Mélyi József: Himmel und Hölle - Gőbölyös Luca kiállítása a Fészek Galériában

(2022. június 28. – július 24.)

Távol van egymástól a menny és a pokol, a föld és az ég, távol innen a tengerpart és Németország, távoli a gyermekkor, és mára távol került a közelmúlt is. Gőbölyös Luca videóin a Fészek Galériában ezek a távolságok jelennek meg, s tűnnek olyannak, mintha valamilyen cselekvéssel áthidalhatók lennének. A távolságot csökkentő cselekvések közül a leginkább kézenfekvő maga a képalkotás, amelynek segítségével varázslatos módon összesűrűsödhetnek a terek és az idők. A varázslat egyébként is a mindennapokban bevett léptékek eltörléséről szól; a mozgókép ma már hétköznapi varázslata pedig könnyedén teremtheti meg a kapcsolatot egymással összeilleszthetetlennek tűnő dolgok között. A varázslaton belül a léptéket és a struktúrát a képalkotó adja meg, ebben az esetben úgy, hogy maga jelenik meg a képben. Ebben a világban ő az egyetlen ember.

Persze ez nem a hétköznapi világ, és megjelenése sem hétköznapi. Az egyik videón a művész felülről látszik, stilizált színes térképmezőkön ugrál magas sarkú cipőben. Alakja hosszú árnyékot vet, ugyanúgy, mint a bőröndje. Himmel und Hölle [Menny és pokol] az alkotás címe, s ez nem csupán az otthonukból menekülni kényszerültekre váró mennyre vagy pokolra utal, hanem az ugróiskola német nevére is. Felülről látjuk a játékba merült alakot, és erre a perspektívára általában könnyen rámondjuk, hogy az isteni pillantás leképezése, vagy a műholdas megfigyelő kamerák szemszöge. De lehet, hogy itt nem erről van szó, hanem általánosabban a tér és az idő absztrahálódásáról. Arról, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”, vagyis a megszokott koordináták eltűnéséről, az idegenségről, a kiszolgáltatottságról, az otthontalanságról. Már a XIX. század végén, az első madártávlatból készült fotográfiák láttán kiderült, mennyire ellaposodik a világ, ha fentről tekintünk rá. Eltűntek a háromdimenziós kapaszkodók, helyüket egy becsapós labirintus foglalta el. „Nem megyünk mi messzire, csak a világ végére. Ott sem leszünk sokáig, csak tizenkét óráig.” Így szól a videó alatt a gyerekdal, és ha jobban belegondolunk, a szövegben rejtőző két abszurd fordulat sem más, mint a labirintus lényegének leképeződése.

Milyen különös, hogy a képalkotás, a menekülés, a labirintus és a felülről rápillantás egyetlen asszociációban egyesülhet. Walter Benjamin, a kép, a művészet, illetve a város nagy teoretikusa a második világháború idején Franciaországból kényszerült volna Spanyolországba menekülni. A kísérletbe belefáradva Portbou faluja mellett vetett véget életének; a nála lévő bőröndnek, benne valószínűleg a kézirataival, nyoma veszett. Benjamin írásaiban a nagyvárost tekintette labirintusnak; kudarcra ítélt menekülése pedig kapituláció volt egy másik labirintus, a reménytelen világ előtt. Tulajdonképpen erről szól Dani Karavan alkotása, Walter Benjamin Portbou-ban 1994-ben felállított emlékmű-komplexuma is. A néző egy sziklába vájt meredek lépcsőn jut el egy határvonalat jelentő plexilaphoz, azon keresztül tekinthet a szédítő mélységbe, az öbölben habzó, hullámzó tengerre. Benjamin emlékműve a megmenthetetlenségre utal, s magába foglalja már a menekülés lehetetlenségét is. Gőbölyös Luca tengerhullámokkal összemontírozott ugróiskolájának sincs közvetlen célja vagy egyértelmű megoldása; a játékos egy elhagyatott épületben ugrál, cselekvését a néző is utánozhatja, elképzelve az egyensúlyozást a sors legnagyobb szélsőségei, a menny és a pokol között.

Sohasem gondoltam bele, miért hívják ezt a játékot a magyarban a némethez képest igencsak komolytalanul: ugróiskolának. Itt és most az iskolának inkább a lecke jelentése kerül előtérbe. Az iskola ebben az értelemben a naivitás elvesztésének helyszíne, ahol kiderül, hogy a játék valójában összeér a valósággal. Gőbölyös Luca másik videóján a vattacukor ártatlannak látszó forgatása kap egy szempillantás alatt szívbemarkolóan komoly konnotációt: a harapás nyoma az abúzus, a nő elleni erőszak szimbólumává válik, amelyet azután idővel vastagon elfednek a rákerülő rétegek, miközben állandóan szól az Óz, a csodák csodája varázslatosan szentimentális dala, a Somewhere over the rainbow.

Az eget a földhöz öltő kezek is az alkotó kezei. Az egyszerre játékos és kegyetlen cselekvés ugyanúgy a gyerekkori vágyak, elképzelések és az abszurd és brutális valóság váratlan találkozására utalhat. Felnőttként tudjuk már azt is, hogy a víz visszahúzódásával a tengerparton felbukkanó kis kagylók élete mennyire törékeny. Hogy a kis lények, amelyeket látunk, vagy a víz, amelyben élnek, mennyire nem magától értetődő. Hogy ahová megérkeztünk, az már inkább a világvége, ahol minden szenvedés, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk, elképzelhetővé vált. Gőbölyös Luca a videóival mozgó tükröt tart a világnak, mégpedig úgy, hogy a tükörben ő maga is látszik. Nem feltétlenül a kezére, a felülről látott, onnan idegenszerűnek mutatkozó alakjára vagy a saját életének szimbolikus megjelenítésére vonatkozik a tükrözés. Itt önmaga látása és láttatása inkább tágabban értelmezhető, és a képalkotó helyének és felelősségének kérdéséhez vezet el. Mit tehet a képcsináló egy globális világban, ahol a problémák nem csupán egymásba gubancolódtak, de megoldhatatlanul terhelik a múltat éppúgy, mint a jövőt? Mit tehet a képekről gondoskodó ember, ha senki nem törődik már komolyan a képekkel?

Gőbölyös Luca kijelöli saját helyét egy elrontott világban. Belehelyezi magát a már alig létező természetbe, illetve kiemeli magát a világból. Bujkál és megmutatkozik. Metaforákat teremt, amelyek segítségével távolságot képes tartani a világtól. Metaforákat teremt, amelyek segítségével le tudja győzni a világtól való távolságot. De mindenekelőtt az ember és ember közötti távolságok nem is olyan bonyolult leküzdéséről készít képeket. Felmutatja a sorsszerű határvonalat föld és ég, menny és pokol, gyermekkor és felnőttlét között, miközben tarthatatlanná teszi az én és a valaki más közötti hamis erkölcsi határvonalakat. Egyszerre személyes és közösségi képalkotásról van szó, amelyben – ha játékszabályait elfogadjuk – valamennyien részt vehetünk. Gőbölyös Luca egy disztopikus világban kiábrándultan ugyan, de nem enged az utópiából.