Barta Edit: Az újra felfedezett életmű – Baranyay András fotóalapú munkáiról

2021-ben három, Baranyay András munkásságával foglalkozó kiállítással találkozhatott a szakmai közönség Budapesten. Májusban a Magyar Nemzeti Galéria egy kamarakiállítás keretében mutatta be Baranyay legfontosabb reprezentatív műveit, ősszel pedig szinte egy időben nyíltak a MissionArt Galéria és a Műcsarnok kiállításai. Előbbi, Bandynak szeretettel címmel Tandori Dezső és Baranyay András barátságával foglalkozott, utóbbi – a MissionArt Galéria és a Műcsarnok szoros együttműködésének részeként – az életmű átfogó bemutatását tűzte ki célul. A Műcsarnokban látható Részben az egész kiállítás és az alkalomra készített katalógus remek alkalmat nyújtott, hogy egyben lássuk Baranyay András életművét és újragondoljuk munkásságát.

Baranyay festőként, majd restaurátorként végzett a Képzőművészeti Főiskolán (ahová 1957 és 1965 között járt), a technikai sokszínűség és a képzőművészeti eljárások szimultán, variábilis használata igen korán megmutatkozott alkotóművészetében. Bernáth Aurél tanítványaként kezdetben festményeket, majd grafikákat, litográfiákat, később fotóalapú munkákat készített. A Főiskolán negyedévesen került Bernáthoz és ezzel egy időben fedezte fel a litográfiai műhelyt. „Idegesített a fehér papír; a litóba bele lehet avatkozni: spriccelni, vakarni, kiszedni, hozzárakni. [...] Volt egy fényképezőgép és labor a főiskolán, ott tanultam meg fényképezni.”i Baranyay élete folyamán mindvégig készített fotóalapú műveket, ám soha nem tekintette magát fotográfusnak vagy fotóművésznek.ii Életművében ugyanakkor lehetetlen szétválasztani egymástól a fotóalapú és nem-fotóalapú műveket; litográfiáit fotografikus látásmód jellemzi, fotóalapú műveinek pedig szerves részét képezik a grafikai intervenciók. Ahogy maga az alkotó is említi egy, 1994-es interjúban: művei vegyes technikákkaliii készültek.

A Baranyay művészetéről szóló szakirodalom – amelyet kiválóan gyűjt egybe a MissionArt Galéria által készített és folyamatos fejlesztés alatt álló Baranyay-honlapiv – egységes abban, hogy az alkotót egy kiemelkedő műveltséggel rendelkező, visszahúzódó, kontemplatív művészként mutatja be. Baranyay gondolkodó művész volt, publikált írásaiból és publikálatlan feljegyzéseiből egyaránt képet kaphatunk munkamódszeréről és a művei mögött álló filozófiai-esztétikai kérdésekről. Írásomban elsősorban azt vizsgálom, miként viszonyult Baranyay a fotográfia médiumához és milyen képátalakító gesztusokat alkalmazott fotóalapú munkáiban.

„A grafikusok szerint fotós vagyok, a fotósok szerint grafikus.”v
Baranyay 1972-ben a Részletek és Kivágások című első önálló tárlatán grafikáival mutatkozott be, amelyeket a hatvanas évektől kezdve készített. „A kiállított alkotások test- és kézrészleteket ábrázoló, főleg színes és nagyméretű kőnyomatok voltak, melyeket a hetvenes évek elején azonos tematikájú fotóművek is követtek.”vi Izgalmas megfigyelni mind a Műcsarnok kiállításán, mind a katalógusban, ahogy Baranyay művészetében már az 1960-as években párhuzamosan jelen vannak az expresszív, festészeti gesztusokra emlékeztető testábrázolások (mint az 1964-es Aktok litográfiái) és a finom, kézi ceruzarajzokat megidéző színes litográfiák (Házaspár, 1966). Utóbbi képeknél a házaspár meztelen testének csak egy-egy részletét látjuk – a képkivágás mint képalkotási eszköz már itt megjelenik nála. Az árnyékok, testhajlatok kidolgozása szintén fotografikus részletességű. Ezt a két stílust szépen egyesíti a Részlet egy kézből (1969) című színes litográfiai sorozata és a Tenyér részlet (1970) című színes litográfiája, ahol egy filmtekercs lyukas széle keretezi a kép felső és alsó oldalát.

Az 1970-es évektől kezdve a kézfejet, tenyeret és a kéz ujjait megörökítő fotók állandó motívumává, témájává válnak Baranyay művészetének, többnyire dokubróm vagy barit papírra készült nagyításokban. A leképezés során eltérő fázisoknak lehetünk szemtanúi, van, hogy statikus állapotában mutat be egy kézrészletet (mint a Kéz variációk, 1970–1973 körül), máskor mozgás közben (Kéz, 1971); időnként beleszínez ceruzával a képbe (Kéz, 1970, Rajzolt kezek, 1973), ki- és megvágja vagy épp kollázs részeként használja fel. (Kivágás, 1972) A kéz mint leitmotiv vonul végig Baranyay művészetében, egyfajta önportréként, egzisztenciális vizsgálódásai tárgyaként. A fotografikus leképezésmódok és grafikai intervenciók egymást egészítik ki alkotásaiban. Fotóalapú műveiben a legkülönfélébb képátalakító eljárások, képi transzformációk figyelhetőek meg: grafikai- és vegyszeres színezések, grafikai jellegű kiegészítések, képkivágások, nagyítások, valamint talált fotók kisajátítása, egyéni felhasználása.

“Mindig úgy kezeltem, hogy ez éppúgy képelőállítási módszer, mintha ceruzával dolgoznék.”vii
Baranyay saját visszaemlékezése szerint az első pillanattól kezdve „belemászott” a fotóba. Ez a fajta médiumkezelés úttörőnek számított az 1960-as, 1970-es évek fordulóján, Baranyay a hetvenes évek avantgárd művészei közé tartozott. Munkájával (Beállítások, 1976) részt vett a Beke László és Maurer Dóra által szervezett legendás, 1976-os Expozíció – fotó/művészet kiállításon; azon 38 alkotó közé tartozott, akik a hetvenes évek kortárs tendenciáit képviselték.viii Baranyay a fotót szubjektív eszköznek tekintette, ahogy a rajzot és a festészetet is. „[...] hiába mondja bárki, hogy a fényképezőgépnek objektívje van és az objektív, és a fénykép magát a valóságot ábrázolja, ez nem igaz. [...] Én nem hiszek az abszolút tárgyilagos fotóban.”ix

A hatvanas évek közepétől – a fotó valóságábrázoló funkciójával szoros összefüggésben – kezdte használni a képkivágást mint képalkotási módszert, litográfiáin és fotóin egyaránt. 2006-ban az Új Holnap tette közzé A képkivágás című rövid írását (Sz. Szilágyi Gábor előszavával), ebben a szövegben Baranyay a fotografikus látásmód festészetre gyakorolt hatását emeli ki. Többek között Degas munkamódszerét hozza példának, aki gondosan megkomponált képeinél gyakorta alkalmazott véletlenszerűnek tűnő, dekomponált képkivágásokat, amelyek mozgalmassá, pillanatszerűvé és ezáltal valóságossá tették a látványt.

„[...] mennyire különbözik ez a módszer a klasszikusan lezárt, a motívumok egészét hangsúlyozó, a dolgok mozdulatlan rendjét és állandóságát sugalló komponálási törekvésektől. Alkalmas a valóság illúziójának felkeltésére, az élet pillanatnyi látványainak, mozgó voltának érzékeltetésére, esetlegességet, befejezetlenséget fejezhet ki. Elrejt előlünk dolgokat, amelyek létezését csak sejthetjük, s ez a bizonytalanság nyugtalanítólag hat. Viszont a lényegtelen elhagyásával, a fölösleges elemek levágásával a tömörítésnek és a kiemelésnek hatásos módszerévé válhat, amelyben – mintegy esszenciába sűrítve – jelenik meg a lényeg, a részlet az egészre utal […].”x

S ezzel elérkezünk Baranyay művészetének legfontosabb problémaköréhez: a látható és láthatatlan, a valóság és a valóság mögötti, valamint az identitás leképezésének (pontosabban leképezhetetlenségének) kérdéséhez. Ez Baranyay „főtémája”, melynek szolgálatába az összes általa alkalmazott képalkotási eszköz állítja, s amelyhez olyan állandó „felületeket” talál, mint a kéz vagy az önarckép. „Én az önarcképpel úgy vagyok, hogy nem tudhatom, hogyan nézek ki, hiszen ha belenézek egy tükörbe, nem úgy látom az arcomat, mint mások, hanem pontosan fordítva. A kezemet viszont olyannak látom, amilyennek mások is; talán ez az egyetlen testrészem, amit ugyanolyan jól láthatok. És a kéz legalább annyira képes jellemezni, mint az arc. Emiatt a két dolog miatt foglalkoztam olyan sokat a kezekkel.”xi

Mivel a Baranyay műveit megalapozó filozófiai-esztétikai kérdésekről remek írások születtek a Részben az egész kiállítás apropóján, jelen írásomban erre külön nem térek ki.xii Ahogyan Cséka György kiváló cikkében megfogalmazza: „Baranyay tematikai, motivikus szegényessége innen, ebből az élethosszig tartó fenomenológiai vizsgálódásból eredeztethető. Hiszen ha az Én a magam számára bizonytalan, rögzíthetetlen valami, akkor az a legpontosabb, ha folyamatosan rögzítem, pontosabban kifejezem ezt a rögzíthetetlenséget, az Én mozgását, elmosódását, többszöröződését.”xiii

Baranyay önarcképei valójában anti-önarcképek, egy egészen korai portréját leszámítva (Cigarettázó önarckép, 1965 k.) sosem láthatjuk a művész arcát. Önmagát többnyire bemozdulva, elmosódva, megkettőzve örökíti meg, de nemcsak saját magát, hanem barátait, művésztársait is. Portréin egy hátat, egy mellkast, egy ingujjat, egy összegyűrődött inget, pólót láthatunk, a test egy-egy részletét. Ahogy a kezek mint kiterjesztett önarcképek esetében, itt is variációk egész sorát készíti el az évtizedek alatt. Bár a szakirodalom főként az Önarckép Kierkegaard szellemében (1980–1981) és az Önarckép Jane Morrisszal (1980–1981) című portréit emeli ki (azok szellemi-filozófiai mélysége miatt), szeretném felhívni a figyelmet Baranyay egy 1985-ben készült Önarcképére. Itt az önportréira jellemző „megkettőződés/rejtőzködés/eltakarás/mozgásban levés” helyett egy önmagát nyugvó helyzetben rögzítő, magába mélyedő, magányos alkotóra ismerhetünk rá. Magányát az alkotás játékossága oldja fel, éppúgy, ahogy a színes ceruza a fekete-fehér nagyítás keménységét a képen. A két hangulat, gesztus nem oltja ki egymást, egyszerre van jelen a képmezőben, ami egyszersmind zavarba ejti a kép nézőjét. Baranyay Andrást egész életében ugyanaz a kérdéskör foglalkoztatta, ha figyelmesen nézzük képeit, olvassuk írásait, mégis azt láthatjuk, hogy e mögött a homogenitás, egyneműség mögött a folyamatos gondolkodás és az alkotás sokszínűsége rejtőzik.

Lábjegyzet:
1 Soltész Éva: „A festészettől a fotóig”, Új Tükör, 1982/7-9, 27., https://baranyayandras.hu/wp-content/uploads/2021/09/1982_7-9-Tukor-Soltesz-Eva-A-festeszettol-a-fotoig.pdf (Letöltés időpontja: 2021. december 16.)
2 A hatvanas-hetvenes években több képzőművész fordult kísérletező szellemmel és médiumkritikai attitűddel a fotográfia felé, ezekről legkorábban Beke László tanulmányai számolnak be: Beke László: „Fotó-látás az új magyar művészetben”, Fotóművészet,1972/3., http://www.c3.hu/collection/koncept/images/beke1.html (Letöltés időpontja: 2021. december 16.)
3 „Az elbújt ember. Baranyay Andrással beszélget Hajdu István.” Balkon, 1994/4, https://baranyayandras.hu/wp-content/uploads/2021/09/1994_4-Balkon-Hajdu-Istvan-interju_c.pdf (Letöltés időpontja: 2021. december 16.)
4 https://baranyayandras.hu/ A honlap a művész munkáin kívül a legfontosabb írásokat, vele készült interjúkat gyűjti össze.
5 Soltész Éva: I. m., 27.o.
6 Suba Boglárka: „Baranyay András művészetéről”, Részben az egész, 2021, MissionArt Galéria Kft, Műcsarnok Nonprofit Kft., 21.
7 Soltész Éva: I. m., 27. o.
8 „Az első magyarországi fotóhasználattal foglalkozó munkák 1970 körül jelentek meg. 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem „R” épületében rendezett R-kiállításon, mely az avantgárd alkotók egyik korai közös bemutatkozását jelentette, fotókat állított ki Baranyay András, Haris László és Major János.” Barkóczi Flóra: „A fotó mint képzőművészet. Az Expozíció – fotó/művészet című kiállítás értékelése”, Expozíció - Fotó/művészet, 1976/2017, Vintage Galéria, Budapest, 40.
9 Hajdu István: I. m.
10 BARANYAY András: A képkivágás, Új holnap, 2006/ 4, 52. o. https://baranyayandras.hu/wp-content/uploads/2021/09/2006_4-Uj-holnap-A-kepkivagas.pdf (Letöltés időpontja 2021. december 16.)
11 Bacskai Sándor: „Képzőművészeti technikaként kezelem a fotót. Beszélgetés Baranyay Andrással.”, Fotóművészet, 2004/3–4., http://fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200434/kepzomuveszeti_technikakent_kezelem_a_fotot (Letöltés időpontja: 2021. december 16.)
12 „A teljesség megragadhatatlansága tehát a töredékekhez vezette el: ezek még képesek érzékeltetni a világ esetlegességét és mozgalmasságát. Művei a posztmodern elméletekben is felmerülő kérdéseket, a valóság »nagy egységben való« ábrázolásának problémáját vetik fel.” Suba Boglárka: I. m., 22.
13 Cséka György: „Hegel ellen — széljegyzetek Baranyay András munkáihoz”, Műút, 2021. 11. 25, http://www.muut.hu/archivum/37562 (Letöltés időpontja: 2021. december 16.)