Csanádi-Bognár Szilvia: Leírás és mintázat között - Csontó Lajos: 2020 Kutyaév

Az interpretáció elsősorban nem módszer, mert a tétje a személyes reflexió – vallja a modern hermeneutika, és bár tudjuk, olvastuk, tanítjuk, mégis a sportteljesítmény mércéivel mérhetően űzzük az interpretatív gyakorlatot, mennyiségre és időre, intellektuális teljesítményként, akadémiai kényszerből, önmagunk elrejtésének praktikáival együtt. Vallomásos irodalom kell ahhoz, hogy a rejtőzés ilyen vásznai felszakadjanak, a magánbeszédnek és a monológnak azok a formái, amelyekkel az élet továbbviteléért küzdünk. S bár a betegség, a haláltudat írásos feldolgozásai olyannyira személyes ügynek tűnnek, hogy joggal merülhet fel a kérdés, szükséges-e a küzdelem és a kétségbeesés belső pillanatait megosztani? Támogatja-e a traumán áteső szerzőt, ha tudja, hogy a jegyzeteit mások is olvassák majd? Az ilyen típusú kérdésekre a válaszok jórészt a pszichológia terepére tartoznak, ami a dilemmából mégis a kritika terepén marad, az az interpretáció valódi értelme. Nincs tanulság, küzdelem van; és olvasói oldalon a kínzó felismerés, hogy a megértés nem kerülheti el a visszacsatolás személyességét.

Csontó Lajos nem kertel, úgy indítja a kötetet, hogy világosan felvázolja a helyzetet, nincs ok a találgatásra, nincs mit gondolt a költő, és ennek megfelelően nincs ok eufémizmusra, diszkrét körbeírásra sem: nyitott szívműtét, hosszú lábadozással, amelyen nem csak neki, hanem a két fiának is át kell esnie. A kötet bevezetőjében úgy találjuk a felgyógyulás dokumentációja áll előttünk, és ha az imént a vallomásos irodalomra hivatkoztam, ennek a két műfajnak az együttállása a tét. Máris menekül az értelmező, műfajokról és műfajok egybejátszásáról beszél, miközben az életben maradás a kérdés, ami egészen bizonyosan nem redukálható a jó művészet meghatározására vagy a megfelelő formáról szóló latolgatásra. És ha az alkotás olyannyira egzisztenciális, hogy a betegágyban zajlik, van-e még értelme bármilyen esztétikai kategorizálásnak? Mondjuk a Hannah Wilke haláltusáját megörökítő képek esetében van-e értelme esztétikumról vagy annak felrúgásáról elmélkedni? Csontó az esztétikán kívüliséget kapcsolatba hozza az imádsággal: „Megosztani a gondolatainkat valakivel, akit ugyan nem tapasztalunk, de biztosan tudjuk, hogy jelen van, hiszen folyamatosan megéljük a vele való kapcsolatot.”i Az imaszituációban megszólaló belső beszéd a líra forrása, voltaképpen a műalkotás eredete, abban az értelemben, ahogyan Heidegger a megértés nyelvi jellegét középpontba állítja.ii A nyelv önnön szabályainak megfelelően kontroll alatt tartott, de az ima vagy az imához közeli helyzetben megfelel a tisztelet szabályainak, a lélegzet ritmusának, a belső figyelemnek, s ugyanakkor jellemzi egyfajta intimitás, és ebből következően az őszinteség szabadsága, ami megelőzi vagy talán felül is múlja a művészet szabadságát.

Az írásban rögzített rövid, (ahogy a szerző mondja) versszerű szövegek a lelki mozgások dokumentumai, ezek azonban mind a test kiszolgáltatottságából fakadnak. A könyv borítója és voltaképpen minden lapja ezt a testi meghatározottságot hangsúlyozza. Azzal a zavarba ejtő körülménnyel találja szembe magát az olvasó, hogy a szerző személyének számos azonosítóját veszi kézbe. A testtájak, a kézírás, a sokszor ismételt portré, és ezek egymásra rétegezése testszerűként tűnteti fel a kötetet magát, borítóján egy bőrrészlettel, mint a középkori kódex állati bőrből kikészített hártyalapjai. „A vicc az, hogy egyáltalán nincs gondolatod. Minden a pillanatból és a testből születik, nincs elvonatkoztatás.”iii A teljes lap méretére húzott, a papír önálló minőségét eltüntető képek többnyire az ágyhoz kötöttség szemszögéből láttatják a kórtermet és a saját test részleteit. Esetleges látószögekből, a kiszolgáltatott beteg szempontjából. A képekre írt szövegek, a kézírás a javítások, áthúzások miatt legalább annyira sérülésekként, karcolatként, a bőrön ejtett sebként, varratként hat, mint ahogyan a szőrszálak betűkként, vagy a betűkkel keveredve a bőr felülírásaiként, értelmezésként. A test és a testi szenvedés olvashatóvá tételével kapcsolatos igyekezet ugyanakkor nem mást tesz egyértelművé, mint a test olvashatatlanságát, azt, ahogyan a betegágyban a teljes egészében a nehézkedésre utalt szervezet ellenáll az ember önmagát uralni vágyó szándékának, vagyis mindannak, amit a kultúra alapjának tekintünk. Az értelmezés elrendező, megnyugtató rendje is kudarcot vall. Sokszor nem lehet megállapítani, hogy pontosan mi is az, amit látunk, amit a képfelbontás szándékos rontása, a papír minősége okoz. Van ebben a szerkesztői eljárásban egy egyértelmű tudatosság a kép elviselhetőségét illetően. Egyrészről a saját test kiszolgáltatottsága okozza a megmutatás határhelyzetét, másrészt az uralhatatlansággal együtt járó undor követeli meg a nézhető és a nézhetetlen közötti különbségtételt. Az esztétikailag megformálható határán mozgunk, az elemző tartani kívánja magát az eltávolítástól, a kommentár mégsem kerülheti el a határvonal felvázolását.

A megmutatható és a nem megmutatható mellett ott van ugyanis az együttérzés és a tapintatos elfordulás határvonala. Nem kérdés, hogy nehéz helyzetbe hozza a szerző az olvasót, ám technikai értelemben mégis követhető, hogy számol ezzel. A nagyítás önmagában a közelítés, a részletező bemutatás gesztusa lenne, itt azonban a felbontás miatt inkább az elnagyolás és az elrejtés gesztusává válik. A test látványa tapintatból vagy drasztikus megoldásként, de egyszerűen felszámolásra kerül, gyengül a közlés igyekezetében, ahogyan a fájdalomban vagy az aggodalomban sem ragadható meg egészként. A fájdalom, úgy hiszem, önmagában is okozhatja a test megélésének fragmentáltságát, hiszen arra a tagra koncentrálódik a figyelem, amelyik az érzet révén felhívja magára a figyelmet, és ez a tapasztalat tovább bonyolítja a belülről megélt test ábrázolhatóságának egyébként is komplikált kérdését. (Az esztétikai dimenzión úgy kerülünk kívül, hogy az elemzés során a legnagyobb igyekezet ellenére sem tudjuk elkerülni.) A test mint egész, mint felismerhető emberi alak, alapvetően külső látványként mutatható be. Amikor a kortárs művészet kísérletet tesz arra, hogy a test tapasztalati valóságát hozzáférhetővé tegye, szembe kell szegülnie az alak objektivált képével, és ez a törekvés maga után vonja az alak felbontását, valamint ezzel együtt a klasszikus művészeti ábrázolás esztétikáját, amely az emberi formát helyezi középpontba. A fragmentálás ugyanakkor a csonkolás képzetével jár, így éppen azzal a nehézséggel szembesíti a nézőt, amitől a klasszikus formatanokra épülő gyakorlat meg akarta óvni: a halálfélelemtől, az egységétől megbontott test veszélyhelyzetet, kiszolgáltatottságot közvetítő látványától. A pixelesre húzott fotók tehát részint könnyítenek a látvány alig elviselhető közvetlenségén, részint azonban a homály, a kivehetetlenség türelmet próbáló hatásának fokozását is jelentik.

A testi lét elbeszélhetetlensége és esztétikai megközelíthetőségének nehézsége a határszituációban kiéleződik. Csontó ezzel kapcsolatban kétféle közlésmódot lát követhetőnek. „Tudatlanul vágni bele, ez a sors. A tudós félreérti, a tudatlan meglepődik. Csak leírás és mintázat van csupán.”iv Eszerint az orvosi megközelítés a leírás szenvtelenségével operál, a mért és monitorozott test adataival, az objektivitás álcája mögül. Ezzel szemben az elszenvedő csak mintázatokat képes felmutatni, pszichés stádiumokat, reflektálatlan, vagy alig reflektált érzeteket és érzelmeket. Az esztétikum előtti zóna e kettő között lép működésbe, magányban és jószerivel csöndben a közlés nehézsége miatt: „Megélni és leírni. Átlépni azon a határon többször is, aminek létezéséről eddig nem is tudtál. Ki-be, át, keresztül, többször a soknál. És végül maradsz, ahol voltál, remegve a kegyelemtől.”v

A mobiltelefonnal készített kényszeres pillanatdokumentáció és a belső beszédben születő sorok rögzítései az eltávolító ridegség és a magába záródás feloldásaként hozzák létre a kötet anyagát. A felvételek nem tűnnek a belső beszéd helyzetében születő, versszerű szövegek párhuzamainak, az életszakasz dokumentációjának részei, de nem abban az értelemben, hogy mindkettő spontán önkifejezés vagy elmélkedés lenne. Míg a versek az imával való rokonságukban válaszkeresések, addig a fotók sokkal inkább kényszeres rögzítések, a test feletti kontroll elveszítésének maradványai, az unalom vagy a célvesztés kattintásai. „Játszom a telefonnal, / pörgetem a semmit./ A szomszédom hangjegyzetet készít,/ éles hangon beszél./ Eszembe jut az éjszaka,/ a másik társ kiabál: győzni kell a kínai hajó felett.”vi A kattintások eredményeivel majd a felgyógyulás után kell megbirkózni, immár a számítógép mellett, szerkesztőprogram segítségével, a feljegyzett szövegek illesztéseivel. Az applikálás ezért terápiás, a helyreállítás maga, és ha így van, a dokumentumok és belső monológok rendezése a gyógyulás folyamatába illeszkedik, a kiszolgáltatottság feletti uralom visszaszerzésének egyik állomását jelenti.

A 2020 Kutyaév című sorozat és könyv a Capa Központban került először kiállításra a Gyógyír című tárlat keretében 2021. május 4. – 2021. augusztus 8. között. A kiállítás kurátora Gellér Judit volt. A Fotóművészet 2021/2 számában Barta Edit írt a tárlatról. 2022-ben a könyv megkapta a Magyar Nemzeti Múzeum által alapított, a legjobb hazai fotókönyvnek járó Rosti Pál díjat.

Lábjegyzet:
1 Csontó Lajos: 2020 Kutyaév, Capa Központ, Budapest, 2022. (oldalszám nélkül)
2 Heidegger, Martin, A műalkotás eredete, ford. Bacsó Béla, Európa Kiadó, 1988, 112.
3 Csontó, 2022.
4 I. m.
5 I. m.
6 I. m.