Ébli Gábor: Photo, identité, photo identité
Fotóritkaságok Szarvasy Mihály New York-i gyűjteményében
Egy tervezett, magángyűjtői szervezésű, modern magyar művészeti múzeum pillérévé válhat Szarvasy Mihály kollekciója, benne számos külföldön híressé vált magyar fotós felvételeivel.
Hat évtizeddel ezelőtt, a családjával került az Egyesült Államokba az akkor tizenéves Szarvasy Mihály. Előbb politológiát tanult a Columbia Egyetemen, majd a gyerekkorától meglévő gyűjtői szenvedélyét követve, a Madison Avenue egyik galériájában kezdett dolgozni. Innen önállósította magát, s azóta olyan művészeti szakértőként tevékenykedik, aki kereskedés mellett tanácsot ad más gyűjtőknek, újabb és újabb kollekciókat hoz létre, amelyeket végül tehetősebb új tulajdonosok vagy gyakran intézmények vásárolnak meg, és mindeközben saját érdeklődése mentén önmagának is gyűjt.
A régiségek széles köre foglalkoztatta, így gyűjtött talizmánokat, reneszánsz érméket vagy éppen antik dugóhúzókat. Tartós az elkötelezettsége a hungarica iránt, saját kollekciója fókuszában is a modern magyar művészet áll. Három alkotóra, Rippl-Rónai Józsefre, Mattis-Teutsch Jánosra és Moholy-Nagy Lászlóra koncentrál mindenekelőtt. Jó kapcsolatban van Moholy-Nagy családjával, a MOME névválasztása kapcsán segítette a névhasználati jog engedélyezését.
A műtárgycsoportokat és művészeket tudományos alapossággal kutatja, kiterjedt könyvtárat birtokol. A gyűjtött tételekhez vagy alkotókhoz minél több dokumentumot is igyekszik beszerezni. Fotók részben ilyen módon, dokumentumként kerülnek tulajdonába – és azután, kompozíciójuk esztétikai minőségét jobban szemügyre véve, szuverén műalkotássá avanzsálnak. A fotók iránti odafigyelés másik oka, hogy értelmiségi, kispénzű gyűjtőként Szarvasy Mihály előszeretettel vesz papír alapú műveket, jellemzően dedikált rajzokat és sokszorosított grafikákat, és sokszor a fotók is ebbe a „works on paper” csoportba kerülnek árverésekről vagy hagyatékok felszámolásakor.
Fotóinak valódi jelentőségére a közelmúltban derült fény: a rendszerváltás óta számos nagy, magyar művészeti vonatkozású, budapesti és külföldi kiállításnak, múzeumi kutatási projektnek volt tevékeny társszervezője és kölcsönzője, amint kitűnő iparművészeti és dizájn gyűjteménye iránt is érdeklődött a budapesti Iparművészeti Múzeum, és ennek a folyamatnak a részeként, illetve egy leendő új múzeum előkészítése jegyében, a többszáz darabból álló, modern magyar kollekciójáról most készül teljességre törő lista. Ebben tűnt fel a fotók szerepe, amelyek külön-külön többször is szerepeltek már tárlatokon és katalógusokban, és a mostani cikk nyomán talán önállóan is kiállításra kerülnek majd.
Fotó-gyűjteményében három fő típus azonosítható: portrék vagy önarcképek a művészekről, műtermi vagy kiállítási enteriőrképek, valamint festményekről készült felvételek a fotók hátoldalán a festő jegyzeteivel, amelyek főleg a lappangó festmények esetén fontos kutatási információt szolgáltatnak. A gyűjteményben a legelső fotós tétel három Munkácsy Mihályról készült, kabinetméretű felvétel volt, az egyiket Nadar készítette, aki a 19. század közepén a neves kortársairól készített fotóit Pantheon címen forgalmazta. Mivel Munkácsy nem tartozott Szarvasy Mihály gyűjtésének fő irányához, később a Nadar-felvétel tőle Salgó Miklós volt budapesti amerikai nagykövet kollekciójába került, míg a két másik Munkácsy-portré az ismert amerikai-magyar Munkácsy-gyűjtő, Pákh Imre gyűjteményében talált helyet.
Szarvasy Mihály fotóanyagában ma a legnagyobb csoportot a művészekről készült portréfotók és műteremképek alkotják. Természetes, hogy a huszadik század első felének magyar művészete iránt érdeklődő gyűjtő a számára fontos alkotókról portréfotókat is igyekszek megszerezni, hiszen ebben a korszakban már jó minőségű felvételek készültek, egyúttal a fotózás még elég ritka volt ahhoz, hogy az analóg, vintage nagyítások szakmailag kuriózumnak, anyagilag pedig értéknek számítanak.
A fiatal Rippl-Rónairól az ismert kaposvári fényképész, Langsfeld Mór készített egy olyan felvételt, amelyen Rippl az érettségi körüli életkorában Langsfeld Muki – ahogy a több évtizeden át a városban fotóműtermet működtető Langsfeldet kedélyesen hívták – Korona utcai műtermében egy korláthoz támaszkodik és egyenesen a kamerába néz, míg barátja mellette egy széken foglal helyet és a kamerát kerülve, de öntudatosan a „jövőbe” néz. A fotó hátán lévő feliratból tudjuk a barát, Bernáth Elek személyét is: „Papa és Rippl-Rónay [sic] József” áll feszes, férfias betűkkel a bizonyára Bernáth fia által rögzített azonosítás a vizitkártya méretű fotó hátoldalán.
Már befutott művész Rippl-Rónai, amikor egy másik felvétel készül róla, immáron „B. O. Bpest” műtermében, arcának felét árnyékba rejtve. A képeslap méretű felvételt Rippl-Rónai tollal szignálta. A húszas években Zacharias Sándor is több felvételt készített a művészről, ezek egyike is megtalálható a gyűjteményben – Rippl-Rónai közel negyven saját munkája, ezek között minden rézkarca és litográfiája, a Nabis-korszakához köthető több olajképe, sőt egy általa tervezett Zsolnay kerámiatál mellett.
Mattis-Teutsch Jánostól ötven grafika és további akvarellek és festmények szerepelnek a kollekcióban, és több portréfotó is tartozik hozzájuk. 1904-ben ismeretlen fotós örökítette meg a művészt, míg 1921-ben az a Gabriele Greiner neves brassói fotóművész készített róla felvételt, aki már a tízes években is tanácsokkal, művészeti kapcsolatokkal segítette a művész pályáját. A fotókból gyakran levelezőlap készült; az 1921-es felvétel hátoldalán az „Ostern 1921 Hans” autográf felirat szolgáltatja a dokumentációt. Más magyar művészekről is tanulságos fotók vannak a kollekcióban, például Szőnyi Istvánról nemcsak műtermi portré, hanem a temetéséről készült felvétel is; az idős, rezignáltan cigarettázó Kassák Lajosról a festőpalettájával együtt, igazán művészi komponáltságú, konstruktivista szemléletű, egészalakos portré; vagy éppen az elmélyülten, együtt dolgozó fiatal Kodály Zoltánról és Bartók Béláról készült, napsütötte enteriőrkép, de térjünk át egy második csoportra, az önarcképekre.
A legkülönlegesebb Bortnyik Sándoré, aki az atlétában önmagáról készített felvételt kombinálta úgy kettős exponálás révén egy tejesüveg képével, hogy a térdét átkulcsoló alak az üvegben ülve jelenik meg. Az 1924 körülre datált felvétel szoros rokona a Bauhaus-hoz közelálló más művészek – legismertebben Oskar Schlemmer – az üveg motívumát felhasználó egészalakos portréinak vagy önarcképfotóinak, amint az a Bauhaus-Archiv 1990-ben rendezett Glasstanzcímű kiállítása óta tudható. Bortnyik fotóján az üveg elnyújtott formája „kép a képben” helyzetet hoz létre. A kuporgó művész merészen ránk néz a fiktív bezártságból, mint élő szobor a posztamensen, a sötét textíliával letakart hokedlin. A fotónak informatív az eredete is: amikor Bortnyik Sándor művészi hagyatékának jelentős részét műkereskedők külföldre juttatták, a müncheni Schneider-Henn aukciósház rendezett belőle árverést, és ott vásárolta meg a fotót Szarvasy Mihály.
Áttételesen önarcképnek tekinthető Tihanyi Lajos párizsi igazolványfotója is. A polgári ruhába, nyakkendős ingbe és zárt kabátba öltözött, ám kissé ziláltan megfésült festőművész talányos arckifejezését magyarázhatja, hogy közismerten nehezen kommunikált embertársaival és a külvilággal. Vajon jólöltözöttségével rejteni kívánta ezt, vagy a hivatalos fotóból is tudatosan „kikacsint”, vállalva önmagát? A kérdés talán fel sem merülne, ha az igazolványképnek nem lenne egy Photo identité feliratú, zsírpapírból készült kis tokja. Ezen átlósan, piros nyomtatott betűkkel külön is szerepel a PHOTO felirat. S hová esik az első O betű? Tihanyi arcára, úgy, hogy bal szeme hajszálra pontosan az O betűbe van fogva. Miközben technikailag aligha lehetett szándékos az igazolványkép ilyen elkészítése, mégis hitelesnek tűnik ezt amolyan dadaista műalkotásnak tekinteni.
A gyűjteményben szerepel Brassai (Halász Gyula) híres, sokfelé publikált párizsi profilfotója is Tihanyiról. Az elmélyülten figyelő festő vélhetően éppen dolgozik, amikor a felvétel készült, szuggesztív arckifejezése jól mutatja kissé önmagába zárkózó, de hatalmas lelkierővel rendelkező személyiségét.
Az 1912-ben Budapesten született Preisz Ervin már fiatalon fotósnak képezte ki önmagát, és 1937-ben éppen rokona, Tihanyi segítségében bízva költözött ki Párizsba, ahol a festő be is vezette őt a művészeti körökbe. Az Ervin Marton néven nemzetközi ismertséget szerző fotós 1968-ban hunyt el. Özvegye ezt követően költözött Kaliforniába, s Szarvasy Mihály tőle vásárolta meg Marton számos, párizsi magyar alkotókat megörökítő fotóját. Több felvételen Csáky Józsefet láthatjuk a műtermében, a szobrai között. Schöffer Miklóst egy szabadtéri mobilszobra mögött fotózta le Marton. Pór Bertalan arcáról az önfegyelem és a szigor, a műveit is jellemző, szikár vonások világa tükröződik. Czóbel Béla éppen a Vavin metróállomásnál mesél valamit Szenes Árpádnak és Hajdú Istvánnak, amit a két művésztárs feszülten figyel.
A legkülönlegesebb fotó Marton esetében is egy önarckép. A fotóst egy tükörben látjuk, amint éppen a kamerát igazítja. A tükör körül és a falon sokatmondó tárgyak sora: Tihanyinak egy profilban, Brassai által készített fotója és az előbb említett igazolványképhez megszólalásig hasonló, kisméretű, hivatalos arcképe, illetve Chaplintől egy táncoló délkelet-ázsiai alakig megannyi fotó, rajz, sőt egy Mária a kisdeddel szobor is. Az önarckép így nemcsak Martonról, hanem a műterméről is tanúskodik.
Míg az eddigi példákban inkább a fotón szereplő művész, mintsem maga a fotós volt gyűjtői szempontból meghatározó, Martin Munkacsi fotói esetében ő a kulcs. Az 1896-ban Kolozsvárott született fotóművész 1934-től haláláig, 1963-ig az Egyesült Államokban élt. A gyűjteményben két vintage felvétele szerepel egy idehaza kevéssé ismert, de Amerikában szép karriert befutott művészről: Szepesy Zoltán (1898–1974) 1921-ben emigrált az USA-ba. Michiganben a neves Cranbrook Academy of Art festőművész-oktatója lett az intézmény első igazgatója, a világhírű építész Eliel Saarinen alatt, majd őt követően a kizárólag posztgraduális képzést nyújtó művészeti, dizájn és építészeti akadémia második igazgatója lett. Munkácsi a Life magazin megbízásából készített fotóesszét az iskola működéséről, ennek részeként fotózta Szepesyt is műtermében, már kész festménye mellett; a felvételeket Szarvasy Mihály Saarinen leszármazottjaitól vette meg.
A külföldön hírnevet szerzett magyar fotósok közül André Kertészt több témakörben is vintage felvételek képviselik a gyűjteményben. Kertész párizsi korszakában (1925–1936) egy enteriőrképet készített Farkas István a Galérie Portique-ban 1932-ben rendezett kiállításáról, amelyen felismerhetők az egyes festmények és jól kivehető a megtekintésre kihajtott lapú, Correspondances című grafikai mappa is.
Négy évvel később New Yorkba költözött Kertész, itt készült két olyan sorozata, amelyből több vintage felvétel is Szarvasy Mihály tulajdonába került. Mindkettő sorolható a tágan vett művészportrékhoz. Az egyik sorozaton Martha Graham előadóművész és koreográfus táncosai és társulata láthatók. Ezek között két fotón Eric Hawkins is szerepel, aki 1938-ban az együttes első férfitáncos tagja lett, majd 1948 és 1954 között Graham férje volt.
A másik anyag egy kollaboráció eredménye. Nat Herz (1920–1964) amerikai fotós készített két portrét Kertészről, míg Kertész négy felvételt készített Herzről, és a hat képből közös kompozíciót hoztak létre, kifejezetten a képek közötti kölcsönhatás jegyében. Mind a Graham-, mind a Herz-fotók hátán hitelesítő pecsét és rövid, kézírásos kommentár található. Összességében a gyűjtemény fotóművészeti anyaga a már a századfordulón aktív Székely Aladártól a második világháború után is jócskán tevékeny Funk Pálig (művésznevén Angelo) terjed. Középpontjában az emberi alak található. De kevésbé dokumentációs szándékkal, inkább a pszichológiai hűség jegyében. Sőt, a portréfotók közül a legjobbak nem is csupán a portréalany lelkének tükrei, hanem szuverén, a lencsevégre kapott művész alkotásaival egyenrangú kompozíciók.
A fotó dokumentumból önálló művé válik. S ehhez szükséges a modern magyar művészeti gyűjtemény tágabb kontextusa. Más tulajdonosok is felfedezhették volna a független esztétikai értéket ezekben a fotókban, de ez igazán egy ilyen kollekcióban mutatkozik meg, a képzőművészeti alkotások társaságában.
Ezért illik a fotóanyag egy tervezett modern művészeti múzeum koncepciójába. Évekbe telhet még ennek megvalósulása – de Szarvasy Mihálynak van már egy álma a leendő épületről is. Egy múzeummá alakított ipari épületet képzel el. Ez ahhoz hasonló váltás, vagyis a korábbi funkció megújítása lenne, mint amelyen a fotó műfaja megy keresztül ebben a gyűjteményben.
