B. Tier Noémi: Múlt − Jelen − Jövő

Fabricius Anna fotográfus, médiaművész 12 gesztus című sorozatának képei 2018-ban születtek meg Tajvanon, de a disztópikus/utópisztikus tájképek és portrék csak öt évvel később kerültek egy közös értelmezési keretbe, rákérdezve a jövőbe vetett hitre. A TOBE Galériában április 19. és május 20. között, a Budapest FotóFesztiváli hivatalos programjaként látható kiállításii kapcsán B. Tier Noémi beszélgetett az alkotóval.

Milyen körülmények között kerültél Tajpejbe?

Rokoni szálak révén korábban már kétszer jártam Tajvanon. Európaiként nemcsak vizuálisan vonzott a másfajta környezet és kultúra, hanem a korábbi fotográfiai témáimhoz nagyon szorosan kapcsolódtak az itt működő gyárak, kis családi üzemek, amelyekbe az ember akár az utcáról is belát. Nagyon vágytam rá, hogy ezt a világot belülről is feltérképezhessem. Elkezdtem kutatni, hogyan valósíthatnám meg ezt a tervemet, így találtam rá a Taipei Artist Village (TAV) nevű nonprofit szervezetre, ahová kétszer pályáztam művészeti rezidenciaprogramra. Végül 2018-ban három hónapot tölthettem kint januártól márciusig.

A munka világához kapcsolódó fotósorozataid és videó munkáid, mint a Work/Flow, a Téli munka, a Magyar szabvány vagy a Háztartási Anyatigris valóban nagyon meghatározóak. A 12 gesztus mégsem kapcsolódik ezekhez közvetlenül.

A kint tartózkodás motivációját valóban az Ázsiában jellemző családi manufaktúrák jelentették, úgy gondoltam, hogy ez remek lehetőséget teremt arra, hogy helyi emberekkel készítsek videókat, interjúkat. Az, hogy ez csak nagyon nehezen tud megvalósulni, már egy következő beszélgetés témája lehetne. Ebben az időszakban nem jutottam be azokba a mikroközösségekbe, amelyekbe szerettem volna.

A rezidenciaprogram mindig hasznos, a munkáim nagy részét eddig hasonló keretek között készítettem. A program, mint egy ernyő „védi” kint az embert, illetve teremt gyümölcsöző körülményeket, például azzal, hogy mindig van egy helyi ember, egy segítő, aki beszéli a nyelvet. Sajnos ezzel együtt sem ment könnyen a kapcsolatfelvétel. Tajvan egyrészt nagyon fejlett infrastruktúrával rendelkezik, másrészt egy meglehetősen zárt világ, nem engednek be akárhová idegeneket. A TAV-nál lévő segítőmön keresztül így is több mint egy hónapba telt, amíg eljutottam egy textilfestő üzembe, ahol Fülöp-szigeteki vendégmunkásokkal interjúztam, és amelyből aztán a 6:30-tól 18:30ig [6:30AM-6:30PM] című videó munka született: végül ez lett a fő gerince a tajpeji tartózkodásomnak. Ami most a TOBE kiállítóterében látható, tulajdonképpen egy mellékszálnak indult, ami csak most, pár évvel később állt össze bennem.

A kiállítás nagyméretű tájképein elhagyott, futurisztikus épületek láthatók, többek között a finn építész és tervező, Mattio Suuronen 1970-es években épült úgynevezett Futuro házai. Hogy találtál rá erre a szellemvárosra?

Minden országban keresem azokat a helyeket, amelyek a főbb látványosságokon és turistacélpontokon túlmutatva egy teljesebb képet adhatnak a helyi viszonyokról. A Futuro házakról egy blogon olvastam, és egy inspiratív úti célnak ígérkezett. Érdekes, mert bár a fővárostól északra, mindössze egyórás buszútra található, nem messze egy közismert és sokak által látogatott tájvédelmi körzettől, több olyan tajvanival találkoztam, akik még soha nem jártak ott. Célirányosan utaztam oda, tudtam, mi vár rám, de így is elképesztő látványt nyújtott. Hihetetlen volt az a miliő, amit ott fogadott: pazar lokációjával, panorámájával egy ideig tökéletes környezetet kínált a magas élethez a tajvani elit számára, de az olajválság miatt teljesen kiüresedett.

A tájképek mellett a portrékon tajvani fiatalok szerepelnek egy-egy számukra fontos mozdulattal, gesztussal. Kik ők, mit lehet tudni róluk?

Ebben az ázsiai nyelvi környezetben nagyon fontos volt, hogy olyan helyi közösségeket találjak, akik beszélnek angolul. Kiérkezésem után nem sokkal felvettem a kapcsolatot egy tajpeji elit amerikai iskolával, ahol angolul folyik az oktatás és különböző művészeti fakultációk is elérhetők a diákok számára. Az egyik ilyen művészeti osztály vezetőjét azzal kerestem meg, hogy szívesen tartanék nekik egy előadást a munkáimból, és szeretnék velük együttműködni egy közös workshop keretében, amire nagyon nyitottak voltak. Az iskola kiemelkedően jó körülmények között, remek kondíciókkal működik, az itt tanuló diákoknak lehetőséget teremtve arra, hogy amerikai, nyugat-európai egyetemeken tanuljanak tovább, majd visszatérve a tajvani elit részévé váljanak. Nagyon érdekelt ezeknek a fiataloknak a jövőképe, hogyan látják magukat mondjuk tíz év múlva. Két-három alkalommal találkoztunk, miközben elkészültek ezek a fotók.

Fiatalon, tele tervekkel, a pályaválasztás előtt állva talán könnyebb erre a kérdésre válaszolni. Az ő esetükben mennyire ment könnyen ennek a megfogalmazása, egyetlen gesztusba merevítve, absztrahálva a jövővel kapcsolatos vágyakat, érzeteket, gondolatokat?

Ebben az életszakaszban még nagyon széles a mezsgye, számtalan lehetőség áll előttünk, majd az élet előrehaladtával ez az út egyre inkább beszűkül a döntéseink és választásaink függvényében. Fiatalokkal épp ezért nagyon jó együtt dolgozni, mert nemcsak egy, de akár több jövőképük is van, alapvetően optimista, pozitív tervekkel. Amikor erről beszélgettünk, a tajvani diákok is könnyen asszociáltak valamire, döntően a későbbi (szakmai) életükkel, hivatásukkal kapcsolatban. A doktori képzés alatt improvizációs videókat készítettem, és nagyon jó tapasztalat volt, hogy mindenkiben van annyi improvizációs készség, amivel az elképzeléseit, érzelmeit spontán és kellően finoman át tudja adni. Videó egyébként itt is készült, 12 Gestures of an Elite School címmel a vimeo-s felületemen megnézhető, de a kiállítótérben nem tartottam szükségesnek megjeleníteni, úgy éreztem, hogy túlmagyarázná azt, amit látunk.

Ez a fajta gesztusrendszer szintén több munkádban visszaköszön, és különös jelentősége van a fotográfiai formanyelvedben.

Valóban, ha egyetlen fogalmat kellene találni, amely mint egy kapocs összeköti az eddigi munkáimat, akkor a gesztus lenne az. Ennek a tudatos használata, képi megfogalmazása, ami leginkább jellemző rám. Elsősorban az izgat ezekben a részben megkomponált szituációkban, hogy a sok élettörténeten keresztül találjak egy-egy ikonikus mozdulatot, egy-egy karakteres gesztust. A munkamódszerem távol áll a mozdulat megfogalmazásának olyan fotográfiai változataitól, amelyek hosszú expozícióra vagy multiexpozícióra épülnek. Bár mozdulatokról van szó, én jobban szeretem a mögöttük lévő gondolatokat konkretizálni.

A disztópikus tájképek mintha csak háttérként szolgálnának az optimista gesztusokhoz. Mi adta a kapcsolódást számodra a közös kulturális, társadalmi környezeten túl, és miért pont most állt össze ez a kétféle tematika egy kiállításanyaggá?

Ahhoz, hogy ez a két szál összeérjen, kellett ez a négy-öt év, amely minden eddiginél jobban láthatóvá tette a válságot és a jövőkép bizonytalanságát. Ez valamilyen szempontból nyilván 2018-ban is érvényes lett volna, de talán nem is a külső körülmények változásai érlelték meg a kontextust, hanem számomra kellett ez az idő arra, hogy összeálljon bennem a kép: hogyan tud ez a két, látszólag egymástól távol lévő világ ugyanazon problémáról szólni.

Én alapvetően nagyon pozitív ember vagyok, de tisztában vagyok annak a veszélyével, hogy merre tartunk globálisan. Erről talán akkor kezdünk el konkrétabban gondolkodni, amikor gyerekünk születik, és az az időintervallum, amiben az ember látja, követi a helyzeteket, eseményeket, egyszer csak kitágul és a következő generációra is kiterjed.

A szellemvárosban készült fotók valóban inkább háttérként működnek, de ugyanannyira erőteljesen állítanak valamit a társadalmi és globális változásokról, mint a portrék, csak más eszközökkel. Amikor az ember odaér arra a helyre, egy múltban virágzó, gyümölcsöző képet lát maga előtt. Annak, aki ezt létrehozta, volt egy nagyon pozitív jövőképe, de az olajválság miatt ez az optimista jövőkép eltűnt. Az utópia, disztópia fogalmát legtöbbször egy atmoszférára, egy helyszínre értjük, de felmerült bennem, hogy ezek a fogalmak mennyire érvényesek az emberi gesztusokra, amelyek érvényességét a pillanatnyiság adja. A fiatalok például az akkori jelenben fogalmazták meg a saját gesztusaikat, de amit ők képviseltek, úgy gondolom, hogy még mindig aktuális.

Ha a jövőre gondolsz, mi az, ami most leginkább foglalkoztat?

Engem mindig a lokalitás, a lokális kommunikáció érdekel, hogy ezen a szinten tudjunk nyitottak lenni a problémákra és a másik ember felé. Ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a lokális kérdésekkel kapcsolatban létrejött képanyagoknak ne lenne egy globális vetülete. Emellett talán kevésbé vagyok önreflexív abból a szempontból, hogy azokat a privát témákat, amelyekben benne vagyok, inkább megélem, mint megfogalmazom. A Száz szó és hét dolog című munkámnál például az anyaság, mint egy nagy buborék ott van a képekben, de a fotók valójában nem erről szólnak, vizuálisan ez az élethelyzet nem foglalkoztat. Ebben a konkrét sorozatban inkább az a folyamat érdekelt, hogy az ember hogyan tanul meg beszélni, és a verbalitás által hogyan fogadja be a világot. Számomra ez sokkal izgalmasabb, mint hogy az anyaságom szépségeiről vagy árnyoldalairól beszéljek.

Régi-új témák is vonzanak: az elkövetkező időszakban a Work/Flow-hoz hasonló videókat szeretnék készíteni, a transznacionális család fogalmát boncolgatva. Ázsiában már régóta létező jelenségről van szó, amikor egyik vagy másik szülő a családtól távol dolgozik, hogy pénzt keressen. Hogyan tudja egy ember feldolgozni azt, hogy hónapokra vagy évekre otthagyja a családját a nekik nyújtott jobb élet reményében? Mióta szülő lettem, elsősorban a munka-család viszonya, ennek egyensúlya vagy aszimmetriája érdekel, a nagy globális folyamatoknak, mint például a migrációnak pedig a személyes oldala foglalkoztat. A munka felől közelítek, de személyes élettörténeteken keresztül rajzolom meg a képet.

Mi lenne a te gesztusod, ami rólad és a jövőbe vetett hitről szól? Hogy látod magad egy mozdulatba sűrítve?

Nagyon jó a kérdés, bár nehéz rá válaszolni, mert korábban még sosem gondolkodtam rajta. Azt hiszem, valamilyen fizikális gesztust választanék, mert a cselekvés és az aktivitás áll hozzám a legközelebb. Az előbb említett Száz szó és hét dolog tárlaton volt is egy ehhez kapcsolódó fotó, amelyen egy kerti szerszámmal a kezemben állok a kertünkben. Az akkor kétéves gyerekünk szavai nyomán jött létre a kép, aki bátor papaként és dolgos mamaként fogalmazott meg minket. Ezzel a gesztussal teljesen azonosulni tudok, mert egy nagyon erős fizikai jelenlét van benne.

Ha korábbra tekintek vissza, eszembe jut egy másik kép is magamról: valamikor 2010 előtt készült a krapanji alkotótelepen, Horvátországban. Épp egy Hasselbladot tartok a kezemben és lefelé nézek a kamerába. Ez is én vagyok, mert ebben a gesztusban benne van a tartás, megtartás, és a (lefelé, valójában előrefelé) nézés. Olyan szemlélődés ez, amikor nagyon is aktívan látod, hogy mi történik körülötted.

Lábjegyzet:
1 www.budapestphotofestival.hu
2 https://www.tobegallery.hu/12-gestures