Farkas Zsuzsa: Esküvői fényképek gyűjtői szemmel

Egy közel 6000 darabos esküvői és egy násznépet dokumentáló, 550 képből álló gyűjteményt alakítottam ki az elmúlt években. Kis jóindulattal úgyis fogalmazhatnánk, hogy mentettem meg a pusztulástól. A kidobásra ítélt, senki által nem preferált „unalmas”, „egyforma” olykor „kispolgárinak” nevezett képállományra csak a századfordulót követő szecessziós divat miatt vetettek néhány pillantást a fotótörténeti ritkaságokat, érdekességeket vásárló magángyűjtők. Ma a divattörténetet kedvelők igyekeznek legalább évtizedekre lebontva néhány ikonikus képet saját archívumukba bementeni. Szerencsére számos vidéki várostörténész gyűjti ezeket az ábrázolásokat is, egy-egy helyiség jellegzetes életjeleneteit dokumentálva.

A gyűjteményemben az esküvői képek műfaján belül számos variáció előfordul, vagyis vannak egy alakos, páros és csoportképek egyaránt. Az ábrázoltak kora szerinti felosztás is releváns lehetne, hiszen a párok általában „fiatalok”, 20-30 év közöttiek, de gyermekek és öregek is megtalálhatók az anyagban. A gyermekek az esküvői szertartás részesei voltak, a felnőttekhez hasonló ruházatban, többnyire a műtermekben álltak modellt. Sőt az elsőáldozó ünnepi ruházat is ehhez a hagyományhoz kötődik, főként a leányok viselete hasonlít a menyasszonyokéra. Az öregek pedig 15, 20, 25 éves esküvői megemlékezésük alkalmával örökítették meg magukat újra. Az esküvői csoportképeken a násznépet vonulás közben, vagy beállított formában templom előtt, udvaron, szabad térben örökítették meg, ezek a művek a családokban létező dominanciák, árulkodó jellegzetesség feltűnő látványa alapján különböznek egymástól, amelyek mélyreható elemzéseket kívánnak. Az összegyűjtött felvételeken az ábrázoltak vagyoni helyzete árulkodó, bár a „szegényebb” rétegek fennmaradt papírképei igen ritkán kerülnek ki az ócska piacokra, hiszen a paraszti páros képeket már a század eleje óta a magyar néprajzi tudós társaság összegyűjtötte. Ezek a viseletek érdekesek és változatosak a közép-európai térségben. A gyűjteményben kisszámú, mindössze 25 darab idevágó képen a nőknél a sötétebb színű, olykor virágmintás ruha, különleges fejfedő, párta, rakott szoknya, a férfiaknál a szegényesebb öltöny és a csizma utal a helyzetre, a vidéki környezetre. Ajándékba kaptam egy herédi (Heves megye, a falut ma 1914 fő lakja) párról 1948-ban készített felvételt, melyen a paraszti menyasszony ünnepi viselete még őrzi és tükrözi a régi hagyományt.i A fiatal pár, bár elég távol áll egymástól, összetartozásuk jeleként fogja egymás kezét.

A gyűjtemény elemzése során felmerülő problémákra most csak néhány példával utalunk. Vannak köztük egy alakos portrék, melyeken a menyasszony és a vőlegény külön-külön állt a kamera elé, de számuk mindössze 270 körül mozog.ii Ezek csak véletlenszerűen kerültek a páros képek gyűjtése közben fényképi variációként hozzám, céltudatosan nem kerestem azokat. A fő vonulatot a kettős képek alkotják, hiszen a mindenkori reprezentációt a polgári társadalomban ez uralta. A hagyományosan „esküvői képeknek” nevezett fényképek páros portrék, melyek többnyire teljes alakosak, műtermi környezetben, ritkábban a szabadban készültek. A képek által a fotótörténet professzionális mesterekre koncentráló részének ízlésvilága rajzolódik ki, hiszen tárgyi mivoltukból kiolvasható koruk, a készítő neve, és a készülés helye is. A gyűjtemény tartalmaz egy olyan digitális állományt, amely más múzeumok, gyűjtői csoportok, magángyűjtők aukciós házak, kereskedők, antikváriusok tulajdonát képezik. Valamilyen hivatkozni vágyott ábrázolási „másság”, érdekesség miatt őrződtek meg és kerültek egy mappába.

Szoros időrendiséget tartok a különféle felkínált lehetőségek között válogatva (múzeumok, Fortepan, magángyűjtők, flickr és facebook csoportok). Jelenleg körül-belül 1500 kép alkotja ezt az általam összehasonlítónak nevezett, másoktól kapott, kölcsönzött anyagot. Tanulságos állomány, főként, ha a magyar anyagban az eltérőt, a furcsát és szokatlant vagy más országoktól különböző hagyományt igyekszünk analógiák által megérteni és bemutatni.

A fényképtárgyaimat két részre bontva tárolom, 1860 és 1950 közötti időszakban készült mintegy 2200 kép, 1950 és 2000 közötti időszakban pedig körül-belül 1700 kép.iii Az első rész 90 évnyi időszakát a szocializmus kultúrfala zárja le, amely drasztikusan változtatta meg a képi világot, azok jelentőségét és értelmezését. Az első rész részletesen: 1860 és 1900 között 310 darab, 1900 és 1939 között 1004 darab, 1940 és 1950 között 842 darab, azaz összesen 2156 darab kép.

A 19. századi esküvői felvételek ritkák és talán éppen ezért sokan gyűjtik azokat. A következő 40 év az olcsó képeslap formátummal gazdagodott, a könnyű elérhetőség és megvalósíthatóság a szegényebb rétegeket arra indította, hogy megörökítsék az életeseményeket. Az igazi meglepetést az 1940 és 1950 közötti tíz év alatt készült képek hatalmas mennyisége okozza. Az akkor házasodott emberek nagy része mostanában halt meg, és hagyatékaikat, a róluk készült képek sokaságát a családok nem tudják megőrizni. A vidéki városok múzeumaiba elég sok bekerül ezekből, főként mint ipartörténeti dokumentumok.

A második gyűjteményi rész az alábbiak szerint tagolódik: 1950 és 1959 között 637 darab, 1960 és 1969 között 497 darab, 1970 és 1979 között 462 darab, 1980 és 2000 között 97 darab, összesen 1695 kép.

Az 1950-es évek ábrázolásainak többsége követi az 1940-es évek stílusát, de (szerencsénkre) megjelenik egy nagyon jellegzetes menyasszonyi ruha. Az 1960-as évek térdig érő, abroncsos „mini” szoknyái tűsarkú cipővel kombinálva nagyon attraktív külsőt kölcsönöznek viselőiknek.

Többször felmerült már a hétköznapi családi fényképeket gyűjtő-archiváló múzeumrészleg megalakításának a vágya. Reméljük, hogy majd alakul egy nagyobb, speciális gyűjtemény, ahol az egykori polgári kultúrát tükröző tárgyak mind helyet kapnak, vagy legalábbis archiválódnak. Az újabb szemléletű múzeumok, hasonlóan a kép-archívumokhoz rövidesen majd képessé válnak befogadni az Osztrák-Magyar Monarchia és főként a Magyar Korona területen élt emberek rekvizitumait. Bizonyos múzeum típusok folyamatosan átalakulnak, míg megtalálják a mai korral való együttműködésük újabb pilléreit, vagyis egyre inkább alkalmazkodnak a polgári társadalom mai igényeihez, keresik és megbecsülik a szocializmust megelőző polgári kultúra értékeit. Fővárosunkban mostanában a Budapesti Fővárosi Levéltár nyitott ilyen irányba, hiszen befogadta a Fortepan által összegyűjtött vegyes képi anyagot, mely a polgári életet dokumentáló és megőrző papírfelvételekből áll. Ezek digitális formában a Fortepan internetes időskáláján folyamatosan jelen vannak.

Számomra is szükségessé vált bizonyos szempontok szerint rendszerezni és szétszálazni a saját gyűjteményt, vagy legalább megkísérelni átgondolni a tanulságokat. Ezekhez a képekhez nem kötődnek történetek, többnyire csak az ábrázoltak kereszt nevét és a dátumot írták rá a hátoldalakra. Az élettörténetek hiánya (érzelmileg) megkönnyíti az elemzéseket, hiszen nem tudjuk mi történt a későbbiekben a modellekkel. A mai képtudományi, antropológiai értékelésekben a megfigyelő érzelmeinek háttérbe kell szorulniuk, vagyis némi távolságtartással kell közelíteni tárgyainkhoz, fényképeinkhez. Az ilyen megközelítés azt eredményezi, hogy egyetlen, lényegi kérdés marad ránk, arra kell választ adnunk, hogy milyenek a képek? A fiatal házasok beállításai a fényképészek bevett megjelenítési kánonját tükrözik. A felvételek árulkodnak ugyan a modellek anyagi helyzetéről, hiszen ruháik minősége tükrözi azt, de a textíliákba fektetett egykori pénzek nagysága csak a viselettörténet, egy nagyon szűk szakma számára értelmezhető tematika.

A festmények készítésének szabályait az akadémiai reprezentáció merev hagyománya kötötte gúzsba. A festészeti kánon biedermeier hagyományának meggyökereztetése a fénykép felfedezésével egyidős. A fényképek első diadala a kortárs festmények reklámozásával kezdődött. A zsánerfestmények között találunk olyan ábrázolást, amely a templomban szertartást végző pappal együtt ábrázolja az esküvői párt, a festő a néző felé nyitottan állította be a jelenetet. Ezeket a közkedvelt (sokszor érzelgős, giccses) festményeket számos alkalommal lefényképezték és vizitkártya méretben mint műtárgyfényképet forgalmazták. A nők saját albumaikban helyezték el a megható mintákat, ezért erősen bevésődött ez a típus a kultúrába. A festészeti divat azonban változott, átalakult, emiatt az akadémiai képi reprezentáció egyre inkább hamisnak tűnt, ebből következett, hogy például az itt közölt kép festőjét teljesen elfelejtette a szakma és a mai képkereskedelem is.

Fényképeken hasonló, templomi jelenetek egészen a századfordulóig nem készülhettek a világítási problémák miatt. Egy enigmatikussá vált festmény örökíti meg a megváltozott új szituációt, amikor a kép létrehozása az üvegtetős fényképműteremben történt meg. Ez egy újfajta ceremónia, valóságos rítus volt, hiszen ünnepi díszben kellett megjelenni a mesternél, míg a szentség közvetlen megörökítése elmaradt.iv Pascal Dagnan-Bouveret (1852‒1929) Esküvő a fényképész műtermében című festménye (1878‒1879)v egy korai korszakot szimbolizál, a reprezentáció helyszínének megújulására, egyszerűen megvalósítható „modern” lehetőségére utal.

Dagnan-Bouveret máig közkedvelt festménye a műteremben készülő professzionális fényképészmester által beállított jelenetet és környezetét tárja elénk. A műnek számunkra kettős szerepe van, hiszen árulkodik arról, hogy hogyan készül a fénykép, ugyanakkor a kötelező kanonizációs folyamatról is. Hogy szinkronban lehessünk ezzel a kiváló zsánerképpel, olyan esküvői műtermi képeket mutatunk be, amelyek akkor készültek, amikor a festmény. Az 1880-as évek elejétől a fényképek jellegzetessége a fekete karton, amelyre felragasztották az albumin képeket, sokszor arannyal nyomatták a verzók hátoldalát, hogy olvashatók maradjanak. Beszédes Sándor Esztergomban, Lőger Gusztáv Nyitrán és Pöstyénben, Zureich Károly pedig Miskolcon készített kiváló műveket. (5-6-7. sz. kép) De említhetnénk Veress Ferencet, aki Kolozsvárott alkotott hasonlóan beállított kiváló esküvői jeleneteket is.

A gyűjteményben egy olyan ritkaság is megtalálható, mely betekintést enged a „hogyan készül a fénykép?” kérdésére, és ritkán megörökített körülményekre világít rá.vi Egy szabadban felállított ideiglenes műterembe nézhetünk be, oldalt felsorakozott az asszisztencia: a koszorús lányok hada. A háttérben egy vászonfal előtt az esküvői pár, a vőlegény azért dől lazán a menyasszony székére, hogy jobbról a képbe belógó férfi ne takarja őt el. Balról áll a gép, melyet azért állítottak oda, és nem szemben a párral, hogy minden jól kivehető, élvezhető legyen. A csinosan felöltözött bajuszos fényképező mester komoly arccal tekint a betolakodó másik gépre. Ezzel a rögtönzött műtermi berendezéssel csak akkor élhettek a fényképészek, ha jó volt az idő, nem volt felhős az ég, vagyis az időjárási anomáliák elkerülték az esküvői reprezentáció kötelezővé vált rítusát.

A készülődésről és a szabadban zajló műtermi környezetről beszél ez a kép, ezért kerestünk hozzá illő esküvői képeket, melyeken árulkodó jegyekre, az ideiglenességet eláruló apró mozzanatokra lelhetünk. Ilyen a gondozatlan előtér látványa, ahol még a szemetet sem takarították fel. De ugyanennyire zavaró a jól öltözött pár körül felaggatott különféle takarók és textíliák egymáshoz nem illő tarkasága. Harmadik példánkon a gyűrött háttér és a kockás szőnyeg az oldalt kivillanó ablakkal érzékelteti az efemer jelleget. Tudjuk, hogy születtek profi, riporteri készséggel megáldott fényképészek kezében ezeknél sokkal jobban komponált beállítások, képi megoldások, mint demonstrálja a Fortepanon látható egyik 1912-re datált felvétel.

A gyűjtemény nagysága miatt a további feldolgozáshoz az időrend mellett új szempontok is alkalmazhatók, hiszen sok rétege van az értelmezésnek. Legegyszerűbb módja elvileg az lenne, hogy helységek, tájegységek szerint tagoljuk a képeket. Az ismeretlen helyen készült levelezőlapok azonban sok kérdést felvetnek, hiszen 50 %-ban kérdéses és megfejthetetlen a készülés helyszíne. Ha a minimális skót, angol, ír gyűjtést kiemeljük, csak az konstatálható, hogy a felvételek a Magyar Korona területéről származnak. További kérdéseket tehetnénk fel arról, hogy a közép- és kispolgárok miért viseltek nagyjából azonos ruházatot a „divatosság” jegyében az egész országban. A kompozicionális megvalósítás oldaláról pedig az állapítható meg, hogy az esküvői képeknek szinte azonos volt a felépítése, a párokat azonos módon állították egymás mellé, időnként a kézfogás, vagy az egymásba karolás gesztusával gazdagítva a látványt. A párok komolyak, megfontoltak, „ünnepi” megjelenésűek, mintha egy színdarabban lépnének föl, néhány furcsa kivételtől eltekintve. Az érzelmek hangsúlyozását, ábrázolását 1950-ig nem tartották fontosnak kinyilvánítani a modellek a műtermi környezetben, a fényképészek sem törekedtek erre. Azonban a század elejétől az amatőr fényképezők egyre többször részesei voltak az esküvői szertartásnak és a forgatagnak, melynek egyes elemeit is több-kevesebb sikerrel, de sajátos formában megpróbálták megragadni. Ezeket a „felszabadultabb”, kevéssé kötött, olykor sikertelen, de hibáikkal mára nagyra értékelt vonulatot is érdemes lesz egyszer majd bemutatni.

Fontosak ezek a képek, mert az emberi portrék azon részét alkotják, amely a fiatalokat a virágkorukban, legszebb ruhájukban ábrázolják, az elvárt szabályoknak megfelelően, hivatásos mesterek által kerültek megörökítésre. Sok maradt ránk, melyek többnyire vidéki múzeumokban, helytörténeti gyűjteményekben, vagy gyűjtőknél landoltak mint fölös példányok. Digitalizált állapotukban lassan beépülnek a történelem forrásai, jelentős dokumentumai közé. A képek demonstrálják, hogy a közembernek, aki alkalmazkodott a korához, volt annyi pénze, hogy képes legyen megfizetni egy új, „modern” szolgáltatást. Az esküvői és násznép fényképek készítését először a városokban, majd falun is beépítették az esküvő rítusának eléggé megterhelt ünnepi aktusainak sorába. Létrejött egy újfajta kényszer, mely azt mondta ki, hogy a megörökítés mágia, mely örökkön fiatalon tart, miközben megpecsételi az összetartozást. A fényképezkedés ezért megkerülhetetlen aktussá vált, vagy a mester műtermébe kellett elmenni, vagy módosabb polgárok esetében a fényképészt ki kellett hívni a házhoz. Az elkészített képek által megragadhatták az időt, a fiatalságot, a reményt, a boldogságot. Ezeknek a képeknek az elsődleges célja az érzelmek megőrzése, hiszen a fiatalság és az emberi szépség felidézői, (szerencsénkre) függetlenül attól, hogy a későbbiekben a modellek élete hogyan alakult.

Lábjegyzet:
1 Köszönöm Borda Márton Áron segítségét.
2 250 körüli a digitálisan összegyűjtött, de más tulajdonát képező ilyen típusú archivált kép.
3 Nem tudom megítélni, hogy ez sok vagy kevés.
4 A katolikus egyház hét szentsége: keresztség, bérmálás, úrvacsora, bűnbocsánat, betegek kenete, házasság és egyházi rend.
5 Olaj, vászon 82x120 cm, Musée des Beaux-Arts, Lyon, H 715, Szűcs György (szerk): München magyarul, MNG Budapest, 2009, 133. (Reprodukció MNG.)
6 Nagyon köszönöm Grégász Miklós ajándékát.