Ébli Gábor: Időmentés
Válogatás Krasznai János és Zsigmond Gábor gyűjteményéből
Négy éve nyílt meg a Főfotó. Analóg képek kiállítótere, fotós szakbolt, polgári kulisszába helyezett kávézó – és fokozatosan bővülő gyűjtemény.
A pandémia előestéjén, 2019 decemberében nyílt meg a Palotanegyed és a Kálvin tér találkozásánál a Főfotó. Az egykori nagypolgári lakás a rendszerváltást követően az egyik ellenzéki párt nyolcadik kerületi irodája volt, míg most többfunkciós kult(urális) tér. A vállalkozás alapítói, Krasznai János és Zsigmond Gábor óvodás koruk óta barátok. Általános iskolába, majd a katonaság elől alternatívát keresve, a Práter utcai fotósiskolába is együtt jártak. Azóta a reklámfotótól a dokumentarista filmezésig számos területen szereztek nevet maguknak közös munkákkal és külön-külön is.i
A Főfotót kezdettől fogva több lábon álló, a nonprofit és a forprofit elemeket kombináló ügyként indították. Fotós szakboltot működtetnek az egyik sarokban, a közös térben és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárra néző teraszon kávézót rendeztek be, míg a legnagyobb alapterületű rész egy atmoszferikus hatásra törő, sötétre festett kiállítótér, amely egyúttal szakmai rendezvények befogadóhelye is, illetve egy-egy időszaki kiállítás között a galéria gyűjteményéből látható válogatás a falakon.ii
Valójában a Főfotó sok más szempontból is a gyűjtésről, a leletmentésről szól. Ezt mutatja maga a név is. Krasznai János édesanyja fotós volt, laboránsként dolgozott az egykori Főfotónál, és gyakran bevitte kisfiát a laborba. A mai névválasztás azonban nem merő nosztalgiát takar. A vegyszerek szaga és a bezártság érzése nem jó gyerekkori emlékeket hagyott maga után; sokkal inkább a Fővárosi Fotó Vállalat, a szakmakultúra történelmi értéke alapján választották Krasznaiék most ezt a nevet. Kivárták, míg a név, a megjelenés és a logó kikerült az oltalom alól, és a Versenyhivataltól megvették ezek használati jogát.
Ahogy a Főfotó 1961 és 1993 között készült felvételeinek százötvenezer tételes archívuma is történelmi érték ma Budapest Főváros Levéltára kezelésében, úgy a Főfotó egykori szakmai sztenderdjeit igyekszik a múltból a jelenbe átmenteni Krasznaiék vállalkozása.
A (közel)múlt kreatív revitalizálásának szándékáról árulkodik a hely berendezése is. Az Uránia filmszínház széksora, a Magyar Televízió elnöki tárgyalójának lámpaburái, a Zeneakadémia ruhatári asztala, egy vidéki ékszerüzlet kiszolgálópultja és más relikviák alkotják a berendezést. A terasz korlátja a váci Forte film- és fotópapírgyár egykori logója, amelyet Zsigmond Gáborék maguk szereltek le a gyárépületről. A kiállítótér belsőépítészeti megoldásai egyúttal az egykori bérpalota stílusát is idézik.
Az analóg fotózás melletti kiállás is a hagyomány megbecsülését és kortárs szellemiségű, mai továbbvitelét jelzi. Az okostelefon lencséje és a digitális technikák felől nézve az analóg fotózás még az a korszak volt, amikor fotózni meg kellett tanulni, a kamerát és a nyersanyagot be kellett szerezni, vagyis a fotózás elköteleződést, időbeli és anyagi ráfordítást igényelt. A filmkockák korlátozottsága miatt érdemes volt a felvételt előre megkomponálni, amint az előhívás is döntéseket, utánajárást igényelt. A fotózás kikényszerítette a maga idejét és a figyelmet a fotósból, még amatőr szinten is. Önmagában haszontalan lenne ma ebbe a múltba révedni, hiszen a digitális fotózásnak is megvan a maga kultúrája, ráadásul sokkal szélesebb hozzáféréssel, ezért a Főfotó attitűdjét az jellemzi, hogy a történeti és a jelenbeli fotóművészettel úgy foglalkoznak, mint egyfajta vizuális régészek, akik a múlt fellelhető értékeinek igyekeznek értelmet adni a mában.
Egyfajta jelentörténészek ők – így, egybeírva a szót –, akik a történelemben azt keresik, aminek ma is aktualitása van, illetve a jelenből azt emelik ki, aminek várhatóan történeti súlya lesz. Két igazi értelmiségi, diploma nélkül. És az értelmiségi céljaik, szerepvállalásuk eszköze a fotó.
Másként fogalmazva, két olyan fotós, aki először gondolkodik, és csak utána exponál. Természetesen minden jó fotós így tesz, ilyen szellemi alkotóként tevékenykedik, csupán esetükben ez nagyon hangsúlyos. Hűen szemlélteti ezt a legismertebb közös projektjük, a Magyarok portrésorozat, amely maga is egy gyűjtemény.iii Portréalanyaikat tudatosan választották ki. A két időpillanatban, 1994-ben és húsz évvel később, 2014-ben jelenkutatóként, vizuális társadalomtudósként hoztak döntést arról, hogy kiket emelnek be abba az időkapszulába, abba a panteonba, amely egy-egy könyv formájában a jövőnek átmenti a számukra akkor üzenettel bíró egyéniségek gyűjteményét. Nemcsak híres emberekről volt szó, hanem csupán lokális ismertségű, de ugyanolyan karakteres, példaértékű, valami egyénit megvalósítani képes személyiségekről.
A róluk készült fotók szuverén műalkotások, nem dokumentumfotók. Krasznaiék hozzáállása nem a semleges, tárgyilagos hangú fotósé, aki csak „megörökíti” a látottakat, hanem a rendezőé, aki ezeken a vállaltan, nyilvánvalóan beállított felvételeken önállóan értelmezi a célszemélyt, a saját véleményét fejezi ki róla képi eszközökkel. A két album egy-egy gyűjtemény: egyrészt markáns egyének gyűjteménye a magyar társadalom adott időpillanatában, másrészt két művész interpretációi, (fotó)művészeti alkotásai erről a társadalomról.
Két művész. Két fotós. Két rendező. Két közéleti küldetésű, aktivista történész. És a portréalanyok gyakorlatilag színészek, akik a Krasznaiék által hozott kellékek között vállalják, „eljátsszák” önmaguknak azt a változatát, amelyet a rendezőpáros sugall.
A két kötet mintha múzeumi enteriőröket mutatna be egymás után. A múzeumi szakember gyűjti az adott korszakra legjellemzőbb tételeket – jelen esetben személyiségeket –, majd utána kiállítja azokat egy új rendezési kontextusban, amely változó arányban hű marad az adott jelenséghez, illetve tükrözi a kurátor saját, mai szempontjait.
Maga a Főfotó is múzeum a szó nemes értelmében. Egykor rangos intézmények pusztulásra ítélt, patinás berendezési elemeiből áll össze az eklektikus, és éppen ezért hiteles tér. A white cube modellel ellentétben, a feketére festett és megannyi tárggyal „terhelt” kiállítótér a múzeumi mellett a színházi asszociációt is előhívja, ahol az előadás – a kiállítás vagy a szakmai rendezvény – a kellékekkel berendezett színpadon fog életre kelni.
A kiállított fotók az előadás szereplői, akik ezek között a kulisszák között tárják fel mondanivalójukat. S hogy miről szól a darab? Bár mindig másról, mégis ugyanarról. Témája az idő. Nem időutazás, nem vágyódás egy idealizált múltba, hanem a múlt hatása a jelenre, a fotókon elkapott egykori pillanat újratöltése mai érvénnyel. Ahogy a jó színház is mindig mitologikus, mert archaikus és éppen ezért örökérvényű, a mai közönségnek is zsigeri szinten releváns kérdéseket állít színpadra. És ahogy a jó múzeum sem a gyűjteményi tételek temetője, hanem azokat minden egyes kiállítási alkalommal új meg új jelentéssel ruházza fel.
Legkevésbé sem szeretném a Főfotót reklámszerűen, valamilyen különleges aurában feltüntetni. Ez egy vállalkozás. Is. Ahogy szó volt róla, nonprofit és forprofit komponensek elegye. Krasznaiék pontosan tisztában vannak vele, mekkora igénye van a kultúra- és kávéfogyasztó embereknek, szakmának és széles közönségnek, a közelben naponta járó egyetemistáknak és alkalmi turistáknak egyaránt egy ilyen helyre. A fotó műfaja által per se kínált idő-reflexióra, a közéleti érdeklődésű jelenkutatói, történészi megközelítésekre, színházi mágiára, a múzeumi misszióra. És ennek az üzleti vállalkozás cum értelmiségi szívügynek a központi magja, a működtető eleme a gyűjtés. A mások számára értékét vesztett dolgok újjáélesztése előbb a megmentés, majd az új jelentéskörbe helyezés révén.
Mindennél élesebben mutatja ezt Krasznaiék legújabb könyve, a 2022-ben az NKA támogatásával megjelent, Mielőtt eltűnünk. Válogatás a Kézai Simon Program archívumából című, nagyalakú album. A program analóg családi fotóalbumok tulajdonosainak kínál lehetőséget arra, hogy száz kiválasztott felvételük digitalizálásra kerülhessen, így szélesebben és a jövőben is elérhető, sőt akár szoftveres támogatással kereshető és mások feltöltött albumaival kapcsolatba hozható legyen. A könyv ebből közöl bőséges válogatást, elrontott, hétköznapi és éppen ezért bájos felvételeket, valamint jól eltalált kompozíciókat is.
Mi a Krasznai által írt Előszó első mondata? „Több, mint negyven éve gyűjtögetek.” Leírja, hogy mit, és mit nem. Kardos Sándor operatőrrel a ma már hatalmas Hórusz Archívum anyagát, Kurutz Márton filmtörténésszel a nemzetközi szinten is tekintélyes méretű szupernyolcas kollekciójukat, és megannyi cipősdoboz lett tele a mások által már nem megőrzésre ítélt családi fotóikkal. Ennek a szenvedélynek, egyúttal a privátfotók között rendre felbukkanó kvalitásos, értékesíthető felvételek révén a műtárgypiacon is hasznosítható vállalkozásnak a kicsúcsosodása a Kézai Program – lám, megint egy történetíró –, amely gyűjtemények gyűjteménye, analóg családi fotógyűjtemények csupán digitálisan létező, virtuális válogatása, gyűjteménye.
A Főfotó ideális helyszín, ihletett háttér a Kézai Program működtetéséhez. Olyan belvárosi, szakmailag is hitelesített, múzeumi asszociációjú, egyszersmind érzelmileg töltött, színpadi tér, amely egy ilyen program megannyi partnere és érintettje számára vonzó, és egyszerre igazolja a szakmai küldetést és a gyakorlatias vállalkozást.
Megmentett kellékek, időszaki kiállítások, digitalizált archívumok és portréfotókból készült könyvek mellett itt gyarapszik a Főfotó legkisebb gyermeke, a saját fotó(művészeti) gyűjteménye is. Sokféle szempontnak kell megfelelni, hogy egy felvétel bekerüljön a gyűjteménybe. Tükrözze a szerző- és vállalkozópáros közös identitását, hiszen a hely tovább élésének záloga, hogy az idén pontosan ötven éves barátságuk rendre új és új tartalommal töltődjön meg, amint a gyűjtők és a vásárlók szemében is potens aktorként jelenítse meg a galériát a többi műtárgypiaci szereplő versenyében.
Ezért szerepel több kompozícióval is a gyűjteményben a 2016-ban a MOME-n diplomázott Varga Matti, akire Zsigmond Gáborék egy online felületen találtak rá, majd sikerrel – számos eladással és egy díjazott standdal – vitték ki 2020-ban az Art Market Budapestre.iv Művei értékesíthetők és tükrözik Krasznaiék gondolkodásmódját. Az idegen, akit ismerek című sorozata egy olyan lakásban készült, amelynek befotózására egy ismerőse kérte fel, a nagyszülei halála után. A parketta, a tapéta, az enteriőr elárulja, hogy olyan miliőben járunk, amelyik Budapest európai, polgári hagyományához kötődik. A nagyszülők halálukig őrizték, megélték ezt az örökséget; és a fotózáskor minden így volt még berendezve. Ebbe, a nagyszülők elmúlása miatt hirtelen már múzeummá vált, és a lakás értékesítése előtt még, átmenetileg művészeti kulisszaként is használható térbe álmodott bele a fotós lírai helyzeteket. Egyszerre érezhető a gazdátlanná vált lakás fennköltsége, a felszámolás előtti, utolsó önfeltárulkozása és ennek a múltnak a lezártsága, folytathatatlansága, hiszen a felvételeken a befogadó tekintete a falakba, lezárt kompozíciós térsíkokba ütközik. Az egyik leglíraibb kompozíción is egy zárt sarkot látunk, ahol a hajdani fényében csillogó parketta és az organikus mintázatú, előkelő tapéta egy háromszögteret alkot, és ebbe helyezett el a fotós egy kis installációt, földkupacban virágok törékeny csoportját. Sarjad-e új élet ebből a méltóságteljes múltból, vagy ezek már az utókor virágai egy letűnt világ sírhantján?
A múlt mai hitelét kutatja Lugosi Lugo László fotója is. A 2021-ben elhunyt művész gyűjteményéből és saját műveinek hagyatékából nemrég rendeztek árverést, itt vették meg Krasznaiék Lugo 1994-ben egy „antik” esernyőszaküzletről készült felvételét.v Az enteriőr a patinás, polgári értékek közé vezet vissza. Vajon a felvétel tényleg pontosan 18 órakor készült, ahogy az óra mutatja, vagy megállt már az idő a boltban? Kinyitott, mai esernyő pihen a pult mellett, talán valóban esik odakint az eső, és jönnek-mennek még itt eladók és vevők. De akkor hol vannak az emberi szereplők a képről? És miért csak az egyik falon láthatók sétapálcák és ernyők a vitrinben, és miért üres a másik oldal? A tükörben napfény csillámlik, de a „Szabott árak” felirat már egy múlt jeligéje.
Nehogy depressziós nosztalgiázásnak hasson mindez, társítsuk ide a gyűjteményből Bukta Imre felvételét. Az újra szülőfalujában, Mezőszemerén élő és alkotó művész visszatérően foglalkozik a falusi kultúra elmúlásával. A 2006-ban készült, digitális fotón a régi, tornácos ház melletti szérűn tehén árválkodik. Pontosabban egy tehén szobra egy emelvényen, amelyet körbeállnak a családtagok. A tócsákban tükröződnek a ház kopottas cserepei, a magas fűben rozsdás hordó árválkodik, míg a nekünk hátat fordító tehénszobor egy életforma mementójaként magasodik mindenki fölé. A kompozíció hangulata mégsem rezignált, hiszen Bukta az irónia eszközével él, történeti néprajz helyett kortárs művészetet hoz létre ebből a helyzetből.
A melankólia helyett a kritikus fricskázás, a groteszk humor művészeti nyelvét Bukta Imre részben pályájának szentendrei kötődésű időszaka alatt sajátította el. Az A. E. Bizottság alternatív közege – a történetesen Leányfalun élő – Krasznaiék számára is meghatározó referencia, és ezt az underground zenei, képzőművészeti világot két fotó is képviseli a kollekcióban. Hegedűs György fotós pályája kezdettől (1968) fogva szorosan kötődik a könnyűzenei szcénához. A Bizottság együttesről a Vajda Lajos Stúdió pincéjében 1981-ben készült, és a gyűjteményben méterszer másfél méteres, festményméretű nagyításban látható fotója hűen tükrözi a keleteurópai ellenkultúrát. A hivatalosan öltözött, merev pózban ülő, egy bizottságot idéző, holott egész tevékenységükkel az aparatcsikokat kikezdő csapat egyúttal művészetelméleti játékot is űz. Az asztalon előttük lábos áll, míg fejük felett egy lábosról készült festmény, ef Zámbó István műve függ. Mi is itt a művészet? A Bizottság együttes zenéje, a zenekar tagjaiból beállított, azaz itt éppen beültetett színpadkép, az installáció a lábossal és a René Magritte tautológiáira utaló festménnyel, illetve a mindezt sűrítő fotó?
Nem kevésbé abszurd-humoros a bandáról négy évvel később készült felvétel. Flesch Bálint fotója a feloszlás évében örökíti meg a csapatot, egy kopottas és szinte üres élelmiszerüzlet kiszolgálópultja körüli beállításban. A sorozat a hollandiai turné lemezborítójához (Amor Guru, 1986) készült. A Bizottság tagjai mindkét felvételen azzal az elszántsággal néznek a kamerába, ami miatt olyan sokak számára váltak kultikus figurákká.
A zenei szféra és a képzőművészet találkozásánál helyezhetők el Vető Jánosnak a gyűjteményben található felvételei is. A Beatrice-ről készült fotó a nézőponttal játszik. A kissé felülről, egyfajta pódiumról készült kép a négy zenészt egy asztalon állva ragadja meg az egyébként kiürített, csak a csillárok fényárjában úszó előadótérben. Vető másik felvétele lírai portré Cseh Tamásról, az Antoine és Désiré sorozatból. Az 1978-ban megjelent nagylemezhez a dalszövegeket Bereményi Géza filmrendező írta, a két bohócról szóló laza történeti szál áttételes, személyes vallomás arról, ahogyan ketten megélték és túlélték a korszakot.
A filmes közeghez való kötődést is megtestesíti több fotó a gyűjteményben. Markovits Ferenc készített megható portrét Makk Károlynak a Déry Tibor prózája alapján készült, Szerelem című filmjének forgatása közben a börtönből szabaduló egyik főszereplőt alakító Darvas Ivánról és hű társáról, akit Törőcsik Mari játszik. Mindkét beállítás pontosan úgy egyensúlyoz remény és kilátástalanság között, ahogyan azt a történet és a film is teszi. Az idén elhunyt, legendás operatőr, Medvigy Gábor hagyatékából a Főfotó kiállítást rendezett, és a gyűjteménybe emelték egyik hangulatfotóját, amelyet Medvigy maga nagyított, vállalva a kompozíció nem professzionális, a pillanat múlékonyságát éppen ezért hitelesen visszaadó jellegét.
Annál lendületesebb Jávor István standfotója Gothár Péter Megáll az idő című filmjének forgatásáról, amely a rohanó fiúcsapatot a fiatalság minden hévével, hitével kapja el. S talán nem véletlenül fókuszál a kép a nyakban lógó, a futás közben kézbefogott, ikonikus kamerára. Hódossy Enikőtől Adam Panczukig a gyűjtemény további magyar és nemzetközi fotósoktól mutat be más tematikájú felvételeket is, közöttük egy olyan munkát a Savka művésznéven dolgozó, ukrán alkotótól, amelyik számos eddig felmerült szempontot sűrít, egyúttal kinyitja a gyűjtemény horizontját. A képen az orosz avantgárd stílusában látunk egy férfit. A test középső harmadára összpontosító felvétel arc híján anonimizálja az alakot, akit mintha térsíkok szabdalnának fel. A plasztikus, szoborszerű test és a geometrikus térkompozíció egymásra hatásából adódik a kép rejtélyessége. Összetéveszthetetlenül a keleteurópai kísérleti művészetből táplálkozó mű, egyúttal általános érvényű reflexió önmagunk és a környezetünk viszonyáról, szabadságról és korlátokról, identitásról és fikcióról.
Lábjegyzet:
1 https://kronika.hu/cikk/minden-tekercs-kulon-vilag/
2 https://epa.hu/03000/03024/00067/pdf/EPA03024_uj_muveszet_2022_02_26-29.pdf
3 Krasznai Korcz János, Zsigmond Gábor: Magyarok ’94, Budapest, 1994; Krasznai Korcz János, Zsigmond Gábor: Magyarok, Budapest, 2014. Az 1994-es album a végül nem megvalósult budapesti Világkiállításra készült. Harmadik portréfotó-gyűjteményes könyvük, a Célfotó a 2000. évi sydney-i olimpiára született meg, kiemelkedő magyar sportolókról.
4 https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/dij_a_legszebbnek_egy_kifejezetten_nem_szep_evben
5 https://bodogaleria.hu/aukciok/lugosi-lugo-laszlo-gyujtemenyenek-es-hagyatekanak-online-arverese/tetel/3409/lugosi-lugo-laszlo-1953--2021-esernyo-1994?lang=hu
