Tóth Olivér: „A képek néha lehetnek fontosabbak nálunk” - Beszélgetés Barakonyi Szabolccsal
A fotó az fotó, vagy valami több annál?
A fotográfia művészet. Hihetetlenül izgalmas, ahogy egy két dimenziós tárgy több dologra képes: gondolatokat ébreszt, hatást gyakorol… Ugyanezt gondolom a grafikáról és a festészetről is, és ugyanúgy fogyasztom is őket. Sokáig hátrányos megkülönböztetést éreztem amiatt, mert a fotót nem csak képzőművészeti értelemben használtam, hanem szerettem volna kezdeni valamit a dokumentarista jellegével is. Idő kellett, mire eljutottam oda, hogy ne érdekeljen, ki és mit gondol a munkámról.
Mit ad számodra az önkifejezésen kívül?
A kultúra, a művészet egészen fiatal korom óta az életem részét képezi. Nagy hatással voltak rám a filmek, sokat olvastam, azonban igazából festőnek készültem. Már általános iskolában is élveztem, ha rajzhengerrel és szenes kézzel szállhattam villamosra. Tetszettek a művész státusz külsődleges jegyei is.
Apai dédnagyapám Szatmárból érkezett Magyarországra, szeretett volna egy polgári családot alapítani. A fia ügyvédként festményeket gyűjtött, és ő maga is festegetett. A szüleim korán elváltak, nyaranta sokat jártam le az anyai nagyszüleimhez falura, ahol a természet közelsége és az érzelmi biztonság egy másfajta inspirációs forrást jelentett. A festészet apukámat is vonzotta. Úgy nőttem fel, hogy a Szépművészeti Múzeum, az Opera vagy a Bábszínház közelsége természetes volt. Vélhetően az apai ág mintázatai jelentek meg később a bátyámban, aki festő lett, és bennem, aki fotográfus.
A gimnázium vége felé már nekem is sok képzőművész barátom volt, ennek ellenére bizonytalan voltam, milyen irányba induljak tovább. Festőnek nem voltam elég tehetséges, ráadásul a bátyám és baráti köre révén végignézhettem, milyen traumát jelent, ha valakit nem vesznek fel elsőre a képzőre. Nem voltam igazán elkötelezett sem. Azóta sem bántam meg, hogy kihagytam a művészeti oktatást.
Emlékszel az első pillanatra, amikor fényképezőgépet fogtál a kezedbe?
Apukám gyerekkoromban sokat fényképezte a családot, igaz, a gépet soha nem adta a kezembe, mert vélhetően féltette. Idősebb korában viszont minden születésnapomra egy régi fényképezőgéppel lepett meg. Arra is emlékszem, amikor anyukám egy moszkvai útról egy Zenitet hozott magával, amit azután egy taxiban felejtettünk. Felnőttként kölcsöngépekkel kezdtem fotózni, Prakticákkal, Pentacon Six-ekkel… Az első saját gépemet, egy Canon-t, tizenkilenc évesen vásároltam a saját keresetemből.
Mikor érezted azt először, hogy az, amit csinálsz, jó?
Tizenhat éves korom körül kezdtem el sziklát mászni. A társaságban két fiú, Ravadits Kornél és Kangyal András képgrafika szakra jártak a Képzőre. Egy alkalommal Kornéllal hosszú zársebességű fotókat kezdtünk készíteni egy sötét padlástérben, ahol többször beleexponáltuk magunkat a képekbe. Ebben a pillanatban éreztem, hogy valami jó dolog történik.
Az első szakmai díjad egy indiai sorozatodért kapod. Milyen a viszonyod a spiritualitással?
Gyerekkorom óta foglalkoztatnak kérdések, mint például, hogy mi a szerepünk a világban, meddig vagyunk képesek eljutni szellemileg. A művészet ezekre a kérdésekre nem ad tökéletes választ. Az alkotás inkább modellezés, ami szép és hasznos lelki gyakorlat lehet. Volt az életemnek olyan időszaka, amikor a buddhizmus is nagyon megérintett, ezért jártam az ELTE Tibet szakára.
Hányszor veszítetted el a fotográfiába vetett hited?
Mindig félek attól, hogy eljön az idő, amikor azt érzem, hogy nem tudom, mit szeretnék csinálni. Olyan is előfordult, hogy elegem volt az egész szakmámból, de az sem a művészetnek, hanem a környezetemnek szólt. Gyakorlatilag mindent, amit ebben a művészeti ágban létrehoztam, egy munkahely mellett valósítottam meg. A szerkesztőségi munka során pedig nem csak a szakmámmal kapcsolatos problémákat kell megoldanom.
A médiában csalódtál?
Nem. Már csak azért sem, mert az a fajta kompromisszummentes őszinteség, az igazságnak a keresése, a transzparencia, az információ torzulásmentes átadása, ami szerintem a kimagasló művészetet jellemzi, a jó újságírásnak is sajátja. Mindig is szerettem médiás közegben dolgozni, pedig megélhetést már akkor sem igazán biztosított, amikor belekerültem.
Az Origótól azért jöttél el, mert amíg Kínában voltál, páran összeszövetkeznek ellened.
Valóban volt a hátam mögött egy kis susmus, de akár úgy is vehettem, hogy találtak nálam jobbat.
2003 decemberétől az Index internetes portál fotósa lettél. Ennek a történetnek is szomorú a vége.
Igen, de például az Indexnél alakult ki az a véleményem, hogy fotográfusként egy kamerával dolgozó karikaturista vagyok. Például a Kösz, jól! című könyvem képei olyan helyeken készültek, ahol a látvány végül talán egészen más képet mutatott, mint amit a szervezők elképzeltek. Esetenként volt is valamiféle vizuális trükköm, aminek révén humoros megoldások születtek, de valójában azok a helyzetek érdekeltek, amelyek első ránézésre meg sem történhettek volna.
Visszatérve a kérdéshez, inkább abban csalódtam, ami a médiával történt Magyarországon. Emlékszem, amikor az Index veszélybe került, sokan a környezetemben nem tartották valósnak és hitelesnek, miközben az Index fotórovata iskolát teremtett. Később az emberek a küzdelmünkről, a függetlenségért való kiállásról szőttek összeesküvés-elméleteket. Azóta kiderült, hogy nekünk volt igazunk. Ez az első alkalom, hogy miközben erről beszélek, nem csuklik el a hangom. A hatalom nem minden nap tipor el. Az akkor átélt trauma a mai napig sokunkra hatással van.
Mi változott az alkotói folyamatodban, mióta elkezdtél fotózni?
Úgy szoktam megfogalmazni, hogy a valóságérzet és a dokumentum viszonya érdekel leginkább. A pályám az Útinapló című kísérleti, álsztereó panoráma anyagommal kezdtem, amivel Pécsi József ösztöndíjat nyertem.
Ahogy közelebb kerültem a sajtó műfajához, felmerült bennem a kérdés, hogy melyik fotónak, hol van a helye: egy galéria falán vagy a sajtóban? Azt tudtam, hogy nem szeretnék elesett emberek hátán felkapaszkodni. Az élet mégis úgy hozta, hogy az egyetlen Sajtófotó díjam egy romániai nyomortelepen készült sorozatomért kaptam. Ennek egyfajta ellenpontjaként elkezdtem fotózni az operabálokat. 2004 és 2005 között pedig az Itt London sorozatom anyagán dolgoztam.
Az első pillanat, amikor úgy éreztem, minden összeállt, a színes nyersanyag, a vakufény, a street fotóból örökölt izgalom és az azonnaliság varázsa, a Szólj anyádnak, hozzon pénzt! sorozatomnál történt 2005-ben. Ez nem egy direkt szociografikus anyag, mégis sok minden benne van, amit a vidéki Magyarországról gondoltam. Egy külön világot hoztam létre, amely sok elemében hasonlít a valóságra, de irodalmi párhuzammal élve, azt inkább mágikus realistának mondanám.
Bizonyos szempontból családterápiának szántam a Tébánya sorozatom, ahol utoljára próbáltam meg szépen fotózni. Ebben édesapám második házasságából született két féltestvérem és a barátaik életét követtem két nyáron át.
A gyerekpartikon készült fotóimmal, amelyek a 0-3 címet kapták, a gyermeknevelés korai éveinek botladozásait és káoszát próbáltam dokumentálni. Azokat a pillanatok, amelyek tele vannak örömmel, lelkesedéssel, de bizonytalansággal és egy kis okoskodással is.
2006-ban megosztva nyertem a Lucien Hervé és Rodolf Hervé díjat, 2007-ben a Recontres d’Arles Photo Service Publishing díjáti, és megfordult a fejemben, hogy szerencsét próbálok Franciaországban. Egy évre rá megszületett a lányom, így letettem az elképzelésemről. 2011-ben megkaptam az André Kertész ösztöndíjat, amelynek révén mégiscsak kimentem Párizsba, ahol kilenc magyar művésszel dolgoztam. Talán az ő nehézségeiknek a meghallgatásával vigasztalódtam a saját döntésemért.
A szívemnek az egyik legkedvesebb anyagom a Tiszacsegén készült Tennivaló címet viseli, amelyben a soha el nem készülő hétvégi telkeken dolgozó, hangoskodó férfiakat látunk, akik inkább spiccesen füvet nyírnak, minthogy megbeszéljék az esetleges problémájukat a feleségeikkel.
2015 vége óta dolgozom azon a sorozatomon, amely egyben a doktori kutatásom témája is: bűnügyi helyszíni szemléken fényképezhetek. Ez az a világ, ahol a fotográfia evidenciaként jelennek meg, ahol a fotó dokumentum státusza és minősége nem kérdőjelezhető meg, ahol minden igazi, semmi sem fikció. Nagyon izgalmasnak találom, ahogy a képek „olvasása” egy nagyon sajátos, egyben személyes élményt biztosít a nézőnek. Az utolsó befejezett munkámban viszont mások alkotásait válogattam össze.
Korábban többeknek jelent meg könyvük, amelynek alapjául a Fortepan archívuma szolgált. Említhetem Nádasdy Ádám 100 év − 100 kép − 100 gondolat című albumát, amelyben 1890 és 1989 között minden évből egy-egy, a Fortepan archívumból válogatott fényképet közöl, amelyekhez kapcsolódóan sokszor személyes, néha lírai, legtöbbször azonban elgondolkodtató eszmefuttatásait olvashatjuk. Mit gondoltál, mitől lesz más vagy akár több a Fortepan Masters, mint például Nádasdy Ádám válogatása?
A Fortepan gyűjteményéhez korábban csak tematikák mentén nyúltak, tehát nem a fotó volt az elsődleges, hanem a narratív kapcsolódás. Ezt a képek szempontjából hátrányosnak éreztem. Tudtam, hogy vannak nagyon erős felvételek az archívumban, amelyeket, ha megfelelően kombinálok, minden hozzáfűzött magyarázat nélkül elindítanak egy sokkal lényegibb megközelítést, amelyet én szeretek a fotográfiában: az első pillanat érzelmi állapotát. Ez egy létállapotot rögzítő válogatás, ami kapcsolódik az emlékezethez, az alkotókhoz, és persze saját magamhoz. Azokra a kompromisszummentes pillanatokra szerettem volna ráérezni, amikor egy kép kapcsán nem arra gondolok, hogy az jó-e vagy sem. Arra törekedtem, hogy minden egyes felvétel önmagában lehessen egy nagy mű. Viktor Pelevin írja a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre című könyvében, hogy amikor a gazdagok drága bort isznak, nem a bort isszák, hanem a benne feloldott narratívát. Ezt a gondolatot meg is fordíthatjuk, lehet a narratívák megteremtésével kezdeni. Fontosnak tartottam, hogy játsszak ezekkel a kognitív torzításokkal. A világ legjobb fotóihoz mérhető képeket szerettem volna megtalálni, amiben a szerkesztői rutinom is segített.
Erős hatás kiváltására törekedtem, mintha a könyv nézője egy regényt olvasna, amely során adott esetben elérzékenyül, megrendül, de alapvetően a fényképek nagy része mégis szebbnek mutatja a XX. századot, mint amilyen az valójában volt. A fotográfia kezdetektől fogva egy picit csalt, amikor régen fényképeztek, az élet napos oldalára több figyelem jutott, ugyanakkor tudjuk, hogy ugyanezekkel a kamerákkal rögzítették a legszörnyűbb eseményeket is.
Az intenzív hatásra való törekvésem miatt már a kezdetektől tudtam azt is, hogy a könyv vizuális megjelenését Salát Zalán Péterre szeretném bízni, aki azon túl, hogy remek kreatív szakember, ahhoz is ért, hogy a munkájával a végeredményre irányítsa a figyelmet. Végül úgy alkotta meg a könyv arculatát, hogy az nem tereli el a figyelmet a képekről, mégis csúcsra járatja a design-t.
Hogyan vélekedsz a munkásságodról?
Ha tíz évvel ezelőtt kérdezed, sokkal jobban foglalkoztatott volna az, hogy hova szeretnék eljutni. Ez nem jelenti azt, hogy már nincs motivációm, inkább azt, hogy van bennem egyfajta megnyugvás.
Gondolok arra is, hogy mi van, ha nem lesz ötletem a következő fotómunka létrehozásához. Viszont vannak kész képek, és a válogatásukkal ugyanazt az alkotói állapotot el lehet érni. Emlékszem, 2018-ban kereste meg a bécsi Szépművészeti Múzeum Wes Andersont és a feleségét, hogy böngésszék át a Kunsthistorische gyűjteményeit, majd a nekik tetsző darabokból állítsanak össze egy tárlatot. Én is szívesen felforgatnék még egy-két fotógyűjteményt. Ha igazán szeretjük őket, a képek néha lehetnek fontosabbak nálunk.
Lábjegyzet:
1 A portfólió verseny díjazottja lett.
