Surányi Mihály: Képzeletünk kontaktjai, Diósi Máté: EXITUS 3.1

„Az állat tehát látja, hogy van halál, menekül is a veszély elől, de tudomást, úgy látszik, azért mégse vesz róla, mert nem tud tudomást venni semmiről, hiányzik belőle a tudomásulvétel átka, vagy adománya. Értitek ezt a szavamat? Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve.”i
Füst Milán

Sajátos keretbe foglalta idén a COVID járvány Diósi Máté a pusztulással és a halállal foglakozó kiállításait. A Hybridartban éppen akkor lett vége a Fog of War sorozatot bemutató kiállításnak, amikor a tavaszi intézményi leállás elkezdődött. Az őszi EXITUS 3.1. kiállítás, amelynek az Újlipótvárosi Galéria adott volna otthont, és Diósi utóbbi években készült három sorozatát mutatta volna be, éppen azon a napon nyílt volna meg, amikor az őszi intézményi bezárások elkezdődtek.

Ez utóbbi kiállítás lett volna hivatott egységben bemutatni azt a három sorozatot, amelyet Diósi Máté a halál és pusztulás fogalmai köré alkotott.

A trilógia első része, a 2018-ban készült Kréta-Tercier sorozat szintén a Budapest Photo Festival keretében került bemutatásra a 2019 tavaszán megrendezett Fresh Meat kiállítás részeként.ii

A strucctojások belső felületére exponált képekből álló sorozat, azon a hipotézisan alapul, hogy a 65 millió évvel ezelőtti meteor-becsapódás fénye és egy hüllőtojáson lévő apró lyuk létrehozhatta a világ első technikai képét. Az Exitus anyag ezen első sorozata még a technikai képre koncentrál, a lehetséges camera obscurára és a fényre, amelyben az akkori élővilág egyedei, porráégésük előtt, még egyszer és utoljára rögzítésre kerülhettek.

Az emberiség előtti világ egyik utolsó pillanata, amelynek a főszereplői majd évmilliók után a szórakoztatóipar szereplőiként kelnek új életre, gyermekeink, unokáink kedvenc játékszerivé válnak.

A trilógiának ebben a sorozatában gondosan megtervezett 10 objekt elsősorban a technikai kép iránti érdeklődést tükrözi.

Diósi a halál és a pusztulás személyes vonatkozásaihoz szintén közelebb kerül a 2018-ban készített After All sorozattaliii.

Ez az anyag technikai szempontból heterogénebb, ami időnként fel is lazítja a gyászra való koncentrálást, de itt már a közvetlen emberi környezetünkben, a szeretteink, az ismeretlenek és az ismerőseink között kaszáló halálról beszél.

A sorozat feketékben bővelkedő képei mintha talált képek lennének. Egy ismeretlen ember múltjának ismeretlen jelentőségű elemei. Egy nagymama elmosódott képe, egy férfi, akiről már senki sem tudja, hogy ki is volt, de a képe fennmaradt, egy épület, amelyről már azt sem tudjuk, valamikor mire használhatták, használóik mikor tűntek el az időben.

A fotópapír darabokra exponált részletekből összeálló egészet látszólag csak a kép tartja egyben úgy, hogy közben a jelentés elvesztésének a folyamatát saját magukon tárják fel nekünk. Képek, amelyeket talán éveken keresztül rejtett egy kabátzseb, vagy egy pénztárca, hogy az utókornak már ne is jelentsen mást, csak azt az üzenetet, hogy akiről/amiről készült, egyszer létezett.

Még pusztulni tudó képek (analóg nagyítások), melyek véges időtartamig, de megörökítenek valamit, figyelmeztetnek arra, hogy az elkészítés pillanatától az enyészet útján vannak. Maga Diósi Máté, a civilizáció túlhaladottságáról, a tárgyak és képek amortizációjáról, ír ezzel kapcsolatban.

A képek feltehetőleg jelentéssel bírtak valaki számára, de nem tudhatjuk kinek. Számos szál kötötte össze a megőrzőt a megőrzöttel, de ezek a szálak még akkor is fokozatosan eltűnnek, ha az a valaki, mindent elmondhatott volna nekünk. A szálak megszakadnak, az érzések, tudások elvesznek, hogy helye elegyen más érzéseknek és tudásoknak, melyek majd ugyanerre a sorra jutnak.

Februárban a Hybridart Galériában láthattuk Diósi Máté legújabb, az előző kettőhöz kapcsolódó sorozatát, Fog of War (FOW) címmel.

Disztópikus tájképek sorozata egy világról, valahol a jelen és a teljes enyészet között. Diósi Máté saját bevallása szerint is mindig igyekszik a fotográfia eszközeivel a társadalmi kérdésekre is reagálni. A másik vonulat, amely az eddigi munkásságában fontos volt az a kísérletezés, a média kifejezőkészségének folyamatos tágítása. Ez a sorozat ebbe a két irányba tett erőfeszítéseinek eddigi legkomplexebb szintézise.

A képek mindegyike valamely számítógépes játék képernyőképének részlete. Azt talán jellemzőnek lehet tekinteni, hogy a háborús, illetve erőszakos játékok a legelterjedtebbek a világon, akár a legnagyobb online felületet nyújtó Steam, akár az Amazon által menedzselt Twitch.tv statisztikáját tekintjük. A tíz legnépszerűbb játék közül 9 zajlik háborús terepen.

Ilyen típusú játékok képernyőinek részleteiről készített Diósi Máté kontaktmásolatokat, amelyekről nagyítások készültek, majd ezeknek a képeknek a szkennelésével fejeződött be az eljárás. Diósi meghagyta a kép részéként a nagyítás során használt ragasztócsíkok képét is, így a techné is a része lett a képnek, kiemelve az elhatároltságukat a valós környezettől.

A kiragadott tájak egy lepusztult, magára hagyott világ képei. Emberi alak csak imitt-amott tűnik fel rajtuk. Az eljárásból fakadóan nincsenek éles kontúrok, és árnyalatokban sem gazdagok. A sorozatnak csak egy képe van, ahol érintetlenség látszik és a néző nem tudja eldönteni, hogy ez csak egy jelzés valamiféle reményre, vagy inkább az a fontos benne, hogy ezen sincsenek emberi alakok. Ez, a szinte idilli környezetben álló kápolnát ábrázoló kép a kiállítási térben is egymagában szerepelt.

Tekinthetünk a sorozatra, mint egy vízióra egy olyan jövőről, ahol már nincs harc, a védők eltűntek, a támadóknak semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy az objektumokért harcoljanak. A játszma lezajlott, az elhagyott, behavazott térben már csak apró összecsapások zajlanak. De tekinthetünk rájuk úgy is, mint egy tudósítás képeire, egy tudósításra abból a virtuális valóságból, amelyet az emberi civilizáció megteremtett. Ebben az értelemben ezek a képek a játéktervezők fantáziájának a kontaktmásolatai.

Nyugtalanító mindkét gondolat, akkor is, ha arra gondolunk, hogy minden generáció megálmodja a saját jövőjét, és akkor is, ha erősen koncentrálunk arra, hogy a tudósítás a virtuális világnak csak egy szegletéből érkezett.

Soha nem fogjuk tudni eldönteni, mennyi az igazság abban, hogy minden generáció megálmodja a saját jövőjét, de ha ebből a szempontból tekintünk Diósi Máté munkáira, elgondolkodtató, hogy egy fiatal fotográfus ilyennek láthatja azt, illetve erről tudósit minket. Bár a vízió már régóta velünk van.

A romlás ült tort ezeken az emberi alakokat esetleg csak árnyékként tartalmazó képeken. A civilizációnk termékei, a városaink, a jövő hi-tech épületeinek romjai. Elhagyatott helyek, melyeket a hó borít és az életnek, az életünknek semmi jele. Ez nem a Stalker titokzatos és fenyegető világa, ez primer pusztulás, titokzatosság nélkül.

A pálmafás tengerpart fölött, ahova első asszociációként a lubickoló tömeget, színeket, napsütést és zsivajgást asszociálnánk, magányos vadászrepülő kering, a pálmafák között robbanások füstje.

Már a tárgyak is elfáradtak ebben a kegyetlen apokaliptikus használatban. Nem küzdenek az enyészettel. A kordét már senki sem fogja húzni, és csak idő kérdése, hogy az égre törő hajdani város és az út szélén álló ZIL roncsai meddig lesznek láthatók. A hegyeink életideje millió években méretik, hasonlítsanak az Alpokra, vagy bármi másra, szenvtelenül nézik az ember felbukkanásának és eltűnésének rövid intermezzóját.

A sorozattal egyébként Diósi egy specifikus magyar fotográfiai hagyomány folytatójává is válik. A városi tájkép mint a pusztulás metaforája Kerekes Gábor és Szerencsés János hetvenes években készült sorozatai óta szerves és jellegzetes része a magyar fotográfiának. Maga a képtípus azóta is elevenen él, nyomait felfedezhetjük Drégely Imre képein, vagy Péter Ildikó már bőven a kétezres években készített munkáin is.

A sorozat címe egyébként egy máig létező katonai fogalom, amit Carl von Clausewitz vezetett be, és a halála után, 1832-ben kiadott Vom Kriegeiv című, tízkötetes művének az angol fordításában bukkan fel ebben az alakban 1873-ban.v A fogalom a helyzetelemzés bizonytalanságát jelenti, amely abból fakad, hogy a szembenálló feleknek a másikról nincsenek információi. Azt a folyton létező bizonytalanságot, hogy sohasem lehetünk abban biztosak, hogy az ellenfélről való tudásunk elégséges-e, nincsenek-e olyan képességei, amelyekről nincs tudomásunk.vi

Valahogy így állunk a jövőnkkel is. A sorozat készítésének az idejében (2019) a koronavírus járvány fogalma még ismeretlen volt és amit februárban tervezhettünk, májusra már jelentős módosításokra szorult.

Bulgakov Mester és Margarita című regényében Woland a következő szavakat mondja hallgatóinak a két világháború közötti Moszkvában:

„Engem azonban a következő kérdés foglalkoztat: ha isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában a földi eseményeket?

- Maga az ember irányítja - sietett a válasszal Hontalan; kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést.

• Bocsánat - mondta az ismeretlen szelíden. - Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet... de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet!”vii

Nem tudjuk, hogy a világ milyen utat járt be addig, amíg abba az állapotba jutott, ahogy ez Diósi Máté és kortársainak vízióiban megjelenik. Ez a nemtudás, ez a Fog of War rejthet egyszerre csapdát és lehetőséget.

Lábjegyzet:

1Füst Milán: Ez mind én voltam egykor, 1977, Magvető, Budapest, 23.
2 A Kréta Tercier sorozat a 2018-as Esztergomi Fotográfiai Biennálén került először a közönség elé.
3 A sorozatot először az YBL Miklós Kreatív Házban volt látható a Felfedezők 2.0 kiállítás részeként 2019-ben.
4 Carl von Clausewitz: Vom Krige, Hinterlassenes Werk, 1832, Berlin, Ferdinand Dümmler
5 Carl von Clausewitz: On War, Ford. Graham, J.J., 1873, London, published by Nicholas Trübner
6 Hasonló, előre nem látható bizonytalanság, értelemben használják a fogalmat a játékok tervezői is.
7 Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Ford. Szőllősy Klára, 1978, Európa, Budapest, 13.