Tóth Olivér: „A fotográfiában az a csodálatos, ahogy telik az idő, minden egyre értékesebb”
Visszahúzódó gyerek volt, a fotográfia egyfajta mankót adott neki, ami által azt érezhette, hogy sokkal többet tudhat meg a világról. Nem véletlen, hogy már egészen korán a kemény, drámai helyzetek, a furcsa világok és a különös karakterek keltették fel a figyelmét. Legyen szó gátlás nélkül élő cigányokról, kastélyszerű kertekben bolyongó, magányos idős emberekről, életveszélyes foglalkozást űző gyári munkásokról, vagy a város legjobb nőiről. Stalter György szerint csak érezni kell a szent pillanatot, amikor valami egyedi születik.
Úgy hírlik, különös és kísérletező alkotó vagy. Vannak, akik szerint ebben áll a „Stalter-féle mágia” titka.
Az biztos, hogy fura figura vagyok. A gondolkodásom sem hétköznapi. Ugyanakkor a realitás közel áll a képeimhez. Nem kedvelem az elvarázsolt, öncélú fotográfiát. Képzelj el egy haditudósítót, akinek azt mondják, hogy meg kell örökíteni a pillanatot, amikor kivégeznek három foglyot. A tehetséges fotográfus rögtön tudni fogja, pontosan hol kell megtörténnie a tragikus eseménynek, hogy a legjobb felvételeket készíthesse el. Ez nem csak etikátlan, de csalás is. Előfordul, hogy én is beleavatkozom a képbe, szeretek például színekkel és előhívási technikákkal kísérletezni. Megrendezni a körülményeket azért, hogy a fejemben már létező képet megörökíthessem, természetes dolog.
Domokos Lajos írja egy cikkében: „Ennek a mágiának visszatérően az a lényege, hogy a roncstársadalom szürkeségét felfokozva tobzódó színekkel nyomja a képünkbe.”i
Azokat az anyagaimat, amelyek igazán érdekeltek, mindig analógra és fekete-fehérben fényképeztem, de sok színes fotográfiát is készítettem. Jó példa erre a Város a városban sorozatom, amelynek képei a Józsefvárosban készültek, ahova régóta kötődöm, a stúdióm is a Baross utcában található. Egy régen lejárt filmet használtam, ráadásul roncsoltam is a nyersanyagot. Abszolút kísérletezés volt. Mindennek ellenére hitelesnek gondolom ezt a szubjektív dokumentarista anyagomat is. A kerület lakóinak hihetetlen és váratlan színességét szerettem volna megmutatni. Ma már kordokumentum. Négy-öt képem van a sorozatban, amelyet az azóta teljes egészében lebontott Leonardo da Vinci utcában készítettem. A fotográfiában az a csodálatos, ahogy telik az idő, minden egyre értékesebb. Még a rossz képek is érdekesebbek lehetnek harminc-negyven év távlatából.
Emlékszel azokra a tárgyakra, amelyek révén a fotózás megszállottja lettél?
Az esztergomi ferences rendi gimnáziumban kezdtem el fotózni. Nagyon izgatta a fantáziámat a varázslat, ahogy egy egyszerű papírlapra rákerül egy fényképfelvétel. Soha nem felejtem el, amikor először nagyítottam, lúdbőrzött a hátam. Nem sokkal később már negatív montázst készítettem: egy osztálytársamat örökítettem meg ugrás közben, mögötte az éggel. Hihetetlenül élveztem, ahogy képes vagyok valakit „megállítani” a levegőben. Lartigue francia amatőr fotográfusnak van egy albuma, amelyben minden képen egy-egy rokona látható, akit éppen felugratott. Övé az egyik legjobb hangulatú életmű a fotótörténelemben. Majd készítettem egy másik negatív kockát is a kitartott kezemről, amelyről ma már azt mondanánk, hogy „kézszelfi”. Lenagyítottam azt a képet, amelyen az ugrás pillanata látható, majd fogtam, kivettem a negatív tartó kocsit, betettem a másik kockát, és lefordítottam. Ettől a montázs úgy nézett ki, mintha a jóisten keze nyúlna le a fiatal barátomért. Lőrinc atyának, a labor vezetőjének nagyon tetszett a megoldásom. Innentől kezdve a pártfogásába vett. Negyedikes gimnazista koromban már önálló kulcsot kaptam a laborhoz.
Ugorva egyet az időben, Papp Laci bácsinál tanultam a 13. kerületben, a Dózsa mozival szemben egy nagyon lepusztult, régi műteremben. Volt két lánya, a kisebbik skizofrén volt. Ő is fényképezett. Albumokba rendezte a képeit, és mindig mutogatta nekem a fotográfiáin szereplő „szellemeket”. Ha csak az albumot láttam volna magam előtt, furcsának éreztem volna, de ismerve az életét, azt gondolom, hogy valójában a személyisége átsütött az alkotásain, ahogy átsüt Diane Arbus-é, Richard Avedoné is, és még sorolhatnám. Ez a lány is érezte azt a szent pillanatot, amikor valami egyedi születik.
Mindig a kemény, drámai helyzetek érdekeltek. Miért?
Nem szerettem Esztergomba járni. Durva dolgok történtek. Előfordult verés is. Kiszolgáltatottak voltunk.
Emlékszem, rendszeresen volt lelki gyakorlatunk, amely során csöndben kellett maradnunk, ami nekem az első egy-két napban nagyon nehezen ment. Azután a hideg folyosók hangulata, a templomban áradó tömjénillat, a magány valósága elérte, hogy magamba forduljak. Ilyenkor furcsa állapotba kerültem. Olyan kérdéseket kezdtem feltenni magamnak, hogy mi az élet érelme, miért születtem erre a világra…
Visszahúzódó gyerek voltam, a fotográfia egyfajta mankót adott, és általa azt éreztem, hogy sokkal többet tudhatok meg a világról. Nem véletlen, hogy az iskola közelében lévő cigánytelepre is nagyon kíváncsi voltam. Tudtam, hogy a keresztényi normákhoz képest teljesen más rendszerben élnek: gátlás nélkül és veszélyesen. Azonnal megszerettem ezt a különleges világot. Az első fényképes útjaim egyikén jutottam el Basaharcra is, az idősek otthonába. Kastélyszerű, romos épület volt, amelynek kertjében csupa érdekes figura bolyongott. Azt éreztem, hogy megélek valami fontosat, és persze az ott hallott történetek is nagy hatással voltak rám. Ezeket a témákat izgalmasabbnak gondoltam, mint lefényképezni a tanáraim, a diáktársaim vagy a legjobb nőt a városban. Persze később ez utóbbi területen is voltak eredményeim…
Arra, hogy milyen érdemeket szereztél megélhetési fotósként a divatfotózás területén, térjünk vissza később! Az emberek mindig gond nélkül hagyták, hogy elkészítsd ezeket az intim képeket az életükről?
Amikor Jutkávalii dolgoztunk, például a Más Világ sorozatunkon, sok érdekes helyzettel találkoztunk. A bizalom kulcskérdés. A képeinken szinte minden esetben erősen magánjellegű pillanatok örökítettünk meg. Például Tólápán évekig fotóztam egy mélyszegénységben élő, ötgyerekes családot. Ugyan az apa alkoholista volt, mégis gyönyörű kapcsolatot alakított ki a gyerekeivel. Rendszeresen kijártak az erdőbe gombát gyűjteni, madarakat megfigyelni. Sorsuk akkor vett drámai fordulatot, amikor az összes gyereket elvették az apától, és őket az ország öt különböző intézetében helyezték el.
Szabályt erősítő kivételek természetesen vannak, de a cigányok többsége ugyanabban a kilátástalanságban éli életét, mint a hatvanas-hetvenes években. Minek tulajdonítod ezt?
Korábban azt gondoltam, különösen a rendszerváltás után, hogy Magyarország jobb hely lesz, mint előtte volt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy negyven-ötven év alatt sem sikerül érdemben javítani a cigányság sorsán. Magyarországon a társadalom jó része rasszista, a roma vezetők egy része pedig megvásárolható, és a pénzért, a hatalomért cserébe inkább csendben tűrnek, minthogy segítsenek a társaiknak.
Az összes romákról készült sorozatom valójában rólunk, magyarokról is szól. Bármelyikünk érezheti magát kiszolgáltatottnak például akkor, amikor kórházba kerül. A hetvenes években néhány hónapig betegszállítóként dolgoztam abban a kórházban, ahol Jutka nővér volt. Azzal a céllal mentem oda, hogy a kiszolgáltatottság élményt a saját bőrömön tapasztaljam meg. Hirtelen időjárás-változások alkalmával sorra hozták be a színinfarktusos betegeket. Volt egy hetvenhat éves, értelmiségi bácsi, akivel sokat beszélgettünk. Ekkoriban az volt a kórházi protokoll, hogy abban az esetben, ha egy fiatal beteg érkezik, és nincs több felszerelés, a legidősebb beteget leveszik a gépről. A bácsi csak annyit kérdezett, hova viszem, hisz nem javult az állapota. Próbáltam megnyugtatni, de közben tudtam, hogy meg fog halni. A kórház kijelölt munkahely volt, ahova a börtönből frissen szabadult embereket helyezték el. A társaság fele sittes volt. Betegszállítóként ők cserélték az oxigénpalackokat is például a koraszülött osztályon. Egy palackra öt inkubátor volt rákötve. Előfordult, hogy éjszaka az egyik ittas betegszállító, akit még csak be sem tanított senki, elaludt. Nemcsak láttam ezeket a borzalmas dolgokat, hanem éreztem is a hatásait…
Meddig mehet közel a fotós az alanyához, a nyomorának bemutatásához?
Mindig a szituáció határozza meg. Azt hiszem, ha sikerül megértetni a fotók szereplőivel, hogy nem kihasználni akarom őket, hanem megmutatni az életüket, megértik. Utána már csak a termékeny pillanatot szükséges megtalálni. Van egy képem, amely Miskolc mellett készült egy otthonban, ahol lakásfoglalók éltek. A kép hátterében egy alvó férfit látunk, az előtérben pedig az ébren lévő párját. Egyszerűen csak észrevettem a jelenetet, és mivel nyitva volt az ajtajuk, megkérdeztem, lefényképezhetem-e őket. A nő beleegyezett, még élvezte is, hogy fotómodellként pózolhat. Gyönyörű volt. Szerencsére a férje sem ébredt fel, mert abba bele sem mertem gondolni, mit szólna mindehhez.
Milyen változást hozott az életedbe a Judittal való találkozás szakmai szempontból?
Megvolt az a szokásom, hogy bélyeggyűjtemény helyett, amellyel csak apám rendelkezett, a szimpatikus lányoknak a fotóimat mutogattam. A legtöbb esetben vagy nem mondtak semmit, vagy csak annyit, hogy tetszenek a felvételeim. Jutka volt az, aki már az első alkalommal képes volt meglepni. Ösztönösen értett a vizualitáshoz. A mai napig nincsenek szakmai konfliktusaink. Még az is ritkaságszámba megy, ha egy sorozatból nem ugyanaz a felvétel a kedvencünk.
Nagy szerelem volt?
Nagy és zűrös. Szabadabb életfelfogásom volt, mint neki. Emiatt sokat szenvedett. Több mint negyven év telt el az első találkozásunk óta, sok minden megváltozott körülöttünk, megöregedtünk.
A feleséged azt mesélte nekem egy interjúban, hogy két egymást követő évben ugyanott és majdnem ugyanakkor találkoztatok újra: nyár elején a Lánchíd hajón működő diszkóban, ahol az első évben, mire felkérted volna táncolni, véget ért a zene. A második évben viszont már végig tudtátok táncolni a dalokat.
Igen, táncoltunk, majd elhajtott egy taxival. Én pedig úgy döntöttem, ennek a találkozásnak nem lehet így vége, ezért a Trabantommal a nyomába eredtem. Az egész várost végigautóztam miatta. Hozzá kell tennem, később ő is nagyon ragaszkodott hozzám. Meg is tettem érte mindent, még a nővérszálló kerítésén is átmásztam.
A hetvenes évek más szempontból is jelentős évtized volt számodra.
Akkor már körvonalazódott bennem, hogy a fotózásból is meg tudnék élni. Ehhez azonban még tanulnom kellett. A könyvtárból tucatjával vittem haza a szakmai kiadványokat, aminek köszönhetően szinte az összes klasszikus fotográfus munkássága beivódott a fejembe. Szisztematikusan, feladatszerűen fényképeztem. Egyszer elmentem egy fotótáborba is, ahol kivittek minket a Hortobágyra egy pásztorhoz, akit harmincan álltak körül és fényképezték folyamatosan. Én két hétig egy képet sem készítettem, mert nem tudtam. Mély nyomokat hagyott bennem, mert később, a Stalter ASA Fotótanfolyam diákjainak sokféle feladatot adtunk, de csoportos fotografálást ritkán. A fotózás magányos műfaj.
Éjszakánként sokat sétáltam a városban, és csak nézelődtem, de semmi érdekes témát nem találtam. Azután egy este a Dessewffy utcában éppen aszfaltoztak. A munkások, várva a következő szállítmányt, össze-vissza feküdtek az úton. Rögtön éreztem, hogy megvan a várt pillanat. Készítettem tíz-tizenöt kockát. Amikor lenagyítottam, kiderült, hogy a képeknek van dramaturgiája. Az Útépítők-sorozat 1976-ban, a Fotóművészetben jelent meg, ez volt az első publikációm. A munkáim nagy része azóta is képesszé. Magamat is sorozatban fényképeztem ezzel az anyaggal párhuzamosan. Egyfajta avantgárd dolog volt, a körülöttem lévő valóságban próbáltam rátalálni magamra.
Az első nagyobb képesszémet Berettyóújfaluban fotóztam 1980-ban. A Magyar Ifjúságnál, a legnagyobb példányszámban megjelenő politikai-ifjúsági hetilapnál dolgoztam fotóriporter gyakornokként, amikor az Elzett Gyárban készítettünk az egyik munkatársammal egy afféle hurráoptimista riportot. Az egyik csarnokban észrevettem, hogy ott csak cigányok dolgoznak. Ők csiszolták kézi erővel az alpakka kanalakat. Mindez felháborított és meg is hatott. A romáknak muszáj volt elvállalniuk ezt az életveszélyes munkát, különben megbüntették volna őket. Mi volt ez, ha nem a teljes kiszolgáltatottság? Közben a hatalom azt szajkózta: „Miénk a gyár!” Felajánlottam a szerkesztőségben, hogy megcsinálom külön is a témát. Kocsis L. Mihály főszerkesztő-helyettes találta ki, hogy legyen a sorozat címe: Manufaktúra. Mindenkinek tetszett az anyag, Sajtófotó-díjat nyertem vele, a lapban mégsem jelent meg soha.
Völgyi Verával jártunk Lengyelországban is, ahol kábítószeres fiatalokról készítettünk anyagot. Emlékszem egy fiúra, aki olyan mértékig függött a szerektől, hogy jobbnak érezte, ha beszél nekünk róla. Talán azzal is tisztában volt, hogy meg fog halni.
A kegyetlen történetek, a nyomor, a szociografikus fotóriportok mellett megélhetési fotográfusként is dolgoztál. Olyannyira, hogy például a Bíró Icáról készült sorozatodért rajongtak az emberek.
A Luxus Áruház ruhaosztályán volt eladó, amikor a felségemmel együtt megláttuk, és felvetettük neki, hogy készítenék egy címlapot róla a Magyar Ifjúság turisztikai számába. Élete első címlapja volt. Életlen zöld háttér előtt fotóztam, az viszont már az ő ötlete volt, hogy egy igen szűk farmermellényt viseljen, ami kiemelte az idomait.
Sokféle anyagot készítettem. Fotóztam szinte az összes világsztár magyarországi koncertjét a Depeche Mode-tól Tina Turnerig. Szerencsés voltam, hogy Urbán Tamás támogatásának köszönhetően dolgozhattam az Ifjúsági Magazinnak is. Amikor megszűnt a Magyar Ifjúság, ahol évekig a fotórovat vezetőjeként dolgoztam, Féner Tamás hívott a Képes 7-hez. 1986-ban főszerkesztő-helyettesként ő döntött úgy, hogy címlapra teszi az Ebrendészek-sorozatom egy felvételét, amelynek nagy visszhangja lett. Kovács Zoli írta a szöveget, aki ma az Élet és Irodalom főszerkesztője.
Igaz, hogy a Képes 7 Kádár János feleségének az ötlete nyomán indult el, aki a német Stern mintájára szeretett volna egy képes családi lapot? Mi vitt el olyan egzotikus tájakra, mint Vietnam, Kambodzsa, Kuba, Kína, Mozambik Etiópia vagy India? Egy kis idő után feltettem magamnak a kérdést, miért kockáztatom az életem. Miért kell nekem mozgó célpontnak lennem? Régóta tudtam, hogy a fotográfiával rövidtávon nem fogom megváltoztatni a világot, de azért abban azóta is reménykedem, hogy hosszú távon talán arra képes vagyok, hogy befolyásoljam. Erről jut eszembe, hogy Mozambikban is életveszélyes helyzetbe kerültem. Legközelebb elmesélem.
Lábjegyzet:
Úgy tudom, hogy igen. Fontos anyagaim jelentek meg a lapban. Emlékezetes volt, amikor elhatároztam, hogy kimegyek Romániába megörökíteni a forradalom eseményeit. 1989 karácsonya volt. Persze Jutka hallani sem akart róla, én viszont ragaszkodtam hozzá. Erre közölte, hogy jó, de akkor ő is jön velem. Azóta is így szoktunk megegyezni… Jártuk az utcákat, a kórházakat. Fennállt a veszélye, hogy súlyos sérüléseket szenvedjünk, de szerencsére nem így történt. Próbáltam az aggodalmainkat némi humorral palástolni. Akkoriban egy fehér Volkswagen bogárral jártam, amire kaptunk egy vöröskeresztes matricát, hogy meg tudjanak minket különböztetni. Mindenhol ellenőrzőpontokat láttunk, ezért egy alkalommal megpróbáltam az előttünk álló veszélyesnek tűnő utat az erdő irányába lerövidíteni. Robogtunk a fák között, amikor azt találtam mondani Jutkának, hogy ha mi most egy filmben szerepelnénk, egészen biztos, hogy hamarosan egy kidőlt fához érnénk, amitől nem tudnánk továbbhaladni. Pár perc telt el, és ott volt az úton előttünk keresztben a fa. Akkor már kevésbé találtam viccesnek a korábbi megjegyzésem.
Amikor ez a lap is megszűnt, szabadúszó lettem. A Reformnál találkoztam Hegyi Zolival és Ligeti Nagy Tamással, akivel megcsináltuk a Volt című popkulturális magazint. Az Andy Warhol és John Wilcock brit újságíró által alapított Interview szolgált mintául. Egyfajta kalóz vállalkozás volt.
A kalandvágy. Bizonyos szempontból ez ugyanaz a történet, mint gimnazista koromban, amikor a romatelep és az idősek otthona világa érdekelt. Minden út emlékezetes volt, és egyik sem gyerekjáték. Például Szudánban tábori kórházat látogattunk meg, amikor olyan bélfertőzést kaptam, hogy napokig nem tudtam kijönni a szobából. Egy fekete férfi kísért minket, aki még azt is ferdeszemmel nézte, ha a repülőgépen, amely maga sem volt életbiztosítás, az egyik helyről átültem a másikra. Azután közölték, hogy mivel lehet, hogy lőni fognak ránk, dugóhúzóban szállunk le. Végül a pampákon landoltunk. Fél óra után érkezett egy katonai terepjáró. Nem engedtek fotózni, mert a közelben harcok folytak. Annyi engedményt tettek, hogy a tábori kórházat megnézhettük, azt is csak felszerelés nélkül. Tudtam, hogy butaság, de a többiek hajthatatlanok voltak. Egészen addig tartott a lelkesedésük, amíg egy olyan ember szeretett volna kezet fogni velünk, akinek a feldagadt nyelve szabályosan kilógott a szájából.
1 https://bekialtas.blog.hu/2021/09/07/921_bekialtas_requiem_rakosrendezoert
2 Horváth M. Judit, Stalter György felesége. (A szerk.)
