Fejér Zoltán: Egy Art deco camera

Az 1930-as évek közepén készült az akkor divatos és új formatervezési irányzatnak megfelelő külsővel megtervezett, kisméretű Kodak fényképezőgép, a Bantam Special.

Előzmények A német Oskar Barnack, a wetzlari Leitz gyár mérnökekénti dolgozott és az 1910-es évek elején hobbiként űzte a mozgófénykép-készítést. A 35 mm-es, kétoldalt perforált filmmel működő filmkamerája természetesen tíz méter számra fogyasztotta a drága nyersanyagot. Egy esetleges téves megvilágítás miatt nemcsak a munka veszett kárba, de az operatőr úgy érezhette: a filmért kifizetet pénzt az ablakon dobta ki. Pontos fénymérők ekkor még nem léteztek, a helyes megvilágításhoz optikai, vagy kémiai (összehasonlító) alapon működő segédeszközöket lehetett használni.

Barnack arra gondolt, készít egy kisméretű fényképezőgépet, amelybe néhány arasznyi filmet tölt be és azt a mozgóképpel azonos módon exponálja. Bizonyos keretek között, körülbelül ½-1 fényrekesz értéken belül a próbafilm esetleges módosított előhívásával korrigálhatta a megvilágítási hibákat. Ha ez eredményre vezetett, akkor a mozgókép nagyságrenddel nagyobb mennyiségű nyersanyagát is annak megfelelően hívta elő. A módszer a későbbiekben annyira elfogadottá vált a filmiparban, hogy a magyar származású francia mérnök ismerősöm, Jacques Tatiii segédoperatőreként még az 1950-es évek végén is alkalmazta.

Barnack ugyan megduplázta a mozgófilm 18x24 mm-es képméretét, de még az is kevésnek bizonyult a felvételek nagyításához. Egyes képei azonban olyan jók lettek, hogy később több kiadványban is megjelentek, mivel még 13x18 cm-es méretben is elfogadhatónak számítottak. Barnack azt javasolta a gyár tulajdonosának, Ernst Leitznek,iii hogy gyártsanak sorozatban hasonló kivitelű (redőnyzáras), kisfilmes fényképezőgépet. A dolog sarkalatos pontjának a nyersanyag rossz minősége bizonyult, ennek ellenére Leitz engedélyt adottiv egy nullszéria elkészítésére. 1923-ban huszonhárom példány készült a cégnél ebből a változatból, amelynek ötödik (a 105-ös gyártási számot viselő) példányát Barnack 1930-ig használta.

Azért ismertettem újra a már sokszor leírt történetet, mert a cikk megjelenésével körülbelül egy időben, Wetzlarban rendezi a Leitz Photographica Auction cég a 40. árverését. (A bécsi WestLichttől vették át a stafétabotot és a számozásba ezt is belekalkulálták.) Ezen az aukción kalapács alá kerül (vagyis megvásárolható lesz) többek között ez a műtárgy is, azaz a Leitz Camera-Leica nullszériájának Barnack által használt példánya, amely a családtól az 1960-ban került az Egyesült Államokba. Az, hogy az előzetesen két-hárommillió eurós becsértékűre tartott (!) eszközért mennyit kell a vásárlónak fizetnie, jelen sorok papírra vetésekor még költői kérdés. Könnyen lehetséges, hogy forintra átszámítva több, mint egymilliárdot!

Az 1925-ös Lipcsei Vásáron bemutatott és már átdolgozott konstrukciójú, nem cserélhető objektíves Leica I öt évig készült a gyárban változatlan kivitelben. A nullszériába még nyitva felhúzódó redőnyzárat építettek be, a sorozatgyártásra került változat viszont már a jóval kényelmesebb használatot lehetővé tevő csukva felhúzódó zárszerkezettel készült. Ez utóbbit annyira megszokták a használók, hogy amikor 2000-ben a gyár alapításának 75. évfordulójára újra elkészítették a nullszéria hasonmását, egyszerűen nem értették, hogy zárfelhúzáskor és filmtovábbításkor miért kell az objektívre ráhelyezniv a fényzáró sapkát.

A cég másik alkalmazottja, Max Berekvi cserélhető objektíveket tervezett Barnack kamerájához, amelyek 1930-ban meg is jelentek az átalakított gépvázhoz. A 39-es átmérőjű csavarmenet − amellyel a gépvázba lehetett illeszteni az objektívet − továbbá a Leica 28,8 mm-es vázvastagsága ettől az időponttól meghatározó és megkerülhetetlen tényezővé vált a fotóiparban. Kissé ellentmondva az előző mondatnak, le kell, hogy írjam: a drezdai Zeiss Ikon cég már 1932-ben piacra dobott Contax I-es kisfilmes, már beépített távmérős, fém redőnyzáras fényképezőgépének objektívje nem csavarmenettel, hanem bajonettel csatlakozott a Leicáénál vastagabb gépvázhoz.

A rochesteri Eastman Kodak gyár reakciója

1932-ben elhunyt a cégcsoport alapítója, George Eastman. Ennek ellenére a világ (akkor) legnagyobb fotóipari szereplője dinamikusan működött tovább. Az új tulajdonosok értékelték a piaci helyzetet. A Leitz 1932-ben piacra dobta a Leica II-es modelljét, amely már a cserélhető objektívvel egybekapcsolt, távmérős élességállítással működött. 1933-ban pedig megjelent a Leica III-as, amelybe hosszú megvilágítási időket is lehetővé tevő óraművet építettek be. Ezekkel az előnyös tulajdonságokkal a Contaxok is rendelkeztek, a német ipar, élén az I. G. Farben „Agfa” cégével pedig egyre jobb minőségű fotó-filmeket készített. A kisfilmes fényképezés szemlátomást virágzásnak indult.

A Kodak vezetőinek reagálniuk kellett a kihívásra. Még 1931 utolsó hónapjában megvásárolták Dr. August Nagelvii fényképezőgép-gyárát a németországi Stuttgartban. A cég korábbi tulajdonosa tervezőként helyben maradt és kialakított egy DLC-nek elnevezett, 35 mm-es filmes, napfénytöltésű kazetta-típust és az ezzel működő fényképezőgép-családot. Ennek első változatát 117-es Kodak Retina néven ismerik a mai érdeklődők. Kisebb huzavona történt a prototípussal, így a jócskán módosított változat csak 1934 nyarán került a boltokba. A Kodak vezetése nem elégedett meg a Németországban gyártott, központi zárszerkezetes, harmonika-kihuzatos, egyszerű felépítésű fényképezőgéppel, ők másra vágytak. Furcsa módon a sokféle különböző méretű filmtípust előállító cég menedzsmentje éppen a fényképezőgép-előállításban mutatott valamelyes bizonytalanságot.

Csapatmunka A helyzet műszaki jellegű kiértékelésére egy szakértői csoportot hívtak össze. Az Egyesült Államokban az 1920-as években kimunkált munkamódszer a team-, vagy más néven csapatmunka, mely jól és sokszorosan bevált. Viszonylag hamar kialakultak a később fogalommá vált munkakörök (például a team-vezető, vagy a résztémák felelősei) és munkavégzési módszerek. Ezek közül az egyik legtöbbet emlegetett a Brainstorming, az ötletroham. Ennek alkalmazásakor a résztvevők összeülnek és elmondják az adott feladat megoldásával kapcsolatos, még akár hirtelen felmerülő gondolataikat. Ezeket ügyes gyorsírók feljegyzik és az érdekeltek a későbbiekben újra megvitatják, hogy van-e értelme a felvetés kidolgozásának.

Véleményem szerint nem mindenki tud csapatban dolgozni. Ehhez a munkatípushoz jól illik a nagy teremből leválasztott és egy oldalon nyitott kis szobák sora, amelybe a vezető, vagy egy másik munkatárs bármikor betérhet egy-egy részletkérdés tisztázására. Az individualisták „halála” ez, ők jobban kedvelik az elvonulást, a zárt ajtókat, esetleg az ebéd utáni hosszú elmélkedést, amely olykor szundikálásba csap át. Nehéz elmagyarázni a „főnökségnek”, hogy így is lehet tevékenykedni. Sok vezető úgy véli: a konkurenciánál kell így dolgozni.

A mai kezdő fotótechnika-történészek nem egészen értik, hogy a Kodakviii miért dobott be jelentős szellemi energiákat a Leica/Contax ellenében. A cél nemes volt, de a végeredmény, a Bantam (vagyis apró) nevű fényképezőgép-család jócskán és feltűnően elmaradt a várakozásoktól. Horatius Ars poeticájából szokták idézniix: „Parturiunt montes, nascitur ridiculus mus.” Az összehívott csapat tagjai Chester William Crumrine,x Charles Z. Case,xi Walter Dorwin Teaguexii és a magyar származású Joe Mihályixiii voltak. Charles Z. Case-nek volt a legnagyobb tapasztalata, mivel neki már az édesapja is az 1897-ben alapított fényképezőgép-gyárban, a The Monroe Camera Companyben tevékenykedett. Teague pedig a korszak sztár-designerének, formatervezőjének számított. Honfitársunk, Mihályi József 1923-tól állt a Kodak alkalmazásában, először fejlesztőként, majd a kísérleti osztályon főmérnökként.

Case elemzésébenxiv rámutatott, hogy az Egyesült Államokban a fotó-amatőrök megszokták és teljességgel elfogadták a védőpapíros tekercsfilmek tulajdonságait. Ezeket a nyersanyagokat nappali fényben lehetett a fényképezőgépbe tölteni. A nyersanyagot a papír hátoldalára ragasztották, a filmkockák számozását a fényképezőgép hátoldalába vágott ablakon keresztül lehetett ellenőrizni. Egy-egy fényképezés után a fél-másfél tucatnyi felvételt tartalmazó nyersanyagot azonnal le lehetett adni kidolgozásra. A kisfilmes fémkazetta kezelése és esetleges házi betöltése (nagyobb tekercsből) az amerikai felhasználók számára nem tűnt előnyösnek. A 36 felvételnyi mennyiség olykor (és abban az időben) még soknak számított. A Kodak csapata arra a következtetésre jutott, hogy a 35 mm-es film nem perforált változatát fogják védőpapíros tekercsbe csomagolni. Furcsa dolog, de megszoktuk, teljesen elfogadtuk, hogy a 35 mm-es film jókora részét elfoglalja a biztonságos továbbításhoz szükséges perforáció. Az új, 828-as típusszámot kapó filmre 8 darab 28x40 mm-es kép készülhetett, azaz jóval nagyobb, mint a perforált (135-ös típusszámú), 35 mm-es film 24x36 mm-e. A Bantam képméretet egy 53 mm-es gyújtótávolságú objektívvel kívánták a tervezők kirajzolni.

1935-ben jelent meg az első, kereskedelmi forgalomba is hozott típus, a Bantam Original, amelynek könnyű, bakelitvázas gépvázában harmonika-kihuzatban folytatódó lap tartotta az objektívet. A fényképezőgép a vázába süllyeszthető lap miatt használaton kívül egy zsebben hordható lapos eszközzé vált. Kétféle fényerejű objektívvel forgalmazták, 6,3-as és 12,5-össel. Utóbbinál már élességállításra sem volt szükség. Ennek a kamerának a változatait 1948-ig gyártották.

Bantam Special Az azonban a tervező csapat számára is világossá vált, hogy a munkálkodásuk eredményeként elkészült eszköz teljesítménye jócskán elmarad a német gyártmányokétól. Egyértelműen érzékelték, hogy egy nagy, 2-es fényerejű objektíves, távmérős és hosszú időket is exponáló központi záras fényképezőgépet kell létrehozniuk. Mihályinak a kezdeti időszakban nem túl sok feladat jutott. Ő javasolta viszont, hogy a Bantam gépek hátoldalába egy olyan gombot szereljenek, amelynek filmtovábbítás előtti megnyomása a filmbe egy bevágást, lyuk-beszúrást eszközöl. Így meg lehetett jelölni a filmkocka szélét. Sötét hátterű képnél nem egyértelmű ugyanis, hogy mi szerepel a fotón, hol a filmkocka vége? A perforált film némi segítséget nyújt nagyításkor. Mihályi ötlete megoldotta a nehézséget; ráadásul a képkészítéskor a sötétkamrában a bevágás orientálta a képkivágást, az ábrázolt témára a laboránsnak egyáltalán nem kellett figyelnie. (A részben automatizált nagyítás, nagymásolat-készítés már akkor is megvalósult.)

1933. június 24-én adták be a 90,589-es számú amerikai szabadalmat, amely még az év augusztus 29-én meg is jelent. A két bejelentő egy kisfilmes, távmérős, kompakt felépítésű fényképezőgép-vázat tervezett meg. Az irat fejlécén „J. MIHALYI ET AL” megnevezés áll, de jobbra alul egyértelműen szerepel a két bejelentő neve. A második oldal szöveges leírása is vitán felül feltünteti: Joseph Mihalyi Rochesteri és Walter D. Teague New York-i lakosok az aláírók. A Mihályinál hat évvel idősebb Teague abban az időben már sztár-formatervezőnek számított. A 90,589-es számú tervezésben csak a másodhegedűs szerepét játszó Teague azonban egyértelműen sokkal nagyobb elismertséggel rendelkezett a Kodak vezetése körében, mint a bevándorló műszaki szakember. Egyáltalán nem mondható meglepőnek, hogy a tárgyat Teague áttervezte. A második szabadalmat 99,906-os számon 1936. április 16-án adták be és június 2-án jelent meg. Ekkor Teague a rochesteri gyártelepen már saját tervezési osztályt vezetett, így nem meglepő, hogy a 99,906-os iraton már Walter D. Teague és Chester W. Crumrine szerepelnek. A rajzokból viszont az előző patent ábrázolásainál jobban felismerhetők a végső termék (a Kodak Bantam Special) körvonalai. Az angol szakíró Hicks házaspárnak a távmérős fényképezőgépekről szóló könyvébenxv az áll: a hosszú ideig történő 828-as film-előállítás ellenére az egész Bantam-történet feledésbe merült volna, ha nem készül el a Bantam Special.

Ma már csak dekoratív érdekességként tekintünk azokra a Kodak fényképezőgépekre is, amelyek doboza, esetleg a gépváza (Teague-nak köszönhetően) art deco-s díszítést kapott. Ilyen például a Brownie 2 és 2A előlapja (1933); a Six-16 és a Six-20 előlapja (1934); a Kodak Petite Coquette, Diamond Door, Step Pattern és Lightning Bolt változata (1931); a Gift Kodak No. 1A (1931), valamint a Jiffy Kodak Six-20 (1933).xvi Ebbe a sorba illeszkedik bele az a két, egyszerű kivitelű fényképezőgép, amelyeknek az eseményhez igazodóan díszített variációját az 1939-es New-York-i Világkiállításon vásárolhattak meg a nézők. (Baby Brownie, Bullet) Jól jellemzi a munka komolyságát, hogy W. D. Teague az utóbbi kamera Világkiállításra megjelentetett változata formatervének szabadalmi bejelentését 117,587-es számon 1939. március 1-én adta be.

A Bantam Special 124x82x46 (nyitva 96) mm-es gépváza nem bakelitből, vagy préselt fémlemezből, hanem alumínium-öntvényből készült és 466 gramm tömegű. A fényes, fekete festés sem véletlen, hiszen Teague tervezett egy zongorát is. 1936 és 1941 között az Egyesült Államokban drágának számító, német gyártmányú Compur Rapid központi társzerkezetbe helyezték a távmérővel egybekapcsolt, 1 méterről élesre állítható, 2-es fényerejű, 54 fokos látószögűxvii Kodak Anastigmat Ektar objektívet. Az importlehetőségek csökkenése után viszont 1941-től 1948-ig Kodak gyártású, Supermatic zárszerkezet került beépítésre.

A képeken látható példány gyártási száma négy számjegyű. Az össz-példányszámra vonatkozóan nincs hiteles adat, de körülbelül 45-50 ezerre teszem az előállított mennyiséget. Ha ez igaz és a 87,50 dollárért árusított termékmennyiségre rávetítem a millió dolláros formatervezési költséget, akkor egyértelmű: a Kodak minden példányra jócskán ráfizetett. Ez az, amit a mai használtcikk-vásárló nem képes megérteni. Ő azt látja, hogy az internetes kereskedői oldalon hozzájut egy ilyen műtárgyhoz 2x87 500 Forintért és megnyugszik. A legkevésbé sem érdekli, hogy a gyártó annak idején (a nagyságrendnél maradva) 20 500 Forintot ráfizetett minden egyes darabra. Úgy kell neki, keresett eleget a többi kamerán és az ötven éven keresztül (!) gyártott 828-as filmtípuson – gondolja a mai vevőjelölt.

Magyar art deco A hazai művészetrajongók nem voltak elkényeztetett helyzetben akkor, amikor az elmúlt évtizedekben szóba került az art deco fogalom. A cikk megírásával egy időben rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában az „Art deco Budapest; Plakátok, tárgyak, terek (1925−1938)” című kiállítást. Az ismertető szövegxviii szerint az 1925-ös, párizsi nemzetközi iparművészeti kiállítás (Exposition internationale des arts décoratifs et industrielles modernes) címéből utólag létrehozott művészettörténeti fogalomról van szó. Ezen az 1925-ös tárlaton már teljes pompájában mutatkozott be az újfajta iparművészeti irány, amely felhasználta a modern tárgytervezés tanulságait, de a funkción túlmutatóan tetszetősségre is törekedett. A szókapcsolatot Le Corbusier írta le egy cikkében a felvonultatott tárgyak túlzottan dekoratív jellegét kárhoztatva. Az iparművészeti irányzat újrafelfedezése az 1960-as években történt meg, amikor Bevis Hilier művészettörténészxix megalkotta a máig használatos „art deco” kifejezést. Ez azonban inkább egyfajta ízlésvilágot jelöl, mintsem pontosan definiálható, jól körülhatárolt stílust.

A műkereskedők, használtcikk-kereskedők világszerte nem zavartatták magukat a magyar művészettörténészek lesújtó véleményétől. 1968 óta milliárd dollárokat kerestek az art deco-s tárgyak árusításával, forgalmazásával. Dr. Tóth Elemér nyelvészprofesszor megfogalmazásával: „A pénz beszél, a karaván halad…”xx

A Szerkesztő megjegyzése:

Szerzőnknek, Fejér Zoltánnak a cikke elején megfogalmazott felvetése jogosságát fényesen igazolták az események!

Már a kézirat leadása után, 2022. június 11-én tartotta a Leitz Photographica Action csapata a 40. régi fényképezőgép-árverését a Németországi Wetzlárban. Az aukcióra ezúttal nem a megszokott helyen, Bécsben került sor, hanem a Leica fényképezőgép-gyártásnak is helyet adó Leitz Parkban.

Az árverés 5. tételeként 1 millió euró kikiáltási árról induló Leica prototípus 1923-as gyártású példánya - amely a tervező Oskar Barnack személyes használatában állt - végül 14 millió 400 ezer euróért kelt el. (Átszámíva ez körülbelül 5 milliárd 760 millió forint!)

Ezzel az eseménnyel a Leica jövő évre esedékes 100 éves jubileumára is kellő nemzetközi figyelem irányult.

S.M.

Lábjegyzet:
1 Barnack 1879-ben született és 1936-ban hunyt el.
2 Az orosz származású francia filmrendező 1907-ben született és 1982-ben halt meg. A Mon Oncle [Nagybácsim] című filmjét 1958-ban forgatta. Ismerősöm ennek forgatásán dolgozhatott vele.
3 Ő a cég második generációs tulajdonosa volt, 1871-ben született és 1956-ban hunyt el.
4 A gyár legnagyobbrészt mikroszkópokat állított elő. Készítettek ugyan néhány nagyfilmes fényképezőgéphez használható objektívet, sőt két-három kameratípust is, ez utóbbiak azonban nem bizonyultak üzleti sikernek. Ezért is mondható Ernst Leitz elhatározása előremutatóan merésznek.
5 Ennek hiányában a nyitva húzódó redőnyzár miatt fényt kapna a film. Az ilyen típusú zárszerkezeteket kazettás, tekercsfilmes vagy síkfilmes fényképezőgépekben alkalmazták. Azoknál a kazettafedél visszahelyezése zárta el a fény útját.
6 1886−1949.
7 1882−1943.
8 Egy állítás szerint 2022 áprilisában a világ 100 legjelentősebb vállalatának 90%-a Egyesült Államok-beli.
9 Elfogadott magyar fordításban: „Vajúdnak a hegyek és nevetséges kisegeret szülnek.”
10 1889−1952.
11 1894−1965.
12 1883−1960.
13 1889−1978.
14 A történetet többször megírtam, például: Fejér Zoltán: Négy név – száz év fototechnika-történet, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1997, 22−24.
15 Roger Hicks, Frances Schultz: Rangefinder, Guild of Master Craftsman Publications, Lewes, 2003, 158.
16 MCKEOWN’S Price Guide to Antique and Classis Cameras, Granstburg, 2004.
17 Dupla Gauss rendszerű objektív, vagyis hat lencsetag, 4 csoportban.
18 A kiállítás falán elhelyezett ismertető szöveg jegyzeteim alapján idézett, nem betűszerinti leirata.
19 Az 1940-es születésű angol művészettörténész ma 82 éves.
20 Magyar Csaba: A közmondások eredete: „A kutya ugat, a karaván halad.”, Héttorony, 2006. 12. 21., www.héttorony.hu (Letöltve: 2022. április 30.)