Csanádi-Bognár Szilvia: Újraértelmezni, ami idegenné lett

Kerekes Emőke: My Land – Saját föld
Csányi5
2022. 04. 11. − 2022. 05 02.

Sokat eszembe jut, hogy vajon tudunk-e, képesek vagyunk-e szimbólumok és metaforák nélkül gondolkodni. Az a véleményem, hogy nem. Csupán korlátozni, elfojtani tudjuk magunkban a hétköznapi dolgok átértelmezését. Persze, mióta ráébredtünk, hogy a világ varázstalanítva lett, van valamiféle benyomásunk arról is, hogy nehezebben férünk hozzá a jelképeinkhez, ezáltal valószínűleg nehezebben is fejezzük ki magunkat. Kevésbé tragikus megközelítésben: másként. Mert kétségtelenül vannak új szimbólumaink, még ha egyelőre nem is látjuk olyan világosan, használjuk ezeket, sokszor anélkül, hogy tudatosítanánk a szimbolikus jelentőségüket.

Kerekes Emőke áprilisban, a Csányi 5-ben bemutatott My Land címet viselő kiállításának témája a föld, a természeti lét alapja, úgy ahogyan az az emberhez tartozik. Fontos megjegyeznünk, hogy nem a föld és a közösség kapcsolatára kérdez rá, hanem az egyén és a föld viszonyára, a gazda és a tulajdona kapcsolatára. Hogyan tartozik tehát az emberhez a szántóföld? Hogyan a gabona? Hogyan a munka, amelynek során megtermeli? Amint leírom az iménti sorokat, magasztosan cseng, és érezzük, mintha egy régebbi beszédmódhoz tartoznának ezek a kérdések. Pedig a bizonytalanság nem a kérdések hibás volta, hanem inkább a válaszok bizonytalansága miatt áll elő.

Forgalomban van egy erősen romantikus gondolatsor, amelyben az ember és a föld harmóniában van egymással. Az ember gondos gazdaként dolgozik, a föld pedig a munka jutalmaként, megtermi gyümölcsét. Ebben a sémában a föld az ember számára otthon és érték egyszerre. Világos azonban, hogy ez a séma megváltozott, voltaképpen nagyon régen. Az ember már az érett felvilágosodás idejére a természet számkivetettjeként értelmezte önmagát. A romantikus séma a hagyományos társadalmakban, a tradícióhoz közvetlenebbül ragaszkodó, a városias, ipari vívmányoktól magát távol tartó, vidéki közösségekben élt tovább, egészen addig, amíg az iparosodás jelentős mértékben át nem járta, és alapjaiban meg nem változtatta a vidéket. A falvakba járműveket, a televízión keresztül a világot, az interneten a globalizáció eredményeit, az Európai Uniós pályázatok révén a legmodernebb technikát és a tömegtermelés igényét hozta.

Kerekes Emőke kérdésfelvetése tulajdonképpen egyszerű. Arra kíváncsi, miként változott meg a földhöz való viszonya annak az embernek, aki a földet megműveli. Kérdezhetné ezt itt Magyarországon is, legalább olyan tanulságos lenne, mint úgy, hogy Erdélyben teszi. Valószínűleg sok részletében különböznének a válaszok, de az alaprétegük mégis hasonló. A tájhoz, a földhöz és a természethez való viszonyunk ambivalens, összetett, és minden racionalitás látszat ellenére, mélységesen irracionális lett.

A táj látványa megkerülhetetlenül tükrözi ezt a racionalitásba burkolt irracionalitást. A föld, amihez kötődünk, ami érték, a tömegtermelés eszközévé vált, a gépek, a műtrágya, a növényvédőszer hatását, nyomait hordozza, ami egyrészt távolítja, idegeníti az embert a földtől, másrészt károsítja. Ahogy Kerekes Emőke megfogalmazza, ez vizuálisan úgy válik nyilvánvalóvá, hogy a táj objektekkel, tájidegen elemekkel gazdagodik, kiállítótérré alakul, ahol a gabona, a kombájn, a traktor, a szénabála, a gumiabroncs, a paradicsomkaró és a távvezeték betonoszlopa, mindaz, ami a romantikus látvány része volt, és mindaz, ami tájidegen, együtt alkotja a látványt.

A szénakazal, amely a 19. század során még a vidék egyik jelképe volt, a romantikus harmónia, a megpihenés, a szerelmes együttlét helyszíne, mára eltűnt, és átadta a helyét a gépi készítésű bálának, amelyet műanyag fóliával borítanak az időjárás viszontagságai miatt. Joggal merül föl tehát a kérdés, hogy ha átalakult a táj összetétele, új elemek, új együttállások jelentek meg benne, vajon van-e számunkra jelentése ezeknek? Tud-e a szimbolikus érzékünk kezdeni valamit az iparosodott élet prózaiságával? Vagy pusztán egyfajta kulturális zavarodottságot tükröz, amit még nem, és lehet, hogy már sohasem tudunk feldolgozni. Joggal merül fel a kérdés, hogy ha van jelentése az autónak, a vonatnak, az űrsiklónak, mondjuk az emberi fejlődés töretlenségét, a tudomány megállíthatatlanságát mutatja számunkra, miért ne lehetne a kombájnnak és a traktornak. És persze tudjuk, hogy van, bár ettől csak bonyolultabbá válik a képlet. A kommunista tervgazdálkodás jóléti jelképeiről van szó, amit éppen a földhöz való tartozás erőszakos átstrukturálása, a tulajdonviszonyok átrendezése, így az elidegenítés jellemzett. Joggal vethető fel, hogy ha véget ért az az értelmezői keret, amelyik propagandacélra használta ezeket a jelképeket, tudunk-e más szemmel nézni rájuk, vagy marad az idegenségérzet?

2020-ban nyílt egy kiállítás a New York-i Guggenheim Múzeumban Countryside: The Future címmel, amelyik a vidéki területek radikális változásait vizsgálta. Egyetemi együttműködésben folyó kutatásokat mutattak be, ahol modellezték azokat a befolyásoló tényezőket, amelyek világszerte megváltoztatják a tájat és a vidék arculatát. A kiállíts üzenete kifejezetten optimista volt. Nem süppedt bele abba a gondolatba, hogy a növekvő urbanizáció és technikai fejlődés miatt az ember végképp elvesztette a természettel való kapcsolatát, hanem inkább rávilágított, hogy a növekvő népességszám miatt az élelmiszertermelés a jelen évezred kardinális kérdése, ehhez pedig egyszerűen szükségünk van a természetre. Ha pedig szükségünk van, akkor meg kell próbálnunk újraértelmezni a természethez fűződő viszonyunkat is, meg kell szabadulnunk a leigázó termelési formáktól, és meg kell tanulnunk a vele való együttműködést. Az éghajlatváltozás, az élelmiszerárak növekedése, a bioélelmiszerek népszerűsége, a vírusok okozta új helyzetek – ezek mind olyan változások, amelyek egyre erőteljesebb kihívást jelentenek a vidék számára, inkább új lehetőségeket nyitnak, semmint veszteséget jelentenének.

Abban a szemléletmódban, ahogyan Kerekes Emőke készíti a fotóit, azt gondolom, nincs értékítélet. Rögzít, tudomásul vesz, kérdez, de ugyanakkor képes távol tartani magát a közömbösségtől, az objektív rögzítés látszatától is. Nem akar ellentmondásokat leleplezni, még akkor sem, ha nyilvánvalóan tisztában van a természettel folytatott emberi párbeszéd ellentmondásosságával. Szépnek látja a határt. A műanyagfóliás bálával, a guminehezékekkel, az elhagyott fóliasátrakkal és a szénára kötözött petpalack-súlyokkal együtt. Olyasminek, ami képre, festői képre való. Mint ahogy a molinóanyagra nagyított képei tényleg olyanok, mintha festmények lennének, a szénakazlas romantika 21. századi átiratai, mindenféle nosztalgia és irónia nélkül.

A 90-es évek óta fontos témája a vizualitásnak a nejlonzacskó és a fólia, számos képzőművészeti és filmes alkotásban használták; az esztétizáló jellege nyilvánvaló, de Kerekes Emőke még ezt sem megszépítve látja. A táj részének tekinti – azt is mondhatnánk, elfogadja, hogy a táj része. Nem tekint át rajta, ahogyan a turistafotóinkon legtöbbször tesszük. Nem emeli magasabbra az objektívet, hogy a tiszta havasokat lássa, vagy a felhők vezetékek nélküli képét, a szántókat technikalizált összkép nélkül. Művein, voltaképpen minden elem, a fólia, a paradicsomkaró, a kukoricacső vagy a petpalack ugyanúgy sorsok lenyomatait hordozó szereppel bír, gazda és a tulajdona közös sorsát. Ahogy Van Gogh cipői, amelyekre Emőke képein szintén történik utalás, és amelyeket Heidegger nem tudott másként látni, mint a lét igazságának megnyilvánulását. Ahhoz, hogy a világot (Rüdiger Safranski kifejezésével – a globális tériszony korszakában) képesek legyünk értelmezni magunk körül, bizonyosan éberen kell tartanunk a szimbolikus képességünket, méghozzá azt a fajtát, amelyik hajlandó jelentést adni a világ prózaiságának. Hiszen az életünk mégiscsak ennek közepette zajlik, a belátásaink jó része ebből az elrugaszkodásból fakad.

Ha a városiasodás mértéke így halad előre, akkor a vidéknek ismét menedékhellyé kell válnia, ahol nem csak felfokozott termelés, de alternatív életformák, technológiai újítások is megvalósíthatók. A hiányérzetből tehát helyteremtés fakad, a régi helyek új felfedezése. A falusi életvitel átalakulása − mára világossá vált – nem pusztán a folklór eltűnését jelenti, hanem új ötleteket is provokál. Kerekes Emőke például, amikor éppen nem galériában, akkor falusi boltokban állít ki a Kopia Kollektívával, vagy például gyümölcsösben nyitnak tárlatot, ahol a fák ágairól lógatják le a képeket. Azok számára teszi ezzel láthatóvá a munkáit, akikről szólnak, ott, ahol készülnek, és azok látják a képeket, akiknek a megértésére és az együttműködésére számít, és akikkel beszélgetni akar.