87–88.
12 Pákozdy Ferenc: Vádló és vádlott is én vagyok, I. m.
13 Uo., 126.
14 Jelen cikkben átvesszük a képek számozását a Kovács Ida-Beney Zsuzsa által szerkesztett könyből.
15 47-es kép. A képet szerzői jogi okokból nem áll módunkban közölni. A következőket tudjuk viszont róla. A kép Csillebércen készült, 1931. április 12-én. A képen látható személyek a következők: két ismeretlen nő, József Attila, Székely Béla, Gereblyés László, Pákozdyék kislánya, Illyés Gyula, Szántó Imre.
16 Kovács Ida (szerk. és utószó), Beney Zsuzsa (előszó): Idesereglik, ami tovatűnt. József Attila összes fényképe, I. m., 66.
17 József Attila: Döntsd a tőkét, ne siránkozz, Új Európa könyvtár, Budapest, 1930.
18 Johannes Robert Becher (1891–1958) német kommunista politikus, novellista és költő.
19 Vas István: Nehéz szerelem, Holnap Kiadó, Budapest, 2000, 180.