Bán András: Néhány régi fotó

„Régi költőink kicsire nem néztek, a részletek iránt általában nem volt érzékük, az erdőtől nem látták meg a fákat. Pest s Budán általában nem énekeltek meg mást, mint a Gellérthegyet és a Rákost, az ősök dicső terét.” – magyarázza Szerb Antal egy marslakónak az írók és főváros kapcsolatát. A gyorsan világvárossá vált Budapest lüktetéséről találunk bőséggel belletrista beszámolót, de kevesen voltak érzékenyek a poros város,i a bűnös városii poézisére. Akadt azonban egy jeles európai polgár, Hatvany Lajos, aki hitet tett a székesfőváros irodalmi vonzerője mellett sok évvel ezelőtt.

A Beszélő házak című könyv szándékát – a korabeli retorikával persze – a kritikus is értette: „Amikor a fasiszta álnépiesség rikoltva lezengő lovagocskái ki akartak vetni a nemzeti kultúrából az »aszfaltos«, »bűnös« Budapestet, Hatvany és lélekrokonai azokhoz a kopottan roskatag bérházakhoz fellebbeztek, amelyekben a magyar szellem nagyjai palléroztak – Petőfi Sándortól Ady Endréig, Táncsics Mihálytól József Attiláig, Vasvári Páltól Radnóti Miklósig – az egész magyarság lelkületét.”iii A Bibliotheca Kiadó publikálta kötet megjelenési dátuma – 1957 októbere – zavarba ejtő, esszéi műfajteremtők, az irodalmi topográfiáé,iv fotográfiai teljesítménye elképesztően merész és eredeti, akkori határokat átlépő. Ez a fotográfus az épp száz évvel ezelőtt született Gink Károly.

A rövid ideig működött Bibliotheca a rosszemlékű Művelt Nép helyét vette át 1956 után, s két évre rá beleolvadt a Gondolat Kiadóba. A kiadó vezetőjévé a Párizsban textilmérnökként diplomázott, de 1952-ben idehaza filozófusként kandidált pártharcost, Havas Ernőt (1914–1983) nevezték ki, aki ekkor már tartózkodott attól, hogy „vonalas” művekkel bosszantsa az olvasó munkásságot és értelmiséget. Címlistája szerint a Bibliotheca a széles értelemben vett tudománynépszerűsítést kapta feladatul az ásványtantól a matematikán, az irodalomtörténeten át a zene élvezetéig, de szépirodalmi művek publikálásra éppúgy vállalkoztak, mint történelmi forráskiadásra. Szerzőik között ott találjuk az irodalomtörténész Benedek Marcellt, a népművelő Muharay Istvánt, a fotótörténész Hevesy Ivánt, a művelődéstörténész Ráth-Végh Istvánt, a bűvész Rodolfót, s a lefordított szövegek szerzői köre is ugyanilyen sokszínű Victor Hugótól vagy Poe-tól Freudon, Ortega Y Gasseten át a cseh világjárókig, Hanzelkáig és Zikmundig. Ezeknek a könyveknek a sorába Hatvany Lajos művelődéstörténeti szövegválogatása nagyon is belefért. Gink Károlyon kívül a finom szavú természetfotós Vajda Ernőt és a riporter Rév Miklóst foglalkoztatta a kiadó, utóbbitól egy meglehetősen nagyszabású, ám annál unalmasabb albumot adott ki Kínáról.

Laci báró, azaz Hatvany Lajos író, mecénás zaklatott életútja, a Nyugattal való ellentmondásos, néha méltatlan kapcsolata, két emigrációja, megszelídült-megtört hazatérése ismert, viszonylag alaposan feldolgozott.v „Viharvert életem valami olyan happy-endbe futott be, hogy sohasem képzeltem. Másfél év alatt ez a hetedik kötet, mely nevemmel jelezve megjelenik” – írja egy levélben unkanővérének, Lesznai Annánakvi ekkor, az ötvenes évek vége felé. A főváros irodalmi bejárásával régóta foglalkozott Hatvany, már párizsi emigrációja idején erről mesélt megállíthatatlanul, ha magyar emigránssal találkozott össze. Majd 1955-ben már a kötet alapvonalai is adottak: „Most az Így élt Petőfi melléktermékén dolgozom. Ugyanis munka közben fedeztem föl hagyomány nélkül való fővárosunk hagyományát. Beszélő házak címen megelevenítem azokat a házakat, amelyekben nagy íróink és költőink laktak. Épp ma fejeztem be Virág Benedek, Apród utca 10. alatti lakásának a történetét. Pestnek olyan hírét keltették, mintha semmi köze nem lett volna a magyar kultúrához. Könyvem bevezetésében bemutatom, hogy az ország legnagyobb jelentőségű és legfontosabb lelki és szellemi megnyilatkozásai Pestről sugároztak ki vidékre. Kezdve a nyelvújításon és március 15-én. Én, aki végigkísértem fővárosunk történetét, még emlékszem a macskaköves utcákra, amelyeken ördögi zajjal döcögtek a szekerek. Emlékszem erre és ma hálás vagyok a sokat rágalmazott aszfaltnak, mert a vaslemezeket szállító teherautót is simán gurítja végig a pesti utcán.”vii

Az esszéfüzér az írók nevének abc-sorrendjében járja be a várost, szerencsésen Hatvany életének egyik főszereplőjével, Ady Endrével kezdve. A közel félszáz tanulmány nagyobb részének szerzője a szerkesztő, de tekintélyes a társszerzők névsora is Somlyó Györgytől Vas Istvánig, akik a megénekelt írók, költők irodalmi fontosságát evidensnek tekintették, nem foglalkoztak műveik elemzésével, hanem azokat az utakat, utcákat, házakat járták be, amelyek a művek díszletei, s alkalomadtán ihletői voltak. Valahogy így: „Ahol manapság a Kaplony utca az Egyetem térbe torkollik, ott valamikor egy bérház állt. […] Ebben a rég eltűnt bérházban, mely, ha jól tudom, a Wenckheim grófoké volt, lakott: Vachott Sándor, akinek a teste-lelke szebb volt, mint a versei – a költő neje, Csapó Mária, aki ekkor még nem mint kékharisnya, hanem mint szépség volt ismeretes, s annak a fesledezés varázsába viruló húga, Csapó Etelka. Ezt az idillt dúlta fel a szinte még kiskorú leányka, aki egyszer csak: »Jaj, mamám!« kiáltással fejéhez kapva, holtan terült el. A világirodalom nagy szerelmes énekei úgy keltek, hogy a költő mindenekelőtt beleszeretett egy lányba, s aztán énekelte meg. Ez a folyamat visszájára játszódott le Petőfiben, aki a lányka élte idején, alig állt vele szóba, s egyetlen dalát sem intézte hozzá, s csak a halálát sirató versek írása közben szeretett bele. Ennek a siratásnak fájó vonzása bírta rá a Vachottékhoz intézett kérésére, hogy abba a szobába költöztessék őt, ahol élet és halál küzdöttek Etelka felett. Amikor Vachotték erre megadták neki a maguk beleegyezését, akkor a költő hálája ezekben a sorokban tört ki: E szobában lesz lakásom / Édes kín lesz laknom itten.”viii

Beszélő ház volt Pesten a Deák tér 3. is, ahol 1934-ben Rostchild Klára megnyitotta elegáns divatszalonját a félemeleten (modelljeit Angelóval fotóztatta, aki a közeli Vilmos császár úton vezetett műtermet), a tetőtérben pedig Várkonyi László fotográfus tevékenykedett.ix Gink Károly, aki egy időben szintén lakott a Deák téren, Rotschild Klárának unokaöccse, Várkonyi Lászlónak pedig tanulója, majd üzletvezetője volt a háború idején.

Gink életrajzi adatai részben a vele készített, legendaképzésre hajló interjúkból, részben kevéssé adatolt szakcikkekből ismertek. Sopron környékén született 1924-ben, Pestre kerülve családja szerény körülmények között élt. A Vas utcai felsőkereskedelmi iskolába járt (egyik tanára Szerb Antal volt), filmes álmairól le kellett tennie,x így lett fotós. Nagyon korán sikert és tekintélyt szerzett magának, nemzetközi kiállításokon tüntetik ki, tekintélyes zsűrikbe hívják meg, a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagja 32 évesen. Nyughatatlan, gyakran összeférhetetlen, kísérletező, bátor, megszállott – íme néhány epitheton ornans-ai közül.xi

Korai fotói találó, mesteri zsánerképek, jók, de nem úttörőek. Nem így első könyve, a Csunyinka álma (1955). Jékely Zoltán gyermekverséhez Girardi Kornél bábjait beállítva és fényképezve Gink megújítja a fotóillusztrátor szerepet és bizonyítja, hogy gondolkodása, víziója könyvléptékű.xii Imponálóan példa nélküli, hogy 2002-ben bekövetkezett haláláig több mint hatvan fotóskönyv fűződik a nevéhez, nagyobbrészt alkalmazott feladat, de számos önálló album is.

Hogyan találkozott az idős Hatvany és a fiatal Gink? Melyikük győzte meg a másikat a város, majd az ország – gyakran közös – bejárására a Beszélő házak, s utána a Beszélő tájak könyvhöz, többnyire a fotográfus rozoga Tatra 75-ös autójával? Gink mindenesetre legendát formált a vállalkozás előéletéről: „Első, szerény box fényképezőgépét saját keresetéből vette: gyorsírást vállalt. Tizennégy éves korában, egy iskolai önképzőköri feladat megoldásáért jutalomkönyvet kapott, ezzel a bejegyzéssel: »Gink Károlynak, irodalomtörténeti kutatásaiért.« A feladat irodalmi-művészeti anyag gyűjtése volt, és ő felkutatott, s lefotózott olyan épületeket, amelyekben egykor híres írók, költők laktak.”xiii Ám ennek az ismeretségnek köszönhetően a fotós bizonyosan gyakran megfordulhatott Hatvany szalonjában, hiszen a törzsvendégek egynémelyikének alkotótársa lesz a későbbiekben. „1951 tavaszán átköltöztek Hatvanyék a Pozsonyi út 40. [újabb „beszélő ház”] egyik hatodik emeleti, gyönyörű, tetőteraszos lakásába, amely Kéthly Annáé volt. Jöttek a régi barátok és ellenségek is (Hatvany – felesége szerint – egy jó versért az apagyilkosnak is megbocsájtott volna), csupa-csupa margóra szorult ember. Ám, a kordivattal dacolva, nem szüntették be »a köszönést« olyan »fent levők«, mint Bölöni György, Gábor Andor, Devecseri Gábor (aki különösen bizarr látvány lehetett a marginális népség-katonaság között ezredesi egyenruhájában...).”xiv

A korhoz képest igényes kiállítású könyvben Ginktől több, mint száz egész oldalas fekete-fehér fotó szerepel. Mivel a szövegek rendje határozza meg a fotók sorrendjét így vizuális narratíva nemigen kérhető számon a szerző-képszerkesztőtől.

A képek egy része feszesen komponált épület- és enteriőrfotó. De aztán sorra lapozunk rá szokatlan, konvenciómentes fényképekre: leander kopott tűzfal előtt, graffiti a régi házon, sivár lichthof meredek perspektívából, régi józsefvárosi házak kubista felületté egyszerűsítve, klasszicista lépcsőház szűk mélységélességgel izgalmassá téve, sakktábla, kávéscsésze és újság az asztalon – vagy jelen sorok írójának nagy kedvence: a Váci utcai Petőfi-lakhely udvara, a körfolyosón üde iskoláslány tekint bele Hatvany szövegébe. Látványosság helyett intimitás – hiszen Szabó Zoltánnal szólva – „költeni ülőfoglalkozásra utal, a szó közönséges értelmében arra a helyváltoztatás nélküli tevékenységre, melyet a tyúk folytat, míg a tojásból csirke lesz.”xv

Gink egyértelműen tisztában van kora fotóművészeti törekvéseivel, s még egy-egy utalást is megenged magának, például az Ady nyomait kereső André Kertészre vagy a graffitit épp ezidőben „feltaláló” Brassaïra. A könyv fotográfus beszédmódja azonban egynemű, kiérlelt, törés nélküli: megtisztított képi mondatok, modernség.

Hatvany könyvét a kritika ünnepli, Gink fotói kapcsán megfogalmazódnak fenntartások.xvi A fényképek utólagos értékelése sem egyértelmű, sőt a kiváló fotótörténész, Szilágyi Gábor fotókönyvekről szóló nagyobb összefoglaló tanulmánya meg sem említi.xvii Az akkori fenntartások könnyebben megérthetők: a komótos, mesélő szöveghez képest a fényképek nem illusztratívak, inkább szubjektív víziók, erőteljesek, szűkszavúak. Ám a későbbi távolságtartás mással magyarázható,xviii mégpedig a fotótörténet-fotókritika sajátos belső értékrendjével. A hatvanas években a magyar fotográfiát kezdik kicsit komolyabban venni a művészetek sorában. Megalakul saját művészeti szövetségük, a korábbi szalonok helyett jelentősebb egyéni kiállításokat rendeznek (közülük az egyik első Ginké, aki Kass János grafikussal formabontó teret terveztet képei köréxix), tekintélyt szereznek maguknak a Magyar Távirati Iroda fotósai, s még sorolhatnánk a változásokat. Ám már a hatvanas évek közepén fellépő fiatalok félresöprik mindezt, új fotóért kiáltva – Lőrinczy György asztaltársaságának minimalista képeit nyilvánítják igazán kezdeményezőnekxx a szocreál hosszú pangása után. Azaz nem marad megnevezés a korábbi és akkori modern fényképezés számára. Így nem kerülhetett helyére a különcként kezelt múzeumi fotós, Berekméri Zoltán, az alig ismert tihanyi plébános, Vass Alberik, a pályakezdő filmes, Sára Sándor, de a későbbi életút miatt árnyék esik számos jegyzett alkotó akkori útkereső munkáira is. Kihívás lenne a képek egybegyűjtése és megnevezése.xxi

És, bár nincs összefüggés köztük, egy ilyen áttekintés egymás mellé tenné azt a négy nagyszerű könyvet is, amely más-más – nem feltétlenül turisztikai – megfontolásokkal és új fotóművészeti meglátásokkal felfedezte a fővárost, a régi Pestet és Budát, és a háború után magához térő Budapestet. Ezeknek a gyönyörű, álomszerűen lebegő könyveknek a sorában az első az, amelyet Reismann János szerkesztett 1956-ban, újra élő világvárosként bejárva a Duna két partját.xxii A soron következő Gink 1957-es könyve, majd Czeizing Lajos varázslatos éjszakai Budapestje (1961).xxiii Végezetül Lőrinczy György könyve a budai Várról (1967), amely az előzőek megértő modernizmusa helyett már egy keményebb változattal próbálkozik.

Most essen szó a Beszélő házak meghökkentő megjelenési időpontjáról, 1957 októberéről. Ugyanebben az évben januárban az új, két hónapja megjelenő Népszabadság hírt ad a Bibliotheca Kiadó terveiről (Hatvanyt is említve), s a cikk mellé Barát Endre: Az életről szóljatok című versét tördelték ezekkel a sorokkal: „s az eszme hontalan / kering kopár falak között, gazdátlan”.xxiv Mindez leírható volt?

A történelemkönyvben azt olvassuk, hogy a forradalmat követő megtorlás sötét hónapjai után lassan, sok-sok elhallgatással és megalkuvással kezdett magához térni a művészeti élet is a hatvanas évek elejére. Érdemes azonban szemügyre venni a felszíni mintázat alatti hosszú időtartamot, azt a modernizációs folyamatot, amely a Rákosi kor mélyrétegeit átjárta (a szekularizáció, a hagyományos falu eltűnése, a női szerepek változása, a közoktatás teljessé tétele stb.), amely a Sztálin halála utáni időben, a „magyar orvosperek” zárójelbe kerülésével a fővárosi értelmiségi lét meghatározó elemévé vált. Hatvany szót kapott, ha szűken is, tere lett olyan egyéni kezdeményezéseknek, mint Gink Károlyé.xxv Az egyre inkább Aczél György által meghatározott kultúrpolitika a számos szellemi alakulatot egybemosó kétfrontos harcban inkább a „narodnyikok” ellen intézet erőteljes támadást – a Beszélő házak megjelenésének hónapjaiban már folynak a népi írókat elitélő párthatározat előmunkálatai.

Bár ennek a mélyebben húzódó mintázatnak a jellemzése így pontatlan, számos lényegi eleme kimutathatatlan vagy kimondhatatlan, de – Hatvany Lajost idézve: „Ördög vigye az olvasatokat, a szöveg megbízhatóságát. […] A rendetlenség nemcsak festőibb, mint a rend, hanem igazibb is. Minden osztályozás durva önkény csupán”.xxvi

Lábjegyzet:
1 „A Krist-féle ház mélyen van, nálunk minél régibb egy ház, annál mélyebb a szintje. Úgy látszik, igaza volt Madáchnak: a por emelkedik.” Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára, Budapest, Officina, 1935, URL: https://mek.oszk.hu/01700/01717/html/
2 Budapestnek „stílustalan, ízléstelen, és minden egységet, minden magasabb koncepciót nélkülöző épülettömbjei, minden magyar zamatot nélkülöző nyelve, a magyar géniusztól mérföldekre esett színházai, pletykából élő, és a magyar föld problémáit nem is sejtő sajtója” van. Féja Géza: „Íme, Hungária”, Korunk Szava 2. 1933 (19); az Arcanumról épp ez a lapszám hiányzik, így idézi Nagy Sz. Péter (szerk.): A népi-urbánus vita dokumentumai, Budapest, Rakéta, 1990, 14.
3 Sós Endre: „Beszélő házak”, Magyar Nemzet 13. 1957. október 16., 7.
4 Lásd például Bodolay Géza: „Helyi irodalmi hagyományaink gyűjtése”, Honismeret 8. 1980 (1), 48–50.
5 Irodalmi szerepét a szakma meglehetősen alábecsüli: „meggyőződésem, hogy Hatvany elsődleges jelentősége nem is műveiben rejlik, hanem abban a szerepben, amelyet a XX. század magyar irodalmában, illetőleg irodalmi életében betöltött.” Beke Albert: „Emlékezés és tanulmány Hatvany Lajosról”, Alföld 12. 1961 (1), 110.
6 Idézi Illés Endre: „Hatvany Lajos estéje”, Népszabadság 42. 1984. június 16., 15.
7 Gách Marianne: „Hatvany Lajos a múltról és a jelenről”, Irodalmi Újság 6. 1955. november 19., 7.
8 Hatvany Lajos: „A hónapos szobák lakója”, Uő (szerk.): Beszélő házak, Budapest, Bibliotheca, 1957, 218.
9 URL: https://wmn.hu/kult/50309-kedves-klarika-szuletesnapja-alkalmabol-engedje-meg-avagy-a-rotschild-kutato-tisztelgese-szerelme-targya-elott
10 „Ezerkilencszáznegyvenben érettségiztem, a filmgyárban szerettem volna operatőr lenni. Származásom miatt azonban erről szó sem lehetett”. Scherer Zsuzsa: „»Szenvedély nélkül nem tudok élni« – vallja Gink Károly”, Új Élet 27. 1972. január 1., 9.
11 „Hallottam elvetélt és megvalósult könyvterveiről, féligérett, félig-álmodott formai kísérletek kavargó elméletéről beszélni” – írja Szász Imre a fotós 1962-es önálló kiállításának katalgusában. Halálakor a pályatárs, Keleti Éva pedig így jellemezte: „Vad volt, barát és ellenség egyszerre. Maximalista, nemcsak magával szemben, de mindenkivel, akivel kapcsolatba került. Oroszlánként védte alkotásait, nem alázkodott meg senki előtt. Egyetlen dolog volt szent a számára, a fotó, de a feladat előtt alázatos lett és szelíd.” URL: https://cultura.hu/kultura/gink-karoly-az-ontorvenyu-fotomuvesz/
12 Vö. például Vadas József: „Napsütésben”, Fotóművészet, 31., 1988/3, 34–35 és 53. Gink életútja során sok szállal kapcsolódott az irodalomhoz, az írókhoz. „Hogy irodalmi és művészeti fogékonyságom könyvalakban is kifejezésre juthatott, azt elsősorban Kormos Istvánnak köszönhetem.” Hegedűs Mária: „Beszélgetés Gink Károllyal”, Fotóművészet 21., 1978/1, 5. Ebben az időszakban Illyés Gyula Dózsa György című drámáját adják ki (1956) Gink – eléggé semmitmondó – színpadi fotóival, valamint Arany János A fülemile című költeményét illusztrálta szintén Girardi Kornél bábjaival (1957).
13 László Ilona: „A fotóművész”, Veszprémi Napló 29. 1973. január 6., 6.
14 Rozsics István: „Hatvany Lajos beszélő házai”, Új Írás 28. 1988/2, 94.
15 Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz [1942], Budapest, Szépirodalmi, 1988, 38.
16 Például: „A kitűnő és hangulatos felvételek között azonban akad néhány erőltetett, mesterkelt téma is, mely erezhetően ’jobb híján’ készült.” B. P.: „Olvasnivaló – egy hónapra”, Munka 7/5, 33. „Gink Károly fényképei általában szépek, művésziek, de néha kissé öncélúak és nem eléggé illusztrálják a szöveget. Ha a tanulmányok megírásához az írók egész sora szövetkezett, miért nem lehetett mozgósítani a fotográfusok csapatát is?!” Sós Endre: „Beszélő házak”, Magyar Nemzet 13. 1957. október 16., 7. Ugyanakkor például Nagy Péter így méltatta: „Gink művészi szemére az a legjellemzőbb, hogy a semmiből is tud múltat idéző képet varázsolni az objektív lencse közbejöttével: a sok közül talán legjobb példa erre Arany hálószobájának ablaka vagy Kosztolányi megsemmisült házának helye.” Népakarat 2. 1957. november 10., 4.
17 Szilágyi Gábor: „Fotóalbum-kiadásunk elmúlt húsz éve”, Fotóművészet 21. 1978/1, 48–54.
18 A mai újragondolást az is nehezíti, hogy az eredeti fotók e pillanatban lappanganak. Gink Károly hatalmas hagyatéka a Magyar Fotográfiai Múzeumba került, de épp a Beszélő házak „régi” sorozatnak kevés a nyoma. „Régi” sorozatként említem, hiszen az 1989-es újrakiadáshoz Gink – főként színesben – újrafotózta a könyv témáit, ám az új, főként színes felvételek kvalitásai a képszerkesztő, E. Csorba Csilla minden erőfeszítése ellenére szerényebbek Gink önfejűsége okán.
19 Gink Károly első önálló kiállítását a Magyar Fotóművészek Szövetsége révén rendezhette 1962-ben a Kereskedelmi Kamara Mintatermében (Váci u. 27.). A kiállítás katalógusának előszavát Szász Imre írta, akivel korábban közös könyvük is volt (Vízpari kalauz, 1958). Az bántó kritikák közül egy példa: „[…] csak a rossz utánzat jelzőjét érdemli Gink Károly legutóbbi kiállításának néhány képe […].” Vályi Gábor: „Fotóművészet vagy fotóművészkedés”, Népszabadság 20. 1962. április 29., 8. A jónéhány elmarasztaló – Ginket „kozmopolitának” minősítő (ezt a jelzőt Pesten akkor mindenki értette; később is akadtak ilyen félreérthetetlen jelzők, pl. „belső turista”) – kritika mellett igazán értő elemzés Dávid Kataliné: „A magyar fotóművészet új útját bizonyítja Gink Károly most megrendezett kiállítása.” Dávid Katalin: „Gink Károly művészetéről”, Magyar Építőművészet 11. 1962/5, 56.
20 „Fogadjuk el magas igényű művészi programjukat: nem utánozni, nem megismételni akarják a világ jelenségeit, hanem új jelenségekkel gazdagítani, eleven és bátor művészi képzelettel újat alkotni.” Hevesy Iván: „Három fiatal fotós kiállítása”, Magyar Nemzet 30. 1965. március 11., 4.
21 Ahogy ezt Szilágyi Sándor nagyon élesen kategorizálva végrehajtotta a hetvenes évek bizonyos fotós jelenségeivel. Lásd: Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984, Budapest, Fotókultúra – Új Mandátum, 2007.
22 Vö. Gáspár Balázs: „Akik a városunkat felemelték a romokból, egy álmot is építenek”, Fotóművészet 64. 2021/2, 106–113.
23 Vö. Bán András: „Rétegek”, Kovács Ida, Sidó Anna (szerk.): Museum super omnia, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2022, 327–330.
24 Népszabadság 2. 1957. január 27., 13.
25 Gink Károly keveset fotózott a forradalom idején, aztán ő is az emigráció mellett döntött – de határátlépése sikertelen volt. Bár őrizetbe vették, ez érdemben nem befolyásolta pályáját, 1957 folyamán már publikált. Vö. Bacskai Sándor: „Karcsi. Egy fotóművész-feleség emlékei”, Fotóművészet 44. 2002/5-6, 3–13.
26 Hatvany Lajos: A tudni nem érdemes dolgok tudománya [1908], Budapest, Gondolat, 1968, 13., 20.