Fejér Zoltán György: A japán fotóipar első száz éve

Kiindulás
Nem először kerítek sort arra, hogy a világ fotóiparának egyik meghatározó országáról, Japánról és a japán termékekről írjak. A Fotóművészetben 1997-ben elemeztem a Nikon gyűjthető kameráinak aukciós felbukkanásait.i 1999-ben cikkben számoltam be arról, hogy személyesen is meglátogathattam a Nikon egyik gyárát.ii Az objektívek tükrözésgátló rétegéről 2007-ben írtam.iii A 180 és 220 fokos japán gyártmányú halszem-objektívekkel szerzett tapasztalataimat 2008-ban osztottam meg az olvasókkal.iv 2010-ben ismét szóba került a Nikon fényképezőgépek gyűjthetősége.v 2014-ben az Olympus kis képméretű fényképezőgépeiről publikáltam írást.vi 2015-ben a Leotax nevű Leica-másolat került terítékre.vii 2022-ben kétszer is esett szóviii a Canon fényképezőgépek első típusairól, így most a témának jelen cikkhez kapcsolódó részei csak érintőlegesen fognak szerepelni.

Amint az előző felsorolásból egyértelműen kiderült, az elmúlt huszonöt évben ugyan többször foglalkoztam a japán fotóipar egyes termékeinek történetével, de a téma átfogó, elvi és a konkrét gyártmányokon túlmutató ismertetésével a hazai fotótechnika-történet még adós. Tisztelettel kell megemlítenem a lap egykori szerkesztőbizottsági tagjának, Schwanner Endrének (1928–2021) 44 oldalas írását, amely kizárólag a Nikon gyártmányaival foglalkozott.ix Összehasonlításul meg kell jegyeznem, hogy a jelen cikkhez forrásul felhasznált (és a teljes japán fotóipart ismertető) két egyesült államokbeli könyv egyaránt 100-100 oldalas. Ez is egy jelzőszám annak érzékeltetésére, hogy Schwanner Endre milyen jelentős munkát tett le az olvasók elé. Ő nem vállalkozott az átfogó bemutatásra, mivel a néhány évtizeddel ezelőtti adat-hozzáférés meglehetősen nehézkes volt. Horváth Győző Ferenc (1933–2007) könyvkiadói és könyvterjesztői munkálkodása sokat javított a helyzeten. (Forrásaimat ő importálta Werner Götze stuttgarti könyvesboltjából.)

A nemzetközi fotótechnika-történetben a japán fotóipar témáját – a lehetséges teljességre törekedve – egy, az Egyesült Államokban megrendezett kiállítás-sorozat vetette fel először. A Rochesteri George Eastman House 1984 júniusában a saját épületében, majd 1984 októberében Baltimore-ban, 1985 márciusában Forth Worthban, végül 1985 szeptemberében a Californiai Riverside-ban rendezett jelentős tárgybemutatót. A tárlat könyvnek is mondható katalógusátx négy neves szakíró: Philip L. Condax, Masahiro Tano, Takashi Hibi és William S. Fukimura jegyezte. Ezután a szintén egyesült államokbeli szakírónak, John R. Baird-nak a témát már „csak” tovább kellett taglalnia. A tárgyhoz tartozó gondolataitxi 1990-ben tette közzé.

A kezdet
A különböző időszakok, korszakok japán beosztása, megnevezése a császárokhoz kötődik és emiatt különbözik a nálunk megszokottól, viszont szorosan a témához tartozik. Jelen cikk az Edo, a Meiji, a Taisó és a második világháború előtti Showa korszakokban történteket taglalja. (Az évszámokat az ismertetés szövegrészeiben adom meg.)

Az 1603 és 1868 közötti, hosszúnak mondható Edo korszak végén, 1839-ben tették közzé a franciák a fényképezés találmányi bejelentését, majd még ugyanabban az évben a leírást az emberiség közkincsévé nyilvánították. Lord Shimazu Narioki of Kagoshima (1791–1859) 1841. június 1-én elkészítette az első daguerrotíp felvételt Japánban,xii amivel a képkészítés új módszerének ottani jelenlétét deklarálta. A felvételezés történetével itt és most nem foglalkozom, de azt sem részletezem, hogy kis mennyiségben favázas fényképezőgépeket asztalosok készíthettek a világ minden táján, így természetesen Japánban is. Az országnak a nagyvilágtól történő elzárkózásának befejezése és az iparosodás megkezdése a Meiji korszakban (1868–1912) történt meg. Az ország lakossága 1868-ban 33,3 millió fő volt. Ez a szám tekintélyes méretű felvevőpiacot jelentett. Ha ezt az időszakot a fotótechnika-történet kiindulásából vizsgáljuk, akkor kijelenhető: a nedves lemez használat véget ért és megjelent a gyári körülmények között is előállítható szárazlemez. Ennek magasabb érzékenysége (rövidebb megvilágítási idő a felvételezéskor) már az objektívre illeszthető zárszerkezet használatát igényelte. Elhagyhatóvá vált viszont a nagy képméretű fényképezőgépek kötelező kelléke, az állvány és elterjedhetett a kisebb méretű eszközökkel végzett kézből történő felvételezés is.

Az Egyesült Államokban George Eastman (1854–1932) 1878-ban a saját bőrén tapasztalta, hogy a fényképezés eljárásának gyakorlását a hivatásosok uralják, akik jelentős mennyiségű eszközt és anyagot összpontosítottak a felvétel elkészítése és kidolgozása érdekében. Három évig tevékenykedett az akkor elterjedt, üveglemezes fényérzékeny anyag mással történő felcserélése érdekében. 1885-ben jelentette meg, már saját vállalkozásában a papírnegatív tekercsét és az azt befogadó száz felvételt készítő, egyszerű kivitelű, dobozos fényképezőgépét. A leexponált felvételekkel együtt küldték vissza a használók a kamerát és a cég központjaiban végezték el a kidolgozást, amivel a műkedvelő képkészítőknek egyáltalán nem kellett foglalkozni. A fényképezés teljes eljárását egy kézben összesítő fényképészek mellett megjelentek a műkedvelő képkészítő fotóamatőrök is. 1894-től ők Eastmantól megkapták a védőpapíros tekercsfilmet.

Eastman vetélytársai a német fotóipar berkeiből kerültek ki. Nem véletlen az sem, hogy a jelentős előállítási kapacitással rendelkező német fotóipar kereste a külföldi értékesítés lehetőségeit. Az 1870 és 1871 között zajló francia-porosz háború végén egyesültek Németország korábban önálló részei, méghozzá porosz kezdeményezésre. Ezután jelentős ipari fejlődésnek indult az erőforrásait egyesítő ország. Ezt az időszakot a későbbiekben csak az alapítások korának (Gründerzeit) nevezték. Pár évtized leforgása alatt Németország agrár országból ipari nagyhatalommá vált. Ezt az állítást az is alátámasztja, hogy a 19. század utolsó éveiben a világon az elektromos cikkek gyártásának felét a német cégek termelése tette ki. A lakosság 1871-től négy évtized alatt 41 millió főről 65 millióra nőtt és a főváros, Berlin egymilliós lakossága pedig megduplázódott.

Hasonló változáson ment át Japán a Meiji korban. A gyors iparosodásban nemcsak az állam, hanem a tőkeerős családi vállalkozások is szerepet játszottak. 1872-ben még a munkaképes lakosok 75 %-a a mezőgazdaságban dolgozott, de ez az arány a Taisho korszakban, 1920-ra, 50 %-ra csökkent. Az 1873-ban alapított Konishi-Honten cég a későbbiekben Rokuohsha és Konishiroku Shashin Kogyo K.K. néven is működött. Ők jelentették meg 1902-1903-banxiii az első nagyobb mennyiségben előállított, amatőröknek szánt, egyszerű kivitelű fényképezőgépet, az ejtőlemezes Cherry boxot. Az álló formátumú dobozba 6 db 57x83 mm képméretű üveglemezt lehetett betölteni, a képkivágás beállítására a függőleges betekintésű keresőt a gépváz tetejére helyezte a gyártó. A termék nem saját fejlesztés volt, hanem a német gyártók már sikeres fényképezőgépének átvétele. Az R. Hüttig A.G. drezdai cég 1895-ben dobta piacra a még favázas, Gnom nevű egyszerű fényképezőgépét. Ennek fémvázas változatát 1900 és 1907 között gyártották. 1909-ben a Hüttig, Krügener, Wünsche és a Palmos cégekből létrejött az Ica AG. Drezdában, mely a Gnomot megtartotta a termékpalettájában, csak Aviso néven forgalmazta, 1914-ig. Ekkor a zárszerkezet elhelyezésén javítottak és a kamerát 1925-ig árusították.

A Londoni W. Butcher & Sons cég még a századfordulón megkezdte a Hüttig Gnom gyártását a saját márkanevén,xiv Butcher Little Nipperként. A japánoknak történő előállítási lehetőség-átadásnak tehát megvolt az előzménye. A részletek az idő homályába vesznek. Jellemző, hogy a Cherry-ből nem találtak eredeti, kiállítható példányt az 1984-85-ös amerikai tárlatokhoz, így az érdeklődőknek be kellett érniük egy akkor előállított (fakszimile) hasonmással.

A Taisho korszak (1912–1926)
Továbbra is a Konishiroku Honten cég tartotta a kezében a kezdeményezést és megjelentették a Lily Portable, valamint a Pearl nevű fényképezőgépüket. Utóbbi már 120-as típusú tekercsfilmmel működött. A Sone-Shunsido gyár pedig a Sweet nevű kameráját dobta piacra.

Mivel a német befolyás egyértelmű volt, a Kodak nagyhatalmú ura döntő lépésre szánta el magát. 1920. április 10-től május 30-ig tartó látogatástxv tett Japánban, ahol Konishi Hontent és Rokuemon Sugiurát is felkereste. A beígért, gyümölcsöző kapcsolatnak kézzel fogható eredménye is lett: 1925-ben, a korszak végén jelent meg a Pearlette, amely 127-es típusú rollfilmmel volt tölthető, külső megjelenésében pedig teljesen a Kodak Vest Pocketjét és a német Contessa cég Piccolóját másolta. A Konishiroku Pearlette-je a későbbi évtizedekben Japánban valósággal egybeforrt a fényképezőgép megnevezéssel. A Pearlette-ből havi 300 darab készült és mindössze 17 Jenért meg lehetett vásárolni. A Lily 2-es modellje német gyártmányú zárszerkezettel és objektívvel sokkal többe került, 118 Jent kértek érte.xvi

A II. világháború előtti Showa korszak (1926–1945)
A japán gyártók mind mennyiségi mind típusválaszték tekintetében kibontakoztak. Az 1930-ban megjelent feszítőkaros Nifca Dox – az Osakai Nichi-Doku Syashaki Shoten – a később Minoltaként világhírűvé vált cég terméke volt. Külső megjelenésében a Goerz Tenaxhoz hasonlított. A Konishiroku-Honten dekoratívan beboríott doboz-gépe, a Sakura-Box 1931-ben 127-es filmre 4x6,5 cm-es negatívokat készített. A Molta szintén 1931-ben bemutatott Arcadia kamerájába már nem külföldről importált zárszerkezet építettek be. A Molta volt ugyanis az első Japánban előállított zárszerkezetes fényképezőgép. Ugyanennek a gyártónak a Happy nevű kamerájába építettek a távolkeleti készítők először önkioldót. 1934-ben megjelent az Auto Minolta, amelynek gépváza a Plaubel Makinához hasonló ollós feszítőkaros rendszerrel működve zsebre vághatóan laposra összecsukható volt. 1935-ben vásárolhatták meg a vevők a Super Olympic-ot, az első japán 24x36 mm-es képméretű, központi zárral egybeépített objektíves kamerát. Ugyanebben az évben került forgalomba a Nikon objektíves Canon Hansa, de az már redőnyzárral. Mint azt a korábbi publikációk részletesen taglalták: a Canon csak gépvázat, a Nippon Kogaku (későbbi nevén Nikon) cég pedig csak objektíveket készített abban az időben.

Az objektív tervezéshez természetesen felhasználták a beszerezhető külföldi gyártmányok adatait is. Így a szakirodalomban jól dokumentált, hogy például Ryozo Furukawa mérnök 1934 és 36 között tizennégy különböző objektívet vett vizsgálat alá. A forrásxvii közli, hogy Furukawa 1934. július 7-én a 173826-os gyártási számú Leitz Elmar 3,5/ 5 cm-es Leica normál objektívet, majd augusztus 3-án a 777793-as Zeiss Tessárt vizsgálta meg. Utóbbi nem kisfilmes objektív lehetett, mivel a 3,5-ös fényerő mellett 12 cm volt a gyújtótávolsága. Furukawa folyamatosan fejlődött. Ismert az 1940-es tervezésének rajza, amely a Seiki cégnél készült egy 1,5-ös fényerejű, 4,5 cm-es gyújtótávolságú röntgen-képernyőfényképező objektívhez.

A Nippon Kogaku mellett a ma már kevésbé emlegetett Tokyo Kogaku Kikai Kabushiki Kaisha cég is jelentősen fejlesztette objektív-gyártását. Az intenzitás nem véletlen, hiszen a gyártó legfontosabb megrendelőjének a hadsereg számított. 1933-ban a Kokka Hand Camera nevű központi záras, középformátumú képkészítő eszközbe került beépítésre az első Tokyo Kogaku objektív.

Az objektívekhez a nyersüveget természetesen külföldről kellett beszerezni és korántsem csak Németországból, a jénai Schott-tól. Rajtuk kívül még hét olasz, három holland, három kínai és két cseh előállító is szerepet játszott. (Valószínű azonban, hogy ők már részben gyártásra előkészített, félig feldolgozott anyagot adtak át.) 1942-ben viszont a Chiyoda Kogaku Seiko K.K. Itamiban megnyitotta saját optikai üveget előállító gyárát. Stratégiai ágazatról beszélünk, amelynek termékei bekerültek a mikroszkópokba, távcsövekbe és egyéb katonai megfigyelő berendezésekbe is. 1944-re már a Nippon Kogakun és a Konishiriokun kívül az Ohara, az Iwaki, a Fuji és természetesen a Chyoda Kogaku is beszállítónak számított ezen a területen.

A nyersanyag-gyártás területén egy fontos lépésre már 1929-ben sor került. A Konishi cég megjelentette a Sakura nevű, 120-as méretű, 25 ISO érzékenységű, ortokromatikus színérzékenyítésű fekete-fehér tekercsfilmjét, mint az első japán gyártmányt. Így a szigetország már nem szorult kizárólag importra a szállítási körülményekre (hőség, páratartalom) érzékeny termékből.

Feltehető a kérdés, hogy milyen mennyiségű fényképezőgépet állítottak elő a korábban megemlített és a helyhiány miatt eddig szóba nem került japán gyártók? A hivatkozott szakirodalombanxviii a Japán Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium meglehetősen pontos, hivatalos adatait közlik. Ezek szerint a Showa korszak 1930-tól 1945-ig terjedő időszakában egymillió-nyolcszázharmincháromezer darab fényképezőgép készült Japánban. Az évekre lebontott számadatok is – tekintettel a Minisztérium felügyeleti szerepére – meglehetős pontosságot mutatnak. Eszerint az 1930-as 36 700 db-os termelés a következő évre majdnem megduplázódott. (71 970 db) 1932 és 1933 ugyan némi visszaesést mutatott (61 210 és 66 518 db), de az 1934-ben előállított 86 658 db már ismét jelentős termelés-növekedést jelez. Az 1935-ös 95 326 darab pedig a következő évben 154 648-ra, majd 1937-ben 178 321-re nőtt.

A nacionalistának mondható japán kormány egy kelet-ázsiai gyarmatbirodalom kialakítását tűzte ki célul. Ennek alapján 1937-ben megtámadták Kínát és elfoglalták még a fővárost, Nankingot is. A hadsereg azonban kifáradt a hátország jelentős számú személyének félreállításában és a kínai hadsereg megállította az előretörésüket. Az Egyesült Államok úgy reagált Kína japán megszállására, hogy gazdasági szankciókat vezetett be. 1940-ben Japán szövetségre lépett Németországgal és Olaszországgal, majd 1941-ben megszállta francia Indokínát.

A II. világháború első két és fél éve közvetlenül nem érintette Japánt, csak az európai nyersanyag-utánpótlásra kellett fokozottan figyelnie. 1939-ben 205 522 db, 1940-ben pedig rekord számú, 218 659 darab fényképezőgépet készítettek el a gyártók. 1941-ben a termelés csökkent 203 011-re. Ennek egyik okaként elmondható, hogy a távolkeleti szigetország 1941 decemberében a Pearl Harbor-i váratlan támadás után belépett a világháborúba. (Ennek végén az Egyesült Államok a világtörténelemben először két atombombát is bevetett a végső győzelem kicsikarása érdekében.)

Nem meglepő módon 1942-től a japán fotóipari termelés csökkenni kezdett. Az 1942-es 133 584 darabos előállítás a következő évben kevesebb, mint a felére 57 588-ra esett vissza. Az 1944-es 29.548 darab pedig a háború utolsó évére, azaz 1945-re 13 082-re csökkent. (Nem egyértelmű, hogy a Minisztérium száma az év mely részének termelésére vonatkozik.)

Utókor
Azért nehéz pontos adatokhoz jutni, mert az előzőekben taglalt korszak termékei nem túl könnyen beszerezhetőek és alig-alig bukkannak fel a nyugat-európai régi fényképezőgép-aukciókon, idehaza meg még annyira sem… Cikkem illusztrációit a bécsi WestLicht árveréseinek anyagából válogattam. Náluk szerepelt például a 31-ik, 2017. június 10-én megrendezett árverés 398. tételeként egy 1937-es gyártású Olympus Standard prototípus. Az eseményre a nemzetközi gyűjtői csapat több tagja személyesen eljött Bécsbe; a japán szakembereket Mayumui Kobayashi, az egyesült államokbelieket Jim McKeown képviselte. A 127-es filmre dolgozó, redőnyzáras, távmérős, 4x5 cm-es képméretű fényképezőgépet végül (illetékekkel együtt) 54 000 Euróért egy spanyol kereskedő vitte haza.

Lábjegyzet:
1 Fejér Zoltán: „Nikon kamerák az aukciókon”, Fotóművészet, 1997/3-4.
2 Fejér Zoltán: „Thaiföldön jártam – Nikon gyárat láttam”, Fotóművészet, 1999/1-2.
3 Fejér Zoltán: „T-réteg és fotótörténet”, Fotóművészet, 2007/4.
4 Fejér Zoltán: „Halszem objektívek: elmélet és gyakorlat”, Fotóművészet, 2008/2. v5 Fejér Zoltán: „Nikon-gyűjtés”, Fotóművészet, 2010/3. v6 Fejér Zoltán: „Ötvenöt éves az Olympus-Pen”, Fotóművészet, 2014/3.
7 Fejér Zoltán: „Leotax, a japán Leica-másolat”, Fotóművészet, 2015/1.
8 Fejér Zoltán: „A Canon FT és FTb fényképezőgépekről”, Fotóművészet, 2022/1.; Fejér Zoltán: „A Canon távmérős modelljei”, Fotóművészet, 2022/3.
9 Schwanner Endre: „Nikon 1917–1997”, Fotóművészet, 1997/3-4.
10 Condax-Tano-Hibi-Fujimura: The evolution of the japanese Camera, Rochester, 1984.
11 Baird R., John: The Japanese Camera, The History of The Japanese Camera, Monograph Collection, HCP, Historical Camera Publications, Yakima, Washington, 1990.
12 Baird R., John: The Japanese Camera, I. m., 19.
13 Baird és Condaxék eltérő évszámot adnak meg.
14 Mckeown, James: McKeown’s Price Guide to Antique and Classic Cameras, Centennial Photo Service, Grantsburg, 2004, 172.
15 Brayer, Elizabeth: George Eastman, a Biography, The Johns Hopkins University Press, Baltimore and London, 1996, 479–483.
16 Baird R., John: The Japanese Camera, I. m., 34.
17 Baird R., John: The Japanese Camera, I. m., 66.
18 Baird R., John: The Japanese Camera, I. m., 34.