Tóth Olivér: „Az alkotásaimmal a valóság varázsosságára szeretnék rámutatni.”
Beszélgetés Bartha Mátéval
A valóság és a látszat közötti határterület érdekli, és az, hogy mindez, hogyan fordítható át művészetté. A vizualitás a nyelve. A fotó és a film a kifejezőeszköze. Mindkettő mesél neki valamit a világról, amelyben élünk, és ezt igyekszik átadni mások számára is. Bartha Máté arra törekszik, hogy a különböző dolgokat plusz jelentéssel ruházza fel, ezáltal újravarázsosítsa a világot.
2023-ban te nyerted a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat, aminek köszönhetően egy régen dédelgetett projektedet valósíthatod meg. Budapest kerületeit fogod bejárni és fényképeket készíteni egy játékos, kihívást jelentő szabály mentén: témáidat, helyszíneidet kockadobással határozod meg. Egy pillanatra tegyük félre a spontaneitást! Hova utaznánk, ha a kocka életed jelentős állomásaira vetődne?
Budapesten születtem, részben itt is nőttem fel. Az erősen leromlott állapotú szülői ház a Belgrád rakparton volt. Egy Dunára néző lakásban éltünk, amelynek ablakai az Erzsébet hídra néztek, amelyet azóta is szeretek. Talán ezzel függ össze, hogy sokszor álmodtam azt, hogy a folyó kilép a medréből és elönti a várost, amelyet az emeleti szobából nézek végig. Olyasmi kép volt ez, mint a Radiohead Pyramid Song című dalához készült videóklipben, amelyben egy búvár felfedez magának egy víz alatti világot. A második helyszín a Népszínház utca lenne, ahol sokat éltem, amikor a MOME-n tanultam. A barátaimmal laktunk együtt, erős művészközösséget építettünk. Elsősorban színház közeli emberek voltak a társaságunkban, akikkel később is inspiráltuk egymást. Az első fontosabb fotográfiai anyagaim is a nyolcadik kerület világát mutatták be. Az Üllői úton, az Ecseri úti metrómegálló környékén tanultam vezetni. Abban az időben mindig megálltam a metró szellőzőcsöveinél, amelyek úgy néztek ki, mint két rozsdás fémgomba. Az egyikre leültem, a másikon pedig doboltam. Meditáltam. Az ilyen banális, városi helyszínek is fontosak voltak. Talán ez lenne a harmadik helyszín.
Azt írod a Kockavető projekt szinopszisában, hogy a képanyag friss, szerzői látlelet lesz a városról, másfelől kísérleti, performatív projekt, amely az utcai fotó gyökereihez visszanyúlva az új felfedezésének lehetőségét, a vizuális kreativitás fontosságát mutatja fel, egy egyre inkább a digitális térben burjánzó képözön által definiált világban. Mit jelent ez pontosan?
Egy ideje azt érzem, tartozom magamnak és a városnak azzal, hogy egy anyagban meghatározom, mit jelent számomra Budapest. Filozófiai szempontból megközelítve, nagyon fontos a játék aspektusa is. A játék átfonja az életem, a gondolkodásom. Azt hiszem, ha bizonyos dolgokhoz a játék irányából közelítek, könnyebben megbirkózom velük. Jelenleg a MOME Doktori Iskolájában végzett kutatásomban is a játékkal foglalkozom.
Walter Benjamin [német filozófus, irodalomkritikus, esszéista, marxista teoretikus] mondta azt, hogy az unalom az az álommadár, amely a tapasztalat tojását kikölti. Martin Heidegger [német idealista filozófus] szerint az unalom az a pillanat, amelyben az ember rájön, mennyi mindent csinálhat, tehát az unalomban jelenik meg a választás lehetősége, ilyenkor szembesülünk a saját szabadságfokunkkal. A szemlélődés mindig is fontos volt számomra. A sátánian zseniális online platformokat működtető vállalatok, amelyeknek egyfajta önkéntes munkaerőként dolgozunk, hiszen ezeken a platformokon töltjük az életünket, a profitért folyó harcban elveszik tőlünk az időt, amit megfigyeléssel tölthetnénk. Mark Fisher [angol író, politikai és kulturális teoretikus, filozófus] fogalmazta meg, hogy a neoliberális kapitalizmus a saját kritikáját is magába foglalja. Mindezt azért tartom fontosnak hozzátenni, mert a vesszőparipám, hogy mennyire ártalmas számunkra az, hogy figyelemgazdaságban élünk. A projekt – ennek egyfajta antitéziseként – erről is szól.
Gondolj bele! A dobókocka a világ egyik legegyszerűbb eszköze, ami által a következő időszakban olyan helyzetekbe kerülök majd bele, amelyek első látásra teljesen unalmasak és érdektelenek, mégis – betartva az általam felállított játékszabályokat – kénytelen leszek megfigyelni azt, hiszen szükséges lesz kihoznom belőle valami jelentést. Sőt, a kocka által összekötött különböző helyszíneket egységes történetbe kell majd fűznöm.
Teológiai szempontból a játék és a véletlen nagyon szorosan összefügg azzal a kérdéssel is, hogy van-e valamiféle szervezőerő a világban. Van-e a dolgoknak mélyebb jelentése? Magával a véletlennel a kabbalisták foglalkoztak sokat. Szerintük a Tóra szövege tartalmazza a teremtést, de nem megfelelő sorrendben, ezért azok számára, akik képesek olvasni a szöveget, az igazságnak csak egy bizonyos szintje tárul fel. Ugyanígy beszélhetnénk a különböző jóslási technikákról is. Az, hogy nem csak helyszíneket, de útvonalakat is kidobok, aminek van egy grafikai lenyomata, kicsit olyan, mint például csontokból jósolni…
A képzőművészetben elvétve, akkor is inkább negatív kontextusban használjuk a játék, a játszik szót.
Persze, a képzőművészet szereti magát nagyon komolynak mutatni, de a játék a maga módján komoly dolog, ugyanakkor megengedi a határok feszegetését. Nem a végeredményről, hanem a folyamatról szól. A játékosság gyermeki állapot, az inspiráltság legmagasabb foka. Ott van például Erdély Miklós, aki elindította a FAFEJ (Fantáziafejlesztő gyakorlatok), később pedig az INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusát. Tanítványai nem véletlenül nevezték avantgárd játékmesternek.
Milyen a szerencséhez való viszonyod?
A szerencse szubjektív kategória. A szerencse és a szerencsétlenség kicsit olyan, mint a jó és a rossz. Definícióm szerint a szerencse az a véletlen, amit az adott pillanatban hasznunkra tudunk fordítani. Szerencsés az az ember, aki jól képes alkalmazkodni a nem várt dolgokhoz. Azt hiszem, pont annyira vagyok szerencsés vagy szerencsétlen, mint bárki más.
Miért fontosak a díjak, amelyekre pályázol?
Inkább a visszajelzések fontosak, amelyek szerint van értelme annak, amivel foglalkozom, valamint az elismerések által biztosított publicitás mentén lefolytatható párbeszédek. Az is igaz, hogy nehezen teszek rendet a gondolataim között, ezért a díjak egyfajta keretet is adnak a projektjeimnek. Ha van egy pályázat, ami érdekel, tudom, melyik ötletemre kell nagyobb hangsúlyt fektetnem.
Az egyik legfontosabb sorozatom a Kontakt, amelynek anyagát akkor kezdtem el összeállítani, amikor kiírták a Capa Nagydíjat [amelyet Bartha Máté 2018-ban el is nyert, de díjazták a 2019-es Arles-i Fotófesztiválon is, ahol a budapesti TOBE Gallery képviseletében állított ki]. Ennek középpontjában a Honvédsuli Egyesület állt, azzal az elkötelezett céllal, hogy a 10 és 18 év közötti fiatalokat fegyelemre, hazaszeretetre és bajtársiasságra neveljék. A sorozatom a kamaszoknak szóló katonai témájú táborokról tudósít: gyakorlatilag gyerekek oktatnak gyerekeket fegyverek használatára, miközben a szabad ég alatt táboroznak, tüzet gyújtanak és kirándulnak.
A 2021-es Pécsi József ösztöndíjra adtam be az Anima Mundi című sorozatom, amelynek fókuszában az emberi természet állt, amely megfigyelésekből struktúrát alkot. Ahogy a szinopszisban írtam, a célom az volt, hogy városi vizsgálódásokból kiindulva, a dokumentarizmus és megrendezettség mezsgyéjén billegő képekből alkossak rendszert, hozzak létre egyfajta metafizikai értekezést, amiből létrejön egy sorozat és egy könyv, amely látszólag a világ működésének szabályait, de valójában az összefüggések keresésének aktusát vizsgálja.
A kép korszakát éljük, mindenhonnan képek zúdulnak ránk, és nehéz kiemelkedőt csinálni. Neked sikerül?
Nem vagyok az a típusú fotóművész, aki naphosszat arról posztol, milyen kiváló anyagokat készít. Reálisan látom a munkáim. Guy Debord [francia forradalmár, író, filozófus, az 1968-as párizsi diáklázadás egyik legfontosabb figurája] írja A spektákulum társadalma című könyvében, hogy abban a fogyasztói társadalomban, amelyben élünk, a felszín értékesebb, mint a belbecs. Alkotóként ebben a közegben kell létrehoznom valamit, miközben élnek bennem romantikus vízióik is a művészetről. Valójában a művészetet fogyasztó ember szempontjából nem a zsenik, Mozart vagy Da Vinci az érdekes, hanem a „mozartság”, a „da vinciség”. A zsenialitás érzetére vagyunk kíváncsiak, a többit nem vagyunk képesek felfogni. Ezért is merül fel a kérdés, hogy ha egy ember el tudja játszani a nagy művészt azért, hogy nagyobb profitra tegyen szert, miért ne tenné meg. Egyszerűbb, mint folyamatosan csiszolni az alkotói folyamatain. Nálam máshol van a kutya elásva. Nem elmélkedem azon, hogy az, amit fotósként csinálok, művészet-e vagy sem, valóság-e vagy látszat. Az érdekel, élvezem-e annyira, hogy folytassam az alkotást. A vizualitás a nyelvem. A fotó és a film a kifejezőeszközöm. Mindkettő mesél nekem valamit a világról, amelyben élünk, és ezt igyekszem átadni másoknak is.
Horváth M. Judit mondta nekem egyszer, hogy szerinte a fotográfia néma párbeszéd, a képek is beszélnek egymással.
A Kontakt révén több alkalommal is fültanúja voltam annak, ahogy a látogatók összevitatkoztak azon, hogy vajon van-e szükség katonai nevelésre, hadseregre vagy nincs. Örültem neki, ez volt a célom. Az Anima Mundi esetében, ha valaki hosszabb időt szán az anyagra, láthatja, hogy a képek kommunikálnak egymással, úgy definiálják a valóságot, ahogy például egy enciklopédia tenné. Szerettem volna bevonni a nézőket is, rávenni őket arra, hogy aktívan vegyenek részt a világ definiálásában, hogy vegyék észre a nyelvtani struktúrákat a jelekben.
Hogyan szűrődött be az életedbe a művészet?
A nagyszüleim és a szüleim építészek voltak. Sokat rajzoltam gyerekkoromban. Magától értetődő volt, hogy építésznek kezdek el tanulni a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az élet furcsasága, hogy végül én és az öcsém is más hivatást választottunk magunknak. A fotográfia hobbinak indult. Jó bulinak tűnt. Emlékszem, ahogy kezdetben a barátaimtól kölcsönkért fényképezőgépekkel jártam az utcákat. Azután az egyik születésnapomra kértem egy saját masinát, amit megkaptam. Először az internetre kezdtem el feltölteni a képeimet, a BME alatt pedig már jártam a MOME előkészítőjére, ahova később fel is vettek.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a diplomamunkád Indiában készítetted. Mit találtál az országban liberális budapesti értelmiségi családból érkező alkotóként?
Az egyetemen osztálytársam volt Klima Gábor, akivel mindketten szerettük az indiai kultúrát, a zenét és a filozófiát is. Egyszerűen csak adta magát az ötlet, hogy elutazzunk, és ott készítsem el a diploma-sorozatom. Azóta sem éreztem magam annyira szabadnak, mint Indiában. Gondolj bele, ez még az okostelefonok előtti időszakban történt! Ma már nehéz elképzelni, hogy rendeltem magamnak egy sört a tengerparton, és ezt az élményt nem tudtam, de nem is volt szükséges megosztani, csak megélni.
Elsősorban az érdekelt, milyen hatással van a globalizáció egy ősi civilizációra. Hogyan érhető tetten, amikor az óriási gazdasági fellendülés következtében a hagyomány összeolvad a nyugati világ új életmódjával? A jelenséget abból a szempontból is érdekesnek találtam, hogy az életem nagy részét Kelet-Európában töltöttem, ahol már egyre kevésbé tudunk különbséget tenni a hagyományos és az elfogadott kultúránk között. 2010 és 2011 telén kétszer két és fél hónapot töltöttem Indiában. Középformátummal fényképeztem. Igyekeztem spontán képeket készíteni az indiai utcákról. Ma már azt hiszem, nem voltam elég magabiztos. Mostani fejemmel nem foglalkoztatnának azok a kérdések, hogy ki és miért készített már hasonló sorozatot, és azt a szintet képes leszek-e megütni. Probléma volt az is, hogy nagyon el szerettem volna magyarázni a nézőknek, mit látunk a képeken, pedig elég lett volna csak fényképeznem. Az anyag a Liminalitás címet kapta. A MOME-n tizenkét kockát mutattam meg belőle, de később az anyagból készült egy izgalmasabb interpretáció is. Az azóta megszűnt Demo Galéria munkatársa, Pfisztner Gábor javasolta, hogy ne válogassak a képek között, hanem borítsuk be a galéria összes falfelületét velük. Egyfajta játékra hívtuk a látogatókat, akik szabadon eldönthették, mi a fontos számukra a sorozatból. Emlékszem, az öcsémmel készítettünk hanginstallációt is. A későbbi munkáimra jellemző hálórendszer és a filmszerű vizualitás is ezen a kiállításon jelent meg először.
2019-ben végeztél az Színház- és Filmművészeti Egyetemen, dokumentumfilm szakon. A Kontakt egyik portréalanya volt a diplomamunkád főszereplője. Mi fogott meg a történetében?
A Szél viszi egy nagyon rossz körülmények között felnövő lányról szól, aki a Kontakt sorozatban bemutatott Honvédsuliba járt. Azt az időszakot öleli fel, amikor Vivien 18 éves lesz, mentesül a gyámság kényszere alól és eldönti, hogy rendbe teszi az életét.
Az alkalmazott munkáim révén sok hozzá hasonló hátrányos helyzetű emberrel találkoztam. Rendszeresen dolgoztam például a romák integrációjával foglalkozó Autonómia Alapítvánnyal vagy a Miskolci Autista Alapítvánnyal. Amikor kijöttem a MOME-ról, azt éreztem, az a fontos, hogy olyan ügyek mellé álljak, amelyek kicsit jobbá teszik az emberek életét. Nem vagyok nagy aktivista, nem ez teszi ki az életem, mégis tudtam kapcsolódni Vivienhez. Nekem sem volt egyszerű gyerekkorom. A szüleim mindketten meghaltak, amikor az öcsémmel kisgyerekek voltunk. Ráadásul két egymást követő évben. Budapesten születtem, de ezután a nagyszüleimmel éltem Pécsen, azután tértem vissza a fővárosba, hogy nagykorú lettem.
Mi foglalkoztat a rendezésben?
Egy dokumentumfilm közvetlenebbül szól egy történetről, mint a fotó. Kevés szerzői filmet készítek, de azok többségében konkrét emberekről, helyzetekről szólnak. A fotós projektjeimet pedig megtartottam a filozofikus témáknak.
Mind a fotó, mind a film, ha nem is örökérvényűt, de maradandót hoz létre. Milyen a múlandósághoz való viszonyod?
Robert Burton A melankólia anatómiája című könyve fontos inspirációs forrásom. Ebben a szépséget és a múlandóságot egyszerre megjelenítő melankólián keresztül vizsgálja a legkülönbözőbb emberi érzéseket. Valójában az egész világunkat írja le. Azt hiszem, az én képeimben is ott van a szépség, de közben megjelenik valamiféle entrópia is.
Alapvetően szorongó ember vagy. Mit vesz el, mit ad hozzá ez az alkotói folyamataidhoz?
Van egy sajátos hozzáállásom a világhoz, amely persze érdekes, izgalmas, vicces, tanulságos, de a legnagyobb jóindulattal is csak egy abszurd képződményként tudom elfogadni. Azt hiszem, nem vagyok egyedül a véleményemmel. Az érzékenységem együtt jár azzal, hogy ambivalenciákat veszek észre, külső és belső feszültségeket élek meg. Ismételten Mark Fisherhez nyúlnék vissza, aki azt mondja, hogy a neoliberális kapitalizmus olyan rendszer, amelynek az alapvető érzelme a szorongás. A Kapitalista realizmus című könyvében, amely bestseller lett, részletesen kifejtette az elméletét, majd kiugrott egy ablakon, és meghalt…
Mit lehet tanulni a sorozataid révén a világban zajló folyamatokról?
A szemlélődés fontosságát. A felvilágosodás óta harcolunk a mítoszaink, a spiritualitásunk ellen, ezáltal varázstalanítottuk a környezetünket. Arra törekszem, hogy a különböző dolgokat plusz jelentéssel ruházzam fel, ezáltal újravarázsosítsam a világot. Az alkotásaimmal a valóság varázsosságára szeretnék rámutatni.
