Ébli Gábor: Karcos tükör - Fotó alapú művek a K-ARTS Művészeti Alapítvány gyűjteményéből
Az idén negyvenéves KÉSZ vállalatcsoportnál két évtizede zajlik művészeti program. A nagy léptékű építőipari beruházásokat végző holding gyűjteménye már ismert az acélszobrairól, a Budapest FotóFesztivál most először állítja ki a kollekció fotóművészeti válogatását.
A magyar tulajdonú, ingatlanokat fejlesztő, kivitelező és üzemeltető cég kecskeméti központjában három komponens is adott a művészeti munkához. Ipari alapanyagok, technológiák és szakemberek széles köre áll rendelkezésre, és ezt mind használhatják a gyártelepen nyaranta megrendezésre kerülő alkotótábor művészei. Az alkotóktól egy-egy mű a cég kollekciójába kerül, amely ma már Bukta Imrétől Rabóczky Juditig terjed és számos külföldi, például német, indiai, szerb, tajvani vagy éppen új-zélandi alkotó munkáit is tartalmazza.
A kültéri plasztikákból mára külön szoborpark jött létre az üzemi terület előtti, nyilvánosan látogatható részen, többek között Baditz Gyula és Fukui Yusuke műveivel. A beltéri művek egy része – például Majoros Áron Zsolt vagy Szurcsik József fémplasztikái – a cég saját tervezésű, látványos, nemzetközi szintű irodaházában és a szomszédban álló, ugyancsak általuk tervezett és épített, a Sheraton szállodalánc által üzemeltetett négycsillagos hotelben kapott helyet. A vállalat budapesti, szegedi és további irodaházaiban is láthatóak a gyűjtemény további művei.
A nyári alkotótáboron túl az év minden szakában dolgozik a cég valamilyen művészeti projekten, hiszen a művészek rendszeresen felkérik a KÉSZ-t köztéri fémszobrok, installációk kivitelezésére. Deli Ágnes fémszobrát a Kaposvári Egyetem campusa, Kopasz Tamás acélinstallációját a Bajai Főiskola épülete számára készítette el a cég, Szanyi Borbála köztéri szobra Sajószentpéteren, Vincze Ottóé Kecskeméten látható. A mára összesen több tucatnyi ilyen együttműködésért cserébe a művészektől kapott további munkákkal is gyarapodott a céges kollekció.
Mind a nyári művésztelepen, mind a többi kollaborációban 2013 óta növekvő mértékben vesznek részt nem csak szobrászok, hiszen a kortárs művészet túllépett a műfaji korlátokon. Egy alkotó gyakran vált a plasztika és más kifejezésformák között. Az anyag szintén nem meghatározó. Fémből nem csupán szobrok készülnek, hanem a fémfelület lehet kép jellegű alkotások hordozója is, amint objektek, vegyes technikájú, multimédiás és egyéb komplex alkotások része is. Ezért nyit a cég már egy évtizede a szorosan vett acélszobrászattól a kortárs művészet teljes spektruma felé.
A legutóbbi, 2021. évi augusztusi alkotótáborba már tudatosan fele-fele arányban hívtak meg plasztikai és más alkotókat. A vállalat által ezeknek a kreatív folyamatoknak a menedzselésére létrehozott K-ARTS Művészeti Alapítvány gyűjteményében is ma már nagyjából egyenlő arányban vannak acélszobrok és attól teljesen eltérő, mindenféle kortárs irányzatot képviselő alkotások.
A két évtized alatt összesen száznál is több művész dolgozott a kecskeméti telepen, közöttük Barabás Zsófitól Ujj Zsuzsiig számos olyan művész, akiről nem feltétlenül az acélszobrászatra asszociálunk. A gyűjteménybe került, kétszáznál is több fémszobor – például Gerber Pál, Eperjesi Ágnes és más, nem szobrászként jegyzett alkotók különleges acél objektjei – mellett a vállalati kollekció mintegy háromszázötven képformátumú művet tartalmaz, amelynek nagyjából háromnegyede festmény, relief és grafika, Bullás Józseftől Szépfalvi Ágnesig, illetve egynegyede fotó alapú mű.
Míg a fémszobrászati gyűjtemény többször szerepelt már kiállításon, például Tihanyban az Artplacc fesztiválon, Szegeden a Reök-palotában, illetve Révkomáromban a Limes Galériában, 2022-ben a FUGA-ban debütál egy válogatás a fotó alapú kollekcióból. Az összességében Puklus Pétertől Szabó Benke Róbertig terjedő fotógyűjteményből a kiállítás két vonulatot − egy inkább esztétikai, illetve egy nyíltan társadalmi vonatkozású ívet − mutat be.
A fotós művek egy része a fémszobrászathoz kötődik. A ma inkább kertépítészeti, „növény-művészeti” munkásságáról jegyzett Duronelly Balázs eredetileg szobrászként vált ismertté. A KÉSZ gyűjteményében az Emlékmű című, 2015-ben készült másfél méteres fotó triptichonja látható – kompozit lemez hordozón –, amely egyik szobrának a dekonstrukcióját mutatja. A letisztult aktszobor a finom arányok, a klasszikus szépség megtestesülése, történetesen olyan zöldnövényi kontextusban, amely nemcsak a művész későbbi (mai) pályáját előlegezi meg, hanem a harsogóan zöld, mindenhová kúszó indák és levelek dús, élő szövete éles kontrasztban áll a merev pozíciójú és lehunyt szemű, szinte ideává kövült alakkal. Sőt az alak a triptichonon darabokra is törik. A változatlanul zöld háttér előtt, a második és a harmadik képtáblán az idő úrrá lesz a nemes alakon. A számítógépesen manipulált fotó az idő hatásával szembesít bennünket, a szobor által képviselt érték, az idealisztikus, tiszta szépség emlékké, emlékművé válik.
Plexi lemezre készült Mayer Éva Lélekterek című sorozata (2015), és az átvilágított képek alukompozit lemezből készült lightboxokba vannak applikálva. A nagyvárosi éjszakai sziluettet ábrázoló világító dobozokból a művész installációt készített, míg az egyik c-print egy megvilágítás nélküli dobozkeretben, önálló kompozícióként a kecskeméti székház aulájában fogadja a munkatársakat és tárgyalópartnereket – és látható a mostani kiállításon is. A lightbox sorozatot technikai oldalról a cég munkatársai tervezték, gyártották és szerelték össze, így ezek az elektrografikák a technikai apparátusukban és témájukban, a városi épített környezet művészi „átszemélyesítésében”, egyaránt kapcsolódnak a cég profiljához. Egyúttal ez a lightbox sorozat legkevésbé sem csupán mérnöki szemléletű munka. A művész kézzel festett üveglapra, ezt szkennelte be és dolgozta át számítógépesen. A képrétegek egymásra helyezése lágyítja, személyessé teszi a felhőkarcolók uralta hideg, sötét metropoliszképet.
Az alumínium kompozit hordozó jól illik Verebics Ágnes Industrial című sorozatához is. Az egyméteres nagyításban kinyomtatott, szintén számítógépesen manipulált fotók a szürke árnyalataiban maradnak, és ismert vagy a konkrét személytől elvonatkozatott emberi alakokat emelnek „ipari” kontextusba, rideg, elidegenedett helyzetbe.
Surányi Miklós Feltétlen reflex című, 2007-es sorozatából is több mű található a gyűjteményben. Ezek a fotók a művész amolyan vizuális naplójából kiemelt felvételek, amelyeken egy-egy banális részlet – például egy munkagép markoló kosara, a barkácsáruházban kapható, összeszerelhető kerti házikó vagy a köztisztasági vállalat gépjárműparkolója – a megvilágítás, a képkivágás, a kompozíciós arányok révén elgondolkodtató, rejtélyes képszervező elemmé változik.
Kudász Gábor Ariontól is két olyan fotó van a gyűjteményben, amelyek emberi alakra vagy narratívára utaló más jel nélkül, csupán egy-egy közúti helyzetképet vesznek alapul. Misztikus ködből emelkedik ki a törökszentmiklósi gyorsforgalmi út felüljárója, a környéken még befejezetlen a földmunka. Sehol egy lélek, sehol egy jármű. A vasbeton kolosszus geometrikus tájépítészeti beavatkozásként, hatalmas szoborként szeli át a képmezőt. Míg a másik képen éppen járművek, de álló járművek vannak a középpontban: az autópálya parkolójában éjszakai pihenőjét tölti egy tréler, rajta a gyárból frissen kigördült személyautók; körös-körül semmi és senki más. A sötétségben a járművekkel megrakott jármű magányosan várja a napkeltét, hogy gurulhasson tovább. Költői víziók az ember alkotta úthálózat titkos életéről.
Bármilyen eltérőek az említett öt művész munkái, meglepő módon közös nevezőjük a magány, egy-egy emberi, tárgyi vagy épített környezeti forma egyedüllétének kontrasztja a körülvevő világgal. Még elvontabb, poétikusabb Babinszky Csilla Medence című sorozata, amelyet utólagos beavatkozás nélkül készített 2005 és 2009 között, analóg felvételek alapján. A harmincegynéhány képből álló anyag egyharmada megtalálható a KÉSZ kollekciójában. A lírai, filozofikus felvételek nem kötődnek konkrét vízi jelenetekhez, inkább ennek az ősanyagnak a szimbolikáját kutatják, érzelmileg hatnak a befogadóra, miközben a víznek hol statikus, hol dinamikus vonásait emelik ki.
Az eddigi bölcseleti, esztétikai kérdésfeltevések mellett többféle pozícióval is jelen vannak társadalmi ügyek a gyűjtemény fotós vonulatában. Gulyás Miklóstól tíz olyan, a kilencvenes és a kétezres években készült fotó található meg a kollekcióban, amelyek ítélkezés nélkül, de éles szeműen tárják elénk a Szabadság téri (egykori) tévészékház lépcsőjén, a rendőrök karéjában tébláboló tüntetők között az eltorzult arcú férfit, a Széchenyi-fürdő meleg vízben sakkozó férfiúinak bizalmatlanságát vagy éppen a vidéki kisváros bódéján a „Belvárosi söröző” feliratot.
Erdei Krisztina is „csak” körülnéz, és az ellesett helyzetek hol abszurd, hol megrendítő olvasata révén kizökkenti a befogadót. Képeit nem lehet érzelmi reakció nélkül szemlélni: a szociológiai érdeklődés mellett a szituációk drámájának vagy humorának kiemelése és ezáltal a befogadó emocionális bevonása a művész egyértelmű célja.
Ezeknek a felvételeknek a spontán, nyilvánvalóan az életből ellopott jellegével szemben Fabricius Anna a Magyar szabvány című sorozatában láthatóan beállítja a kiszemelt foglalkozási csoportjait. A tizenkét darabos sorozatból a gyűjteményben lévő két fotó közül a Nővérek címűn jól felismerhető maga a művész is, aki beáll az ötfős csapatba, és velük együtt adja elő ezt a helyzetszínházat. A sorozat egyaránt értelmezhető kompozíciós elvek, művészettörténeti utalások mentén, illetve a társadalmi rend, a szabályozottság, az egyént magába olvasztó sémák hatalmaként.
A Tehnica Schweiz művésznéven dolgozó László Gergely és Rákosi Péter két sorozatából is számos mű bekerült a gyűjteménybe. Az Ingázó tüzérek sorozat megélhető, részben játékos, posztmodern parafrázisként mutatja be a jelenségeket, amit ugyanakkor a sorozat „publikálása” a Tápió-környék helyközi buszjáratain a kétezres évek közepén egyértelműen átemelt a társadalmi reflexió világába is. A Fantomképek című sorozatuk ugyanakkor a rendőrségi fantomképek és a rájuk hasonlító arcok fotójának egymás mellé helyezésével már eleve, vitán felül a közéleti, államapparátusi identitásképzés mechanizmusairól szól. A KÉSZ gyűjteményének festészeti anyagában Kupcsik Adrián torzított önarcképei az identitás sémák, vizuális sztereotípiák megragadása révén hasonló jelenséget tárgyalnak; a két sorozat egy következő, nem csupán fotóknak szentelt alkalommal izgalmasan kiállítható lenne egymás mellett.
Bár konkrétan más témákról, a nő, a művész és a nőművész társadalmi elfogadásáról, lehetőségeiről szól, de ide társítható Nagy Kriszta több fotó alapú munkája is, hiszen ezek is a gyűjtemény aktivista, rákérdező, felelősségvállaló fejezetéhez tartoznak. Különlegesek a művész közel két és fél méteres, pvc-re nyomtatott printjei a Trend sorozatból, amelyek molinóként hirdetik, hogy milyen kiszámíthatatlan hullámvasút a művészi siker.
Gyenis Tibor négy különböző sorozatának hasonlóan „bevállalós” fotóival van jelen a gyűjteményben. Az Hommage à Ana Mendieta sorozat az 1985-ben, alig harminchét évesen elhunyt kubai-amerikai művész előtt tiszteleg, aki mind témáiban (például feminizmus), mind művészeti gyakorlatában (például földdel és saját testével előadott performanszok) feszegette a polgári társadalom korlátait. A Pszichotabló sorozat kicsit oldottabb, humoros formában szembesít bennünket mindennapi közösségeink feszültségeivel, míg az Aktív népességszabályozás című projekt alapeleme egy amúgy banális felvétel átértelmezése a frappáns cím révén, a kontextus megváltoztatásával.
Hecker Péter fotó alapú szitanyomatai is tele vannak ilyen kiforgatott helyzettel, a visszás társadalmi trendeket megfricskázó szójátékkal. Tőle számos fotogramot is tartalmaz a gyűjtemény, amelyek hol meditatívak, egy-egy tárgy teljesen új megközelítését nyújtják a szokatlan világítás, a fénnyel történő, meghökkentő kiemelés segítségével, hol a váratlan címadás (pl. Kishalál, Nagyhalál) révén indítanak el asszociációkat a befogadóban.
Farkas Antal Jama sem riad vissza a szokatlan társításoktól. A gyűjteményben lévő tizenegy, méteres előhívásban elkészült fotója a dada és a szürrealizmus bátorságából táplálkozik, amikor meghökkentő motívumokat kombinál, álomszerű kompozíciókat kínál, és átlépi a fizikai realitást.
Fóti Lázár Menzabázis című számítógépes nyomata is csak a fantáziában elképzelhető helyzetet konstruál, amelynek egy hetvenes évekbeli ál-történet révén van egy fiktív alapja is, és így a retró étkezdében az ebéd különböző stációiban elkapott, ballonkabátos fiatalember víziója azonnal különböző narratív olvasatokat vált ki a befogadóból.
A fotós művekhez a kollekció festészeti és szobrászati részében többféle kapcsolódási pont található. Jó példa erre Mátyási Péternek az infrastrukturális objektumokat emlékműként értelmező képzőművészeti sorozata, amely egy kiállításon párbeszédbe helyezhető lenne Fekete Zsolt Az idő nyomában című sorozatának fotós triptichonjaival. Ez a fotósorozat első olvasatban műemlékvédelmi kutatásra, a képeken keresztül (idő-)utazásra invitál. Várromokról, kastélyokról készült, száz évnél is régebbi felvételeket állít párba a helyszínről őáltala, frissen készített fotókkal. A történelmi Magyarország helyszíneit megragadó fotók azonban nemcsak a szenvtelen állapotfelmérés, hanem a komponálás, a beállítás révén a művészi értelmezés, a változás kommentálásának felületei is. Továbbá társítható lenne ide a kollekció fémszobrászati részéből például Dobó Bianka Városreliefek című, illetve az Emlékmű című sorozata, hiszen mindkettő az épített környezet személyes interpretációját nyújtja. A FUGA-ban megrendezett, kifejezetten a fotókra koncentráló kiállítást követően ebből a műfajilag sokrétű vállalati gyűjteményből érdemes lesz majd témák szerint, minden műfajból merítő tárlatokat is rendezni.
