Tóth Olivér: „A világban mindenkinek megvan a maga szerepe” - Beszélgetés Hajdú D. Andrással
Dokumentarista fotográfus, akinek legismertebb fotósorozatai a társadalom perifériájára szorult rétegeiről szólnak, nagybányai nyomortelepeken élő cigányokról, nyírségi prostituáltakról, lecsúszottakról. Szívügye az a projekt, amelyben egy magyar szemorvos életét fotózza, aki Afrika szívében gyógyítja a szemészeti problémákkal küzdő betegeket. Hajdú D. András célja, hogy fotóival változást indítson el. Olyan sorozatokat szeretne készíteni, amelyek hullámokat vernek.
Képekben vagy történetekben gondolkozol?
Vizuális történetmesélőnek tartom magam. Bizonyos szempontból az, amit csinálok, közelebb áll az újságíráshoz, mint a fotóművészethez. Mozaikokat gyűjtök, amelyekből, ha jól végeztem a munkám, összeáll egy egész. Ahhoz, hogy az adott történetet hitelesen tudjam elmesélni, minél alaposabban szükséges ismernem a témám, a riportalanyaim.
Hogyan kapcsolódik a történetmeséléshez a művészet?
Nem szeretek bonyolultan gondolkozni a szakmámról, abban viszont nagyon hiszek, hogy esztétikusnak kell lennie annak, amit csinálok, és mind több emberhez kell eljuttatnom. Milliónyi kép van körülöttünk, jó fotográfiákból Dunát lehet rekeszteni, özönlenek az információk, a képeim már csak ezért sem olvadhatnak bele a zajba. Csak így van esélyem, hogy méteres nagyításokat vihessek kiállításra, hogy nemzetközi magazinoknak dolgozhassam, vagy, hogy eljussak például Kongóba, ahol egy magyar szemorvos, dr. Hardi Richárd életét fotózom, aki Afrika szívében gyógyítja a szemészeti problémákkal küzdő betegeket. Ez a projekt a szívügyem.
Mitől felemelő számodra megörökíteni az orvos afrikai munkáját?
Klasszikus szemlélettel állok a sorozataimhoz. Meggyőződéssel dolgozó fotógráfusként fáklyahordozó szerepem van. Szerencsés vagyok, mert napi szinten látom, hogy van értelme a munkámnak.
Kétszer két hónapot töltöttem Afrikában, ami iszonyatos stresszel járt. Elutaztam a világ végére, ahol nincs pánikgomb. Számtalan veszélyes helyzetben volt részem. Idővel persze teljesen természetessé vált, hogy reggelente a papucsommal agyoncsaptam egy skorpiót, hogy elképesztően rossz állapotú repülőgéppel utaztunk, hogy a megérkezésem pillanatától vegzáltak a helyi erők. Minden utam után megfogadtam, hogy többet nem térek vissza. Idővel rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg. A világban mindenkinek megvan a maga szerepe. Nekem az, hogy különböző sorsokat mutassak be, és hogy ezeket kommunikáljam azok felé, akik abban a helyzetben vannak, hogy meg tudják változtatni mások életét. Először 2014-ben jártam Kongóban. Hardi doktor akkor kivitt egy kopár földdarabhoz, hogy itt nem sokára európai színvonalú szemklinika áll majd, és valóban, 2021 októberében már egy szemészeti komplexumban segíthetett a rászorulókon, köszönhetően azoknak az embereknek, akik több száz millió forinttal járultak hozzá a költségekhez.
Legismertebb fotósorozataid a társadalom perifériájára szorult rétegekről szólnak, nagybányai nyomortelepeken élő cigányokról, nyírségi prostituáltakról, lecsúszottakról… A mélyben is vannak felemelő történetek?
Nagyon kíváncsi ember vagyok. Ezzel az „őrületemmel” a családomnak is együtt kell élnie. A feleségem pontosan tudja, hogy nem érzem jól magam, ha valamit nem csinálhatok meg, amit szeretnék. A sorozataim egy része öncélú indíttatásból született. Ilyen volt a kongói sorozatom is. Emlékszem, egy egykori munkatársam mesélt nekem először Hardi doktorról. Mire a történet végére ért, azt mondtam neki, hogy mindaz, amit mondott, nem lehet igaz, vagy, ha mégis, akkor el kell utaznom Afrikába, és meg kell örökítenem Hardi doktor erőfeszítéseit.
A nyírségi prostituáltak története egészen addig csak egy klasszikus gazdasági migrációs történet volt számomra, amíg tudomást nem szereztem arról, hogy ezeket a nőket gyakran saját apjuk vagy a férjük futtatja, illetve nem tudtam meg, hogy hiába dolgoznak Svájcban a magyar árak többszöröséért, a jobb életet nem képesek megteremteni maguk számára a szociális környezet, a képzettség hiánya miatt. A munkám révén feljogosítva éreztem magam, hogy kényes kérdéseket tegyek fel ezeknek a lányoknak, a családjuknak. Így született a Zürich Express című sorozatom.
Nagybánya egy harmadik történet. Amikor elkezdtem a helyi romák életével foglalkozni, még az Origó munkatársa voltam, ahol összesen tíz évet töltöttem. Dolgozni küldtek ki, majd megnyertem a Magyar Sajtófotó Pályázat legjobb emberközpontú képért járó díját, ami nagyon ellentmondásos érzést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, semmit nem tudok azokról az emberekről, akik a fotóimon szerepeltek, akiknek végső soron a díjat köszönhetem. Elhatároztam, hogy visszatérek, és megörökítem azt is, hogyan alakul a sorsuk. A sorozataim közel tíz évet ölelnek fel, és azt tapasztaltam, hogy semmilyen változás nem történt.
Mi az alapja a témáidhoz való viszonyulásodnak?
A szüleim fiatal házasok voltak, amikor születtem. Szerettek volna továbbtanulni, így az egyetemi éveik alatt a nagybátyámékkal éltem Mezőszemerén. Itt jártam óvodába, cigánygyerekek voltak a játszótársaim. Később a gyerekkorom nyarait is itt töltöttem. Itt lettem érzékeny a társadalmi igazságtalanságokra is. Negyvenéves vagyok, elképesztő élmény látni, ahogy a korábban jól prosperáló heves megyei községben ma a házak fele romos vagy már össze is dőlt.
A Szofi élete című anyagom sem véletlenül készült Tiszanánán, ami Mezőszemerétől 25 kilométerre van, és ahol korábban örököltem egy nyaralót. Ezen a vidéken kerestem egy családot, hogy egy hosszú távú projekt keretein belül megörökítsem az éppen akkor születendő gyermekük, Szofi életét. Ez az a sorozatom, amely kapcsán megtanultam, hogy jobban el kell mélyedni az anyagokban. Most ott tartok, hogy másfél évig nem tudtam fotózni Szofit, mert a gyámügy elvette őt a szüleitől. Úgy érzem, az anyag a cigányság hányattatott világára reflektál. Szofi éppen egyidős az egyik lányommal. Látom a két teljesen eltérő életutat egymás mellett futni…
Hogyan változtatták meg a sorozataid az életed, a világlátásod?
Miután visszakerültem édesanyámhoz Budapestre, sok olcsó albérletben laktunk, először egy 27 négyzetméteres Váci utcai albérletben, nem voltunk tehetősek. Ünnepnapnak számított, amikor Túró Rudit ehettem.
Református gimnáziumba jártam, majd az érettségit követően nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek, ráadásul katonának is behívtak, így elmentem egy OKJ-s képzésre. Mivel a családomban majdnem mindenki bölcsész, angol szakra mentem, ahol hamar kiderült, nem az én utam lesz. Virágvölgyi István osztálytársam volt a gimnáziumban, később fotózást tanult Stalter Györgynél. Amikor az élményeiről mesélt, nekem is megtetszett a dolog, így jelentkeztem. Féner Tamás felvételiztetett. Emlékszem, átlapozta az anyagom, majd viszonylag gyorsan becsukta. Azt hittem, nem tetszik neki, de kiderült, hogy igen. A 2-es villamosról készítettem egy sorozatot. Megálltam a Jászai Mari téri végállomáson, kiválasztottam egy ablakot, és ott tanyáztam három napon keresztül, hogy azokat fotózzam, akik ott foglaltak helyet. Háromszor három képet helyeztem el a sorozatban, ami így többféleképpen volt olvasható. A koncepciót Virágvölgyi István segített kitalálni. Akkor még nem sok közöm volt a fotográfia világához, de miután felvettek, az első órán éreztem, hogy ez az én világom.
Kezdetben még jó felszerelésem sem volt, mégis hamar jöttek a sikerek, amit annak tudok be, hogy komolyan vettem a munkám. Egy-egy projekt kapcsán addig próbálkoztam, ameddig azt nem éreztem, hogy sikerült valami jót alkotnom. Tanítok a Budapesti Metropolitan Egyetemen, ahol egyszer azt mondtam egy diákomnak, aki szeretett volna fotósként pénzt keresni és befutni, hogy a kulcs az, hogy faltörő kosként kell művelni a szakmát. Én is folyamatosan lobbizom, minden projekt elindítása egy küzdelem. Persze nekem nagy segítség volt, hogy hosszú ideig az ország vezető portáljának dolgoztam. Azt is elmondtam a diákomnak, hogy nem mindenkinek való ez az életforma, nem véletlen, hogy ebben a szakmában sok a válás, a széteső családok. Tíz éven keresztül az én életem is úgy nézett ki, hogy ha megszólalt a telefonom, mennem kellett.
Fotósként az élet dolgaiba való fejesugrást a 2009-es Bohócdoktorok című sorozatom jelentette, de a két évvel későbbi West-Balkán szórakozóhelyen történt tragédia is olyan extrém helyzettel szembesített, amely fontos lecke volt számomra. Éppen előtte ért az a kritika a főnökeim felől, mely szerint a töredékét sem használom annak a tudásnak, ami bennem van. Először nagyon rosszul esett, azután rájöttem, hogy igazuk van. Emlékszem, elmentem végignézni a Sajtófotó zsűrizését, ahol sorra elvéreztek a beadott anyagaim. Megfogadtam, hogy még komolyabban veszem a szakmám, tudatosabban építem a portfólióm, megfelelőbben pozícionálom magam. Elindultam hazafelé, és láttam a rengeteg mentőt és rendőrt a szórakozóhely előtt. Továbbhajtottam, és közben vertem a fejem a kormányba, hogy néhány perccel azelőtt fogadalmat tettem, amit máris megszegtem. Muszáj volt visszamennem. Elővettem a fényképezőgépem, és dolgoztam. Ez a sorozatom hozta meg az áttörést a sajtófotóban. Röviddel ezután mentem le először Nagybányára is. Mindkét sorozatommal sok díjat nyertem, ezek a visszajelzések fontosak voltak, hogy továbbhaladjak az úton.
Nehéz időszakon vagyok túl, nevezhetjük életközepi válságnak, amely során feltettem magamnak a kérdést, miért vagyunk a világon. A koronavírus-járvány alatt volt időm elmélkedni, végiggondolni különböző aspektusokat. Mostanában kezdek visszatalálni a gyökerekhez, azt érezni, hogy jó úton járok. Megint csak Hardi doktor jut eszembe, aki a közelmúltban kapta meg a Magyar Becsület Rend kitüntetést. Ennek kapcsán felidéztem magamnak az esetet, amikor először jártam nála, és úgy három hét kemény munka után már nagyon fáradt voltam. Korán reggel keltünk, ittunk egy kávét, de azt éreztem, muszáj lesz még egy pohárral kérnem, mire Hardi doktor azt mondta, hogy neki arra a napra van kilenc betervezett műtétje, és ha nem kezd el nyolckor operálni, egy ember kimarad… Bizonyos dolgokat csak csinálni kell. A fotózás is ebbe a kategóriába tartozik.
Kritikus hangok a fotósorozataid a „nyomorpornó” kategóriába sorolják. Mit gondolsz erről?
Megalázónak érzem, amikor ezzel a kritikával szembesítenek, ugyanis véleményem szerint kevés olyan ember van, aki annyi dilemmával és kétséggel találkozna, mint én. Minden anyagomban emberi sorsokat mutatok be, amelyekhez, ha rosszul nyúlok, károkat okozhatok. Ebbe hamar bele is őszültem. Amit propagálok, az emberség, hogy vannak olyan személyek a világban, akik felismerték, hogy a hitük, az erejük, a megveszekedettségük által képesek változtatni a dolgok menetén. Ez lehet akár egy jó szó, akár egy több száz millió forintos kórház felépítése Kongóban.
Huszonhárom évesen kezdtem el fotózni. Messze nem ismertem a világot a maga teljességében, de a választott témáim adta közegben otthon voltam, úgy éreztem, van keresnivalóm azokon a helyeken. Hosszú jellemfejlődési és tanulási folyamat volt, mire eljutottam oda, hogy pusztán a nyomor megmutatása kevés. 2014-ben készítettem A postás, aki a szegénysorra kérte magát című sorozatom. Amikor bekerültem a pécsi szegregátumba, szociofotósként voltam elkönyvelve, bizonyos szempontból beskatulyázva. Valóban szívbemarkoló, ha úgy tetszik nyomorpornószerű anyagokat készítettem. Azután egyszer csak szembejött velem egy postás, Szőke Tibor, aki elmesélte nekem, hogy egy gazdagabb területről kifejezetten a szegénysorra kérte magát, mert azt érezte, hogy ott van dolga. Rájöttem, hogy nem tudok mit kezdeni a kilátástalan helyzetekkel, ha nem tudok felkínálni valami kiutat a rosszból, az egésznek nincs értelme. Az elkészült képriport az Origó történetének egyik legolvasottabb anyaga lett, amely 2015-ben elnyerte az amerikai Pictures of the Year International pályázat első díját, ami azt is megmutatta számomra, hogy a világnak van igénye az ilyen sorozatokra is.
Ez a szemléletbeli változás a képalkotásban is tetten érhető?
Igen. Idővel azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy miért vágok bele a sorozataimba: azért, mert szeretnék rávilágítani egy társadalmi problémára, vagy azért, mert dokumentarista fotósként fontos, hogy hosszú éveken átívelő sorozatokat is készítsek. Korábban az volt az elképzelésem, hogy minél keményebb, mélyebb, felkavaróbb problémát hozok felszínre, annál nagyobb hatása lesz a képeimnek, de kiderült, hogy nem feltétlenül van igazam. Sokáig azt gondoltam, a „nyomorpornó” a kommunikációs csatornám, amelyen keresztül meg tudom mutatni a problémákat, fel tudom emelni az alanyaim. Ma már azt tudom mondani, hogy nem öncélúak a felvételeim, nem elsődleges célom díjakat nyerni a sorozataimmal, sokkal fontosabb, hogy a projektek végén el tudjam mondani, hogy az anyag javított a képeken szereplő emberek életén. Az üzenet az, hogy, noha az út tele van nehézségekkel, de leküzdhetőek az akadályok. Ehhez nekem is új nézőpontokat kellett keresnem, mert nem tudtam elérni az embereket, akik egyre közönyösebbé váltak.
Érti a magyar közönség a dokumentarista fotográfia nyelvét?
Azt hiszem, egy szűk szegmens érti, ezért is tolódik el a dokumentarista fotográfia a képzőművészet irányába. A műfaj keresi a helyét, más polcra szeretné helyezni magát, például a festészet mellé. Ott az árcédulán is magasabb összeg szerepel. A dokumentarista fotográfiának reneszánsza van, de mintha megpróbálnánk a kereteket újrateremteni, mintha nem lenne elég izgalmas a világunk. A klasszikus fotóriporteri munkák, amelyek például a Life magazinban jelentek meg, amelyekről Féner is mesélt, folyamatosan kiszorulnak itthon és külföldön is. Ha megnézem a Pictures of the Year vagy a World Press Photo győzteseit, azt látom, hogy már nem is annyira sajtófotó a sajtófotó, mint inkább konceptuális alkotás, ahol a kép készítője beállít, kreál, játszik… Bizonyos szempontból nem baj, ha megújul a szakma. Én magam is gyakran használok multimédiás eszközöket, de arra figyelek, hogy mindez a tartalmat erősítse, és ne annak rovására menjen.
Munkáiddal eddig közel harminc díjat nyertél a Magyar Sajtófotó Pályázaton, négyszer kaptad meg a nagydíjat. 2015-ben elnyerted az amerikai Pictures of the Year International pályázat első díját a pécsi postásról szóló képsorozattal, 2020-ban a második díjat a Kongóban dolgozó magyar szemorvos történetével.
Ha végiggondolom az eddigi pályafutásom, kettős érzésem támad. Egyrészt az egómnak szüksége van a díjakra. Büszke vagyok arra, hogy az, amit 15 évvel ezelőtt elképzeltem magamnak, valóra vált, másrészt elégedetlen vagyok, mert egyre kevésbé látom, hogy igény lenne arra, amit csinálok. Itthon egy közepesen jól sikerült sajtófotóval elégedettek az emberek. Nyugaton a mai napig fizetnek az értelmezhető tartalmakért, igénylik a minőségi anyagokat, itthon nem nagyon maradt platform. Vagy elmész robotolni egy napilapnak, vagy rendezvény- és portréfotós leszel. Egyre kevesebb a partner, nincsenek mecénásai a szakmámnak, ezért is fordulhat elő, hogy bizonyos jelenségeknek, történelmi pillanatoknak nincs fotólenyomata.
Ha egyetlen képet választhatnál az eddigi munkásságodból, amelyiket soha nem szeretnél elfelejteni, melyik lenne az, és miért?
Általában azokat a képeimet szeretem, amelyekhez érzelmileg kötődöm. Ilyen például az a képem, amelyen egy bohócdoktor szorosan összeölelkezik egy beteg kislánnyal. Ilyen a nagybányai sorozatomból az a felvételem, amelyen egy piros ruhás kislány áll a sínek között, háttérben a vegyi gyárral. A kongó sorozatomból emblematikus a „világítóan” kék szemű kislányt ábrázoló képem. Jobban belegondolva, nem is tudok egyet kiemelni. Vannak képek, amelyekhez ragaszkodom, amelyek nagyon fontosak számomra.
