Zsoldos Emese: „Na, erről aztán megint csak mesélhetne!” – Két konstrukció egy témára (Závada – Szüts, 2006 és Závada, 2020)

„Mikor így először pillantjuk meg az új országot, amelyben egy ideig élni fogunk, ennek az első benyomásnak megvan még az a külön, sejtelmes varázsa, hogy az egész táj íratlan lapként terül elibénk. Örömeink bánataink még nem vésődtek bele, a derűs, színes, élettől nyüzsgő táj számunkra még néma, szemünk még csak annyiban veszi tudomásul a tárgyakat, amennyiben azok magukban véve jelentősek, még sem hajlam, sem szenvedély nem emeli ki számunkra az egyik vagy a másik helyet; de ifjú szívünket már nyugtalanítja az eljövendő élmények sejtése, valamely bennünk lappangó kielégületlenség már követeli azt, ami lesz vagy lehet, s ami akár javunkra válik, akár fájdalmat okoz, észrevétlenül magára ölti majd a táj jellegét.”i Goethe az 1770-es elzászi megérkezésekor bizakodó és reményteljes, tekintete íratlan lapként szemléli a számára még emocionális kapcsolódásokról nem mesélő, elé terülő tájat. Vallomásos prózájának fenti bejegyzése több szállal kapcsolható ahhoz a két kötethez, amelyeket az alábbiakban mint fotó-irodalmi alkotásokat vizsgálunk: a könyvek struktúráját, képi- és textuális narrációját, továbbá a két médium autonómiájának jegyeit, és kölcsönhatásuk intermediális formáit fogjuk elemezni.

A budaörsi Ótemetőt, amely a magyarországi németség egyik legrégebbi épen maradt temetője, 2006-ban renoválták, és ugyanazon év júniusában, e sírkerten belül avatták fel az Országos Német Elűzetési Emlékművet:ii Menasági Péter Bezárt kapu című kompozícióját, amelyet az elűzetés 60. évfordulójára állítottak. A Budaörsi Önkormányzat Szüts Miklós képzőművészt kérte fel egy reprezentatív fotóalbum elkészítésére, és Szüts javaslatáraiii Závada Pált a fotókat kísérő szöveg megírására. Az elkészült közös könyv könyvesbolti forgalomba nem került, az Önkormányzat ajándékkötetként adta a budaörsi közösség tagjainak,iv valamint a könyv egy-egy példánya néhány nagyobb könyvtár állományában is megtalálható.v

A kortárs magyar irodalmi fényképkönyv műfajában, két alkotó – fényképész és író – által jegyzett sajátos fotó−szöveg kombinációk számos esetben születtek már: invenciózus konstrukcióként beszélhetünk az Esterházy Péter és Czeizel Balázs által készített, 1989-ben megjelent Biztos kaland című könyvről; valamint „a rendszerváltás krónikájaként” definiált és gyakran hivatkozott A vajszínű árnyalat című műről, Esterházy Péter és Szebeni András közös könyvéről.vi Ugyancsak a 90-es évek Magyarországát láttatja a 2001-ben megjelent Fényrajzok, Bruno Bourel francia fényképész és Parti Nagy Lajos munkája. Valamint utalhatunk a fővároshoz köthető kötetekre is, az Én Budapestem című sorozatból: a Búcsú két szólamban, amelyben Lengyel Péter fotografikus látásmódú elbeszélését az apai örökségként számon tartott Merényi Endre képei kísérik, valamint a különösen eklektikus hatású Budapest – Papírváros című kötetre, Kukorelly Endre szövegével és Gink Károly fotóival.vii

A budaörsi kötet fotográfiáit Szüts Miklós festőművész, tervező grafikus készítette. Szüts több mint öt évtizede fényképez aktívan,viii festészeti munkáihoz az 1990-es évek második felétől használja alapvázlatként a fotótix (a fényképezőgép, mint objektív vázlatfüzet jelenik meg Szütsnél – ahogy Parti Nagy Lajos fogalmazta meg egy kiállítása kapcsán).x Egy 2005-ben adott interjúban a következőket mondja a fényképekhez és a fotózáshoz való viszonyáról: „Mindig van egy (vagy több) kiinduló fotó. Az igazi kemény munka a fotók kiválasztása. A gyűjtögetés folyamatos, aztán meg napok, hetek, hónapok telnek el a barátkozással. Ülök a műtermemben, tíz-tizenkét fotó a földön, és órákon keresztül nézegetem őket. Egyet-egyet félrerakok, bámulom a többit. […] A fotózás számomra elsősorban játék. Hálás játék: sokkal kisebb erőfeszítéssel tudok egy jó fotót összehozni, mint egy jó képet. Éppen ezért persze számomra mindig kicsit gyanús is a dolog: túl könnyen megy… Valószínűleg azért, mert olyan fotót, amitől – ahogy Spiró mondja – egy percre megállnak a villamosok, olyat még soha nem csináltam.”xi A budaörsi Ótemetőben többszöri helyszínbejáró séta után, mintegy 5-6 alkalommal,xii különböző napszakokban rögzítette Szüts Miklós a fotókat, valamint egy alkalommal légifelvételeket is készített egy bérelt helikopterről.xiii

A könyv szövege Závada Pál munkája, akinek különösen az utóbbi évtizedben született prózaszövegei árulkodnak a fotográfiai témaválasztás és látásmód iránti elkötelezettségről. A budaörsi kötetet megelőzően megjelent A fényképész utókora című regény, majd az azt követő Idegen testünk, és mindenekelőtt a 2014-es Természetes fény alapján egyértelműen állítható, hogy Závada műveiben alapvető, narrációformáló jelentőséggel bír mind a látható, mind a „láthatatlan” fényképek jelenléte. E kötet megírását szociográfiai indíttatású kutatómunka előzte meg: budaörsi helytörténeti kiadványok, a helyi sváb közösség írott és vizuális emlékanyagának tanulmányozása, valamint a ma élő helyi németség néhány tagjával folytatott oral history jellegű adat- és forrásgyűjtés.xiv

A könyv két különböző címen jelent meg, mindkét változathoz készült borító és kinyomtatott példányok is.xv Az első címváltozat az Úton a budaörsi Ótemetőbe, amely inkább a helytörténeti tartalmú kiadványok iránya felé orientálja az olvasót, míg a második változat a német kifejezéssel megjelölt Wanderer határozottan a kötet szövegfolyamán keresztül utal a sajátos elbeszélői pozíciójú Utasra és a német nyelvű közösségre. A kötet nem követi a „temető, sírkert” tematikájú helytörténeti kiadványok szövegére jellemzően informatív, vizuális megvalósításában dokumentatív jellegű metódusát. A mottóként kiemelt híres, nyolc soros Goethe-versxvi által, valamint a címváltozatokban, és a narrációban is hangsúlyosan megjelenő út, úton levés/vándorlás közkeletű metaforája révén a kötet képi és szövegbeli konstrukciója magába fogadja az elbeszélői identitás bizonytalan körvonalait, az „Utas” (Wanderer) időbeli és térbeli határátlépéseinek hálózatát, és nem utolsósorban ösztönzőleg hat a kutató-kereső olvasói-nézői befogadás pozíciójának elfogadására is. Kedélyesen mesélő, mindentudónak mutatkozó, többes szám első személyű elbeszélőmód jellemzi a szöveget – ahogy az előbb említett regényeket is –, és ahogy azoknál, itt is nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy az elbeszélői „mi” − milyen nézőpontból, kiknek a szavát hallatja.xvii Konkrét helyhez és közösséghez kötődik a többes számban megszólaló történetfolyam, és a fel-felbukkanó szövegbeli utalások segítenek a beazonosításban: „… fölkerekedtünk apáink földjéről – melyet ő egészen jól ismer, hisz sokat járt Némethonban is. […] nekivágtunk az ismeretlennek szekérkaravánjainkkal a Buda környéki hegyek felé, hogy ide behurcolkodjunk, és itt gyökeret verjünk.”xviii A megszólaló „mi” a történelmi fordulatok folytán szükségszerűen változó, bővülő közösséget jelenti, amire a szöveg nyomatékosan rá is mutat: „De mi akkora már, ha mondhatjuk így, amúgy sem voltunk azonosak önmagunkkal, hisz az előző években gyökerestül fordult meg velünk minden.”xix És nemcsak az élők közösségéről van szó: „mirajtunk, holtakon kívül”xx mondja egy helyütt a narrátor magától értetendővé téve, hogy a helyi németség emlékezetében, és annak felmondásában bennfoglaltatnak az egykor itt élők is.

Az elbeszélő mindentudásának hitelesítő és elbizonytalanító „tanúja” Wanderer, az Utas alakja, a „szinte szüntelenül úton lévő vándor”,xxi amely „tágra néző, mélyet lélegző, merészen kíváncsi, szabad életvitelt jelent, azaz a boldog életet magát jelöli – föltéve, hogy e vándorlást senki, semmi nem gátolja, de nem is kényszeríti.”xxii Wanderer, aki időben és térben szabadon, korlátozás nélkül jár-kel, olyan elbeszélői alakzat, amely mindent látó, de mégsem,xxiii többé-kevésbé, de inkább kevésbé hű tanú,xxiv kiszínezve híreszteli történeteit, és nem árulhatja el, csak később vallja be látomásait.xxv Omnipotens rezonőrixxvi szerepén túlmutat, hogy időnként közvetlenül vesz részt az elbeszélés terében cselekményesített történeti múlt eseményeiben, és hatással van annak kimenetelére.xxvii A szöveget lényegében az elbeszélői „mi” uralja, megosztva az olvasóval az Utas gondolatait, álmait, és pajzán kalandjait is, de fedésben hagyva a közösségi emlékezetben is hallgatással kísért elmesélhetetlen, vagy már megismerhetetlen történéseket, s ezzel mindenképpen előtérbe állítva a közösségi identitás meghatározó fontosságát.

Az elbeszélt idő kezdőpontja a 18. század első felére tehető, amikor a német földművelő gazdák letelepedtek az elnéptelenedett őrsi-csíki Bercsényi-Zichy birtokon, azaz a későbbi Wundersh/Budaörs településen, és a német közösség majd háromszáz éves történetének időbeli „mostjáig” vezeti olvasóját a szöveg. A kiírt konkrét dátumok sora 1721-től 1942-ig folyamatos történeti kronológiát épít fel, amelyben szó van szerződéskötésről, pestisjárványról, a birtoktulajdonos grófnő haláláról, bányaomlásról, kápolnaszentelésekről, szoborállításról, a filoxéra pusztításáról, őszibarack-kiállításról, királypuccsról, repülőtér építéséről, és egy magas rangú német küldöttség fogadásáról. A németség kiűzetési tragédiájának elbeszélése nem illeszkedik, nem simul bele ebbe a struktúrába: egyrészt nem jelöli pontos dátum, másrészt pedig az esemény éles cezúrát húzó jelentősége a többszöri előreutalásxxviii jelzéseit követően, mintegy textuálisan is kirajzolja a cezúra elválasztó határsávját. A már és a még szavak ismétlődő ellenpontozásaxxix időhatárokat jelöl ki, a közelgő végóra előtti és utáni élet „elkövetett bűnökkel és temérdek gyötrelemmel”xxx teli történetét.

A település hegyei, földjei, utcái, kertjei, házai, templomai és temetői által alkotott tér az Utas barangolásainak a színhelye, de mindenekelőtt „legkedvesebb sétáinak kiinduló- vagy célállomása, azaz kedvenc sírkertje, az Ótemető.”xxxi A szövegben kilenc alkalommal említődik az Ótemető mint helymegjelölés: javarészt egy-egy apró adalékkal pontszerű része lesz a megidézett történeti térnek, majd a kiűzetés exodusa után mintegy gyász pozícióban az Utas „helye” az Ótemetői sírkert lesz.

„Sétált is, üldögélt is benne, s leggyakrabban úgy telepedett le, hogy láthassa a Kő-hegyi kápolnát. […] Az Utas addigra megvizsgálta a temető minden kövét, leolvasta összes vésett föliratát – már azokat, amelyek ki nem koptak az olvashatatlanságig. Idővel képes volt már a talpával is fölismerni kedves sírkertjének hepehupáit, így szürkületben vagy csukott szemmel is eltájékozódott a sírkövek között. Ismerőse volt minden bokra, fája – a bejárattól balra eső sarok gesztenyefájától kezdve a túlsó sarki tölgyig. […] Szívesen elidőzött a régi síremlékek között, s megsajdult a szíve, ha egyik látogatásától a másikig megdőlt valamelyik kő, netán úgy elvékonyodott egy-egy mészkőtábla, hogy tavaszra derékba tört, avagy a földön fekve harmadig-félig a talajba süppedve esett áldozatul vigyázatlan lépteknek vagy pusztán csak a követ is fölmorzsolni képes időnek.”xxxii

A szöveg befejező része számol be Wanderer Ótemetőbeli barangolásairól, a könyv szerkezete nem képezi le ezt a szöveg által felkínált (út)irányt, azaz nem helyezi a fotókat egy rámutató gesztussal az elbeszélés mögé, hanem mellérendelő szerkesztésselxxxiii a teljes szövegfolyamot tagolva biztosítja szüntelen jelenlétüket. 43 fotográfia szerepel a 72 számozott oldalon: a fél-, egy-, illetve másfél oldalas képek mellett folyamatos szöveg olvasható, amely azonban 6 dupla oldalpáron felfüggesztődik. A két médium, a kép és a szöveg alá-fölérendeltségi viszonyának vonatkozásában sajátos mozgást figyelhetünk meg: a szövegelemek és a képi elemek egymás melletti kölcsönhatása szerint, illetve az „elcsúszott” elrendezésben rá- és visszataláló megfeleltetések felismerése mentén. A kötet 19. oldalán azt olvashatjuk, hogy az Utas a Kő-hegyi kápolna ünnepélyes fölszentelésének napján „Lesétált az Ótemetőbe, és egy gesztenyefa alól sokáig nézte az odafönti szép kecses kápolnát – egészen, amíg be nem sötétedett.”xxxiv – a szöveg melletti fotó akár az Utas látószögéből exponált képként is felfogható. Mint ahogy metaforikus szöveg−képi érintkezés figyelhető meg a 22. oldalon olvasható szövegrészxxxv és a szemközi oldal fotója között, amelynek sötét, mélységet sejtető kereszt formája a remetévé lett Wendler Ferenc fáradságos munkával vájt kereszt alakú barlangjának képét idézheti meg a történet olvasója számára. Amikor az Utas a település nevezetes szobrait veszi szemügyre, említést tesz az Ótemető kápolnája előtti Krisztus, és a sírkertbeli angyal szoborról, valamint az 1700-as években készült gótkeresztes és szív alakú sírkövekről.xxxvi Míg ennek a szemlélődésnek a leírása a 25. oldalon található, fotografikus megjelenítésük széjjelhintve a könyv számos pontján,xxxvii arra ösztönözve az olvasót, hogy fölfüggesztve az olvasást böngésző-kereső szemlélődővé váljon maga is. A fotók elrendezésének ritmusa, a kép-kivágatok és fókuszok változatossága, valamint a színes képek között időnként fel-feltűnő monokrómok bevillanása a konkrét és szűknek gondolható képi témát temporális kiterjesztettséggel ábrázolják.

A temető mint hely Michel Foucault heterotópia fogalmának egyik ismert példája, „mivel ókétségkívül »eltérő/más hely« az átlagos kulturális terekhez képest, mindazonáltal olyan tér, amely kapcsolatban áll a település, a társadalom minden egyes helyszínének összességével, minthogy mindenkinek vannak hozzátartozói, akik a temetőben nyugszanak.”xxxviii A budaörsi település terét időrétegekben bejáró Závada-szöveg, és az Ótemetőt bejáró képi metszeteket elénk táró Szüts-fotók éppen e heterotópikus hely sajátszerű vonatkozását mutatják fel. A fotók által megteremtett képi világ körülkerített, csendes, békés atmoszférát árasztó helyszínt jelenít meg, ahol nem történik semmi, de amely őrzi egy vagy sok történet nyomát,xxxix s ez a tér így foglalata a sűrített időnek,xl és egyben kivágat a térből és az időből, amennyiben a temető maga is az idő vágásaihoz kötődik, ahhoz a töréshez vagy szakadáshoz, amely a fizikai emberi idő dimenziójában következik be.xli Az idő múlásának materiális lenyomatát jelzik a sírkövek roncsolt, töredezett fragmentumai, a besüllyedt, megdőlt, eldőlt kőtáblák tömbjei; az idő „mostját”, a képkészítés jelenidejének tárgyi lenyomatát a fotók hátterében néhol kibukkanó házak architektúrája jelöli.

A 2006-ban megjelent kötet valamennyi képe non human tárgyú fotográfia, emberi alak nem látható rajtuk, csupán az ember által alkotott és gondozott „kultúrtáj”, a templom és a temetőkert, ez a gondosan kijelölt és körbekerített tér. A megalkotott tárgyak (a szakrális épület, és a feliratokkal ékített sírkövek és szobrok) evidensen jelzik az emberi jelenlétet, hordozzák és közvetítik az emlékezetként feltáruló múltból a budaörsi közösség egykori életét.

Závada Pál a Magvető Kiadó kérésére 2020-ban átdolgoztaxlii a 14 évvel korábban megjelent szöveget és ezúttal maga válogatta mellé a fotókat és állította össze a könyvet.xliii A kötetben 66 db fotó látható:xliv 27 archív kép a Fortepan közösségi fotoarchívum honlapjáról, 36 fotográfia a budaörsi Jakob Bleyer Heimatmuseum gyűjteményéből és 3 db Szüts Miklós-fotó a korábbi kötetből.xlv A folyamatos szövegbe szerkesztett fotók egyrészt változatos méretük és szertelenebb elrendezésük, másrészt – és ez bizonyul irányadó, alapvető komponensnek –, műfaji jellegzetességük folytán egy szerteágazó, vizuális kaleidoszkópszerű budaörsi történetet tárnak elénk. A paravizuális pozícióban megjelenő, (azaz borítóképként kiemelt) motoron ülő férfi portréja egyértelműen más, a korábbi kötettől hangsúlyosan eltérő útirányt jelöl ki az olvasó számára: Wanderer alakját könnyen belelát(hat)juk a Farkas-hegyen útközben megpihenő, mosolyogva pózoló fiatalember könnyed magabiztosságot árasztó képébe. A felismerő azonosítás viszont csupán annyira lehet hiteles, amennyire a vándor meséje hitelesnek tűnik számunkra, hiszen egy másik időpillanatban, ha a szövegbeli explicit utalástxlvi követjük, újra láthatjuk megnyerő alakját, ahogy Peugeot 202-es autójához lazán támaszkodva cigarettázik a Törökugrató közelében, a Szabadság úton.xlvii Ezek a fotókxlviii a Vándor személyét firtató „ki vagy te voltaképp?”xlix és „maga meddig marad?”l kérdések érvényességének metavizuális kifejezéseként is értelmezhetők, olyannyira, hogy a szöveg intencióit követő olvasói reflexek folytán Wanderer ezáltal arcot kap(hat)ott, pontosabban arcokat, azoknak a valós személyeknek az arcait, akik a kötet fotográfiáin láthatók.

Závada több ponton átformálta a korábbi könyv textusát is: átírt egyes szavakatli és egy hosszabb történetrészt,lii elhagyott az új változatból szövegrészeket,liii valamint beiktatott újabb,liv többnyire fotók által inspirált, budaörsi históriákat. A könyvben elhelyezett fotók lényegében a szöveg elbeszélését követik, ám kölcsönviszonyuk folyamatosan változik, korántsem egyféle, a képek nem csupán illusztratív mellérendelések a történetek szabatos és arányos tagolásának folyamatában. A fényképnézegetés mint az emlékezést kísérő, hitelesítő, magyarázó metódus magától értetődő természetességgel mozgatja az elbeszélést, végtére is a fotó valóságos tárgyként őrzi az események és arcok egyes múltbeli pillanatait, és ezek a vizuális lenyomatok garantál(hat)ják a múlt emlékeinek referenciális látványá(i)t. Ugyanakkor az elbeszélői értelmezések intermediális utalások többféleségét hozzák létre: a metaforikus és szenzuális vonatkozások, a képleírások, a képekre reflektáló ironikus elbeszélői szólam alakítja ki az egybeépített két médium sajátos kontextusát. Wanderer furcsaságokra érzékeny tekintete meglátja a családi csoportképeken a férfiak szipkába tűzött szivarját, a feltételezhető helyi hagyományt, de az általa hirtelenjében előhúzott fotográfiák egyikéhez olyan kommentár társul, mely a fotólv láthatósága nélkül bizonyára értelmezhetetlen lenne: „És aki dohányzik – az se föltétlenül szivarozik… Mint például Jézus Krisztus.”lvi A szövegben két helyen olvasható olyan képleírás, amely az olvasó számára láthatatlan fotóról szól, mindkettőről a Vándor beszél, az ő emlékezetében idéződnek fel a képek: az őszibarackot majszoló, guggoló kislányróllvii és egy módos család portájáról.lviii Ez utóbbi fotográfia elbeszélését a bizonytalanság aurája veszi körül, lehet, hogy ezúttal Wanderer is csak álombeli alakként jelenik meg, s megbízhatatlan visszaemlékezésének egyszerre tárgya és eszköze a „komplett családi-gazdasági s egyben történelmi fotográfia – egy virtigli mestermű”.lix A képet pontos tér- és időkoordináták közé helyezi, és nemcsak tétova emlékeiből felbukkanó készítőjét,lx hanem saját személyét is az alkotás létrejöttének eseményébe vonja. Az életképi idillként leírt tablóhoz azonban „háborús vesztesség lista” is járul, s bár a történet(ek) forrása kérdéses, valóságos voltát, éppen az arcok felismerésére nem képes, zűrzavaros és tisztázatlan időket meg- és átélő elbeszélői „mi” biztosítja.

A kulturális örökség különböző archívumaiból kölcsönzött fotók konkrét, valóságos alakjai a szöveg fiktív dialógusainak és történeteinek szereplőivé válnak, s egyúttal elmesélt élettörténeteikbe ágyazódnak, az eseményeik átíródnak a rendszerint ironikus, csipkelődő célzatú meseszövés. Miután a Budaörsön letelepített Páli Szent Vince apácarend évfordulós fotográfiájalxi sikamlós tréfálkozás kontextusába helyeződik, a kikeményített fityulák szárnyai alatt ülő nővérek és a szigorú tekintetű helybéli asszonyok ünnepélyes csoportképe az olvasó számára kikerülhetetlenül belegabalyodik a „szeretetlányság” illetlenebb formájába. Fotó és szöveg kifogástalan, ámde szarkasztikus párosát láthatjuk a kötet 74–75. oldalpárján, ahol a magyar irredentizmus közkeletű jelszavát „rózsaszirom-szilárdan lefektetve” hirdeti szóban és képben a Buda környéki németség. Az 1943-as úrnapi körmenet virágszőnyegéről Carl Lutzlxii két kiválóan komponált fotográfiájalxiii érzékelteti az egyházi ünnep és a közösségi hagyomány egybekapcsolódó látványos attrakcióját, s mellette az alázatos szorgalom asszonyi munkálkodását. A fővárosból is ezreket zarándoklatra hívó „lángoló misztika”lxiv jótékony takarásában Wanderer frissen szerzett hittörténeti tudományával csábítja újabb és újabb virágmezők gyönyörűségei közé bájos kiszemeltjét, ám az 1944-es úrnapi körmenet krónikás feljegyzésétlxv már nem kísérhetik a Vándor huncutkodásai, annál inkább a kijózanító és szakszerűségében bizarr parancsolat, amely biztosítani hivatott a katolikus ájtatosság szentségét és zavartalanságát az esetlegesen aznapra rendelt gettómenetek nyugtalanító látványától.

Wanderer távoli időpillanatokat könnyedén egybefűző érzéseiben a német lakosság kitelepítésének drámája olyképpen jelenik meg, mint a Kő-hegyen évente előadott szenvedéstörténet színjátéka.lxvi A kötet oldalain a felderengő kavargó képek kizárólag a nagyszabású Passiójáték egy-egy archivált pillanatát hívják elő, következetesen mellőzve az újbóli útrakelés megannyi gyászos fényképfelvételét. Azaz a metaforikusan megidézett történelmi esemény vizuális referenciális nyomai nem láthatók a kötetben, így kérdésként merülhet fel bennünk, hogy érdemes-e hiányként értelmeznünk ezt a láthatatlanságot, és érdemes-e ezt az esetleges hiányt egyfajta inverzív reprezentációként meghatározni, olvasóként pótolni, így akár újabb utak nyitni az értelmezés számára? A Bad Mergentheimbe kitelepített család története,lxvii a kocsmai beszélgetés Bibó István érvelését követő monologizált gondolatmenete,lxviii és az ártatlanság és bűnösség megannyi esélyét és eshetőségét felvető szöveglxix két körmeneti és egy temetési fotográfiát ölel körbe, s ezek tapintatos utalásokkal vezetik az olvasót a „kisebbségi német-magyarok” közösségi életének megmaradt, akár az emlékezet hiátusait is kipótló, előhívott felvillanásai között.

Egy ízben a Vándor ótemetőbeli csendes, merengő sétáit váratlan, felkavaró látvány zavarta meg, aztán nyomokat értelmező, magyarázatokat kereső, különféle teóriákon töprengő alakja „annyira mozdulatlanul bámulta az élet-halál harcnak ezt a sírmezejét, hogy egyszer csak arra riadt, igencsak sürgeti már a szükség”,lxx s egy meglehetősen profán cselekedettel zárta le szövegbeli jelenlétét. Nemcsak Wanderer, hanem az olvasó számára is adott, hogy tágra nyílt tekintettel szüntelenül újabb és újabb utakat járjon be: pásztázva a tájat, ahogy Goethe, és böngészve az arcokat, ahogy Závada, megsejtve életük történetét, történeteit.

Lábjegyzet:

1 A tanulmány első része – Vajon hogy halnak meg a lélekharangok? – Závada Pál és Szüts Miklós közös könyvéről címmel elhangzott a Fotográfia és irodalom című konferencián, Mai Manó, Budapest, 2018. október 25–26.
2 Johann Wolfgang Goethe: Életemből. Költészet és valóság, ford. Szőllősy Klára, Európa, Budapest, 1982, 318.
3 1996 júniusában a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata a hazai német nemzetiségi lakosság 1946–1948 között történt kitelepítésére emlékezve országos emlékhellyé nyilvánította, alapkövét ekkor tették le.
4 Szüts Miklós közlése. (2018)
5 Szüts Miklós közlése. (2018)
6 Megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár, az Egyetemi Könyvtár, valamint a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában.
7 Esterházy Péter, Czeizel Balázs: Biztos kaland, Novotrade, Budapest, 1989; Esterházy Péter, Szebeni András: A vajszínű árnyalat, 1988, Pelikán, Budapest, 1993.
8 Bruno Bourel, Parti Nagy Lajos: Budapest: fényrajzok, Magvető, Budapest, 2001, Lengyel Péter: Búcsú két szólamban, Budapest, Városháza, 1993., Gink Károly, Kukorelly Endre: Budapest−Papírváros, Budapest, Városháza, 1994.
9 „Potom hatvan esztendő”, Simó Márton beszélgetése Szüts Miklós festőművésszel, Székelyföld, 2005/7, 121–133. http://szm.hu/irasok/interjuk-amiket-velem-csinaltak/7
10 „Állandóan van valami dolgom”, Szüts Miklóssal Bencze Mariann beszélget, Pannonhalmi Szemle, 2005/3, 122–129. http://szm.hu/irasok/interjuk-amiket-velem-csinaltak/1
11 Parti Nagy Lajos: Garázsmenet (vázlat egy Szüts Miklós kiállításra), é. n., http://szm.hu/irasok/kritikak-irasok-kiallitasaimrol/3
12 „Állandóan van valami dolgom”, Szüts Miklóssal Bencze Mariann beszélget, Pannonhalmi Szemle, 2005/3, 122–129. http://szm.hu/irasok/interjuk-amiket-velem-csinaltak/1
13 Szüts Miklós közlése. (2018)
14 Légifelvételek más budaörsi helyszínekről is készültek ekkor, amelyek megtekinthetők Szüts Miklós honlapján. http://szm.hu/fotok/helikopteres-fotok
15 Závada Pál közlése. (2018)
16 Szüts Miklós közlése. (2018)
17 Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala, Ford. Tóth Árpád. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/toth-arpad-1CABE/versforditasok-1D717/vandor-eji-dala-1D769/
18 V. ö. Győri Orsolya: „Hátrahagyott tekintetek, avagy a tolerancia nyelvtana”, Jelenkor, 2005/7-8. http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/822/hatrahagyott-tekintetek-avagy-a-tolerancia-nyelvtana
19 Závada Pál, Szüts Miklós: Úton a budaörsi Ótemetőbe, Budaörs, Önkormányzat, 2006, 4.
20 Uo., 12.
21 Uo.
22 Uo., 3.
23 Uo.
24 „Ki szereti azt képzelni magáról, hogy mindent lát?”, Uo., 12.
25 Uo.
26 Uo., 57.
27 V. ö. Csuhai István: „Búcsú és megérkezés”, Beszélő, 2007. április, http://beszelo.c3.hu/cikkek/bucsu-es-megerkezes
28 V. ö. Závada, Szüts, I. m., 2006, 4–7.
29 „Wanderer, az Utas úgy érezte magát olykor, mint aki előre tudja, hogy ennek a nálunk folyó életnek közeleg a végórája, ám ezt nem árulhatja el nekünk, holott tisztában van a jövőnkkel […].”, „És kesernyésen elmosolyodott, és nem beszélt eközbeni látomásairól. Amelyek már akkor a mi eljövendő exodusunk jeleneteiből állottak […]”. Uo., 55, 57.
30 „Pedig akkor jó volt már minekünk. / Pedig akkor jó volt még minekünk. Akkor előtte voltunk még a háborúnak. / És amikor utána voltunk már a háborúnak.” Uo., 57–58.
31 Uo., 58.
32 Uo., 22.
33 Uo., 69.
34 A könyv szerkesztése és tervezése Szüts Miklós munkája. Szüts Miklós közlése. (2018)
35 Závada, Szüts, I. m., 2006, 19.
36 „S noha tanúja volt az Utas annak is, hogyan vájt bele Ferenc testvér fáradságos munkával egy kereszt alakú barlangot, s hogyan hurcolkodott fel oda […].” Uo., 22.
37 Uo., 25.
38 A kápolna bejárata előtti korpusz az 5. és 13. oldalon, a szív alakú sírkövek a 6., 7., 68. oldalon; az 1700-as évek gótkeresztes sírkövei a 20., 21., 27. oldalon; és az angyal szobor a 27. oldalon.
39 Két fordítást felhasználva: Michel Foucault: „Eltérő terek”, in Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások, beszélgetések, ford. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk, 1999, 151.; Michel Foucault: Más terekről (1967), ford. Erhardt Miklós, exindex.hu http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253
40 V. ö. Radnóti Sándor: „A helyszín és a színhely: Szüts Miklós újabb képeiről”, Élet és Irodalom, 2006. április 20. http://szm.hu/irasok/kritikak-irasok-kiallitasaimrol/15
41 V. ö. , Gaston Bachelard: A tér poétikája, ford. Bereczki Péter, Budapest, Kijárat, 2011, 30.
42 V. ö. Foucault, I. m., exindex.hu http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253
43 V. ö. Závada Pállal Dávid Anna, a Magvető igazgatója beszélget a Wanderer című könyvről. Závada Pál: Wanderer, Online könyvbemutató, 2020. november 9.
44 Závada Pál: Wanderer, Magvető, Budapest, 2020.
45 V. ö. Uo., 124–127. Képjegyzék.
46 Mindhárom fotó a korábbi kötetben való megjelenéshez képest körbevágott változattal szerepel a 2020-as könyvben: 31/46., 27/121., 62/123.
47 Závada, I. m., 2020, 114.
48 Uo., Fortepan 143802.
49 Ugyancsak Wanderer alakját azonosítja a szöveg a 118. oldalon látható fotón (Fortepan 88461).
50 Závada, I. m., 2020, 12.
51 Uo., 68.
52 A teljes szövegfolyamban az Utas szóalak Wanderer és Vándor formára változott, illetve egyes szavak például deputációnkon / követeinken, tetemeink / halottaink, svábokhoz / németekhez, féderes kocsin / Federwagen rugóskocsin, frajla / kisasszonyka, kislány cserélődtek ki.
53 Az aranyművesné / vaskereskedőné történet korábbi archaikus játékossága erőteljesen visszametszett változatot kapott. (25–26., 43–45.)
54 A néhány mondatot érintő kihagyásokon (12., 17., 49., 53.) túl, a költőnőről szóló szövegrész (30., 34.) is elmaradt az új változatból.
55 Új szövegrészek: 18–20., 40–42., 48., 50., 54., 58–59., 60–61.,73–75., 77., 82–85., 95–100., 114–118., 121.
56 A fotón a Passiójáték szereplője látható. BJHGY 2017.1.1353
57 Závada, I. m., 2020, 20.
58 Uo., 53.
59 Uo., 96-100.
60 Uo., 96.
61 „Schermann Szilárd fényképész” – az már az olvasóra van bízva, hogy eldöntse azonos-e a természetjáró botanikus Schermann Szilárddal (1895–1977), akinek két felvétele is szerepel a kötetben (Uo., 11, 36.)
62 BJHGY 2017.1.844
63 Carl Lutz (1895–1975) Svájc budapesti alkonzulja 1942-től 1945-ig, embermentő és szenvedélyes fotográfus.
64 Fortepan 105694, 105693 (72., 75.)
65 Závada, I. m., 2020, 73.
66 Uo., 2020, 83.
67 Uo., 89–90.
68 Uo., 97–99.
69 Uo., 100–104.
70 Uo., 93–94.
71 Uo., 121.