Somogyi Zsófia: Kerülj kékbe, kerülj képbe!

„Akkor is kattog a kerék a fejbe', ha készenlétbe raktam.
Nem dobhatok ki mindent, a felét meg úgyis csak kölcsön kaptam.
Ez biztos csak az enyém, ez a folyton búgó zaj,
A többi asszem közös, de nincsen semmi baj.”i

Hogyan lehet elmondani, ami elmondhatatlan? Amiről csak sejtéseink vannak, elméleteink, de igazi tudásunk nem lehet? Aminek jeleit talán láthatjuk kívülről, de a lényege hozzáférhetetlen a számunkra? Pedig muszáj beszélni róla, muszáj foglalkozni vele, kellenek a segítő módszerek, szavak, tettek, és mindennél jobban kell az igazi, mély elfogadás.

Az autizmus spektrumzavar nagyon széles skálán mozog, és talán kijelenthető, hogy minden ember, aki „rajta van a spektrumon”, más módon éli meg a világot, más saját univerzumban létezik. Ami egyébként mindannyiunkra igaz, azokra is, akiket a jelenlegi diagnosztikai módszerekkel, az eddig listába vett tünetek alapján nem teszünk rá a skálára. A Városi legendák. Miért hisszük el, amit mondanak? című könyvben „Sergio Benvenuto kifejti, hogy az egyén, mint saját értelmezési mezőjének központi és magányos eleme, mennyire elszigetelt másoktól. Hogy a tény, miszerint a saját egyedi érzékeinken, tapasztalatainkon és világ-konstruktumainkon keresztül vagyunk csak és kizárólag képesek értelmezni és felfogni a körülöttünk lévő valóságot, egy magányos világ központi és egyetlen létezőjeként határoz meg bennünket. E szerint minden egyes felfogott momentummal tökéletesen egyedül állunk a világmindenségben.”ii

Ám nagyon nem mindegy, hogy az a világ, amelyet csak mi látunk és érzékelünk, mennyire tud kapcsolódni a többiekéhez. Amíg jobb napjainkon a legtöbben eligazodunk a konszenzusos, közös valóságban, ameddig a félresikerültebb reakcióink is érthetőek és kezelhetőek maradnak a környezetünknek, addig tudunk együttműködni a többi emberrel. Ám az autizmussal élők számára sokszor pontosan az egyezményes kódok megértése és a kommunikáció elfogadott módjainak használata iktatódik ki, így azokat nem lehet betartani a társadalom által elvárt mértékben. Ezt a kódrendszert és működést próbálják a szakemberek, tanárok, szülők, testvérek megtanítani azoknak, akiknek mindez nem evidens. Minden egyes újabb elsajátított kód vagy viselkedés olyan, mint valami híd építőköve, mindenki lerak belőle egyet-egyet a megértés két oldalán, s így, kis lépésekben, szépen közeledni tudunk egymás felé.

De mégis, hogyan lehet elmondani, ami szavakkal nem leírható? Például képekben: ősidők óta az ember ezekbe sűríti meg nem fogalmazható tapasztalatait is. Így az autizmus spektrumzavar kapcsán is adekvát, hogy a szavak mellett képekkel hívjuk fel rá figyelmet, hogy ezek segítségével érzékeltessük a tünetegyüttes nehezen megragadható sajátosságait.

Ez történt, amikor a Kis Lépések Alapítvány felkérte Csizek Gabriella kurátort, hogy idei adománygyűjtő kampányukat egy fotókiállítás formájában valósítsa meg. Így született meg a Kerülj képbe, kerülj kékbe! című tárlat, amely nem is akárhogyan teljesítette célját, és sok szempontból megújította a kampány-kiállítás műfaját.

A bármilyen szempontból hátrányos helyzetű csoportok megsegítésére szervezett képzőművészeti kampányok ugyanis általában két-három modell szerint valósulnak meg. Szólhatnak a csoport tagjairól, azaz az ő személyük, a mindennapjaik, tapasztalataik jelennek meg a képeken, és ez a kvázi intimitás, közel kerülés az érintett személyekhez tudja bevonni a nézőt a téma érzékenyebb megértésébe. Szerepelhetnek a csoport tagjainak alkotásai is a kampányban, így téve az előbbihez képest máshogy, de szintén személyekhez köthetővé a kapcsolódás lehetőségét a néző-támogató számára. Fel lehet kérni híres, a célközönség számára hiteles embereket is arra, hogy mondják el, öntsék művészeti formába az adott témával kapcsolatos gondolataikat, ilyenkor az ő társadalmi beágyazottságuk és meghatározó szerepük a vivőanyag.

Itt azonban egy új megoldással találkozunk. Jó nevű kortárs fotósok új, vagy korábban, más kontextusban már látott fotóiból készült a válogatás. A fotóművészekre jellemző, egyedi világlátás, amely a saját szemléletmódjukat erősen és koherensen képviselő alkotásaikban testet ölt, nagyon szép és finom párhuzama az autizmussal élők saját-világukba zárt létének.

A kiállított fotókon sem az autizmussal élő személyek, sem a mindennapjaik nem kerülnek elő, és a képek még csak nem is metaforák, semmilyen közvetlen, vagy egyértelmű módon nem utalnak az autizmus közismert sajátosságaira, vagy amiről azt gondoljuk, hogy az lehet.

Egyszerűen az a mód, az a folyamat, ahogy a néző felfejti és megérti a fotókat a befogadás során, az emlékeztet és utal arra, ahogyan az autizmussal élők világát igyekeznünk kell megérteni azért, hogy segítsük a működésüket, illetve a velük való közös működésünket a mindennapokban. Ez a folyamat, a részletek észlelése és értelmezhető egésszé való összeállítása mindnyájunkban lezajlódik naponta több százszor, akár több ezerszer is: agyunk folyamatosan elemzi a beérkező információt, automatikusan szelektál, osztályoz, összekapcsolja azokat egymással és korábbi tapasztalatainkkal, meglévő tudásainkkal a világról, és ezeket összefoglalva értesít minket arról, hogy mi is történik épp velünk, bennünk, körülöttünk. Így amikor az egyes fotókat nézegetjük, saját világ-megértési folyamatainkat működtetjük – akár meg is figyelhetjük.

Mert mindegyik fotó megfejtésre vár, bár nem puzzle-ként látjuk őket elsőként (a kiállított fotókból ugyanis az is készült), hanem a maguk teljességében, ám mégis, alaposan, minden részletüket külön-külön kell megnéznünk, cikázik a tekintetünk, hogy az egyszerre jelen lévő, ám mégis külön pillantást, külön fókuszálást igénylő képrészeket megismerjük, megértsük, és magunkban összeillesszük. Ez általában is így működik a fotók, a festmények, a grafikák stb. esetében, ám ezek a művek plusz befogadói munkát is igényelnek, mert mindegyük egy-egy magára záródó, önmagában teljes talány is egyúttal. Feladják a leckét, meg kell dolgoznunk a válaszért arra a kérdésre, hogy mit is látunk valójában.

Erdei Krisztina fotóján például percekig bizonytalankodtam. Tehát repül egy színes földgömb, mintha oda lenne montírozva, annyira kirí a környezetéből, azonnal odarántja a tekintetem. Azaz inkább labdáról van szó, amely földgömb-mintázatú. Vagy valami olyasmi. Jó. De ilyen labdákat nem nyáron dobálunk a strandon? Itt pedig tél van. És mit csinál a nagykabátos nő? A dobás vagy ütés után épp lefelé lendül már a karja? Valószínűleg igen. És ez a labdázós idill a kertben, a szépen, szabályosan felállított tekebábuk mellett milyen izgalmasan illeszkedik bele a tágabb, cseppet sem idilli környezetbe: a betonoszlopok mintha a bábuk robosztus, ipari nagytestvérei lennének, ahogy nagyobb léptékben ismétlik azok formáit.

Mártonfai Dénes képén épp egy léggömb-bemutatót láthatunk, amint a szakember a kosárban és körülötte álló érdeklődőknek (leendő utazóknak?) mutatja, hogyan csap fel a gömböt fűtő, mindenkit magasba emelő láng. A nézők mosolyognak, érdekes lehet nekik is. De hol a léggömb maga? Mintha őket nem zavarná, hogy nincs sehol, vagy éppen csak a mi szemünknek lenne láthatatlan, ők olyannyira gondtalanul álldogálnak. Aztán, ahogy továbbsiklik a tekintetünk, egy fa hirdetőtáblát látunk, s lám, ott a hiányolt gömb, kis híján úgy, mintha igazi a lángtól dagadna ilyen szabályossá. Igaz, itt meg a teteje hiányzik. Tóth Szilvi egyik fotóján egy kézfejet látunk a téli tájban, amely a kétujjas kék kesztyűben változik át, vagyis pontosabban a fotós tekintet varázsolja el, azaz játszik a gondolattal (és a látvánnyal), s így valóban egy mesebeli szörnyet látunk, aki bekapni készül egy igen apró emberkét. Egyszerű, ismerős poén, nem? Tegye fel a kezét, aki ezt felnőttként is el meri játszani! Aki bele meri engedni magát abba a váltásba, amely során ilyen könnyedén válik a mindennapos látvány a fantáziának köszönhetően egy másik, vidámabb univerzummá. (Gratulálok, letehetik!)

De nem csak a fentiek kötik össze a kiállítás fotóit. Mindegyikben szerepel a kék, az autizmus spektrumzavar hivatalos színe is. Ám a kék szín is csak laza közös nevezőt jelent, és csak finom utalást a témára. Teljesen mindegy, hogy egy fotón szereplő tárgy, az ég, a víz, a hátteret adó fal, vagy bármi más színéről van szó a képeken, és annak sincs jelentősége, hogy mennyire meghatározó ez a szín a fényképen. Ahogy nincs két egyforma autizmussal élő ember (sem), ugyanígy, a hivatalos szín is ennyire változatosan jelenik meg ezeken a műveken.

Szombat Éva fotóján például a kékre festett fal előtt látunk fél lábon ugrani, inkább fellibenni egy nőalakot, akinek pink színű sálja mint angyalszárny lebben a vállai felett, így inkább egy különleges, kortárs angyalfigura, akit nézünk. Hangay Enikő képén a halacska mintás, kék kiscipőkben csalihalak pihennek mint betelepített lények két mesterséges kis tavacskában, ahol sem a víz, sem a többi hal, sem ők maguk nem igaziak. Molnár Zoltán fotóján hatalmas, végtelen kék ég borul a tengerre, melynek vékony sávja előtt apró alakokat látunk, pont, mint Caspar David Friedrich Szerzetes a tengerparton című festményén. Ám itt mégsem ők kötik össze az eget és a földet, a mindenség origója a fiatal fiú, aki az előtér gyönyörű kék tavacskájában fekszik. Mohai Balázs művén egy világoskék anyagba csomagolt fa rajzolódik az égre, mintha gondos kezek bekötözték volna, s így vált volna különleges mintázattá a tájban. A csomagolás egyszerre rejti el és fedi fel formáit, alapvonalaira redukálódik a fa egyedi, organikus egésze.

Bár a fotók első ránézésre nagyon sokfélék, mégis, ahogy fent láttuk, több dolog is egységbe hozza őket, a kurátor érzékeny válogatásának köszönhetően. Csizek az általa létrehozott tárlatoknál úgy nyúl a témához, anyaghoz, célhoz, hogy azoknak számtalan dimenzióját rendezi finoman hálózatokba. Olyan rétegeket is, amelyek akár a néző számára láthatatlanok, talán a befogadás tudatos, szavakba önthető szintjéig sem jutnak el, mégis, ez az összekötés teremt rendkívül erős kohéziót a projektekben.

Vannak természetesen jól megfogható kurátori tettei is. Itt ez többek között a különleges képi világokat létrehozó, nem egyszer szürreális, elsőre nehezen megfejthető, a szokásos értelmezési pozíciónkból kizökkentő, a megértés érdekében azokból kilépésre késztető fotók összeválogatásában, a kék szín pusztán laza kötőelemként, a kiállítás végignézéskor mintegy játékra invitáló használatában („keresd a kék színt…”) nyilvánulnak meg. De ilyen mozzanat az autizmus szimbólumának, a puzzle-nak a többféle módon való szerepeltetése is. Szimbolikus értelemben egy kiállítás fotói általában véve is mint egy kirakós darabjai hozzák létre a tárlat egészét, itt azonban egyedülálló módon első ízben készültek hazánkban a kiállítás képeiből igazi puzzle-k, amelyeket, ha támogatói áron megvásároltuk, a Kis Lépések Alapítványt segíthettük. Egy, korlátozott példányszámban kiadott puzzle megvásárlása egy gyermek egy terápiás foglalkozásának anyagi terhét tudta átvállalni a szülőktől. A puzzle-motívum azonban máshogyan is megjelent, és mint a kék szín, finoman közös nevezőt teremtett fotók között: a Dokubrom Galéria falain minden egyes fotográfiát egy halványkék puzzle formákból kirajzolódó, egységes háttér vett körül, mint valami befoglaló paszpartu.

Az a folyamat biztosan nem érzékelhető a néző számára, ahogyan létrejött a kiállítás. Sem az, hogy a Covid-helyzet miatt a kurátor mindent online munkával hozott létre, a válogatástól a rendezésen át, sem az, hogy Csizek Gabriella mély empátiája többek között abban is megnyilvánult, ahogyan az Alapítvány vezető szakembereit is bevonta a folyamatba. A fotók témájával, a szerzők kiválasztásával finoman távolságot teremtett a téma és a néző között, amennyiben semmilyen módon nem sugallta, hogy ő vagy bárki más eljuthat a végső megértésig. Tényszerűen jelezte, hogy nem így van, s egyúttal óvta is mindazokat (akár a jóindulatú előítéletektől, a közhelyek puffogtatásától, az illúziókeltéstől), akik bárhogyan is, de érintettek az autizmus sperktrumzavar kapcsán, és a nézőket is (ugyanezektől). Ám ez a védelmező távolság éppen úgy jöhetett létre, hogy mélyen átadta magát a témának és a folyamatnak. Ennek nagyon szép megnyilvánulása az is, hogy az igazi sorsokat, gyerekeket, családokat, nehézségeket és csodás pillanatokat ismerő, azokért rengeteget tevő szakembereknek, a Kis Lépések Alapítvány munkatársainak a véleményét is kikérte a fotók válogatása során.

De éppen egy ilyen, sok szempontból egyedülálló kampány-tárlat azért is megfelelő a Kis Lépések Alapítvány célkitűzéseinek, mert maga is egyedülálló az autizmussal foglalkozó, nagyszerű alapítványok között. Az alapítvány munkatársai ugyanis Magyarországon egyedüliként dolgoznak a nemzetközileg ismert és alkalmazott ABA viselkedésterápiával: „Viselkedésnek tekinthető minden, amit mondunk, csinálunk, ami mérhető, és megfigyelhető (ide tartozik a beszéd, sőt, még a gondolkodás is). A viselkedéselemzés során megvizsgáljuk a környezetet aszerint, hogy egy-egy problémás viselkedést mi tart fent, mit lehetne megváltoztatni a környezeten belül ahhoz, hogy a viselkedés pozitív irányba változzon.”iii Ők így segítenek a hidak építésében és abban, hogy azok a gyerekek, akinek az autizmus miatt nehezebb eligazodni a világban, kis lépésenként haladva közelebb kerüljenek a közös működéshez, hozzánk, és mi hozzájuk.

Ahogy egy mélyen empatikus kurátori koncepcióval megvalósított kortárs fotó-válogatás is közelebb vihet ahhoz, hogy felismerjük: mennyi minden van a világban, amit mi nem látunk, ami a mi tekintetünknek nem is létezik, s mégis, amikor találkozunk ezekkel a megfoghatatlan dolgokkal, olyan mérhetetlenül jó érzést adhat a megértésük által teremtődött közösség-élmény. Mindez már nem csak az övék. Hanem mindannyiunké.

Dokubrom Galéria, 2021. április 17. – május 2. A tárlat a Covid-helyzetre való tekintettel online formában is megtekinthető volt és jelenleg is az: https://kislepesek.hu/keruljkekbe-keruljkepbe/

Kiállító művészek: Barakonyi Szabolcs, Bácsi Róbert László, Csoszó Gabriella, Darab Zsuzsa, Erdei Krisztina, Hangay Enikő, Mártonfai Dénes, Mohai Balázs, Molnár Zoltán, Piti Marcell, Szombat Éva, Tóth Szilvi

Lábjegyzet:

1 Idézet az Esti Kornél zenekar Nevetve című számából.
2 Idézet a szerző Személyes fotó – Mély játék című Kállai-ösztöndíj beszámolójából. Az idézetben hivatkozott mű és hely: Sergio Benvenuto: Városi legendák. Miért hisszük el, amit mondanak?, Fordította Csabai Márta, Modern pszichoanalízis sorozat, Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 57.
3 https://kislepesek.hu/autizmus-aba/, Letöltés ideje: 2021. július 12.