Áfra János: Sérülékeny testek, felszabadított tárgyak

Beszélgetés Varga Tamás fotóművésszel

Civilben orvosként, gyerekpszichiáterként dolgozol. Mennyire érzed ennek a termékenyítő erejét a fotográfiai praxisodban? Kölcsönhatásban van, vagy inkább komplementer viszonyban egészíti ki egymást az életedben ez a két hivatás?

Nem szeretem keverni a két dolgot, de tagadhatatlan, hogy a pszichológiához való vonzódásom meghatározó a fotográfiai munkáimban. Ez sokszor tetten érhető a témaválasztásban, a projektjeim koncepciójában és talán valamiféle többletérzékenységet is jelent. Gyermekkorom óta érdekelt a pszichológia és a vizualitás. Rengeteg filmet néztem, és kedveltem azokat a filmeseket, akiknek a munkáiban a képzőművészetnek és a pszichológiának jelentős szerep jutott, mint mondjuk Tarkovszkij, Greenaway vagy Kubrick esetében. Később írtam is néhány cikket, illetve tartottam előadásokat a film és a pszichológia kapcsolatáról.

Visszatekintve úgy tűnik, sok évet „elpazaroltam”. A gyerekkoromból csak a családi képekre és némi szakkörös laborálásra emlékszem, a 30-as éveimben kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotográfiával. Akkoriban még a mozgófilmkészítés szinte elérhetetlen volt, maradt az állókép, amit persze ma már nem bánok. Hamar rájöttem, hogy csak úgy lefényképezni egy látványt, semmiféle izgalmat nem okoz. Törekedni kezdtem arra, hogy a képeim a saját átszűrt valóságomat mutassák, és remélem, így megszólítják a nézőt. Belép a képbe a pszichológia, személyes utakat, asszociációkat indít el. Rudolf Arnheim szerint soha senki nem tárgyalta úgy a művészeti alkotást vagy a megértés folyamatait, hogy egyszersmind ne beszélt volna a pszichológiáról is. A digitalizációval azért a film is visszatért az életembe, gyakran készítek kisfilmeket.

Debrecenben élted le életed nagy részét. Mi tartott itt a városban? Mit láttál és/vagy látsz inspirálónak a helyben?

A közelben születtem, és középiskolás koromtól Debrecen az otthonom. Elég röghöz kötött vagyok, nehezen tudom elképzelni, hogy tartósan máshol éljek. Ez valószínűleg nem a hely varázsából, hanem a személyiségemből fakad. Engem leginkább emberek, gondolatok, beszélgetések, érzelmek inspirálnak. A fotótörténetben és a kortárs művészetben sok inspiráló egyéniség van, kedvenceim Lartigue, Witkin, Atget, Man Ray és Sally Mann. A hazaiak közül megkerülhetetlen Kerekes Gábor, aki az általam is képviselt műfajban olyan dolgokat teremtett, amelyek miatt nehéz elhagyni a nyomvonalát.

A korai, színes képeiden sokat kísérleteztél a szociofotó műfajával, ezeken a – például átmeneti otthonban készült – képeken mintha nagyobb szerep jutna az olyan helyzeteknek, amelyek a szituációban megtalált test történetéről mesélnek. Miért mondtál le az egyszerűbb technológia kínálta spontaneitásról és a színekről az időigényesebb és körülményesebb eljárásokkal létrehozott, fekete-fehér művek javára?

Mindig is érdekelt a dokumentarizmus, és már korai munkáimban is megjelentek szociálisan érzékeny témák. Ezt a vonzalmat erősítette meg az is, hogy fotográfiai irányú képzésemet a Stalter György által fémjelzett fotós iskolában kaptam. A szubjektív dokumentarizmus és az emberábrázolás még közelebb kerültek hozzám. Ez volt az az időszak, ami új lendületet adott, és az ott tanító mesterek szemléletformáló ereje nagy hatással volt rám. Manapság is foglalkozom a közép-kelet-európai lét sajátosságaival (például Godot-sorozat, 2015–), illetve a diszkriminált csoportok bemutatásával (például Élő határ-sorozat, 2013–). Ezek persze – a jelenleg általam használt technikák miatt – nem elkapott pillanatok, hanem „lassú képek”.

A történelmi fotóeljárások megismerésében sokat köszönhetek Seres Gézának, aki a Debreceni Új Fotóműhely vezetője. Megfertőzött az archaikus technikák iránti eltökéltsége, szenvedélyessége. Idézhetném azt a klisét, hogy „fotózz tudatosan fekete-fehérben”, és akkor a tartalomra lehet koncentrálni, de valójában ezek a technikák természetes módon tüntették el a színeket. Nem szeretném a látványt visszaidézni, amit a valóságban bárki megfigyelhet, de ebben csak kis szerepe van a színek eltűnésének. Egyébként mostanában dagerrotípiák készítésével kísérletezem, és a technikát kreatívan használva „földöntúli” színeket igyekszem létrehozni.

2019-ben és 2020-ban három kiállítással összegeztem eddigi pályámat. Az Időszámításom előtt (FUGA – Budapesti Építészeti Központ) című kiállításon a korai munkákat, az Időszámításom után (B32 Galéria és Kultúrtér) tárlaton a mintegy 10 évre visszanyúló összefoglaló projektjeimet, az Időszámításom szerint (b24 Galéria) esetén pedig a saját jövőbeli terveimre utaló képeket mutattam be. Az „időszámítás” kifejezéssel itt a saját időszámításomra utaltam. Ez az az időpont, amikortól kizárólag nedves kollódiumos vagy megjelenésében ehhez hasonló módszerekkel készítem fotóimat.

Kivételes anyagismeretre tettél szert, miközben gyakorlatilag minden történelmi fotóeljárást kipróbáltál, de leginkább ehhez a 2010 óta alkalmazott eljáráshoz vonzódsz, mi ennek az oka?

Igen, felvételeim nagy részét nedves kollódiumos eljárással vagy a végső megjelenésben hasonló hatású, saját készítésű zselatinos ezüst üveglemezre készítem. Először engem is ezen felvételek semmihez nem hasonlítható megjelenése, tónusrendje, felbontása, egyedi hibái nyűgöztek le. Jobban megismerve, ezt a technikát nagyon alkalmasnak találtam a kreatív anyaghasználatra. Mivel az eljárás a maga idejében csupán néhány évtizedig volt népszerű, rengeteg új lehetőséget, titkot rejt, a kísérletező énemhez nagyon passzol. A lemezedre öntött fényérzékeny emulzióba a fény közvetlenül belevési magát, megrajzolva a képet, a nyersanyag megegyezik a végeredménnyel.

A gondolatorientált konceptualizmus hatása a kortárs fotográfiában is érezhető, ugyanakkor az elmúlt évtizedekben újra felélénkült a tárgyak anyagszerűsége iránti figyelem. A posztinternet-művészek a világháló esztétikáját és tartalmait a matériához rendelve, egy-egy térbeli szituációban értelmezik újra. A digitális képalkotó eljárások tőled sem állnak távol, de radikálisan más stratégiával dolgozol, a legtöbb képedre egyfajta „korfeledtség” jellemző, adatolás hiányában nehéz volna kitalálni, mikor is készültek. Tudatosan tüntetsz az archaikus fotóeljárások alkalmazásával a digitális képek túltermelése és korlátlan terjesztése ellen, hogy visszanyerd a képek auratikusságát?

Képviselem a klasszikus fotográfia értékeit, de egyáltalán nem szeretnék tüntetni. Olyannyira nem, hogy bár egy korrekt képaláíráshoz a technika leírása is hozzátartozik, de gyakran legszívesebben elhagynám azt. Nem hiszem, hogy egy kézműves eljárással készült kép csupán a technika miatt jobb lesz, mint egy digitális felvétel. Lelkifurdalás nélkül átlépem a tiszta fotográfia határait, gyakran a végeredmény érdekében vegyítem a kor digitális vívmányait kézműves technikákkal. Egy jelenleg tervezett munka során – hosszú kihagyás után – szinte csak digitális fényképezőgépet fogok használni.

Számomra az archaikus eljárások használata egyszerre nagyon fontos és egyáltalán nem fontos. Ugyan nem egy trendi dolog, de nekem még számít a mesterségbeli tudás, az anyaggal való közvetlen kapcsolat. Szeretem kézbe venni a képet mint tárgyat, amely ezekkel a technikákkal elkészítve gyakran egyetlen és megismételhetetlen. Vonz a sötétkamra, a magány, a vörös fényben eltöltött idő. Ugyanakkor nem akarom az archaizálók útját járni. A vegytant sem szeretem, nem hoz izgalomba, de kénytelen voltam elsajátítani a jó minőségű végeredmény elérése érdekében. Bizonyos időszakokban sok képet készítettem, olykor talán már kényszeres módon. A módszerem gyökere a szenvedélyes kísérletezés, nem véletlen, hogy nagy kedvencem Man Ray.

Man Ray emblematikus fotói közé tartoznak azok a portrék, amelyeken a Rrose Selavy-vá átalakult Duchamp tűnik fel, utóbbi egyébként is szívesen használt álneveket. A Burai Árpáddal közös, Fictures (2020–21) című projektetekben ti is kísérletet tettetek a befogadói viszonyok felforgatására, hiszen a portréfotóknak áldokumentarista jelleget kölcsönöznek a játékos képaláírások, amelyek kifejtett történetek formájában is megerősítést nyernek a kisprózákkal. Mintha Susan Sontag megjegyzése igazolódna itt vissza, aki A szenvedés képeiben azt írta, a fényképek csak arra várnak, hogy felirataik értelmezzék, illetve meghamisítsák őket. Vajon minden fénykép ki van szolgáltatva a szövegek akaratának? Utaltál rá, hogy sokszor inkább elhagynád a képaláírásokat, mi az akadálya?

A képaláírások fontosak, részét képezik egy fotográfia bemutatásának. A technika megnevezése szempontjából utaltam rá, hogy a néző megszólításához nem feltétlenül kell tudnia, hogy milyen módszerrel készült a kép. A fotó címe mint szöveg meghatározó lehet. Van, amikor nagyon fontos egy képcím – mint a Fictures című sorozatom esetében –, mert jelentős szerepe van a koncepció szempontjából, de legtöbbször igyekszem a címet elhagyni, a jó befogadónak nem kell segítség.

Engem is erőteljesen foglalkoztatnak a fotográfia alapgondolatai, a tér-idő, a valóság-virtualitás és az igaz-hamis fogalmak határhelyzetei. A valóságillúzió előállítása a technikákkal való kísérletezés során nagyon izgalmas dolog – számos projektem ezt a témakört járja körül, például évek óta foglalkozom a Virtuális-sorozattal (2013–). Felvételek készülnek valós vagy virtuális szereplőkről, helyszínekről, tájakról. Az egymás mellett installált képeken valóság és virtualitás határai elmosódnak, a szemlélő csak az egyedi képekkel szembesül. De említhetném a Timepixels (2019–) projektet is, amelyben kísérletet teszek az idő láthatóvá tételére, hiszen 30-90 másodperces videófelvétel történései rögzülnek egy állóképben. A képek kiindulása mozgófilm, a videó képkocákra, a képkockák pixelekre történő felbontása után újraépül a kép. A végső megjelenés nagyon valódi, egyedi, kézbe fogható, zömében történelmi technikával készült.

Ebbe a sorba illeszkedik a Fictures projekt is. A „valóságábrázolás” a média nagyon bizonytalan kifejezésévé vált. Ebben az esetben, a hitelesség erősítése miatt nagy szerep jut a precíz képaláírásoknak (név, helyszín, időpont). A klasszikus eszközökkel készült fotókat a képen szereplők életének fontos eseményeit vagy csak gondolatit idéző Burai-szövegek kísérik. Emberábrázolás és képaláírás. A kép, a szöveg és a befogadó háromszögéből születik meg egy sajátos valóság. A technika itt is a végeredmény szolgálatába van állítva, a megtörténtség érzését erősíti.

Három év alatt három kiadványod is megjelent, a tízéves periódus képeiből válogató szép album után a két frissebb már kép és szöveg viszonylatait kutatja, szépírókkal való kollaborációban. Milyen lehetőséget látsz a művészetközi együttműködésekben, és egyáltalán ezekben az exkluzív, limitált példányszámú albumokban?

Bízom benne, hogy, ahogyan az analóg fotográfiának, úgy a valódi könyvnek is van jövője. Amennyire szeretem a fotográfiában az anyagokkal való kapcsolatot, úgy a lapok fogása, a lapozás, az illat is kedvemre való. Egy könyv a lakásban helyet követel magának, mert nem bújhat el fájlok formájában. Egy fotóalbumra, amelyben képek vannak egybekötve, még inkább igaz ez. A Silver című albumban (2019) saját gondolatmenetem szerint sűrítettem össze sok év munkáit. Kézbe fogható képek egy kézbe fogható könyvben, amely tárgyként önállóan is megállja a helyét. Magas minőségű a nyomás, és – a fotográfiai hagyományokat is megidézően – limitált példányszámú, sorszámozott, aláírt. A másik két könyvben együtt jelennek meg képek és szövegek. A Levegő (2020) című kisméretű, intim albumba Kis Mónika írt a képeimhez zömében komor, súlyos kisprózákat. A korábban említett Fictures (2021) albumban pedig Burai Árpád olykor megdöbbentő, bizarr, máskor vicces vagy botrányos történetei olvashatók.

Irodalomkedvelő vagyok. Jó együttállás, ha egy helyen, egymást erősítve jön létre a médiumok közötti dialógus. Mennyire izgalmas dolog, hogy egy képedről egy másik szerző a saját formanyelvét használva tud beszélni, még az is lehet, hogy érthetőbben teszi, de mindenképpen más aspektusból közvetít. A betű és a kép együtt papírért kiált.

Utaltál már a korszakzárást sugalló kiállításhármasra. A jövő irányába tekintő Időszámításom szerint című kiállításon egy különleges, a b24 Galéria terét vörös fényével uraló installáció is helyet kapott. A Testképek-sorozat (2020) darabjain röntgenfelvételekre friss exponálással rögzítettél újabb réteget. Ennyire foglalkoztat a fotóművészet határain túlra mutató munka, ezzel is kísérletezel?

Igen, ezeknek az alapja is a médiumok keverése, a valóság-virtualitás kettősségével és a látvány áthangolásával való foglalkozás. Korábban Archaikus layerek (2014–) elnevezéssel készítettem már több rétegből álló képeket, nagyon hasonlóan a Testképekhez. A tiszta üvegen az ambrotípiák (nedves kollódiumos pozitív) transzparensek, és pozitív képként azokat a részleteket látjuk csak, melyek mögött fekete háttér van. A transzparencia lehetőséget ad több réteg (a lemez vagy a testképek esetén egymásra öntött fényérzékeny rétegek) együttes használatára, a megváltozott látvány az egymás mögé helyezett rétegekből alakul ki, hasonlóan, mint a Photoshopban. A Testképek darabjain egy adott testrész röntgenfelvételére került felöntéssel egy új réteg érzékenyített kollódium, és ezt a kamerában újraexponáltam. Az így többrétegűvé vált röntgenfilm egy átvilágító lightboxba került.

A képeidre egyfajta sokhangúság jellemző, amihez a technikai kísérletezés mellett a változatos tárgyválasztás is hozzájárul. Van-e kedvenc témád? Engem különösen az egy-egy objektumot központba állító tárgyfotóid nyűgöznek le, amelyeket áthat egyfajta metafizikai bizonytalanság. Inkább az emberre utaló nyomok érdekelnek – ahogy a Mikrokozmosz-sorozat esetében (2012) érezhető, ahol a testfragmentumok maguk tesznek szert tárgyszerű minőségre –, vagy a tárgyak inkább mint ember által kisajátított, formát kapó matériák fontosak számodra?

A nedves kollódiumos eljárásban a portrékészítésnek vannak a legnagyobb hagyományai, ennek ellenére engem manapság ez izgat a legkevésbé. A tárgyak fotózása számomra semmiképpen nem alkalmazott módon való megjelenítés. Kihívás abból a szempontból, hogy mennyire vagy képes a formanyelvet jól használni, és ezzel pontosan kifejezni valamit, hogyan tudod a valóságot átalakítani, a tárgyat a magától értetődő funkciójától megszabadítani, a konkrét objektnek más, akár szimbolikus jelentéseket adni. A Mikrokozmosz-sorozatban a testek-testrészek tárgyiasítása történik meg. A testet mint a hellenisztikus hagyomány szerinti „kis világunkat” vizuálisan meghatározott szerkezet jellemi. Sejtek, szövetek, szervek – sérülékenyek, akárcsak a kollódium. Életünkben és halálunk után nyomokat viselnek, történeteket mesélnek, és ezek megőrizhetők.

Egy ideje a mesterségbeli tudás átadásában is nagy szerepet vállalsz, a gyakorlati és elméleti ismeretek átadásán dolgozol. Mi az a három dolog, amire minden profizmusra törekvő fiatal fotósnak felhívnád a figyelmét?

Idén nyáron már sokadik éve rendezem meg a Brownhand Kollódiumos Műhely workshopot, amelyet az utóbbi években a Bugaci Kontakt Fotográfiai Táborral kötöttünk össze. A résztvevők bepillantást kaphatnak az eljárás rejtelmeibe, kipróbálhatják magukat a gyakorlatban, inspirálódhatnak, új szemléletet szerezhetnek, vagy akár az ezekkel a technikákkal való komolyabb, elhivatott foglalatoskodás első lépéseit is megtehetik. Ezekben az összejövetelekben én a lelassulás, a szemléletformálás és az együttlét örömét látom a legfontosabbnak.

Tanácsot nem adnék, inkább magamnak címezem ezt a három felvetést. Az első az, hogy ne feledkezz el a mesterségről, szerezz minél több tudást, nézz rengeteg képet, tanulmányozd a fotótörténetet és a kortárs áramlatokat is. A második, hogy néha tedd le a gépet, és foglalkozz minden más művészeti ággal, merülj el a nagy áramlatokban. A harmadik dolog pedig az, hogy a fotográfiához csak szenvedélyesen érdemes közelíteni. Te magad legyél az oka annak, hogy fényképet készítesz. Egy-két mérvadó személy kivételével ne foglalkozz azzal, mások mit gondolnak a művészetedről.