Gellér Judit: Fotókönyvek − Beszélgetések VIII.

Csontó Lajos: Kutyaév 2020

„[…] az a bizonyos narráció a lényeges.”

Csontó Lajos (Budapest, 1964) Munkácsy Mihály-díjas képzőművész. 1986 és 1992 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán tanult. 1988 óta mutatja be munkáit önálló és csoportos kiállításokon. Munkásságát számos ösztöndíjjal támogatták: Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj, a Római Magyar Akadémia ösztöndíja, a Budapest Galéria Cite Internationale des Arts ösztöndíja, MMA ösztöndíj. Ezeken kívül további díjakat kapott, többek között: Művészeti Alap díja, Magyar Fotóművészek Szövetségének díja, Fiatal Képzőművészek Stúdiójának díja, Magyar Grafikáért Alapítvány díja, Neufeld Anna-díj, valamint 2007-ben Munkácsy Mihály-díj. Munkáit köz- és magángyűjteményekben egyaránt őrzik. 2006-tól az Eszterházy Károly Egyetem vizuális művészeti tanszékén oktat. A hagyományos grafikai és festészeti technikák mellett az 1990-es évek közepétől, a fotó és videó használata, installációk készítése jellemző munkáira. A Kutyaév 2020 című installációját és fotókönyvét 2021-ben a Capa Központ Gyógyír című kiállításán, majd a fotókönyvet önálló esten 2022-ben mutatta be. A kötet 2022-ben elnyerte a legjobbnak ítélt magyarországi fotókönyvnek járó Rosti Pál-díjat.

Kicsit nehezen kérdezek, hiszen részese voltam annak a folyamatnak, ahogy a Kutyaév 2020 című – a szívműtétedet követő gyógyulási folyamat során írt szövegek és a mobiltelefonnal készült fényképek összeolvasása által létrejött – fotókönyved elkészült. Azonban, mivel ez az interjú egy sorozatnak a része, igyekezni fogok olyan kérdéseket is feltenni, amelyek visszatérő elemei ezeknek a fotókönyvekről szóló beszélgetéseknek. Közel tíz éve foglalkoztat a fotókönyv témája, amióta a Paris Photon először megismertem a Photobook szekciót, és érdekelni kezdett, hogy miként fordítható, vagy definiálható ez a szó, mi a különbség a fotóalbum és a fotókönyv között. Neked ez az első olyan könyved, amely az én olvasatomban egy fotókönyv, a többi köteted pedig inkább katalógusnak, vagy albumnak fogható fel. Te mit gondolsz erről?  

Igazából az számomra is kérdés, hogy mi is az a fotókönyv. Én még az a generáció vagyok, aki az idősebb fotósoknak az albumait tudta csak nézegetni kezdőként, nem volt ez a sokszínűség, ami most van. És ezek a könyvek valamilyen tematikára felfűzött riportjellegű vagy éppen turisztikai könyvek voltak. Ezért azt gondolom, hogy egy fotókönyvnek másmilyennek kell lennie. A bennük lévő fényképnek túl kell mutatnia a szimpla fotószerűségen, és ehhez egy nagyon sajátos dolgot kell megtalálnia, megmutatnia. Ebből következik, hogy egy megélt, vagy egy nagyon jól megkonstruált folyamatot kell ábrázolnia. Egy jól és több oldalról körüljárható eseményből készülhet igazán jó fotókönyv. De ezek leginkább sejtések, nincs pontos definícióm és ezért meg is lepett például a Rosti Pál-díj. Ha most a fotókönyvre gondolok, akkor az jut eszembe, hogy van egy jó koncepció, aminek van talán egy kicsit antropológiai ízű jellege, a szöveg kevéssé fontos, viszont a képanyag hangsúlyos. De hogy mi a fotókönyv, mi az album, és mi a kép és szöveggel operáló valami között a lényegi különbség, azt nem tudom. Áfra János – akit felkértünk a könyv tavaszi bemutatójának moderálására – például azt feszegette, hogy a Kutyaév 2020 tulajdonképpen egy verseskönyv vagy fotókönyv. És én jó szívvel nem nevezném fotókönyvnek, de nem nevezném verseskönyvnek sem.

Művészkönyvnek?

Jobb híján. Én azt gondolom, hogy történt velem egy erőteljes esemény, egy létesemény, és ez annak egyfajta mementója, ami nem egy, hanem több műfajú, mert többféle érzetet közvetít. De mondhatom azt is, hogy egyszerűen mindig is szerettem verset írni és mindig is szerettem fényképezni, most összeraktam ezt a kettőt és lett belőle ez.

Hogyhogy nem készült eddig ilyen könyvmunkád, hiszen mindig is dolgoztál szöveggel és képpel?

Tervezőgrafikusként rengeteg könyvet készítettem, ezért valóban adta volna magát, hogy az ezekből származó tapasztalatokat megpróbáljam egy autonóm könyvben hasznosítani. Ráadásul nagyon sok fontos fotókönyv élményem van, amelyek inspirálóak voltak. De úgy látszik, hogy most állt össze valami, ami miatt a Kutyaév 2020 anyaga kikívánkozott, anélkül, hogy ebben a műfajban gondolkodtam volna. Rengeteg fotóm és grafikám van lefűzött dossziékban, amikből bármikor össze lehetne rakni egy könyvet. De inkább előkészítő munkának érzem ezeket a lefűzéseket. A 2016-os Debreceni Nemzetközi Művésztelep Bevésődés című MODEM-es nagy kiállítást egy werk-kiállítás is kísérte a B24 Galériában. Utóbbiban pont egy ilyen könyvet mutattam be, ami rajzokból és a MODEM-es kiállításon bemutatott munkához kapcsolódó háttéranyagokból állt össze. Tehát próbálkozásaim mindig voltak, de sosem gondoltam azt, hogy a könyv az a műfaj, amellyel természetesen foglalkoznék. Szóval visszatérve a Kutyaévre, nem volt szándékos, nem akart fotókönyv lenni. A szövegek párhuzamosan készültek a képekkel, de nem azzal a céllal, hogy társítva lesznek majd, egyszerűen mégis társultak egy adott pillanatban. Az érzésekhez kerestem képeket, amelyeket az adott szövegek közvetítettek. Bár az egész esemény alatt három-négyszáz kép készült mobiltelefonnal, és annak a fele, kétharmada mindenféle szempontból értékelhetetlennek tűnt, viszont egy másik szempontból nézve meg értékessé vált. De vissza is kérdezek, hiszen ezt a könyvet te provokáltad ki, a te kurátori tevékenységed is benne volt a Gyógyír kiállítással.

Hogy fotókönyv is lett belőle?

A kiállítás hívószava, ami később a címe is lett, és az, ami történt velem, annyira rímelt egymásra, hogy elkerülhetetlen volt, hogy valami ilyesmi legyen. És mivel ezt önálló képeken szerintem nem lehet megfogalmazni, mint ahogy egy rövid szövegben sem lehet, ezért adódott egyféle narráció, ami persze lehetett volna film, vagy nagyregény is, de ez lett belőle.

Meg szoktam kérdezni ebben az interjú sorozatban, hogy milyen volt együtt dolgozni a grafikussal?

Összeszokott páros vagyunk. [Nevet.]

Magának a könyvnek a formája miként alakult, hogyan gondolkoztál róla, hiszen mondtad, hogy sok könyvet terveztél már előtte. Mik voltak a szempontjaid?

Ez tipikusan a cipész lyukas cipője történet, a lehetőségek és az alkalmazott technika szinte megelőlegezte a formát. A képek úgy készültek, hogy átvilágító asztalra helyeztem két kinyomtatott A/4-es lapot, amelyek sima fekete-fehér lézernyomtatón készült printek voltak, amelyeknek van egy fura felkeményedett, erős grafikus hatása. Ezzel a hatással régebben is kísérleteztem már, és ehhez a témához is nagyon azonosnak találtam. Van egy fanzine-szerűsége, egyféle trash hatása. A könyvméret is adta magát a félbehajtott A/4-es printekből kiindulva, hiszen a kiállításon bemutatott prototípusok is ezzel az egyszerű nyomtatással készültek. Emellett szólt, hogy ez egy intim, a mai Moleskine-es világhoz illő méret, amelyet zsebkönyvként is lehet kezelni. Persze ezt nem hordja magával az ember.

Miért nem?

Azért, mert azt gondolom, ez egy egyszeri történet. Egy kedves ismerősöm mesélte épp, hogy sokáig nem vette rá magát, hogy elolvassa, aztán egyszer csak fogta, és egy ülésre olvasta el az egészet, mint ahogy egy filmet nézne meg.

És ha verseskönyvként tekintünk rá?

Nem tudok verseskönyvként tekinteni rá, ahogy egyértelműen fotókönyvként sem, úgy érzem, önmagában egy-egy szöveg kiemelve nem teljes. Lehet, hogy az egyik-másik szentenciaszerűbb, vagy koncentráltabb annyira, hogy önmagában is megáll, de valójában az egymásutániság, az a bizonyos narráció a lényeges.

Azért én el tudom képzelni, hogy valaki magával hordja…

Nem irigylem. [Nevet.]

Mennyire tudtál, mennyire lehet egy ilyen kórházi helyzetben koncentrálni a munkára, képek készítésére, hiszen minden sokkal inkább a veled történő eseményekről szólt?

Nagy szavaknak tűnnek, de nem az érdekelt, hogy könyvet, vagy művet csináljak, hanem az, hogy életben maradjak. Kicsit úgy érzem, hogy rajtam kívül történt meg ez a dolog, én csak benne voltam. Nevezhetjük ezt transzcendens élménynek, vagy mondhatom azt is, hogy annyira kívül emelkedtem magamból, és annyira nem érdekelt a külvilág, az összes hozzá tartozó nyűg, hogy kicsit önkívületi állapotban voltam. De muszáj visszakanyarodnom a Gyógyír kiállításra is, hiszen ott volt ebben az egész folyamatban a kiállítás megnyitójának dátuma, mint realitás. Ami azt is jelentette, hogy egyszer véget kell szakítani ennek az öncélú lebegésnek, mert mégiscsak össze kell állnia egy anyagnak, amit a kiállításon bemutathatok. És azt hiszem, ez volt számomra a legjobb gyógyír.

Mi volt a könyv szerkesztésének vezérelve?

A kronológia, a szövegek is nagyjából az egymás utáni eseményeket rögzítették, ahogy megszülettek. Az történt ugyanis, hogy kibotorkáltam a szanatóriumból, leültem a Balaton-parton, volt egy kis füzetem és elkezdtem írni, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Önkéntelen volt, mert egyszer csak kikívánkozott egy kezdet, és gyakorlatilag följött két-három nap alatt ez a hetvenvalahány szöveg. Leültem és megírtam, és ez nagyon furcsa volt nekem is. Ugyanakkor, amikor könyvvé kellett alakítani, mind a szövegek, mind a fotók esetében meg kellett hozni a döntéseket, hogy mi miután következzen. Az érthetőség, a gördülékenység volt a szemem előtt, egyszerűen az egymásból következő pillanatokat, órákat, napokat szerettem volna elmesélni.

Tehát volt az a része a munkádnak, illetve a történetednek, amikor előjöttek a szövegek, elkészültek a képek. De az, amikor elkezdted őket újra figyelmesen nézni, a szövegeket összeolvasni a képekkel, az mennyire volt nehéz? Előidézte benned a korábbi élményeket, érzéseket, vagy inkább már egy sóhaj volt benned, hogy túl vagy a nehezén?

Erről az jut eszembe, amikor egyszer Németországban felajánlották egy művésztelepen, hogy felvisznek egy kétszemélyes repülőgéppel egy sétarepülésre. Ez az Északi-tengernél volt, gyönyörű volt az egész. De én nagyon utálok repülni. Ezért egy ilyen kis gép maga volt a horror számomra, olyan rosszul életemben nem voltam. Volt nálam egy fényképezőgép, elővettem és elkezdtem fényképezni, amire a pilótám még jobban megvadult, és azt mondta, hogy nagyon szívesen elfordítja a gépet, hogy jobban tudjak fényképezni. Mondtam, hogy oké, köszi! [Nevet.] Nagyon jó képek készültek, azóta se használtam őket semmire, viszont attól, hogy elkezdem dolgozni, megszűnt a félelem. Szóval egy kicsit ilyen volt az is, amikor már a könyvet raktam össze. Nyilván vannak tudatos döntések és módszerek, ami szerint egy ilyen könyv jól össze tud állni, de azért egy csomó megérzés alapú dolog is van ebben, de nem bánom, mert azt hiszem, itt ennek van is oka.

A könyv kis formátumának van egyfajta intimitása, míg a kiállításban nagyobb méretű nyomatokat választottál. Utólag visszagondolva jó döntés volt, vagy a későbbiekben más formát választanál a bemutatásnak?

Adott volt a könyv mérete, az nekem így oké most is. A kiállításon a könyvoldalak többszörösére voltak nagyítva a könyvhöz képest, ami abból adódott, hogy általában szeretek installációban gondolkozni, és a térben, amit kijelöltünk, adta magát ez a fölvezetés, a nagyméretű, sokkoló, talányos képek sora, amelyek végén ott volt a könyv egy kis tárlóban. Szóval nem csinálnám másképp, maximum még nagyobb méretben printelném ki az egyes képeket.

Májusban tartottuk meg a könyv bemutatóját. Milyen élmény volt és milyen reflexiókat kaptál?

Nagyon meglepett és jól esett, hogy milyen sokan eljöttek. Mert úgy éreztem, hogy az érdeklődés valódi volt. Sokan vettek könyvet és kialakultak kis beszélgetések, melyek számomra egyfajta újrakezdést jelentettek sok elveszettnek hitt kapcsolat tekintetében. Nagyon élveztem, mert még sosem csináltam ilyet, hogy valamit be is kell írni ilyenkor egy könyvbe. Rájuk néztem és éreztem, hogy nem írhatom mindenkinek azt, hogy „Szeretettel, Csontó Lajos”, hanem valami lényegeset kell mondanom a felém fordulónak. Rákényszerültem arra, hogy a saját történetünk szerint fogalmazzak meg valamit, ezért néhol talán túl személyes dolgokat is beírtam, de nem bánom, sőt. Visszatérve a visszajelzésekre, ugyan nem fotókönyvnek, és nem verseskönyvnek szántam, hanem egyszer csak kijött valami, amire mások is azt mondták, hogy „fú, hát ez azért úgy működött”, és ennek csak örülni lehet, nagyon.

Korábban furcsa volt megélni, hogy amikor elmondtam az embereknek ezt az egész halom valamit, amit nyilván nem kellemes meghallgatni, akkor sokkolódtak és körülbelül a második mondat után azt kérdezték, de ugye jól vagy már? A könyv elején van egy kis fülszöveg, ahol éppen azt írom le, hogy az emberek nem tudnak a traumával vagy halál közelségével mit kezdeni, elsőre rögtön eltolja magától mindenki. Talán ez a könyv valamilyen módon mégis utat tud találni ahhoz, hogy elmondhatóvá váljon ez az érzés. És azt is remélem, hogy ez nem csupán a saját betegségemről szól, hanem jó esetben egy metaforikus dologgá tudott válni. Ezért lett a címében benne a 2020 dátum is.

Mivel ennek a könyvnek megszületett az angol fordítása is, gondoltál arra, hogy megfuttasd a nemzetközi színtéren?

Nem tudom, mennyire tudna működni nemzetközi szinten. Persze örülnék neki, hogyha lenne erre fogadókészség, vagy valaki látna benne fantáziát és segítene benne. De az, hogy én indítsam el, ahhoz nincs tapasztalatom, kicsit tétován állok egy ilyen helyzettel szemben.

Ezen akkor gondolkodunk még, mert elég nagy felhajtás van a fotókönyvek körül, és visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére, amikor 2013-ban, elkezdett engem foglalkoztatni, hogy egyáltalán mi is az a fotókönyv, akkor jelent meg a Martin Parr, Gary Badger párosnak a nagy fotókönyvekről szóló sorozatának azt hiszem, a harmadik része. És abban az a definíció, hogy a fotókönyv az egy olyan könyv, amiben fotók vannak.

Puff neki.

Tehát ez azt jelenti, hogy a fotókönyv műfajba bármi belefér, szóval ez tényleg egy nehezen megfogható műfaj. Te milyen előnyeit és milyen hátrányait látod a könyvnek egy kiállítási installációhoz képest?

Az előnye kézzelfogható, olyan, akár egy Instagram. De ettől nyilván többrétegű tud lenni, mivel a könyv egy kulturális tradíció, és az több, mint egy jól működő, informáló, de kissé felszínes platform. A kiállításhoz képest csak előnye van, könnyedebben és evidensebben juthat el bárkihez és nincs behatárolva az ideje. Viszont ugyanúgy akkor tud csak igazán működni, ha egy erős koncepció vagy egy erős történet tartja össze. Mint egy kiállítást is. Erről eszembe jutott a MOME fotó mesterszakán most diplomázó Gajda Barnabás Élet című könyve, aminek a címétől én egyszerűen kész lettem. Ez nem lehet igaz, gondoltam. Ezt a címet ugyanis ő lenyúlta előlem, én ezt meg akartam csinálni, évek óta dédelgettem magamban, aztán persze nem lett belőle semmi, hiszen nem csináltam fotókönyveket. Életkönyv. Ez a cím, a maga abszurditásával már akkor valami zseniálisat sugallt számomra, mielőtt láttam volna a tartalmát. Bár a könyvben szereplő fotók számomra leginkább dadaista gesztusoknak tűntek, de a szétesettség felett mégis ott őrködött a cím, ami egy különös hatású alkotássá tette számomra ezt a munkát. És akkor most ez egy fotókönyv, vagy valami más? De ha elfogadjuk az előző definíciót, hogy az a fotókönyv, amiben fotók jelennek meg, akkor az. És az, hogy a fotókönyv ennyire erős és önálló műfaj lett, szerintem egy új lehetőség a világ vizuális bemutatására. És az is lényeges, hogy újra tárgyakról beszélünk, újra tárggyá válik a fénykép és lejön az efemer digitális felületekről, amik folyamatosan körbevesznek minket és épp az elmélyülést gátolják meg.

Igen, a kézzelfoghatóság nagy előnye a fotókönyvnek, és az is, hogy könnyebben el tudod juttatni helyekre, odaadni embereknek.

Hogy mikor jut el könnyebben, azt nem tudom. Olyan értelemben, hogy ez viszonylag nagy anyagi ráfordítást és rengeteg szervezést igényel. Nem tudom, hogy ki, mikor, mennyit tud áldozni egy értelmezhető példányszámú könyvre. Azért ez manapság sem olyan egyszerű, de az tény, ha egy példány készül is csak el, az már akkor is teljesebb értékű tett számomra, mint például egy digitális platform profil. És lehet, hogy a fotókönyveknek is elegendő lenne egészen kis példányszámban megjelennie. Tíz, húsz vagy ötven. Nem több.

Te szoktál áldozni könyvekre, fotókönyvekre akár, vagy művészkönyvekre?

Ritkán. Nagyon sok könyvem van, régebben azért elég sok mindent megvettem, meg munkákból, kapcsolatok révén is sokat kaptam, de néha szoktam, van, amit nem lehet otthagyni. Mostanában irodalmat is elkezdtem újra vásárolni, pedig azt mondtuk otthon, hogy csak akkor vihetünk haza könyvet, ha egyet kidobunk helyette. De mégsem dobunk ki könyvet, valószínűleg visszafordul ez is, mert van egy csömör a digitálistól és egyszerűen jó ezt a taktilis, tárgyi dolgot újra megélni.

És mit olvasol?

Nemrég olvastam Paul Auster New York trilógiáját, ami régi restanciám volt. És volt egy-két nagy élmény még ebben az évben, például Jevgenyij Vodolazkin ukrán-orosz író Laurosz című könyve, ami egy XIII. századi orosz szerzetesről szól, nagyon-nagyon mély sztori, a hatása hosszan kísér.

Gondolom közben azért elkezdtél új munkákon is gondolkodni, dolgozni…

Igen, foglalkoztat ez a technika, ami a Kutyaévben is megjelent, a két kép egymásra vetülése és ütköztetése. Lehet, hogy az idősödéssel is jár, hogy elkezdenek az emberben különböző idősíkok újra megmozdulni, alakulni, és ez a forma jó leképezésének tűnik ennek a folyamatnak. Október elején nyílt Szentendrén a Vajda Múzeum PhotoLab kiállítóterében egy kiállítás, ahol ezeket az új munkákat állítottam ki, és tervezem, hogy a későbbiekben létrejön ezekből egy újabb könyv Egybeesés címen.