Barta Edit: Gyógyír-e a fotográfia?

“Köszönöm, Istenem,
hogy visszaadtad
a szemlélődést.
Hogy lelassítottál
annyira, hogy észrevegyem
egy levél erezetét.”
(Csontó Lajos: Kutya év)

Maszkos, új világ
A tavalyi év talán mindannyiunk számára egyszerre jelentette a „rosszul lenni” és „jól lenni” esztendejét. A 2020 tavaszán világszerte berobbant koronavírus-járvány átírta és új alapokra helyezte a gazdasági, szociális, kulturális szokásainkat, életünk számtalan területén megannyi változást hozott, hosszú távú hatásai, következményei pedig még csak most kezdenek körvonalazódni. A pandémiával együtt járó otthonlét mint életforma során számtalan testi és lelki, a jólétünket szolgáló ajánlás, tanács és praktika került elő: Hogyan őrizzük meg lelki nyugalmunkat? Hogyan óvjuk mentális és fizikai egészségünket? Hogyan védjük meg a betegségtől szüleinket, nagyszüleinket, barátainkat, kollégáinkat? Megannyi viselkedési, közlekedési, vásárlási szabály, táplálkozási, sportolási tipp és meditációs gyakorlat született az elmúlt másfél évben. Szociológusok, egészségügyi szakemberek, történészek és közgazdászok szájából pedig egyre gyakrabban hangzik el az állítás, mely szerint az II. világháború óta nem volt arra példa, hogy az emberiség ugyanazt tapasztalja meg azonos időben. A járvány mint közös élmény, a közvetlen történelmi tapasztalatok az egész bolygót egyfajta élményközösséggé formálták.

Habár a Capa Központ Gyógyír című kiállítása nem a koronavírus-járvány hatására született – a kiállításban részt vevő művészek még 2019 őszén kapták meg a felkéréseket –, a kiállítást inspiráló kérdésnéli (hogyan legyünk jól?) keresve sem találhatott volna aktuálisabbat a kiállítás kurátora, Gellér Judit. „A Gyógyír című kiállításon az válik láthatóvá, hogy a »jól lenni« dilemmájára az eltérő alkotói pozíciók által különféle fotográfiai koncepciók fogalmazódnak meg.”ii Ugyan a kiállítás ötletét nem a pandémia szülte, a projektben részt vevő alkotók közül nyilvánvalóan többen reflektáltak a járvány teremtette új helyzetre.

A fotográfia mint gyógyír?
Jelenthet-e bármire is gyógyírt a fotográfia? Mióta a fotó létezik, szeretnénk hinni abban, hogy sokféleképpen segíthet a világon, és erre vannak vitathatatlan, egzakt példáink is. Gondoljunk a természettudományok – orvostudomány, asztrofizika, geológia, biológia, vagy a régészet – területein alkalmazott fotótechnika eredményeinek jelentőségére. Vagy példaként hozhatjuk a háborús fotográfusok, a fotóriporterek munkásságát, akiknek munkáin keresztül a világ megismerhetőbbé és ezáltal jobban érthetővé vált. Ismerünk jó példákat, olyan képeket, amelyek hatására a fotográfia nemcsak átvitt értelemben hozott gyógyírt: Lewis Hine képeinek hatására 1916-ban korlátozták a gyerekmunkát az Egyesült Államokban, vagy Nick Ut 1972-es vietnámi felvétele (Napalm Girl) bebizonyította az amerikai-vietnámi háború értelmetlenségét és borzalmait, a képnek köszönhetően kezdődtek el a vietnami háború elleni tiltakozások. Legyünk őszinték, ma – a fake news, instagram és mockumentaryk világában – már hitetlenkedve és némi cinizmussal tekintünk vissza erre az egykor létező korra és szociokulturális közegre, amikor az állóképek még képesek voltak megváltoztatni a világot.

Ismerjük azokat az eseteket is, amikor az alkotás a művész számára pszichés-stabilizáló hatással bír, az alkotás „személyes gyógyírt” jelent számára, például ennek segítségével dolgoz fel egy veszteségélményt vagy traumát. (A kiállításon láthatunk erre példát.) És beszélhetünk a fotográfia civilek és laikusok pszichoterápiája során alkalmazott használatáról is, az úgynevezett fotóterápiáról (photo therapy) is. Ez utóbbira hazánkban egyelőre még kevés nyilvános példa akad, azonban 2019-ben szintén a Capa Központban volt látható az a kiállítás, amely a fotográfia művészetterápiás lehetőségeivel foglalkozott.iii A Gyógyír kiállítást kísérő online programok között szerepelt a kanadai terapeuta, Judy Weiser előadása a fotó terápiás lehetőségeiről – az általa képviselt szemlélet a művészi gyakorlatban leginkább Fátyol Viola, Csontó Lajos és Hodosy Enikő munkáiban érhető tetten.

A fotográfia mint terápiás eszköz?
A fotóterápiát mint minden non-verbális művészetterápiás eszközt elsősorban a verbális terápiák kiegészítéseként használják. Weiser szerint – akit a fotóterápiás módszer egyik kidolgozójának tekinthetünk, és aki saját praxisában közel ötven éve alkalmazza a különböző fotóterápiás eszközöketiv – a fotók a terápiás folyamatban én-konstrukcióként működnek. A terápiában használt fényképek érzelmileg mély hatást gyakorolnak a páciensre, fejlesztik a páciens önismeretét, támogatják és megerősítik az egyén változásra való képességét. Ellen G. Horovitz new york-i művészetterapeuta David Krausst idézi,v aki klinikai pszichológusként szintén az 1970-es években kezdett el fotóterápiás módszereket alkalmazni. Azt vizsgálta, hogy miben tér el a fotó terápiás használata a többi vizuális médiumtól. Krauss szerint a fotóban mint médiumban megvan az a képesség, hogy azonnal fel tud idézni személyes emlékeket és olyan érzelmi állapotba helyezi a pácienst, amiből a terápiás munka kiindulhat az ülés során. A fotográfia az evokatív, felidéző hatása miatt sokkal inkább képes erre, mint bármely más vizuális médium.

Horovitz szerint a fotografikus kép mindig erős terápiás eszközt jelentett az érzelmek feltárásában. Azoknál a pácienseknél, akiket Asperger-szindrómával vagy autizmussal diagnosztizáltak, illetve különböző típusú afáziától (stroke, tumor stb.) szenvednek, a terápia során alkalmazott fotóterápiás eszközök felgyorsították a gyógyulás folyamatát.vi A családi fényképeket a gyász- és veszteségproblémák kezelésében is nagy sikerrel használják, mivel a képek evokatív ereje képes a legkeményebb ellenálláson is áttörni. A fotóterápia megszólalásra bírja és segíti a kommunikáció beindulását még az autisztikus és verbális kifejezésben gátolt pácienseknél is.

Gyógyír
A tárlatra felkért nyolc művész még a járvány kirobbanása előtt kezdett a témával foglalkozni. A kiállítás történetét nem kímélte a járvány, a megnyitó eredetileg tervezett időpontja és a művek installálása éppen 2020 novemberére, a második országos lezárás időszakára esett, így a művek csak a korlátozások feloldása után, a „harmadik hullám” lecsengését követően kerültek bemutatásra. Az alkotások 2020 novemberétől 2021 májusáig a Capa Központ kiállítóterében várták, hogy az intézmény újranyithasson. Talán felesleges ezen gondolkodni, mégis izgalmas számomra a felvetés, miként alakultak volna a sorozatok a második és a harmadik bezártsághullám hatására?

A tárlat egyik pozitívuma, hogy az egymás közelébe kerülő művek valóban párbeszédet folytatnak egymással, olykor kifejezetten segítik egymás értelmezését. A közös terembe került alkotók is hasonlóképp gondolkodnak a fotográfia médiumáról, izgalmas ezeket a közös tendenciákat felfedezni. A legnyilvánvalóbb kapcsolat talán az első teremben figyelhető meg Fátyol Viola és Csontó Lajos munkái között, mindkét alkotó a test – és a testen keresztül a lélek – gyógyulását, gyógyítását mutatja be a személyes napló műfaji keretein belül. Élet és halál kettőssége – mint virágzás és elmúlás – a következő teremben Hodosy Enikő természetet ábrázoló képeiben (Elérhető fény) is megjelenik és ezt a tematikai ívet viszi tovább Szatmári Gergely sorozata (Bellin, Hamburg, Augustenburg) is, amelyben családi események, baráti összejövetelek elevenednek meg előttünk, esküvőkkel és temetésekkel. Szatmári sorozatát egyfajta összekötő hídnak is tekinthetjük, amely átvezeti a nézőt Szász Lilla és Szombat Éva közösségeket és szubkultúrákat bemutató anyagaihoz. A Bellin, Hamburg, Augustenburg című sorozat ugyanakkor nem csak témájában (élet-elmúlás) kapcsolódik Hodosy munkájához, mindkét sorozatnak erős a filmszerűsége. Az utolsó teremben Bartha Máté és Gyenis Tibor munkái kilépnek az egyén nézőpontjából és a társadalmi jóllét/rosszullét irányába tágítják a kérdést: mi az egyén felelőssége, milyen társadalmi következményei lehetnek a döntéseinknek, és milyen az a világ, ahol össztársadalmilag vagyunk rosszul, vagy legalábbis furcsán.

Az egyes termek kisebb „gyógyír-szigetekként” működnek, a kiállítás jól érzékelhető felépítettsége, átgondoltsága ellenére mégis inkább az egyes sorozatok témái dominálnak a kiállítás átfogó koncepciója helyett. Az elkészült anyagokon érezhető, hogy a művészek személyes döntéseire volt bízva, miként emelik be a témát a saját munkásságukba, és ez a szabadság lehetőséget adott számukra, hogy akár korábban megkezdett projekteket folytassak, ami nem feltétlenül tett jót a kiállítás egészének. Emiatt inkább széttartó, mint koherens kurátori kiállítás született, ahogyan azt Istvánkó Beáta is említi a kritikájában.vii Cikkem további részében az egyes sorozatok elemzéséről lesz szó, a művek kiállítótérbeli sorrendjében.

Fátyol Viola: 204
Fátyol Viola 204 című munkája egy személyes trauma feldolgozásának vizuális naplója. A sorozatban egy korai anya-gyermek kapcsolat bontakozik ki előttünk fotók, kollázsok, festett rajzok mátrixában. 34 nap érzelmi történéseinek a lenyomata – a szülést követően ennyi időt töltött az alkotó kisfia a kórház újszülött osztályán. A 204 egy trauma külsővé tétele, amelyben a fájdalom, szomorúság, abszurditás, félelem, szeretet, bizonytalanság és hiány érzelmi tónusai keverednek egymással.

Az anyaság kortárs fotográfiai ábrázolása az utóbbi években több hazai alkotó munkájában is megjelent, így Gáldi Vinkó Andrea és Klenyánszky Csilla fotóanyagaiban is. Ezt a sort erősíti Fátyol Viola műve is. Eltérő nézőpontokból, de mindhárom alkotó az anyaság és alkotás látszólag ellentmondásos kapcsolatával foglalkozik, a művészpályával együtt járó elvárások és az anyaszerep feladatai közé szorított identitás kérdésével. Külső-belső kötelezettségek, megfelelési kényszerek és belső vágyak feszítésében működő én küzdelmeit követhetjük szemmel az alkotásokon. Gáldi Vinkó Andrea sorozatának már a címe is – Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back – erre a kettős és sokszor ellentmondásokkal teli állapotra reflektál, rengeteg kérdést vet fel a karrierépítés, az anyaság mint munka témakörében. Klenyánszky Csilla Pillars of Home című fotókönyvének címe pedig a „klasszikus családfogalom” közhelyszerű metaforájára utal, mely szerint a család legfőbb összetartó ereje, tartópillére az anya. Klenyánszkynál azonban maga az alkotás, az alkotó anya létezése az, ami megadja a család „egészséges működéséhez” szükséges biztos alapokat.viii

Fátyol Viola sorozatának is fontos része a kettős identitásra való önreflexió, a szülést követő kiszolgáltatott és bizonytalan, fizikailag és érzelmileg is kimerítő időszakban az alkotás énerősítő hatással volt rá. A kórházi etetések között készített fényképek visszaadták alkotói identitását is, a későbbiekben pedig segítették őt a személyes trauma feldolgozásában.

A fotókból, festett, digitálisan utórajzolt képekből, fotóalapú kollázsokból összeálló sorozatot plexire nyomtatta a művész; a plexi mint a képek hordozója pedig arra a kapcsolatra, arra a szituációra utal, ahogy az újdonsült anya az inkubátor üvegén keresztül figyelhette meg gyermekét. A bezártságérzet és tehetetlenségérzés azonban nemcsak a plexinek köszönhetően van jelen a képanyagban: többnyire tompa fényű, elmosódott, sokszor sötét tónusú képekkel találkozhatunk. Folyton az az érzésünk támad, mintha valamit nem látnánk pontosan, mintha egy álomban tapogatóznánk. A gyerekosztály falfestményei, rajzfilmfigurái – Hello Kittyk, pandamacik, halacskák – mint visszatérő képalkotó elemek is keserédes ízt hagynak a szánkban. Ez a töredékes képi világ utal arra a meghasadt, összetört világra, amelyet az alkotó megpróbál összeilleszteni, a kevert identitásra, és az idősíkok – múlt és jelen – keveredésére. A sorozatban a múltbeli tekintet és a jelenbeli tekintet összemosódik egymással. Van egy visszatérő jelenet, amikor a képen látható egyén a kezében tartja a csecsemőt, de egyikük sem látszik pontosan, csak a körvonalaik: a hiány megrázó jelenléte ez.

A sorozat azért kapta a 204 címet, mert Viola ennyi alkalommal fejt anyatejet kisfiának a kórházban töltött időszakban, így a sorozat a konkrétumok szintjén is kapcsolódik a gyógyír témájához: az anyatej – amelyről egyébként tudjuk, hogy az újszülöttek számára immunerősítő hatású, de az anyára is pozitív élettani hatásokat fejt ki, például csökkenti a mellrák kockázatát – táplálta az újszülöttet, az alkotás pedig gyógyírt jelentett a művész édesanyának.

A művészetterápiában a kollázs- és a montázskészítés egyik pszichés funkciója, hogy hozzásegítse alkotóját a külvilág elfogadásához. Az alkotási folyamat során felhasznált tárgyak szimbólumként jelennek meg, általuk tudattalan vágyak, problémák, komplexusok háttere fedezhető fel, így talán nem véletlen, hogy éppen ezt a technikát választotta az alkotó a téma feldolgozásához.

Csontó Lajos: Kutya év (2020)
Csontó Lajos munkája egy családi aortatágulat történetét beszéli el személyes nézőpontból. A Kutya év családtörténet is egyben, az alkotó és gyermekei is örökölték ezt a betegséget, ezért mindegyiküknél nyitott szívműtétet kellett végrehajtani. Csontó korábbi munkamódszerét folytatva ezúttal is kép és szöveg együttes jelenlétével hozza létre műveit. A kiállítás anyaga – a mobiltelefonnal készült fotók és a szerző által írt versek, gondolatok kollázsa – a műtétre való felkészülés, és az utána következő gyógyulás lírai dokumentációja, amely szorosan összekapcsolódott az alkotó személyes istenkeresésével is.

A Kutya év (2020) című munkával kétféle formában is találkozhatunk a Capa Központ kiállítóterében, a magyar és angol nyelvű fotókönyvet a könyvből kiválasztott és a falra helyezett néhány kép egészíti ki. Ezeknél szempont volt, hogy egyfajta narratíva, kronológiai sorrend rajzolódjon ki, hogy olyan válogatás szülessen, amely bemutatja a folyamatot, a kiállításrendezés sajátossága miatt azonban nem balról jobbra, hanem jobbról balra olvasandó. A fotókönyvek installálásakor gyakran találkozhatunk ezzel a szituációval: azonban a kettős megjelenés mint megoldási forma azt a téves gondolatot keltheti a látogatóban, mintha a könyv mint műtárgy nem lenne „elegendő” a kiállítótérben, ezért „illik” a könyvben található képekből is válogatni. Véleményem szerint a Kutya évével is valami hasonló történt, pedig Csontó Lajos munkájának végső médiuma a könyv, amiben ez a megható és elgondolkodtató személyes vallomás kibontakozik és összeáll, nem a kiállítótérbe függesztett képek.

Csontó munkája a betegségtörténetek reprezentációjának irodalmi és képzőművészeti kánonjába illeszkedik, amelynek olyan nagy elődei vannak, mint Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regénye, Nádas Péter Saját halál című albuma – amely szintén kép és szöveg együttműködésével meséli el a klinikai halálból visszatérő én tapasztalatait –, Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója, vagy Szabó Lőrinc Szívtrombózis, Tihany című 1951-es verse. A hazai fotográfiai előzmények között Hermann Ildikó NHL, vagy Horváth M. Judit Privát képek című anyagát említhetjük, mindkét fotómunkában egy betegség lezajlásával azonos időben követhetjük végig a folyamat rögzítését. A rengeteg nemzetközi példa közül a finn fotográfus, Maija Tammi könyvét említeném meg, amely más nézőpontból ugyan, de a betegségek fotográfiai ábrázolásával foglalkozik.ix

Csontó munkájában a betegség – pontosabban a gyógyulás – elbeszélése során szemtanúi lehetünk annak, ahogy a küzdelem és a kétely összekapcsolódik a hit megtalálásával, a kép és szöveg együttes hatása elmélyíti a néző beleérző képességét, növeli empátiáját az elbeszélő irányába. „A lelassult és megváltozott időérzetben létrejött észlelések dokumentumai, amelyek remélhetőleg nem csak számomra, hanem az olvasó számára is érzékeltetik a beteg ember megváltozott létállapotát.”x A pandémiás „otthonlét mint életforma és állapot” az átlagember számára is ismerőssé tette ezt, a környezetünk közvetlen megfigyelésére irányuló lelassulást, így a néző nem csak a halálszorongás miatt tud Csontó munkájához érzelmileg kapcsolódni, hanem az elmúlt másfél év általános élettapasztalatai miatt is.

Hodosy Enikő: Elérhető fény (2020)
Hodosy Enikő Elérhető fény című sorozata jó példája annak, hogyan befolyásolta a művészek munkáit a világjárvány. Hodosy saját meditációs tapasztalataiból indult ki, saját élményét szerette volna a fotográfia nyelvén megfogalmazni, a sorozat megvalósítását – az alkotó saját bevallása szerint – némileg átírta a bezártság, így az eredeti alkotói szándék és a pandémia feldolgozása keveredett egymással. „A meditáció a kijárási tilalom idején hozzásegített a lelki egyensúlyom megtartásához: felerősítette a befelé figyelést és a környezetre való érzékenységet.”xi A bizonytalanság okozta szorongást felváltotta az önmegfigyelés és az alkotás flow élménye, ezekből a tapasztalatokból egy újabb és újabb képekkel kiegészített vizuális napló született. Az egyén figyelme önmagára és közvetlen környezetére irányul Hodosy lírai hangvételű, jól szerkesztett sorozatában.

Az Elérhető fény végső formájában a csendélet, a portré és a tájkép klasszikus műfaján keresztül tárja elénk az alkotó személyesen megélt tapasztalatait – a tájképeket egyfajta tükörként is értelmezhetjük, önreprezentációként, az én éppen aktuális állapotának a kiterjesztéseként. Ugyanakkor elmerülhetünk bennük, akár egy tóban. A virágcsendéletek mind vizuális megfogalmazásukban, mind a fényhasználatban a memento mori festészeti hagyományát idézik fel: emlékezz a halálra, vagyis emlékezz arra, hogy téged sem kerül el. Bár nem a halál áll a sorozat fókuszában, mégsem tudunk eltekinteni attól, hogy a 2020-as év során a halálfélelemmel és a halálszorongással is szembe kellett néznünk, amire mindenki egyéni túlélési stratégiát alakított ki. Hodosy számára a meditáció, az alkotás és a természetbe való kimozdulás jelentette a gyógyírt, Csontó sorozata mellett az ő munkájához tudunk a legkönnyebben kapcsolódni nézőként a 2020-as, 2021-es évi tapasztalataink alapján.

Szatmári Gergely: Bellin, Hamburg, Augustenburg (2007–2019)
A közösség, a család megtartó ereje mint gyógyír áll Szatmári Gergely sorozatának középpontjában; a kiállításon egy évek óta készülő anyag tematikus leválogatását láthatjuk. Szatmári közel másfél évtizede követi nyomon egy család életét dokumentatív céllal, részt vesz kisebb-nagyobb összejöveteleiken, ahol fényképeket készít róluk – meséli a művész a vele készült videóban.xii Az összeállítás, válogatás a kiállítás tematikája mentén történt meg: „A sorozat képei egy szűkebb közösség sorsfordító eseményeit, kataklizmáit mutatják be. A képek az ölelések, érintések, tekintetek és mozdulatok hangsúlyozásával reflektálnak a történések ciklikusságára.”xiii

Hodosy sorozatához hasonlóan itt is erős az állóképek filmes megfogalmazása, ami elsősorban a családi szituációk elliptikus, kihagyásra építkező narrációjában és a beállított felvételekben érhető tettem. Egyes felvételek filmtörténeti képeket is felidézhetnek a nézőben – a menyasszonyról Lars von Trier Melankóliája, a kislányokról Kubrick Ragyogása juthat eszünkbe. A sorozat rejtélyt és titokzatosságot hordoz. Felvillannak előttünk karakterek, megismerünk szereplőket, akik időnként visszatérnek a színre, mi pedig várjuk, hogy folytatódjon a jelenetük. A rejtélyes anyag mégsem nyílik meg a néző számára. Belelátunk valakik életébe, de nem tudunk meg róluk semmit, egy zárt és távoli közösség tagjai maradnak számunkra. Éppen ezért nem tudunk hozzájuk érzelmileg sem kapcsolódni, kívülállóként mozizunk velük kicsit, majd kilépünk az életükből.

Szombat Éva: Tutti FruttiM (2017–2020)
Első ránézésre nehezen érthető, hogy Szombat Éva Tutti Frutti című sorozata hogyan illeszkedik a Gyógyír tematikájába. Az alkotó a tőle megszokott harsány, pink, flitteres világon keresztül foglalkozik az 1980-as, 1990-es évek popkultúrájával és azokkal a fiatalokkal, akik ennek a letűnt világnak a tárgyaiért, a ruházatáért, vagy a zenéjéért rajonganak. A sorozat három részből épül fel, az első blokkban klasszikus dokumentarista felvételeket láthatunk kisméretű arany képkeretekben installálva – régi nokia 3210-es mobiltelefont, műanyag kagylófotelt, retro tapétát, fröccsöntött Terminátor figurát. A következő csoportba snapshot jellegű képeket válogatott az alkotó – ezeket tudatosan, két kilencvenes évekbeli fényképezőgéppel készítette – Magnum-bajuszos fazonokat, vitrinbe zárt Barbie babákat, Szomszédokat néző fiatalokat. A sorozat harmadik részében pedig egyedi keretekbe installált portrék kerültek a falra a fiatalabb generáció képviselőiről, akik ugyan még nem éltek az említett a korszakban, mégis rajonganak érte. A sorozatot egy hullócsillag formájú, műanyag keretbe installált kollázs zárja, amely magába sűríti mindazt az életérzést, amit az alkotó a kilencvenes évekhez kapcsol.

A Tutti Frutti koherensen illeszkedik Szombat Éva eddigi életművébe, mégis, az első két teremből megérkezve olyan érzésünk támad, mintha egy új kiállításba érkeznénk. Hogy mégis miként kapcsolódik a Gyógyír témájához, azt csak a munka keletkezéstörténetéből, illetve az alkotóval készült interjúkból ismerhetjük meg. Szombat 2017-ben kezdte el fényképezni a sorozatot, 30 éves korában, amikor saját mulandósága foglalkoztatni kezdte. Több interjúbanxiv és a kiállításra készített videóban is elmondja, hogy a fotózás számára terápiás folyamat, munkáiban mindig az őt éppen foglalkoztató problémákat dolgozza fel. Így volt ez a Boldogság című sorozatánál, vagy a női testképeket tematizáló Beyond the Curve sorozatnál is, most pedig az öregedés, az idő múlása foglalkoztatta. Mindez azonban a kiállítótér falszövegeiből és a falra installált művekből kevéssé derül ki, egy pontosabb alkotói koncepció kidolgozása segíthette volna ezt.

Szász Lilla: Öndivatbemutató (2018–2020), Tanulmányok a boldogságról (2019–2020)
A Gyógyír tárlat rendezésének egyik erőssége, hogy az azonos terembe került munkák kifejezetten támogatják egymás jelentésének kibomlását. Ez történik Szombat Éva és Szász Lilla alkotásaival is, a művek egymásra gyakorolt kölcsönhatásából új jelentésrétegek születnek. Mindkét anyagban fontos, identitásképző szerephez jut az öltözködés, a ruházat, ami segíti az egyéneket az önkifejezésben. Szász Lilla Öndivatbemutató című fotósorozatában különleges megjelenésű embereket láthatunk, az utca embereit, akiket saját bevallása szerint szépnek, trendinek, érdekesnek talált. (Később kiderült, hogy öntudatlanul ugyan, de a lisszaboni művészeti élet résztvevőit örökítette meg telefonjával.) A sorozatot Szász az Üdvözlet új otthonomból anyaggal párhuzamosan kezdte el készíteni, a munka később a pandémia hatására tovább bővült maszkos portrékkal is. Az alkotó arra volt kíváncsi, hogyan tudunk együtt élni a maszkos új világgal? Szász telefonnal készített, polaroid-nagyságú képein vagány, különleges kinézetű embereket láthatunk, a felvételek valóban azt érzékeltetik, hogy igazi egyéniségekkel találkozunk, akikből ráadásul árad az élet szeretete.

A fotósorozat címét Hajas Tibor 1976-os rövidfilmjéből kölcsönözte, ugyanakkor hiányzik belőle Hajas médiumkritikája és korkritikája. Míg a Hajas-féle Öndivatbemutató a dokumentarista művekben rejlő ellentmondásra és a Kádár-kor társadalmi-politikai viszonyaira reflektál, a valóság és önmagunk megjátszására, addig Szász sorozata inkább csak a közelmúlt antropológiai lenyomatának tekinthető. A fotográfia mint gyógyír nála is elsősorban az alkotói magatartásban keresendő, a fotográfia és az emberekkel való megismerkedés, kapcsolatfelvétel örömforrást jelent számára. Szász másik művét, a Tanulmányok a boldogságról című videómunkát a chilei művész, Alfredo Jaar inspirálta. Hogyan találjuk meg az örömöt a hétköznapokban – ami az utóbbi másfél-két évben sok ember számára jelentett komoly kihívást. A rövid szkeccsekből álló videóban olyan gyerekeket és felnőtteket láthatunk, akik szabadidős tevékenységeket folytatnak, belefeledkeznek a játék, a sport örömébe. A pandémia miatt limitálttá váló szórakozási lehetőségeink között a természet és a sport sokak számára jelentette az egyetlen örömforrást. Kár, hogy a mű csak bemutatja ezeket az aktivitásokat, és nem készültek interjúk a fotó- és videóalanyokkal, ahogy azt Szász korábbi munkáinál megszokhattuk.

Gyenis Tibor: Személyes döntés (2020)
Elidegenítő, furcsa hangulatú tér zárja a Gyógyír kiállítást Gyenis Tibor és Bartha Máté műveivel. Az egyén személyes élményei és a közösségek támogató, megtartó ereje után eljutunk a problémák szintjére. Itt nem az egyén megküzdési stratégiái vannak középpontban, hanem össztársadalmi kérdések, és a válasz (ha van), kevésbé tűnik megnyugtatónak és pozitív kimenetelűnek, mint a korábbi szerzői anyagok esetében.

Lehetséges-e a társadalmi együttműködés? Erre vonatkozóan az elmúlt időszakban igencsak megkérdőjelezhető válaszokat kaptunk. A járvánnyal együtt járó oltás- és vírusszkepticizmus még megosztottabbá tette az eddig is polarizált világot. Miközben a megoldást feltehetően a másik megértése, az ebből fakadó szolidaritás és a kooperáció jelentené, 2020 nagy tapasztalata: inkább falkákba csoportosulunk annak megfelelően, hogy mit gondolunk a globális felmelegedésről, a húsfogyasztásról, az oltásokról vagy úgy általában a világ létezéséről.

Gyenis Tibor konceptuális videómunkájában az egyéni gyógyír keresése helyett azt a problémát tematizálja, hogy melyek azok a személyes döntések és tettek, amelyeket hajlandóak vagyunk megtenni a közösségi értékekért. A külföldi és hazai helyszíneken készült videó és a hozzá kapcsolódó werkfilm egy nappalit imitáló környezetben kerül bemutatásra a Capa Központ terében. Kényelmesen elhelyezkedünk a kanapén, fejünkre tesszük a fülhallgatót, indulhat a film. Gyenis videóra rögzített akciója során két, hatalmas festővászonnal küzd, amelyeket köztereken cipel végig és két, egymásnak ellentmondó kérdést ír fel: megéri/nem éri meg?

De melyek lehetnek ezek a személyes döntések? Például szolidaritást vállalunk-e a politika által elnyomott csoportokkal (akár akkor is, ha az a saját egzisztenciánkat befolyásolja)? Beoltatjuk-e magunkat? Viseljük-e a maszkot? Ezeket a kérdéseket azonban a videó nem tematizálja. Gyenis filmje nem dokumentumfilm, nem kampányvideó, nem akar a szánkba rágni valamit, de éppen ettől válik alacsonyabbá a hatásfoka. Attól tartok, hogy napjaink képfogyasztóinak ennél direktebb impulzusokra van szükségük ahhoz, hogy ilyen fontos kérdéseken valóban elgondolkodjanak.

Bartha Máté: Vasárnap (2020)
Bartha Máté Vasárnap című disztópikus képanyagában összesűrűsödik mindaz, amit az utóbbi hónapokban tapasztaltunk magunk körül. A sötét, nyomasztó hangulatú felvételekből álló fotósorozat olyan, mint egy epizód a Black Mirror című sorozatból; ismerős a minket körülvevő világ, a keretek hasonlóak, mégis nagyon más. Akárcsak a pandémia jelene. A fotósorozat egy végtelen hosszú, elképzelt vasárnap vizuális naplója, amely általános érzéseket, benyomásokat fogalmaz meg a világ állapotával, össztársadalmi rosszullétünkkel kapcsolatban.

Bartha korábbi sorozatához, a Common Nature-höz hasonlóan itt is furcsa portrékkal, szokatlan, bizarr szituációkkal találkozhatunk. Minden egyes kép egy szimbolikus gazdasági, társadalmi, szociális problémát fogalmaz meg, nem didaktikusan, inkább csak ezek érzelmi vetületét következményként láthatjuk. A sorozaton érezhető a folyamatjelleg, a Common Nature kiforrottsága helyett itt a problémakör pillanatnyi leképezésének vagyunk szemtanúi, aminek lesz még folytatása. A globális szorongás, a klímaválság, a globális felmelegedés problémája ott parázslik a képek mögött és szembesít a jelenünkkel, valamint összemosódik a koronavírus-járvány keltette új típusú szorongásokkal.

A sorozat egy olyan ember tekintete, aki ebben a furcsa állapotban figyeli a világot, az ő megfigyeléseinek lehetünk szemtanúi. Kicsit emlékeztet a Werkmeister-harmóniák apokaliptikus hangulatára, de annak lírai tragédiája helyett itt a keserűség, kiábrándultság és cinizmus dominál. Talán a sorozat utolsó képe hordoz némi feloldást, a fehér szalagot kézben tartó ember képe, ami azt sugallja nekünk, nézőknek is: mindig van remény.

A Gyógyír tárlat 2021. május 4. – 2021. augusztus 8. között volt megtekinthető a Capa Központban.