Farkas Zsuzsa: A Promenade-gyűjtemény
A „különleges” elnevezésnek nincsen különösebb jelentősége − vallja a gyűjtő. Megtetszett neki, hogy miközben egy korabeli fotóméret standard elnevezése, a szónak van egy erőteljes korfestő atmoszférája is. Képes megidézni azt a világot, amikor a fényképész műterembe betérni ráérős társasági esemény volt, amikor minden kuncsaft igazi session-t kapott a pénzéért.
Arra a kérdésre, hogy miért is rejtőzik álnév mögé, azt válaszolta, hogy egyszerűen komfortosabban érzi így magát. Magánbeszélgetésben bárkinek elárulja a nevét; a régi fotókat gyűjtők közösségén belül a legtöbben ismerik. De nem szeretné, ha a régi fotókkal való foglalkozás professzionális hivatássá válna: meg szeretné őrizni az örömet, amit csak azáltal tud adni, hogy minden felelősség nélkül, pusztán műkedvelőként – jó értelemben vett dilettánsként – foglalkozhat a gyűjtéssel. Ez a fő oka, amiért nem szeretné, ha a Google-ban a nevére rákeresve régi fotós találatok jelennének meg, és azok összekeverednének a hivatásos szakterülettel – vagyis ne keveredjen a munka a magánélettel.
Hivatása szerint művészettörténész, szakterülete az európai reneszánsz és barokk festészet. Egy idő után egyre jobban kezdte érdekelni ezeknek a műveknek az utóélete: egyrészt a műgyűjtés-történet, másrészt pedig a reneszánsz és barokk festészet kompozíciós elveinek, sémáinak, arányrendszerének, vagy akár egészen konkrét motívumainak továbbélése – illetve az ezekre adott reflexiók – a későbbi évszázadokban. Elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzon a „vizitkártya-korszak” fényképészetével, vagyis a „festő–fényképészek” korával.
A fényképészet igazán nagy pillanata az, amikor elszakad végre a klasszikus festészet alapelveitől és sémáitól, hogy megalkossa a maga önálló, sajátos formanyelvét. A gyűjtőt mégis a pionír korszak érdekli, amikor még a régi festészet klasszikus sémái tükröződtek a képekben, és maguk az alkotók is nagyrészt akadémikus festő vagy rajzoló képzettséggel a hátuk mögött vágtak bele az új terület meghódításába. Az akadémikus festő képzés alapelve a régi mesterek műveinek tanulmányozása és másolása volt az „üdvözülés” egyedüli helyes útja: nem véletlen, hogy a „vizitkártya-korszak” fotóin egyre-másra visszaköszönnek a klasszikus festészetnek nem csupán a kompozíciós alapelvei, hanem egészen konkrét beállításai, pózai is. Ezeknek a forrásoknak az azonosítása rendkívül szórakoztató játék a számára.
Nagyjából tíz éve kezdett el gyűjteni régi fotókat, de igazi szenvedéllyé kicsit később vált, amikor megismerkedett Borda Mártonnal. Az ő elhivatottsága és hatalmas ismeretanyaga komoly inspirációt jelentett számára. Mára a gyűjtemény mintegy 1500 darabot számlál. Ennek törzse a történelmi Magyarországon készült (nagyságrendileg 400 hazai fényképészről van szó), de azért az évek során jó néhány külföldi kép is bekerült a gyűjteménybe, amelyek valamilyen szempontból érdekesek voltak.
Feltettük a folyton ismétlődő kérdést a gyűjtőnek, miért fontos megmutatni a gyűjtemény egyes darabjait? Szerinte ez az egész gyűjtés lényege. Miért gyűjtene valaki, ha nem azért, hogy büszkélkedjen a felfedezéseivel? Személyes meggyőződése, hogy ha valaki a kulturális örökség körébe tartozó tárgyakat gyűjt, az nem csak szórakozás, de felelősség is: a gyűjtőnek erkölcsi kötelessége az állagvédelem mellett, hogy hozzáférhetővé is tegye kincseit. De nem elég csak megmutatni a darabokat, az igazi örömöt a hozzájuk kapcsolódó információk, adatok felkutatása és közzététele jelenti. Természetesen minden képről és azok készítőiről is igyekszik ismereteket szerezni. Rengeteg jegyzete van, melyek általában nincsenek kész szöveggé kidolgozva, és azt sem tudja pontosan meghatározni, hány kép esetében nevezhető már „részletes feldolgozásnak” az összehordott jegyzethalmot.
Két évvel ezelőtt elindított egy régóta tervezett blogot (promenadecollection.blog.hu), ahol gyűjteményének egy-egy érdekesebb darabját igyekszik tágabb kontextusba állítva bemutatni, vagyis itt kezdte el formába önteni az összegyűlt adatokat.
A nevezetes flickr-es közösséget hosszú időn át csak távolról csodálta, és mire bekapcsolódott, már megkezdődött a szétesés fázisa. Szerencsére lett helyette egy facebook-csoport, melyben nagyszerű emberek vannak jelen, akiktől rengeteget lehet tanulni.
Utolsó általános kérdésünk az volt, vannak-e felhalmozott adatbázisai, és mi a véleménye a digitális bölcsészetről? Azt válaszolta, hogy vannak felhalmozott adatbázisai, de nem nagyok. Nem ment le minden adatmorzsát és képet, ami elé kerül, csak amit fontosnak vagy érdekesnek ítél. Véleménye szerint az internet hatalmas lehetőség, annak is, aki keres, és annak is, aki közzé akarja tenni a tartalmait. Olyan források váltak hozzáférhetővé az internet révén, amelyeknek esetleg korábban a puszta létezéséről sem tudtunk, vagy ha igen, akkor sose jutottunk hozzájuk. Olyan adatokat tudunk otthonról felkutatni, amelyekért korábban távoli kutatóintézetek archívumaiba kellett valahogyan bejutnunk, súlyos anyagi áldozatok árán. A közintézményeknek pedig hihetetlen lehetőség hullott az ölükbe, hiszen a nagy darabszámú gyűjtemények teljes, reprodukcióval ellátott katalógusának publikálása korábban a nyomdai költségek miatt teljesen megvalósíthatatlan volt – az internet azonban egy csapásra eltüntette az objektív akadályokat. Márpedig egy közgyűjteménynek az első számú feladata a katalogizálás és a teljes katalógus publikálása. Amíg ez nincs kész, addig bármi másról beszélni is felesleges. A művészettörténész, kultúrtörténész, fotótörténész és társaik számára a gyűjteményi katalógusokban szereplő tárgyak jelentik az alapanyagot, amelyből építkezni tudnak. A semmiből nem lehet várat építeni (bár jó néhányan próbálkoznak vele): amíg nincs feldolgozva az alapanyag, addig nem lehet narratívákat sem létrehozni.
A gyűjtő álláspontja mindnyájunk problémáit tükrözi. Így fogalmaz: a kutatói szokásokat alapjaiban felforgatta az internet. Azok a nemzetközi intézmények, amelyek ébren voltak, és időben beléptek az online tartalomszolgáltatás világába, nemzetközileg domináns pozícióra tettek szert. Az éremnek persze másik oldala is van: akár tetszik, akár nem, az a gyűjtemény, amely nincs jelen az online térben, a világ számára megszűnik létezni. És ez súlyos következményekkel jár: ha egy intézmény kívülről jelentéktelennek látszik, az előbb-utóbb ténylegesen is azzá válik.
Képekről röviden:
1. Ismeretlen fényképész: Bilohlawek doktorné képmása, 1850-es évek vége, sópapír, 18x13 cm
Ez a fotó nem csupán régisége miatt tartozik a gyűjtő legkedvesebb darabjai közé, hanem kiemelkedő művészi kvalitása okán is. Klasszikus arányú kompozíciója, természetesnek és keresetlennek ható testtartása rafaelloi reminiszcenciákat kelt. Bármennyire spontánnak tűnik is, minden bizonnyal nagyon tudatosan kidolgozott beállítás, amely komoly művészi előképzettségről árulkodik. A hátoldalon lévő, magyar nyelvű felirat „Bieloklavik doktorné” néven azonosítja az ábrázoltat, ami alapján feltehetőleg Bilohlawek Ignác ásványrárói kör- és uradalmi orvos feleségét, született Dill Erzsébetet láthatjuk a képen. A Ráróhoz legközelebb eső nagyobb város Győr.
2. Ismeretlen fényképész: Somogy vármegye tisztviselői, Kaposvár, 1861, albumin, 20x25 cm
A következő kép nem csupán jeles történelmi dokumentum, de művészi kvalitását tekintve is kiváló. Az ismeretlen fényképész – a 17. századi holland festők által kidolgozott csoportportré-hagyományt követve – spontán hatású, életképi jelenetbe rendezte az alakokat, kisebb csoportokra osztva őket, akik mintha élénk beszélgetésbe merülnének egymással.
A szabadságharc utáni első szabad választásokon, 1860−61-ben Somogy vármegyében is – mint az ország nagy részében – az 1848-as forradalmi tisztviselők tértek vissza a pozíciókba. A Jankovich László főispán által vezetett megyei önkormányzat azonban mindössze 11 hónapig, 1860 decemberétől 1861 novemberéig volt hivatalban. Miután az 1861-es országgyűlés megtagadta az októberi diploma ratifikálását, újabb repressziós időszak következett, és erre válaszul a Somogy megyei tisztikar testületileg benyújtotta a lemondását. A felvétel 1861 nyarán vagy kora őszén készülhetett.
3. Adèle műterem: Zichy Edmund gróf velencei dózse-jelmezben, Bécs, 1869, kabinet
A fotógyűjteményben található egy kis szekció, amely a gyűjtő hivatásos kutatási területéhez kapcsolódik, a jeles magyar műgyűjtők portréit tartalmazza. Ezek között különösen érdekes Zichy Edmund jelmezes képmása, a maskara a velencei Cinquecento korára utal: arra az időszakra, amely nem csupán az egyetemes művészet egyik utolérhetetlen csúcspontja, de a 19. századi magyar műgyűjtésnek is az egyik legfőbb célpontja volt.
A fénykép egy 1869. március 23-án Bécsben rendezett műkedvelő színielőadás jelmezében mutatja Zichyt a novarai csata 20. évfordulóján. Az előadás sok rövid epizódból állt, leginkább pantomimekből és élőképekből, és a szereplők kivétel nélkül az arisztokrácia tagjai voltak. A szereplőket az Adèle Perlmutterről elnevezett (ám inkább apja által működtetett) fényképészműteremben örökítették meg, és a képeket jótékony céllal árusították. A sorozat minden bizonnyal nagyon népszerű lehetett, hiszen viszonylag sok példány maradt fenn.
4. Hopp Ferenc: Önarckép tengerparton, 1893/94, cabinet
A gyűjtő múzeumi pályafutását a Hopp Ferenc Múzeumban kezdte, így nem csoda, hogy különösen közel áll hozzá az a 13 képből álló fotósorozat, amely Hopp Ferenc világkörüli utazásain készült. Az önarcképről sajnos elveszett a helyszínt azonosító papírcédula, de a többi kép olyan helyeken készült (Dél-Amerika, Zanzibár, Új-Zéland), amelyeket Hopp csak az 1893−94-es, második világkörüli utazása idején ejtett útba.
A gyűjtő szerint Hopp valószínűleg sokkal fontosabb alakja a magyarországi fényképezés történetének, mint gondolnánk. Neve felbukkan a pesti fényképészek gyermekeinek születési anyakönyvi bejegyzéseiben, mint keresztapa. Meglehet, hogy tényleg egyfajta mentor-alakja volt a fényképészek közösségének, vagy legalábbis annak a meglepően sok pesti fotográfusnak, akik Hopphoz hasonlóan Csehországból származtak el. Fényképészi életművéről – Ferenczy Mária és Kincses Károly úttörő monográfiája ellenére – még mindig keveset tudunk, és képei közül csak azokat ismerjük, amelyek a Hopp Múzeum gyűjteményében maradtak fenn. Ez azonban csak töredéke az összes felvételnek: a gyűjtő 13 képe közül egyik sem szerepel az említett kötetben. Pedig a jelek arra mutatnak, hogy Hopp az üzletében árusította úti felvételeit.
5. Mayer György: Férfiképmás, Pest, 1860 körül, visit
A fényképészek közül Mayer György a gyűjtő kedvence, de erre semmilyen racionális magyarázatot nem tud adni. Véleménye szerint az 1860-as években készült képei közül a jól sikerültek olyan nagyvonalú, nagyvilági légkört árasztanak, amelyhez kevés hasonlót találni a kor hazai fényképészei között. Saját blogjában az alábbiakhoz hasonlóan, nagyon körültekintően fogalmaz.
A képhez tartozó elemzést most számunkra ő írta:
Mayer a hatvanas évek pesti fotográfiájának egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legrejtélyesebb alakja. Az 1860-as évtized első éveiben ő volt a legfelkapottabb fényképész Pesten: a közélet elitjéhez tartozók gyakorlatilag hiánytalanul megfordultak a műtermében, amiképp a színház nagy sztárjai is. Látványos meggazdagodása legendás volt. Képei hatalmas számban készülhettek, mivel talán senki mástól nem maradt fenn annyi fotó a hatvanas évek legelső éveiből, mint tőle. Az első magyar fényképész, aki nemzetközi üzletláncot épített ki: fiókjai voltak Grazban, Zágrábban és Szegeden, továbbiak nyitását tervezte Bécsben és Brünnben is. Mindennek ellenére – ismert források híján – nagyon keveset lehet rekonstruálni a pályájából: valójában azt sem tudjuk, vajon műtermében személyesen ő állt-e a kamera mögött, vagy az egyik ismeretlen alkalmazottja végezte a kreatív munkát. Az utóbbi állhat közelebb az igazsághoz, ám ez konkrét adatok híján nem több sejtésnél. Az egyik hirdetése szerint nem kevesebb, mint harminc alkalmazottal dolgozott.
Ha tehát Mayer ennyire közismert, felkapott, prosperáló „fényképíró” volt, vajon miért tudunk mégis olyan keveset az életéről? A válasz nyilván nagyon sokrétű, de minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy miközben a pesti nyilvánosság csomópontjai szinte kizárólag a magyar nyelvű intézmények voltak, addig Mayer közéleti tevékenységének középpontjában a német nyelvű színház állt. A jelek szerint rajongva szerette ezt az intézményt (különösen pedig az ott fellépő csinos színésznőket). Vagyonából igen jelentős összegeket áldozott a teátrumra, sőt egy különösen nehéz időszakban még az igazgatói posztot is elvállalta. A jelentős (magyar nyelvű) hírlapok azonban kifejezett ellenszenvvel viseltettek a német színház iránt: elég csak arra gondolni, milyen dühöt váltott ki 1862-ben az a hír, hogy az opera legnagyobb világsztárja, Désirée Artôt első pesti vendégszereplésén épp a német színházban lép fel. (Artôt egyébként Mayer György kamerája elé is állt ez alkalomból.)
Mayer egy ponton teljesen váratlanul eltűnt a színről, és műtermét átadta – ki másnak, mint egy szívtipróként elhíresült német színésznőnek, Guichard Annának. Az okokról, a körülményekről megint csak fogalmunk sincs, ám abból a tényből, hogy a műteremmel együtt valamennyi negatívját is átruházta Guichard-ra, az következik, hogy végleges visszavonulást tervezett. Azután a dolgok kissé másként alakultak: pár évvel később Mayer neve ismét feltűnt egy fényképészet cégtábláján, majd lassan egy több pesti fiókból álló lánc is formálódott. Ám a másodvirágzás idején készült képek igényességben, kvalitásban meg sem közelítik a fénykor portréit, és feltehető, hogy ezekhez az üzletekhez Mayer a nevén kívül nem is sokat adott hozzá.
6. E. J. Weissböck: Pelech János, Both János és Terray Lajos pesti orvostanhallgatók, Pest, 1869, visit
A koponyával pózoló orvostanhallgatók képe nagyon hatásosan sikerült. Ráadásul olyan műteremből származik, amelynek képei rendkívül ritkák – Weissböck fényképésznek még a keresztnevét sem sikerült kideríteni. Egy olyan műteremben működött, az egykori Nemzeti Színházzal szemközt, az egykori Országh Antal-műterem helyén, ahol szinte minden fotográfus rövid idő alatt csődbe jutott. Még nem derült ki, hogy mi volt ennek az oka.
7. Roth Imre: Szlovák népviseletes asszonyok, Kassa, 1865 körül, visit
Roth Imre kiemelkedő képzettségű festő-fényképész volt (Bécsben, Münchenben és Párizsban tanult), habár a rutinból odavetett portréin ez a képzettség kevéssé látszik. A szlovák asszonyokat ábrázoló kép viszont nagyon szépen komponált, jó atmoszférájú mű, amely talán kiállítási célból készült.
8. Gondy és Egey: Az utolsó bihari betyárok bilincsbe verve, Debrecen, 1876. január 20., kabinet
Katona Gábor, O. Blaga Juon és Dobos Gábor hírhedt betyárok voltak, 1875 februárjában fogták el őket. 1876 januárjában a jelentős Gondy és Egey műteremben az első fokon halálra ítélt bűnösöket megörökítették. Az elkészült képeket nemcsak megszemlélni lehetett a belvárosi üzletek kirakataiban, de 70 krajcárért megvásárolhatók is voltak. Lehetséges, hogy az ötlet magától a fényképésztől származott, talán ő kérelmezte a fénykép elkészítését, és nem az ügyészség.
Szabó Viola Anna Gondy monográfusa így értelmezi számunkra a képet, amely nem található meg a debreceni Déri Múzeumban: „A fegyencruhás, megbilincselt elítélteket fegyveres őrizet alatt kísérték a városházától egy saroknyira lévő Teleki utcába, Gondy Károly fényirdájába és vissza, látványos menetben. A fényképész nem sokat gondolkozott a beállításon, a rablókat éppúgy az akkor általánosan használt díszletbe ültette, mint előzőleg a kisgyermekes családokat vagy a báli ruhás asszonyokat. Nem biztos, hogy számolt azonban azzal, hogy ez az idilli háttér mintegy elzsáneresíti a képet, megfosztja a modelleket veszélyes aurájuktól, amúgy is sterilnek tűnő fegyencöltözetüket jelmezzé degradálja, megjelenésük e környezetben egy élőkép szereplőivé változtatja őket. Nincs feszültség az alakok és a háttér között, hiszen semmivel sem valóságosabbak annál, egy játék kissé közömbös résztvevőinek tűnnek. Ezt a hatást fokozza megadó viselkedésük a kamera előtt, ahogy szinte természetesnek veszik, kissé büszkén is viselik a megörökíttetést, a kegyetlennek leírt Blaga Juon nevető szeme pedig végképp elbizonytalanít a kép mibenlétét illetően. A fényképész nem tudott vagy akart élni médiuma kifejezési lehetőségeivel abban a tekintetben, hogy különbséget téve modelljei között, a beállítással karakterizáljon: ennek hiányában mindenképpen szükségesnek ítélhette az akkor általánosan ismert nevek címként való feltüntetését. A kép ettől a megnevezéstől nyeri el jelentését, nem önmagában hordozza azt ̵ legalábbis számunkra. A korabeli nézőt azonban, aki tudta, hogy mit lát, mindez nem zavarta, szerinte „a három bűnös hű természetességgel van találva”. E természetesség a kép saját valósága, amelybe mindenki áttűnik, mihelyt a képre kerül; a betyárok pedig eleve ennek a másik valóságnak a lakói, akik a kép által csak saját közegükbe visszatalálva mutatkoznak meg, s éppen ezáltal felismerhetők.”i
9. Zelesny Károly: Háttérképfestő brigád a műteremben, Pécs, 1890-es évek, celloidin, 18x13 cm
A műhelytitkokat megmutató képek minden fotógyűjtő kedvencei. A félkész, új fotóháttér előtt megörökített díszletfestő-brigád nagy létszáma azt sugallja, nem csupán ez az egy háttér készülhetett ekkor, hanem talán a műterem teljes felújítása zajlott.
10. Kiss Ferenc: A festő és családja a szabadban, Debrecen (?), 1911, albumin, 15x 10 cm
Kiss Ferenc debreceni fényképész zsánerjeleneteket komponált a kamerája előtt, amelyeket azután magazinok hasábjain tett közzé. Ennek a képnek a párdarabja is megjelent a Vasárnapi Ujság 1911. május 7-iki számában. Művészi felfogásukban és jellegükben ezek az életképek nem különböznek a sztereo fotográfiák nemzetközi piacát az 1850-es évektől kezdve elárasztó zsánerjelenetektől, azaz a „szegény ember képtárától”, de Magyarországon korábban ezt a műfajt csak elvétve művelték. Különösen izgalmas a kép párdarabjának hátoldalára írott üzenet, amely sokat elárul az alkotófolyamatról: „Tisztelt Albert úr! Igéretemhez képest ime van szerencsém az önökről s önöknek eszközölt sikerült felvételekből e néhány kopiát elküldeni azzal, hogy örömömre szolgál miszerint fáradozásunk nem történt hiába. Egyszersmind jelzem, hogy ezen képet mellyen e sorok vannak azzal a másikkal mely a nagymamát s a kis unokáját ábrázolja szombaton már át is vette a Vasárnapi Ujság s e héten a vasárnapi számban meg is jelenik. Ha esetleg ohajtanak még ezeken kivül képeket ugy ebben a nagyságban egy drb 1 koron felragasztva cartonra = 60 f lapként pedig drbja = 12. Sziv. üdvözlettel maradtam tiszt. Kiss Ferenc.”
Lábjegyzet:
1 Köszönjük Szabó Viola Annának, hogy kérésünkre ezt az elemzést e cikk számára megírta, sajtóban nem jelent meg.
