Fejér Zoltán: Ötven éve történt…

Az Állatkerti Gyorsfotó Szolgálatot az 1971-es, utolsó szezon végén a Fővárosi Fotó Vállalat megszüntette.
Összehasonlító felvezetés, (személyes) előzmények

Jelen cikk megírásakor a szokottnál is nehezebb a helyzetem, mivel a téma megfogalmazásához, kifejtéséhez és közreadásához harmadszor kezdtem hozzá.

A Magyar Fotótörténeti Társaság által gondozott Apertúra XXXI. számában, 2014 októberében már érintettem a témát.

A felvetéssel azonban már jóval korábban is foglalkoztam. Az 1980-as években, a Képzőművészeti Kiadó felelős szerkesztőjeként többféle eszköz is rendelkezésemre állt. Az akkor általam használt, keletnémet gyártmányú, Robotron márkájú elektromos írógép memóriájában mintegy ezer karaktert lehetett tárolni. 1987. június 3. és 1988. október 22. között ezen leírtam a Gyorsfotóval kapcsolatos élményeimet. A negyvenkét lapos kéziratot félbehajtott A/4-es oldalakra készítettem el, úgy, hogy a szöveget beírtam a memóriába, majd 3 példányban kinyomtattam. Ez után töröltem a sorokat, majd a művelet – egy új oldallal – kezdődött elölről. Az akár szaporátlannak is mondható munkamódszernek köszönhetően a több hónapos tevékenység végén a félbehajtott lapokat bal oldalukon összefogtam, ennek a módszernek „japán fűzés” a neve a könyvkötészetben. Az anyagot „Manci, a póniló” jeligével beadtam a Magyar Amatőr Fotóklubok Szövetsége irodalmi pályázatára.i Az értékelés utánii a kéziratot – a szerzői jogom fenntartása miattiii – visszakértem, majd átadtam (egy kapcsolódó negatívval együtt) a Legújabbkori, mai nevén Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának.

A Fővárosi Fotó Vállalat az 1960-as évek végén három olyan telepet tartott fenn, ahol a felvételek elkészítése után a filmet késlekedés nélkül előhívták, majd ezután nagyítást is készítettek róla. A megrendelő így egy órán belül hozzájuthatott a kész fényképhez. A Corvin Áruházban lévő Műteremben igazolványképet, a Vidám Parkban és az Állatkertben emlékképet lehetett rendelni. Magyarországon elterjedten használtak a tulajdonos arcképével ellátott, kisméretű iratokat, így a Corvin műtermét nagyon sokan ismerték. Népszerűnek számított a Vidám Parkban, az Elvarázsolt Kastély kijáratától jobbra, a körbeforgó, nagyméretű „hordó” mellett, az Elsősegélyhely és a Rendőrőrs előtt lévő szabadtéri műterem is.

Az Állatkertben a kis kocsi elé lovat, majd pónilovat kötöttek; a romantikus közlekedési eszközzel pedig a bátrabb gyerekeket (és kísérőiket) utaztatták. Eközben (vagy a futtatóban lévő lovagláskor) fényképek készültek, amelyeket egy órán belül megkaptak a megrendelők. A Főfotó Vidám Parki telepén gimnazista, nyári munkásként 1968 nyarán dolgoztam. Hogyan kerültem ebbe a sajátosnak mondható, valójában meglehetősen komolynak mondható helyre?

1967 elején egyre jobban érdeklődtem a fényképezés iránt, a januári számtól elkezdtem vásárolni/olvasni a Fotó című folyóiratot és az 1-es számtól pedig a mindig kis késéssel megjelenő Fotóművészetet is. 1968-ban képeimet több országos fotótárlaton is kiállították és azok közül néhány két újságban is megjelent. Apám keletnémet, Praktica FX típusú fényképezőgépéhez egy teleobjektívet és egy örökvakut akartam venni, ezért dolgoztam a nyári szünidőben. Egy hónapot a Magyar Távirati Irodában, egyet pedig a Főfotónál töltöttem el. Azon túlmenően, hogy ez a két hónap valódi munkának számított (évtizedekkel később még a Nyugdíjintézet is elismerte), a későbbi életemre is hatást gyakoroltak, mert 1969. augusztus 5-én elkezdtem dolgozniiv a Főfotó Dorottya utcai Riport részlegén.

Az 1971-es szezon előkészületei

A Riport részleg a Kereskedelmi Osztállyal egy épületben működött. A kereskedelmi vezető 1971-ben – a Fortétól átigazolt – Helédi Ferenc volt. Helyettese, dr. Béres Antalné, Anikó irányította a Riport részleget, ami lényegében a riporter (külső felvételező) csoport volt. Ma már nem egyértelmű számomra, hogy a retusőrök, a könyvkötői csapat és a szomszéd házban lévő laboratórium kihez tartozott. Valószínűleg utóbbi munkájába a főmérnöknek nagyobb beleszólása volt.

A riporter csoport akkor három részre oszlott. A tapasztaltabb, idősebb fényképész szakmunkások műszaki fotózással, a fiatalabbak lakossági szolgáltatással foglalkoztak. A harmadik részt a világosítók alkották. Ők három év szakmai gyakorlat alapján szakmunkásvizsgát tehettek.

Műszaki felvételeket közületi (vállalati) megrendelésre készítettünk. Kimentünk különböző gyárakba, ahol az előállítások munkafolyamatait, vagy az ahhoz használt gépeket fényképeztük, legnagyobbrészt működés közben. A tárgyfotózás egy külön, erre a célra berendezett műteremben történt. Az 1970-es évek elején a Főfotó II. kerületi, Fő utcai műtermétv használtuk tárgyak fényképezésekor; ezért ott igazolványkép nem is készült. Mivel a cég tanácsi vállalat volt, ezt kifogásolták, ezért az ilyen típusú munkát a vezetés (az 1970-es évek közepén) átköltöztette a Dorottya utca 11-es számú ház udvarából nyíló egykori Kultúrterembe.

A riporterek – „szabad szombat” nem lévén – hétvégén a különböző kerületi Tanácsok Házasságkötő Termeiben dolgoztak. Vasárnap a megrendelők lakásán gyermekfotó-sorozatokat készítettünk. A kisiparosok ebben a műfajban jobban „nyomultak”. Alkalmazottaik egy-egy nap olykor tucatnyi helyrevi is eljutottak. Ellentétben velük, a Főfotónál általában három címre kellett kimenni, ami még belefért a délelőttbe.

Hét közben szeptembertől novemberig Budapest különböző általános iskoláiban a tanulókról készítettünk portrékat, majd tavaszig az óvodák kerültek sorra. Alaposan meg lehetett ismerni a főváros külső kerületeit, a hasonló nevű utcákat és a tömegközlekedés esetlegességeit. A jó idő beálltával kezdődött az iskolai csoportkép szezon, nyáron pedig Csillebércre jártunk fel, ott fényképeztük a kispajtásokat.

Nyilvánvaló, hogy a mindig ugyanabban a műteremben felvételezőkhöz képest a riporter csoport dolgozóinak nagyobb gyakorlata alakult ki a változó fényképezési helyzetek megoldásában. Az iskolai csoportképek nagy része udvaron készült, az ilyen típusú felvételezés hasonlított még a régi, napfényműtermi munkához is. A két Gyorsfotóra viszont még jobban emlékeztetett.

Előzőek miatt a szezonális jelleggel, nyáron működő Vidám Parki és Állatkerti Gyorsfotóba többnyire a Riporter csoport dolgozóit osztották be, vagy olyanokat, akiket a fix műteremből, vagy más részlegekből (például retus) néhány hónapra át lehetett helyezni. A Dorottya utcai részleg alkalmazottai közül a gyorsfotó műfajában a legnagyobb gyakorlata a Lukácsi testvérpár idősebb tagjának, Tibornak volt. Belépésemkor az ifjabb Lukácsi (Tamás) éppen katona volt. Ő a leszerelése utáni években elvégezte a jogi Egyetemet és a Főfotó vállalati jogászává nevezték ki.

1970-ben egy képemet kiállították a Lipcsében megrendezett Nemzetközi Állatfotó kiállításon. Ezt természetesen büszkén elmeséltem a munkahelyemen is. Ónódi Imre, a laboratórium vezetője megígérte: támogatja kiállítási nagyításaim elkészítését. Felbátorodtam és a Budai Fotó Klubban megbeszéltem két, nálam idősebb pályatárssal, hogy egy másik, több lehetőséget adó Egyesületbe igazolunk át. Márciusban be is léptünk a váci Dunakanyar Fotóklubba, amelynek agilis elnöke, Kocsis Iván (1931–2020) kifejezetten erőltette, hogy a tagok képei eljussanak hazai és külföldi kiállításokra.

Állítólag nem a közvetlen főnökeim, hanem maga Pék György igazgató választott ki arra, hogy 1971-ben az Állatkertben dolgozzak egy szezonon keresztül. Azt üzente: ad mellém két leányt, Ilonát és Juditot, remélve, hogy hárman megbirkózunk a feladattal.

Április utolsó napjaiban, négyesben, Lukácsi Tiborral ki is vonultunk a Ligetbe. Egy kisteherautó kihozta az eszközöket. Igyekeztünk megismerkedni a helyzettel; Tibor elmondta tapasztalatait, bemutatta, hogy szerinte hogyan kell jól elvégezni a munkafolyamatokat, ismertette az anyagrendelést és a könyvelést, majd elment.

A Dorottya utcai részleg vezetői május első napjaiban egyszer-kétszer kijöttek és ellenőrizték, hogy minden rendben megy-e. Megnyugodva távoztak és nem emlékszem arra, hogy elmondták volna, mi az a szezonra előírt bevételi terv, amelyet teljesítenünk kell.

Gyorsfotó Szolgálat

Magunkra maradtunk; feltűnés nélkül méregettük egymást. Ilonavii vékony, sőt, kifejezetten sovány, sötét, félhosszú hajú lány volt, már szakmunkás, néhány évvel idősebb nálunk. Őt a Laborból helyezték át. Juditviii a retusőröknél dolgozott, velem körülbelül egyidős volt, azaz húsz éves. Világos haját feltűzte, jónak mondható alakjával kevéssé törődött, mindent humorral egyenlített ki. Megbeszéltük, hogy egyikünket sem tekintjük telepvezetőnek és kértük a műteremvezetői pótlék egyenlő arányban történő elosztását. A vasárnapi munkavégzés miatt egy szabadnapot kaptunk. Ezt egymásközti egyeztetés után hétfőtől szerdáig vettük ki, így csütörtöktől vasárnapig hárman dolgoztunk.

A Gyorsfotó Szolgálat kis háza érthető módon nem az Állatkert műemlékeihez, hanem a kiszolgáló épületekhez hasonlított. Az alacsony, fagerendás, majdnem alpesi tetős házikó laboratóriumnak használt részét nem lehetett teljesen lesötétíteni, fénymentesen zárni; itt-ott beszűrődött a napfény. A bejárati ajtótól jobbra egy kb. 2,5x3 méteres helyiség nyílt, amelynek az út felőli oldalán nagy ablakok voltak. Az aszimmetrikus belső elrendezés miatt a laboratóriumot egy kacskaringós átjárón lehetett megközelíteni. Ott tároltuk a vegyszereket. A fixírt (nátrium-tioszulfátot) ötven kilós zsákban hozták havonta, öthetente. Nyáron már rendelnünk sem kellett, a kis teherautó reggel, nyitás előtt megjelent és a zöld címkés, „Kuhlmann, France” feliratú jókora papírzsákot a szállító bevitte a helyére.

Kissé meglepett, hogy nem a hazai gyártmányú, Reanal terméket használtuk, de ne felejtsük el, ez még az 1974-es fotóvegyszer-áremelés előtti időszak volt, amikor a szakma egy része kifejezetten pazarlóan bánt az anyagokkal. A használt fixírt az egész Vállalatnál összegyűjtötték, hogy később kinyerjék belőle az ezüstöt. Egyszer ki is jött az átvevő, megmérte a tálban lévő oldat ezüsttartalmát, majd lemondóan intett és többet nem is jelentkezett…

Az átjárót rejtő házrész-toldalék utcai részét egy jókora kirakat foglalta el. Ebben helyezték el a korábbiakban készített mintaképeket reklám gyanánt. A kulcs azonban elveszett, így azokat nem lehetett újabbakra cserélni.

Az épület a szikla mögött, az oroszlánbarlang bejáratával szemben, egy út végén helyezkedett el. Jobbra a kutyák, macskafélék ketrecei álltak, amelyekkel szemben a medvék magaslata emelkedett. A Gyorsfotótól balra az út kissé kiszélesedett, ott – egy büfé-épület mögött – a ragadozók ketrecei és az őket ápolók helyiségei sorakoztak. Sajnos a büfé és a Gyorsfotó házikójának hasonlósága sokakat megtévesztett, így olykor néhány, már kapatos vendég tőlünk kért utánpótlást. A büfével szemben kezdődött a majomketrecek sora, amelyet minden látogató alaposan, esetleg többször is visszatérve, megnézett.

Állandó gondot jelentett, hogy a Gyorsfotó épületének minden részét a munkák különböző fázisaihoz használtuk, emiatt a vevőket és az érdeklődőket nem engedhettük be. Egy kis íróasztal is a berendezéshez tartozott, ezért azt úgy helyeztük el a bejárati ajtó előtt, hogy mellette nem lehetett elférni és belépni az előtérbe.

Ha ketten voltunk, egyikünk az adminisztrációt és a felvétel-készítést végezte; a másik a film-előhívással és a nagyítással foglalkozott. A leexponált kazettát nem kellett bevinni a laborba, az előtér falába vágott duplafalú átadó-ablakban is el lehetett helyezni.

A hétvégén több teendő akadt kint, ahhoz kellett is a két ember. Folyamatos nehézségnek számított, hogy a ház elé állított kis kocsihoz minden arra járó odalépett. Igen, most érkeztünk el egy fontos ponthoz. Kétféle felvételt tudtunk készíteni: a környező tereptárgyakhoz állíthattuk a megrendelőt és így örökíthettük meg, vagy az illető felült a négykerekű, két üléssoros kocsira és ott fényképeztük le.

Nyitás előtt el kellett menni az út végén található futtató mögötti karámhoz, ahol a Lovász nevű lovászfiútól (a korábbi években Huszár bácsitól?) el kellett kérni Mancit. Manci, a felvételek egyik fontos szereplője pónilóix volt; őt reggel Lovász befogta a kocsi elé és egész nap türelmesen ott ácsorgott. Patkolása – ellentétben a korábbi gyakorlattal – már nem tette lehetővé a betonúton lévő hosszabb közlekedést, kocsizást, amire pedig minden felnőtt emlékezett. Naponta százszor elhangzott a kérdés: mikor indul a kocsi? Az obligát választ, miszerint az Állatkert vezetősége az 1971-es szezonban csak a fényképezést engedélyezte, a kocsizást már nem, kivétel nélkül mindenki csalódással fogadta. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy ez pecsételte meg a Gyorsfotó sorsát.

Az alkalmazott műveletek és az eljárás

Ideje leírnom, hogy milyen módszerrel készítettük a Vidám Parkban és az Állatkertben a képeket a vevőcsalogatónak szánt reklám-szöveg szerint: „1 óra alatt”.

Furcsának mondható és jelen cikk aktualitásához is hozzájárul, hogy a hagyományos, ezüst alapú fényképkészítési eljárást ma már egyre kevesebben ismerik. A két Gyorsfotó műteremben 17 Dines érzékenységű, fekete-fehér, pankromatikus színérzékenyítésű, magyar gyártmányú, 6,5x9 cm-es Forte síkfilmre fényképeztünk. A nyersanyagot sötétben, egyesével kellett a fémlemezből készített síkfilmes kazettába betölteni. Mindkét műteremben használtunk egy síkfilmesre átalakított, csehszlovák gyártmányú, 6x6 cm-es képméretű, egyfényaknás-tükörreflexes Flexaretet. Az Állatkertben viszont legnagyobbrészt a feszítőkaros, harmonika-kihuzatos, 6x9-es képméretű, német gyártmányú Plaubel Makinával dolgoztunk. A fényképezőgépet egy szintén német gyártmányú, feketére festett fából készült, úgynevezett Heimstatívra (a műterminél valamivel egyszerűbb kivitelű állványra) helyeztük. A Plaubelek történetét korábbanx már ismertettem. Mi a mattüveges élesség-, és képkivágás-beállítást használtuk. Emiatt és a harmonika-kihuzat miatt az eszköz – bár a célnak tökéletesen megfelelt – valóban kissé ódonnak látszott. Az arra járók gúnyos megjegyzéseket tettek rá. Az idősebbek, tájékozottabbak megkérdezték: ez még Helfgott Samutól maradt itt? Május végén már nem magyaráztuk el mindenkinek, hogy fogalomszerűen híressé vált elődünk gyakorta ferrotípiát készített.

Mi az állványon rögzített fényképezőgép zárszerkezetét a szezon elején 1/10-re állítottuk és a fényviszonyok változásához a fényrekesszel igazodtunk. Mivel a selejtszázalékot nem tudtuk tartani, időnként az Ofotértban keletnémet ORWO NP-20-as síkfilmet vettünk. Ennek magasabb érzékenysége miatt 1/25-öt kellett exponálni. Korábban a fényképezéshez nemcsak jó látás, hanem jó hallás is kellett. Én például hegedülni tanultam általános iskolás koromban. A fényképezőgép zárszerkezetének hangját exponáláskor a felvétel készítője feszülten figyelte. Műszeres mérés nélkül, pusztán a zárszerkezet csattanásából meg tudta mondani a fényképész, hogy 1/25, 1/15 vagy 1/8 másodpercet exponált. A Plaubel Makina 1/10-ét úgy megszoktuk, hogy az 1/25 hangja nem csak szokatlanul, de zavaróan is szólt. A leexponált síkfilmet tálban, egyesével hívtuk elő. Több síkfilm esetében az előhívás közben a tálban „lapoztuk” őket. A cégnél „Rapid 6”-nak nevezett előhívó a műszak kezdetekor még viszonylag hideg volt, de az ember kezétől fokozatosan melegedett. Nyáron, délután a csengető órával mért előhívási idő másfél percre csökkent. Az előhívás utáni néhány másodperces megszakítás következett a rögzítés. A fotósok nagy része 8-10 percig hagyta bent filmjeit a fixírben, mi ezt 2-3 percre módosítottuk.

A gyorsfotó lényege, hogy szinte teljesen szakszerűtlenül rövidíti a kidolgozás menetét, a mosást elhagyva. Nagyításkor a még fixíres negatívot egy cseh gyártmányú, 6,5x9 cm-es képméretű Magnifax nagyítógépbe helyeztük. A nedves negatív természetesen hozzáragadt volna a negatívtartó üveghez. A Vállalat műszerészészei és az asztalosok egy, a nagyítógép negatívtartó részével egyező vastagságú, 6,5x9 cm-es kivágású fakeretet készítettek és abba helyeztük a filmkockát. A képkivágást és az élességállítást ritkán kellett változtatni. A kis nagyítási lépték miatt a normál fokozatú, Forte Bromofort nagyítópapírra 1,5-2 másodpercet kellett exponálni. A német Bauerle cég által gyártott „Hirsch” típusú exponáló órába épített lendkerekes időzítő szerkezet jellegzetes hangját csendes időszakokban még kint is lehetett hallani, így a munkatársak tudták, hol tart a laboráns.

A fixíres képeket kivittük az előtérbe, „megmutattuk a víznek”, azaz nem mostuk ki. A kartonvastag fotópapír levéltári tartósságához 120 perces mosást írtak elő a korabeli szakemberek. Ehelyett az 50x60 centiméteres, állványos szárítógépre emulzióval felfelé ráraktuk a képeket, azaz elhagytuk a szárításkor kötelezőnek számító krómlapot.

Az egész eljárás 6-10 percet vett igénybe, a felvétel elkészítésétől a száraz kép átadásáig. Nyugodtabb időszakban akár fél órára is vállalhattuk a képek elkészítését. Vegyük figyelembe, hogy Magyarországon a Polaroid rögtönkép kevéssé terjedt el. A manapság használatos, azonnal, színes képet mutató elektronikus eszközök pedig még a tudományos-fantasztikus regényekben sem szerepeltek.

Én először 1974-ben dolgoztam műanyag bevonatú („RC” típusú), kevés végső mosást igénylő és szárítógép nélkül, levegőn, gyorsan fényesre száradó, Forte gyártmányú fotópapírra. (Szolnokon fényképeztem egy nemzetközi kongresszus megnyitó ünnepségének kezdetét. Az esemény végén a rendező szervezet Elnökségének és a külföldi vendégeknek már a kész riportfotókat adtam a kezébe.) Ilyen termék azonban 1971-ben még nem volt idehaza kereskedelmi forgalomban, pedig az Állatkertben és a Vidámparkban jól lehetett volna használni.

Feltehető a kérdés: milyen tartósak voltak a jóformán kimosatlan, sok vegyszermaradékot tartalmazó gyorsfotóink? Nos, 2016. június 3-án kedvenc fotó-használtcikk üzletemben egy „1971. július” hátoldali feliratot viselő állatkerti gyorsfotót vásároltam. A kép (amit közlök is jelen írással együtt) ugyan kissé megbarnult, de egyenletesen, nem foltosan. Furcsa, de magára a felvételre egyáltalán nem emlékszem, aminek oka az is lehet, hogy egy hétköznap, Ilona és Jutka készítette.

Utóélet

1971. szeptemberének első napjaiban egy társasutazással külföldre utaztam, így a Gyorsfotó Szolgálat utolsó napjainál és a záró leltárkor nem voltam jelen. Visszaérkezésem után Helédi Ferenc kereskedelmi vezető megkérdezte: miért nem teljesítettük az előírt bevételi tervet? Elmondtam tapasztalataimat, a kedvezőtlen időjáráson túl a kocsi mozdíthatatlanságára hivatkoztam. A forgalomba belejátszott az is, hogy a forgalmasabb Vidámparkban három darab 9x14 cm-es képet kapott a vevő 20 forintért. A kevesebb embert vonzó Állatkertben a gyorsfotózás 25 %-kal drágább volt, egy kezdő munkás egy órai munkabérével, azaz 5 forinttal többet kellett fizetni. 25 forintért készítettünk a felvételről három darab 10x15-s nagyítást. A részleg vezetője alig leplezte megkönnyebbülését és tettetett haraggal közölte: a telep működését az idei szezon kedvezőtlen tapasztalatai miatt a Vállalat beszünteti.

2-3 évvel később az Állatkertben jártam és – emlékezetem szerint – az épületen a korábbi gyorsfotó tábla helyett Fény-Szöv emblémát, valamit tekercsfilmes kézi géppel fényképező szaktársat láttam. Ha ő megszárította a filmet és úgy készített nagyítást, akkor műveletét már nem nevezhetjük „gyorsfotónak”. Az 1971-es szezon után tehát nem csak a működtető cég változott, hanem az alkalmazott eljárás is.

1987. júniusában még a helyén találtam azt a faoszlopot, ami a képeken is látható, hiszen ahhoz kötöttük ki Mancit. Az épületet azonban lebontották. Napjainkban pedig a megnőtt fák miatt a centiméterre pontos helyszín már alig azonosítható.

A cikk megírása közben találkoztam Kereki Sándornak (1952), a Magyar Televízió egykori operatőrének a Fortepan által közzétett ifjúkori fotóival. Ötezer, az 1970-es években készített negatívja közül a Fortepan 2021. február 26-án 1800-at jelentetett meg az Interneten. A kitűnő emberábrázolási képességről tanúskodó, érdekes zsánerképek között nagy örömmel láttam meg az 1970-es dátumot viselő, a vidámparki gyorsfotózás felvételi helyzetét ábrázoló képet.

A Vidámparkban festett háttereket, kulisszákat használtak. A telep a Sikló csúszdája alatti részen helyezkedett el; a mindig árnyékos, sötét helyen két műtermi lámpa adta a világítást. Az egyik kulissza jókora üstöt ábrázolt, kétoldalt ördögök dobálták a tűzre a fahasábokat. A megrendelő a festett háttér mögött állva dugta ki a fejét a kivágott nyíláson. A másik képen száguldó tragacsot lehetett látni, ami elől macskák ugráltak el, oldalt pedig öklüket rázó idős gazdáik sorakoztak. A fotózkodni szándékozók az agg autó ablakán kukucskáltak ki. A két kép közös hátránya volt a síkba helyezés. A lapos világítású festett kulisszára több fény esett, mint a fejekre, ezt nagyításkor ki kellett egyenlíteni.

Kereki cikkemhez is mellékelt képe a harmadik lehetőséget mutatja. Egy kb. 60 centi magas, vízen hánykolódó dézsát ábrázoló, farost lemezre festett kép mögött ültek a megrendelők. Mögöttük a hátteret, a jókora hullámot és dagadó vitorlát ábrázoló másik kulissza adta. A képet alkotó három sík miatt a lapos világítás ellenére ezek a gyorsfotók plasztikusabbak, természetesebbek voltak, mint a másik két kulissza reprodukciója.

Kereki 1970-es dátumot viselő felvételén a munkájára összpontosító fényképész hölgy akár az általam 1968-ban a Vidám Parki műteremben megismert Fehérné Lilike is lehet. A fényképezőgépet és az ő arcát nem látjuk. Felülről tekint bele az egyfényaknás Flexaretbe. Pontosan ugyanúgy, mint Douglas Kirkland akkor, amikor 1962-ben műtermében Marilyn Monroet fényképezte. Közös a két fényképező személyben, hogy tükörreflexes fényképezőgépükhöz nem illesztettek pentatetőél-prizmás keresőt. Így mindketten előnytelen testhelyzetből tekintettek felvételezésükkor a fényképezőgépbe.

Nem értem, Lilike miért nem kérte, hogy Csengei kartárs, a Főfoto Horváth Mihály tér 14-ben lévő műszerész-műhely főcsővezetője egy Praktisix pentaprizmát adaptáljon a Flexaretre. Csengeit ismertem, ő képes lett volna erre a bravúrstiklire…

Ehelyett Lilike inkább a Vállalatnak a Bem rakpart 31-es épület szuterénjában működő asztalos részlegéhez fordult és tőlük kérte egy praktikus bútordarab elkészítését. Nézem Kereki fotóját és töprengek, min áll Lilike? Ízlelgetem a szavakat: stelázsi…? Hokedli…? Sámli…? Nos, a műgonddal elkészített célszerű tárgy leginkább zsámolynak mondható. Lilike tehát a zsámolyon állva tekint a Flexaretbe, a négy delikvens pedig különböző arckifejezéssel mered az objektívbe. Az idő megállt és állva maradt – egészen 1979-ig, amikor leégett az Elvarázsolt Kastély és a vidámparki Gyorsfotó is megszűnt. Néhány évvel később pedig az egész Parkot bezárták.

Lábjegyzet:

1 Az első oldalon a Manci a póniló jeligén kívül „Egy elfelejtett fotós eljárás, avagy hogyan készült a tízperces gyorsfotó?” cím állt.
2 A MAFOSZ elnöke és főtitkára által aláírt kísérőlevél dátuma 1989. február 27-i és az anyag március 10-én érkezett vissza hozzám.
3 Leírtak egyértelműsítik, hogy a pályázati anyag jeligés, a nevemet ezért szerzőként nem tartalmazó, fénymásolt változata általam nem jogosított és ezért annak semmilyen felhasználásához nem járulok hozzá.
4 Emlékeim egy részét már e hasábokon is közreadtam. „Fényképezés Pest-Budán, a Dorottya utcában”, Fotóművészet, 2012/4.
5 A műterem keserédes, majdnem humoros történetét megírtam: „Fotó-műterem Budán, a Fő utcában” címen a REUMAInfo című orvosi-kulturális folyóirat 2005/2-es számában.
6 A műfajt ismertettem a REUMAInfo című orvosi-kulturális folyóirat 2004/3-as számában. „A kopogós, a röhögős és a csöpögős” címen.
7 Vele egyszer találkoztam az 1970-es évek közepén, azóta kapcsolatunk megszakadt.
8 B. Judittal a Dorottya utcában a későbbiekben is együtt dolgoztam. Sajnálatos módon azonban ő 1972. augusztusának végén elhunyt. Nővére a szakmában ismert múzeumi műtárgyfotósként dolgozott. Egyszer, az 1990-es évek végén elbeszélgettem vele a Gyorsfotóról, de sajnos néhány ével később ő is meghalt. Azt tudom, hogy leányai vannak, de valószínűsítem, hogy ők nem ismerték nagynénjüket.
9 1990-ben az Új Idő folyóirat fotósaként megbízást kaptam Gyurkovics Tibor állatvers-kötetének illusztrálására. Rutinosnak mondható módon mentem ki az Állatkertbe, ahol a kötet címlapfotóját készítettem el. Gyurkovics Tibor: Tónió, a póniló, Új Idő Kft, Budapest, 1990.
10 „A csodálatos(an sikeres) Plaubel Makina”, Fotóművészet, 2016/3.