Csanádi-Bognár Szilvia: A szem, amint önmagát nézi - Jegyzet Czigány Ákos Retina című kiállításához

Platón Államának legismertebb része a barlanghasonlat, amely nem csupán a nyugatai metafizikai gondolkodás alapjait teremtette meg, de a képek valósághoz való viszonyának értékelésével kapcsolatban is meghatározó forrás. Azonban nem ez az egyetlen szöveghely az Államban, ahol a képek és a valóság értelmezéséről folyik a párbeszéd. Sőt, az egyik szakaszban (némi túlzással) Szókratész mintha megjósolná a fotós szerepét: „[…] ez a mesterember nemcsak hogy minden használati tárgyat meg tud csinálni, hanem meg tudja alkotni a föld valamennyi növényét és állatát, egyebek között önmagát is […].”i Beszélgetőpartnere persze kételkedik abban, hogy ez lehetséges, de Szókratész a módszert is ismerteti: „A legkönnyebben talán úgy, ha fogsz egy tükröt, és mindenfelé körbeviszed. Így gyorsan megalkotod a Napot és az égi jelenségeket, a földet, önmagadat is […].”ii A kép a platóni metafizika rendszerében félrevezető forrás a valóságot illetően, ám mindkét idézet kitér egy fontos összetevőre, ami miatt mégsem mellőzhető: önmagunk ismeretére, amire (legalábbis a külsőnk megismerése szempontjából) másként nehezen tehetünk szert, mint tükröző felületek, illetve képalkotó eljárások segítségével. Az önmagát szerepet játszó figuraként, az önmagát élő képként szemlélő ember a fotográfia születésével tett szert igazi jelentőségre, különösen manapság, a selfie-k, és a webkamerák korában. Czigány Ákos Retina című kiállítása ennek az önmagát szemlélő nézőnek szentelt teret, méghozzá úgy, hogy ez az alany mindvégig az aktuális látogató maradt.

Abban a korszakban, amelyik majd egy évszázada a spektákulum társadalmának jeleit mutatja, a látványtól a látás elemző vizsgálatához való visszatérés a nullpont keresését jelenti. Egyfajta fáradtságot vagy az eredmények hatékonyságának megkérdőjelezését azzal a leleplező munkával kapcsolatban, amely a látvány hatalmi konstruáltságának feltárását hivatott végezni. Mintha minden igyekezet dacára sem tudnánk szabadulni a látványok meggyőző erejétől, sőt mintha nem is akarnánk, hisz a cinizmus és a tehetetlenség viselkedésmintái zökkenőmentesen működtetik a szimulákrumokra épülő rendszert. Egy fordulatot tenni a látványtól a látó felé, a képtől a szemhez, nem kisebb törekvés, mint a szimulákrumok folyton mutálódó és lüktető kínálata helyett ismét önmagunkra fordítani a figyelmünket. A képek túlburjánzó és tolakodó világával szemben ez az igyekezet kevés eséllyel kecsegtet. Talán csak akkor működik, ha megtagadjuk, vagy legalább valamelyest megvonjuk magunktól a látást. Erre utalt Czigány Ákos is, amikor a kiállítása első részében üvegszemekről készült fotókat mutatott be Replica címen, olyan csillogó és kápráztató íriszekkel ékített szemeket, amelyek valójában nem a látás, hanem a vakság jelképei. A műszem attól válik élethűvé, hogy a fény tükröződik benne. A fotókon azonban hátulról megvilágított üvegszemeket látunk, mintha a benső gazdagsága, a szellem fénye, a metafizikai szépségideál belső lényegként azonosított forrása töltené el őket. Ezek a szemek azonban élet nélküliek, azért készítették olyan nagy műgonddal mindegyiket, hogy a vakságot míves látványossággal rejtsék el. A műszemek tehát önmaguk látványfunkcióját, másolat jellegét hangsúlyozzák egy olyan korban, amelyben a szimulákrumok kérdésessé tették, hogy létezik-e még egyáltalán egyéni látásmód? Tudunk-e még a szemünk által szerzett tapasztalatra alapozva egyéni véleményt alkotni? Vagy a látvány nem csak a referenciát, de magát az érzékelő én önállóságát, a józan ítélőképességét is zárójelbe tette.

A kiállítás falán olvasható egy 18. századi idézet Tiphaigne de la Roche regényéből, amely talán épp a fentebb emlegetett Platón részlet újragondolásaként értelmezhető. A szöveg feltételezi, hogy ha sikerül megalkotni azt az anyagot, amelyik ̶ a tükör szerepkörét tökéletesítve ̶ rögzíteni tudja az elé helyezett tárgyak képét, akkor annak „igazságát semmilyen művészet nem utánozhatja, és semmi módon nem árthat neki az idő.”iii E várakozás ̶ ha fogalmazhatok így ̶ önmagán túllendülve valósult meg, és a fénykép igazsága a világ igazsága elé került. A nyugati ismeretelmélet majd egésze kétségessé tette ugyan a szem működését, mint biztos ismeretszerző metódust, ám a többi érzékszerv jelentőségét mégis háttérbe szorította, és legalábbis az újkor óta a jelenség vagy a látszat feldolgozását tekintette a legfontosabb feladatának. Ebben az értelemben maga a fotográfia az elsődleges helyen számon tartott ismeretszerzési módszer gépi támogatásaként fogható fel. A kiállítás kapcsán vele készült interjúban Czigány Ákos erre az üvegszemek háromszín bontásban készült fotói miatt hivatkozott. Ha azonban a fényképezőgép a szem munkáját támogatva, tökéletlenségeit javítva képes a világról szerzett információinkat, sőt az önmagunkról szerzett információkat is korrigálni, akkor képes olyan részleteket is rögzíteni, amelyeket a szem önmagában egyáltalán nem venne észre, vagyis az igazsága végső soron nem visszakövethető.

A Projectio címen szereplő, feltételezhetően régi orvosi diapozitívek replikái világosan rámutatnak, hogy a szemére redukált ember preparátum csupán, még akkor is, ha a spektákulum társadalma kitartóan épít erre egy hosszadalmas, és még mindig felmérhetetlen változást hozó kísérletet. A szimulált képek sokaságában ugyanis a szubjektum képe is szimulációk sokaságaként mutatkozik, ami az identitás történetében a szubjektum szétszóródásáról szóló fejezetként olvasható majd. Ha mégis megpróbáljuk az egyént egybegyűjteni, a szétszóródása ellenére egyetlenként mutatni, akkor logikus megoldásnak tűnik visszatérni ahhoz a kiindulóponthoz, amit a perspektivikus ábrázolás születésénél stabilnak nyilvánítottak, vagyis magához az emberi szemhez. Az „én gyűjtöm be a világ adatait, én látok” alapállás ebben az összefüggésben az öntudatos ember megnyilvánulása volt, aki magát a világ középpontjaként képzelte el. Mára azonban a projektált világ képeinek együvé tartozása az identitásképzés egyik központi problémájává vált. Hová vezet tehát, ha az önmagát érteni próbáló ember ehhez az egykor stabilnak hitt ponthoz tér vissza? Czigány Ákos válasza erre a kiállítás kezdőképeként installált, lámpafényt ábrázoló fotó lehet, amelyik kiégett foltot képez a papíron − vakfolthoz érkezünk.

Az Önarckép címet viselő, okostelefon-kijelzőkből készített installáció kapcsolatot hoz létre a kiállítás míves darabjai és a látó szubjektum jelenkori helyzete között. A szétszerelt mobiltelefon érzéketlenné tett, üres felületeket mutat. Elektronika nélkül ezek, akár Platón tükre, csak üres és rögzítetlen reflexív felületként működnek, engedelmesen mutatják, ami eléjük kerül, és ezzel elveszítik a programok, filterek és algoritmusok által generált irányító szerepüket. A szomszédságukban elhelyezett tükrök (a kiállításban Speculum címen) akár a világértésre irányuló törekvést, vagy ennek kudarcát is jelölhetnék, ám ennél sokkal trükkösebben működnek. A művész fémlemezre, illetve papírra vitte fel a régi, foncsorhibás tükrök fotóit, ami azt jelenti, eleve vak vagy majdnem vak felületet hozott létre. A tükörről készült fotó a fémlemez és az üveglap között a látást akadályozó felületként jelentkezik, utalva a bibliai szakaszra: „Mert most homályosan, tükör által látunk […].” Az üveg miatt azonban mégis érzékeljük önmagunkat minden egyes bekeretezett műben, a vak műszemek tükreiben épp úgy, mint a hibás tükrökben, vagy a lámpa kiégett körét fedő üveglapon. A látás minőségének romlása, vagy a látvány vakító jellege nem tud annyira vakká tenni bennünket, hogy ne ütköznénk újra és újra önmagunkba. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét érzékeljük, meg kell tanulnunk valamit, ami talán nem tűnik olyan nagyigényű elvárásnak, mint a metafizikai túllépés, a hamison való átlátás, vagy az intellektuális leleplezés képessége: meg kell tanulnunk újra kitartóan önmagunkba nézni akkor is, ha vakfoltot találunk.

Lábjegyzet:
1 A kiállítás a Várfok Galériában volt látható 2022. szeptember 16. és október 29. között.
2 Platón: Az Állam, ford. Szabó Miklós fordításának felhasználásával Steiger Kornél, Budapest, Atlantisz, 2018, 485.
3 Uo.
4 Angol fordításban: Charles-François Tiphaigne de La Roche: Giphantia, or a view of what has passed, what is now passing, and, during the present century, what will pass, in the world, London, 1761. https://www.gutenberg.org/cache/epub/60058/pg60058-images.html#Page_93
A szövegrész magyar fordítása a kiállításból.