Csatlós Judit: A magok őrzői

Les Rencontres d'Arles − 2023

Öntudatra ébredés
A fotográfusok az első kamerák megszületése óta kiveszik a részüket a társadalmi és környezeti változások megmutatásából: dokumentálják a városok átalakulását, az eltűnő életmódokat és közösségeket, a természeti és kulturális sokféleség lassú szűkülését, a jólét hiányát, a közeli és távoli „idegenekkel” kapcsolatos előítéleteket és megkülönböztetést. Eközben a családi fényképek és tudományos archívumok öntudatlanul konzerválják a hatalmi egyenlőtlenségeket, melyek sokszor csak évtizedek múlva válnak nyilvánvalóvá. Az idén 54. alkalommal megrendezett Les Rencontres d'Arles [Arles-i találkozások] nagy ívű szándéka, hogy folytatva ezt a hagyományt „megragadja a világ tudatállapotát […], hogy élesebben lássuk és érzékeljük azokat az átalakulásokat, amelyeket átélünk. A tudatosság elkerülhetetlenné vált − legalábbis a klímaváltozás esetében, amely közvetlenül érinti a szokásainkat.”i A környezeti problémák a fesztivál vonatkozásában már szó szerint égetőek, hiszen a cikk írásakor az extrém hőség miatt nem látogatható az egyik kiállítóhelyszín.

A fesztivál által fókuszba helyezett kognitív megközelítés különlegessége és izgalma abban rejlik, hogy a problémák feltárása során a belső világunk és a külső valóság közti kapcsolatot helyezte reflektorfénybe. Tehát a művészi és racionális viszonyulás mellett teret ad a szubjektív, az érzelmi, a transzcendens és a tapasztalati dimenzióknak is. A fotográfia vonatkozásában a tudatállapot és a hozzá szorosan kapcsolódó tudatosság kérdései pedig alkalmat adnak arra, hogy szemügyre vegyük a valóságról és önmagunkról alkotott képünket, újra átgondoljuk a vizuális reprezentáció és a tudatos médiahasználat kérdéseit.

A tudatosság tekintetében megkerülhetetlen kérdés a fesztivál viszonya a közvetlen környezetéhez, valamint a helyi gazdasági és kulturális szerepe. Ezen túl pedig lényeges szempont, hogy képes-e megfogalmazni állításokat a fotográfia valósághoz való viszonyáról és környezeti hatásáról? Vajon a médiakép rendelkezik-e olyan hatalommal, mely az állapotfelmérésen és a figyelemfelhíváson túl képes változásokat generálni? A fénykép és a művészet alkalmas-e arra, hogy alternatív jövőképeket és cselekvési terveket kínáljon a tudományos és a politikai elképzelések mellett vagy ellenében?

Fenntartható jövő
A Les Rencontres d’Arles fenntarthatóság melletti elkötelezettségét jelzi, hogy tavaly óta a régió ökotudatos és (társadalmilag) szolidáris fesztiválokat tömörítő egyesület, a COFEES (Collectif des Festivals Éco-responsables et Solidaires) tagja.ii Ennek részeként vállalta, hogy helyi szinten arra törekszik, hogy az emberek, a közösségek, a társadalom és a természet kiegyensúlyozottabban támaszkodjon egymásra. Emellett csatlakozott az állami kezdeményezésű Festivals in Motion [Fesztiválok mozgásban] kezdeményezéshez, mely az utazás és szállítás esetében 80%-kal kívánja csökkenteni a fosszilis energiák használatát. Fotó- és képzőművészeti kiállítások esetében neuralgikus terület a műtárgyszállítás csomagolóigénye is, amely többnyire a „légpárnás fólia” és a „strech-fólia” óriási halmait eredményezi. Ezek tárolására és azonosítására a fotófesztivál külön raktárat és nyilvántartást dolgozott ki, hogy minden művet az eredeti csomagolásban tudjanak visszaküldeni. A szervezők szintén kiemelt területként kezelik a kiállítások racionalizálását és standardizálását. A műemléképületeket nem „sértő”, moduláris fa installációk egyre nagyobb teret kapnak, ugyanakkor az is látszik, hogy elsősorban a történeti fotóanyagok esetében valósulhat meg az újrafelhasználás. A kevésbé szabványosítható kortárs fotográfiák installálásakor előzetes egyeztetések zajlanak a művészekkel arról, hogy milyen keretek, eszközök, anyagok állnak rendelkezésre az előző évekből, melyeket szintén adatbázisokban kezelnek. A nyomtatás zöldítése is megkezdődött, a gyártás során már 70%-ban agavé és 30%-ban pamut összetételű papírt, és francia gyártmányú latex (víz alapú) tintát használnak. iii A munkafolyamatok hatékony menedzselése és a zöldítés lehetőségeinek kidolgozása mindenképpen előremutató, a műtárgyak ökológiai lábnyomát tekintve mégis szélmalomharcnak tűnik.

Jóllehet a fesztivál nem tematizálja a fotográfia műfaji fenntarthatóságát, ez a terület még sok megoldásra váró problémát tartogat. Ehhez gondolatébresztő szempontokat kínál két kiállítás egymás mellé helyezése. Az egyik a korai feminista filmrendező, a francia újhullám résztvevőjeként is ismert Agnès Varda LUMA-ban látható posztumusz tárlata. Varda a 2000-es évek elején kezdett szabadtéri „mozi” menedékeket építeni a digitalizáció miatt feleslegessé vált régi filmnegatívjaiból, de készített belőlük napraforgókkal beültetett üvegházat is. Most ezek makettjei mellett látható a Patatutopia című háromcsatornás videó-installációja is, amely szív alakú burgonyák lassú változását követi a fonnyadástól a csírázásig, a meghalástól az újjászületésig. Ennek a takarékos alkotói módszernek az ellenpéldája Gregory Crewdson munkássága, amely szintén a LUMA területén található. A valóban lenyűgöző táblaképek ugyanis a legtöbb művész számára megfizethetetlen technikai eszközökkel (mint például a szél- és esőgépek), épített díszletekkel és egy teljes filmes stáb közreműködésével születtek meg. A fenntartható fejlődés másik alapvető feltétele a társadalmi integráció és a különböző csoportok közti átjárás, azonban az egész városban érzékelhető. A fesztiválhangulat teljes egészében áthatja a várost, számos helyi vállalkozás és intézmény kapcsolódik az eseményekhez programokkal, a kiállítások hirdetésével, a háttérmunkák biztosításával. A különleges helyszíneken, műemlékekben vagy egykori lakóterekben rendezett kiállítások ugyanakkor az épületek továbbéléséhez is hozzájárulnak, ezzel hozzásegítenek a helyi miliő megőrzéséhez. A történeti és kulturális egységhez azonban szervesen hozzátartozik a város megtartó ereje. Az elvándorlás problémáját csökkenti, hogy a fesztivál évekkel ezelőtt kiépített egy képzési programot, melynek eredményeként tartós munkanélkülieket és hátrányos helyzetűeket foglalkoztat.iv Számos családi és pedagógiai program is a helyieknek szól, ahogy a kiállításokat is ingyen látogathatják. A fesztivál ugyanakkor nem csak a közvetlenül bevont magántőkével és társadalmi integrációval élénkíti a helyi gazdaságot, hanem más kulturális kezdeményezéseket is vonz. Ezek közül a legjelentősebb a svájci székhelyű LUMA alapítvány befektetése, amely egy régi ipari negyedet revitalizált, és művészeti-tudományos központot működtet (jelen idő kell, mert egész évben működik az intézmény) a Frank Gehry sztárépítész által tervezett high-tech épületben.

A Les Rencontres d’Arles keretében felhalmozódó tudás visszaforgatására épül a lyoni Cité Anthropocène-nel közösen indított interdiszciplináris kutatási program, mely a helyi ökoszisztéma feltérképezésére törekszik. Az Arles-tól délre fekvő terület, a Camargue a rózsaszín flamingókról, a fehér ménesekről és a vadon élő bikákról ismert. A természetvédelmi terület sólerakódásoktól foltos, a szél, a tenger és a folyó formálta képét azonban brutális beavatkozások sora alakította ki. A 16. században elkezdődött a mocsaras, ingoványos területek lecsapolása, majd a 19. századtan intenzív iparosítás kezdődött és szabályozták a területet határoló Rhone folyót. A tengeri kapcsolattól mára elzárt Arles-t és a Rhone deltáját ugyanakkor számos kulturális hatás is éri a mai napig, melyeket többek között a római műemlékek, a bikaviadal hagyománya vagy az észak-afrikai ételek őriznek. Ez a sokszínű földrajzi-történeti régió sokféle témát és megközelítést kínál azoknak, akiket a táj változása, a természet és az ember kapcsolata izgat.

Terepmunka
A földrajztudósok és a fotográfusok a „terepre mennek” amikor fel akarják térképezni az ismeretlen területeket, az ökoszisztémákat vagy a természeti erők és az emberi tevékenység egymásra hatását. Az elmúlt évek tendenciája alapján úgy tűnik, mintha egyre közelebb kerülnének hozzánk az ismeretlen területek. Eric Tabuchi és Nelly Monnier 2017 óta járják a francia vidéket, hogy összeállítsák A természeti régiók atlaszát (Atlas des Régions Naturelles). Ezúttal a valószínűtlen, mégis ismerősnek tűnő helyeket ábrázoló fényképeiket a Camargue területén készítették. Értékítélet nélkül dokumentálták a fellelhető építményeket: mezőgazdasági és ipari komplexumokat, lakóházakat és melléképületeket, állandó és ideiglenes használatra szánt létesítményeket, különféle cégéreket, elfelejtett katonai objektumokat, valamint a funkciójukat veszített és azonosíthatatlan tárgyakat. A moduláris installációban egymás mellett bemutatott típusok, a fényképeken visszatérő szórt fény és az emberi alakok hiánya megidézi Hilla és Bernd Becher hasonlóan monumentális vállalkozását, akik egykor németországi ipari épületeit vették számba. Azonban a két projekt közti eltérések jelentősebbek a hasonlóságoknál. Tabuchi és Monnier fényképei a lassú és megállíthatatlan változásokról szólnak. Az épületeken felismerhetőek az utólagos átalakítások és a természet munkája, a széles perspektíva felfedi a környezet átalakulását. A kézműves esetlenség és a puritánság mögött előbukkanó elhanyagoltság, a hétköznapi kultúra ereje és a beavatkozások érzéketlensége tudatosítják a vidék törékenységét és esendőségét.

A tengerparti sávot állandóan veszélyezteti az aszály és a vízhiány, így nemcsak az állatok és növények, hanem az ott élő állatok és emberek helyzete is rendkívül kiszolgáltatott. Eva Nielsen itteni megfigyelései során a napra mint létfontosságú erőforrásra és fenyegetésre összpontosított, és ezt a kettősséget igyekezett visszaadni. Az óriási méretű fényképek egyikén egy összegyűrt szúnyogháló mögött sejlik fel az ég, miközben az anyag törésfelületein visszaverődő fény kitakarja a tájat. Máshol az embereket és egy kifeszített ponyva körvonalait azonosíthatjuk a felismerhetetlen eredetű vörös foltok mögött. A művek narancsos és kékes árnyalatokban úszó összhatása számos asszociációt megenged: a meleg és a hideg összeütközésekor hallatszó mennydörgést, a Solaris egymást váltó kék és vörös napjait,v a lejárt negatívokra készített vagy elrontott színes fényképeket. Mindezek az emlékképek és benyomások az ábrázolt tájban gyökereznek. Nielsen ugyanis a helyi adottságokat hasznosította a képkészítéshez. Egyrészt a mindent szétégető éles fényt és a különféle „védekező” eszközöket használta fel a képek komponálásához. Másrészt különféle „fényérzékeny” technikákat ötvözött, mint a fényképezést a szitanyomással.vi Ezeknek a projekteknek köszönhetően Arles kiterjesztette a határait a környező vidékre, és a művészi nézőpont a „háziasított” táj új arcát mutatta meg.

A dzsungel mélyén
Hangsúlyos tendencia a nem nyugati kultúrák fotográfusai között a visszatérés az őslakos közösségekhez, akiknek a természetszemlélete és az életmódja alternatívát kínálhat a földet kizsákmányoló, teljesítménycentrikus gazdasággal szemben. Roberto Huarcaya perui fotós több mint egy évet töltött az Amazonas őserdő mélyén megbújó Los Esejasban, ahol a helyiek segítségével elkészítette előbb az erdő metszetét, majd a rituális egységben összeforrt közösség lenyomatát. A hosszú, labirintusként kanyargó fotogramokat nézve a dzsungel mélyén találjuk magunkat. Az ábrázolt természet – hasonlóan az ábrázolt csoporthoz − befogadhatatlan és áthatolhatatlan masszát alkot: az árnyékok és a levelek egymásba fordulnak, a formák határai bizonytalanok, a perspektíva hiánya megszünteti a távolságokat. A kép összezavarja a néző érzékeit, teljes valójában felfoghatatlan, leírhatatlan és rejtélyes marad. Huarcaya az őslakosok vezetésével ismerte meg az esőerdőt, ők húzták ki és rögzítették a fák és bokrok között a harminc méter hosszú fényérzékeny papírokat, miközben Huarcaya egy vakuval exponált, végül közösen mosták ki a tekercseket a homokot és szennyeződéseket tartalmazó folyóvízzel.vii A projekt nagyszerűségét az adja, hogy Huarcaya lemondott az ábrázolás fölötti ellenőrzésről, amikor a nyomhagyásra építő képalkotó eljárás mellett döntött. Ennek köszönhetően a természet az alkotói folyamat önálló és autonóm szereplője lett.

Macejka Art lengyel művész egyetlen növény példáján keresztül vizsgálta a katolikus vallás és afrikai spiritualitás keveredését, valamint a nők társadalmi szerepét Mexikóban. Egy évet töltött egy zambó (afrikai és indián félvér) faluban, ahol a vendéglátója vezette be a helyi nők – gyógyítók, bábák, özvegyek és anyák − világába, akik az erőszakos, macsó társadalomban viszonylag elkülönülten élnek a férfiaktól. A hatalmas montázsként összeálló installáción nőket látunk gyógynövények gyűjtése közben, bensőséges helyzetekben, szertartások előtt vagy után a kellékekkel körülvéve, de megismerjük az általuk bejárt vidéket és növényvilágot is. A legemlékezetesebbek azonban a női portrék, amelyeken az érintettek festett indákkal és levelekkel takarták be a hegekkel és vágásokkal borított arcukat, mintegy kiegészítették a látható arcukat az álmok, a természetfeletti és a lélek dimenziójával. Az utólagos képmódosításokkal megmutatták önmaguk, a kultúrájuk és a természet mélyrétegeit. A női terekben, a tájképeken, a szertartások fényképein és a rajzokon visszatérő „szent levél” így válik a női erő és közösség kifejezőjévé, amely egyaránt ellenáll a racionális nyugati gondolkodásnak és az erőszakos maszkulin világnak.

Kultúrnövények
A növények kulturális és társadalmi szerepe számos más mű szervezője is. A kolumbiai gyökerű Isadora Romero dokumentarista és experimentális eszközök ötvözésével kutatja, hogy a bennszülött tudás elvesztése miként kapcsolódik össze a különböző növényfajták riasztó sebességű eltűnésével. Az öt felvonásból álló projekt első részében családi fényképekre, dokumentumokra és emlékekre támaszkodva rekonstruálja dédnagyanyja és nagyapja történetét, akik a közösségük következő évi vetőburgonyáját „őrizték”. A vetőburgonya éves újraelosztása biztosította a különböző burgonyafajták túlélését és sokféleségét. A további négy sorozat különböző Latin-amerikai helyszíneken dokumentálja a nők közösségi gazdálkodását, az élelmiszerek kulturális szerepét, a tradicionális tudás jelentőségét, valamint a helyi termelés és természetvédelmi szempontok viszonyát. Romero maga is a növényeket „háziasít” és „őriz” az alkotófolyamat során. Az Andok növényeiből kivont színezőanyag felhasználásával készített papírnyomatok, a kukorica növekedését tortilla lapokon rögzítő cianotípiák akár génbankként is működhetnének a jövőben.

Az afrikai, indiai, jamaikai és trinidadi gyökerekkel rendelkező Samantha Box Karibi álom című sorozatának központi motívumai a Karib térségben őshonos gyümölcsök és haszonnövények. Box − a térség gyarmatosítóira vizuálisan emlékeztető − holland csendélet hagyományba illeszkedő kompozíciói összeállításakor rávilágít azokra a gyakorlatokra, amelyek segítségével a karibi diaszpóra igyekszik megteremteni az otthonosság érzését egy számára idegen környezetben. A képeken látható csomagolópapírok, a déligyümölcsök matricái, a díszes dobozok és az egzotikus szuvenírek egyaránt az áruba bocsájtott karibi kultúra kellékei. A mesterséges világítás és a képekre belógó lámpák pedig a trópusi növények termesztéséhez vagy érleléséhez szükséges fényt biztosítják a kontinentális éghajlaton. A diaszpóra emlékezetében élő trópusi édenkert ugyanakkor a gyarmatosító (és a turista) képzeletnek is része. Hasonlóan a sorozat címét adó Karibi álom konzervmárkához, amely földrajzi helyektől és kultúráktól függetlenül elérhetővé teszi a paradicsomot. Tehát a déligyümölcsök és növények egyszerre részei a karibi identitásnak és a globális kizsákmányolásnak. Az egyik fényképén cukornádat markol egy csipkefüggönnyel eltakart uralkodói pózban ülő színes bőrű férfi. A trópusok „fehér aranyát” jelentő cukornád a Karib térség kizsákmányolásának a legfontosabb forrása,viii a területet egymás között felosztó gyarmatosító országok célja a cukornád termesztéséhez megfelelő éghajlati körülmények, föld és munkaerő megszerzése volt. A képen a helyieket képviselő férfi még nem látható, de már magához ragadta a hatalmat jelképező növényt. Tehát Romero nemcsak szétszálazza a haszonnövények különböző kultúrákat összekötő szövevényes jelentéshálóját, hanem képi stratégiákkal visszaadja az őshonos növények feletti kontrollt a helyi közösségeknek.

Az oroszországi születésű, számi családban felnőtt Lada Suomenrinne varázslatos éjszakai portréin a háttérben alig derengő fények rajzolják ki egy olyan nép vonásait, amely megőrizte nomád, természetre utalt életformáját. A sötétbe beolvadó formák, a térdig érő fűvel együtt mozgó női alak, a természet ritmusát elfogadó és a sarki fény erejét felhasználó fényképezés már a környezet saját törvényeit érzékelő, öntudatos alkotói hozzáállás példája. A Les Recontres d’Arles tanulsága, hogy még létezik a társadalom és a természet között az a sok szempontból meghatározhatatlan és széttéphetetlen kapcsolat, amelyik az élhető jövő garanciáját jelentheti. A fotográfia eszközt adhat nekünk a magunkba mélyedésre és saját határaink kitágítására, hogy elképzeljük a környezetünkkel közös jövőnket.

Lábjegyzet:
1 https://www.rencontres-arles.com/en/etat-conscience
2 https://cofees.fr/
3 Carine Claude: „Eco-responsibility: Time to make choices”, AMA newsletter, 348., 2003. július 3., 75−79.
4 https://www.rencontres-arles.com/fr/les-rencontres-d-arlesun-festival-engage-solidaire-et-responsable/
5 Stanislav Lem Solaris című sci-fijében leírt bolygó.
6 A nyomóforma elkészítésekor fényérzékeny anyaggal vonják be a sűrű szövésű textilt, majd egy lámpával vagy a napfény segítségével exponálják rá a kívánt mintát.
7 A munkamódszert bemutató videók: https://youtu.be/Nf9qKHe0mNQ, https://www.youtube.com/watch?v=CyCrtFigB1s&t=5s
8 „10 tény a cukor történetéről”, Múlt-kor, https://mult-kor.hu/10-teny-a-cukor-torteneterol-20211211