Gellér Judit: Fotókönyvek. Beszélgetések IV.

„ez ott van mögötte”
Puklus Péter: Handbook to the Stars – Second Editioni

Beszélgetésünk apropóját és aktualitását az adja, hogy a Handbook to the Stars című könyved a második kiadásához érkezett idén. Ha jól emlékszem, az első 2012-ben, nyolc éve, egy selmecbányai kulturális intézet kiadásában jelent meg. Hogy kerültél kapcsolatba ezzel az intézménnyel?

Selmecbányán működik a Štokovec–Space for Culture nevű kulturális intézmény, amelyet egy pár, Zuzana Bodnárová és Svätopluk Mikyta vezet. Zuzana kurátor, Svätopluk pedig ismert képzőművész, aki rendszeres kiállítója az engem is képviselő Glassyard Galériának Budapesten. 2011-ben hívtak meg magukhoz egy rezidenciaprogramra. Sokféle programjuk volt már akkor is: workshopokat tartottak, gyerekekkel foglalkoztak, fesztivált szerveztek, és volt ez a rezidenciaprogramjuk is. Az akkori épületük nagyon izgalmas helyszínen, a helyi vasútállomás területén volt, amelyet úgymond ők üzemeltettek. Rendkívül inspirálóan hatott az egész környezet: egy kisváros egy dimbes-dombos vidéken az alacsony Tátra lábainál, ahol a vasútállomás maga egy kulturális központ. Ők árulják a vonatjegyet és főzik a kávét, miközben jönnek-mennek a nemzetközi művészek. Három hónapos ösztöndíjat kaptam, a Visegrádi Alap támogatásával dolgoztam, a program végén pedig egy beszámoló kiállítást kellett volna rendezni, de megfogalmazódott egy ötlet, hogy a pénzt egy könyv készítésére használhatnánk fel. Ezt a kérést engedélyeztetni kellett a Visegrádi Alapnál, és amikor végigfutott az egész procedúra és jóváhagyták, akkor elkezdtünk dolgozni a könyvön.

A könyvet tulajdonképpen szoborként is szoktad installálni. Ezért fogytak el az első kiadás példányai?

Az eredeti kiadási mennyiség 300 darab volt, a 32 könyvből álló installációból pedig kettő készült, vagyis összesen 64 példányt használtam fel. Szóval nem ezért fogytak el [nevet]. A 240 megmaradó példány eladását nagyon nagy sikerként éltem meg, főleg azt a részét, hogy mivel a könyv részben egyéni kiadás volt, ezért a saját telefonomon csipogott a PayPal, amikor valaki épp megvette könyvet. Közvetlenül, azonnal éreztem az eladás hatását és a bevétel száz százalékát megkaptam. A projektnek az a része nagyon érdekes volt, hogy egy ilyen folyamatot az elejétől a végéig, a képkészítéstől egészen addig, amíg a pénz beérkezik, kézben tudok tartani.

Az installáció már a könyv szerkesztésekor a koncepció része volt, vagy később jött az ötlet?

Nekem is nagyon nehéz elképzelnem, hogyan nem jöttem rá előtte, hogy ha elkészülnek a könyvek, később újra lehet majd építeni őket installációként. Az eredeti koncepció az, hogy van egy nagyméretű térkép, az úgynevezett csillagtérkép, ami be van hajtogatva a könyvbe. Ezen a másfélszer kétméteres, különleges módon összehajtott térképen kisebb-nagyobb képek vannak, ez van beleforgatva a könyvbe. Akkor jöttem rá, hogy a könyveket egymás mellé téve újra lehet alkotni ezt a térképet, amikor megérkezett az első doboz a nyomdából és fizikailag a kezemben voltak a könyvek. Ekkor derült ki számomra, hogy az újjáépítés nemcsak lehetséges, de ez az izgalma az egésznek, és ettől lesz különleges.

A másik könyved, a Másfél méteri a MOME-n készült diplomamunkád fotóiból állt össze. Hogyan sikerült elérned azt, hogy egy nagy nemzetközi kiadó, a Kehrer Verlag adja ki?

Ehhez egy kicsit ugrálni kell az időben. 2005-ben diplomáztam a fotográfia szakon és a Másfél méter című könyvet 2012-ben adta ki a Kehrer, tehát eltelik közben hét év. A könyv valóban a diplomamunkámon alapul, de abban a hét évben azért nagyon sok minden készült, többek között a Handbook to the Stars sorozat és könyv is, de más projekteken is dolgoztam. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az első projektem a második könyvem és fordítva, tehát van egy ilyen csavar az egészben.

A Kehrer Kiadóhoz úgy kerültem, hogy ezt a hét évet a diploma és a könyvkiadás között egy karrierív és egy stratégia felvázolásával töltöttem, hogy mit kell csinálnom a továbblépéshez. Így értem el azt, hogy lett egy nemzetközi színtéren jelenlévő galéria-képviseletem Németországban, a Robert Morat Galéria. Roberttel 2010-ben találkoztunk először a Paris Photo-n, ahol azt mondta, hogy tetszik neki az anyag, de csak akkor lehet nála kiállításom, ha van egy könyvem, mert anélkül senkinek nem rendez kiállítást. Megkértem, hogy segítsen ebben, és a Kehrer kiadót ajánlotta. Találkoztam Klaus Kehrerrel, aki azt mondta, hogy csinál nekem könyvet, ha van kiállításom. Ezt a kettőt kellett összehangolni ahhoz, hogy egyszerre készüljön el a könyv is és a kiállítás is. Nagyon szép nap volt, amikor délelőtt megérkeztek a könyvek, este pedig megnyílt a kiállítás.

A galériád képviselőjével, Robert Morattal hogyan ismerkedtetek meg?

Hát, én azt csináltam akkor, amit tilos: írtam neki egy cold e-mailt. A diploma utáni években olyan galériákat, múzeumokat, intézményeket, kurátorokat, kiadókat, magazinokat gyűjtöttem, akikkel szerettem volna együtt dolgozni. Egy eléggé hosszú és bonyolult Excel-táblázatot készítettem azokról, akikkel el tudom képzelni a közös munkát. Elkezdtem PDF portfóliókat gyártani és mindenkinek egyenként személyes e-maileket kiküldeni. Mindent jelöltem a tábláztam, hogy kinek küldtem, és mit válaszolt. Robert volt az egyik, aki a nagyon sok elküldött levél közül a nagyon kevés válasz egyikét elküldte. Robert mindig megkér, hogy ne meséljem el ezt a történetet senkinek, mert nem vet rá jó fényt, hogy pont ezt az egyes számú tiltó szabályt ő is és én is áthágtuk. Mégis lett belőle egy már több mint tíz éve élő és gyümölcsöző kapcsolat.

Miért mondod azt, hogy tilos ezt csinálni, spamnek (levélszemétnek) számít?

Az ezekben az intézményekben dolgozó emberek rengeteg ilyen megkeresést kapnak és nagyon kicsi az esélye annak, hogy átjutsz egy szűrőn, emellett egy idő után nagyon idegesítő ilyen leveleket kapni. Ha megnézel néhány weboldalt, láthatod, a kapcsolat menüben ki van írva, hogy nem fogadnak kéretlen portfóliókat. A másik dolog az, hogy a kétezres évek elején még nem voltak gyakoriak a fapados járatok, egy repülőjegy ára egy havi fizetésnek felelt meg, ezáltal egy fiatal művész számára egy kapcsolatépítő párizsi, berlini vagy londoni út nagyon komoly összegnek számított. Akkoriban az Amazonról rendeltem könyveket, amelyekből megpróbáltam megtudni, hogy más mit tanácsol, és erre hivatkozva mondom azt, hogy ez tilos. A harmadik dolog, ami ezt mondatja velem, az egy 2016-os tapasztalat, amikor New Yorkban voltam rezidenciaprogramon, és ilyen, „hívatlan” módon próbáltam kapcsolatot építeni például kiállításmegnyitókon, és ott is totális elzárkózódást tapasztaltam.

Köszönöm, hogy ezt megosztottad, szerintem ez egy nagyon fontos tapasztalat és tanács mások számára is. Visszatérve a könyvekhez, 2014-ben jelent meg a Felszabadulást szimbolizáló emlékmű makettje,ii ami egy iskolai füzetre emlékeztető, spirálkötéssel készült könyv. Miért ezt a kötészeti módot és megjelenési formát választottad?

2014-ben szintén egy három hónapos rezidenciaprogramon veszek éppen részt Bécsben, a Bundesministerium für Unterricht, Kunst und Kultur (BMUKK) szervezésében, jó pár évvel azután, hogy kiadtam a legutolsó könyvemet. Nagyon szeretnék valami újat, már nagyon dolgozom rajta, nagyon sok ötletem van, és nagyon várom azt a lehetőséget, hogy kiadhassam. De mivel ez a lehetőség nem nagyon jön, rájövök, hogy ezt nem várni kell, hanem meg kell csinálni a saját lehetőségeim szerint. Tulajdonképpen kipróbálok ott egy ötletet, amiről tudom, hogy majd benne lesz egy jövendő nagyobb könyvben. Elmegyek a legközelebbi papírboltba, iskolai matekfüzeteket veszek, kitekerem a füzetek spirálját és a lapokat beteszem a rezidenciaprogram egyetlen fekete-fehér nyomtatójába, kinyomtatom rájuk a képeket, aztán visszatekerem a spirált. És van egy könyvem, ami egy picit megnyugvást is jelent, hogy mégis meg tudtam csinálni a saját erőmből egy kis kiadványt. Tíz példány készült belőle, egynapos projekt volt az egész, reggel fotóztam, estére kész lett a könyv. Utólag úgy értelmezem, hogy valójában egyfajta terápiás megnyugvás volt az elkészítése.

Itthon a Trapéz galériában kiállításként mutattátok be a fotókat és a könyvet is. Egy tízpéldányos könyv esetében mi a cél, eladod vagy elajándékozod őket? Egyről úgy tudom, hogy a Zines of the Zone mobilkönyvtárában elérhető.

Ilyen kis példányszámnál nem volt szempont az eladás. Ez a projekt arról szól, hogy egy szobor forgásának a huszonnégy állomását, nézetét láthatjuk. Három szobor készült és az egyik cél a szobrok eladása volt. Azt találtam ki, hogy aki megveszi a szobrot, kap egy ajándék példányt a könyvből. A többi könyvet egyszerűen elajándékoztam, egyet például a Zines of the Zone számára.

A How many peopleiii című könyvedet nem ismerem, fizikai valójában sem láttam, csak a honlapodon. Mesélsz róla egy kicsit?

Ez a könyv nagyon összefügg a megelőző és az ezt követő könyvemmel. Szintén egy ötletet valósítottam meg, amely egy nagyobb projektnek, a The Epic Love Story of a Warriornak a részlete. Ennek a komplex projektnek voltak olyan részei, amelyeket ki tudtam próbálni és fizikai formába önteni, hogy lássam, miként működik, kézbe foghassam és ne csak a számítógépen lássam. A How many people egy olyan könyv, amelyben egy orosz költőnő, Marina Cvetajeva versét használtam. Azt találtam ki, hogy a leendő projektemben az oldalszámok helyett az ő egyik cím nélküli versének a karakterei lesznek a könyvemben. Ez a vers 1426 karakterből áll, ami azt jelenti, hogy ha megvalósítom, akkor ennyi oldalasnak kell lennie a fotókönyvnek, ami azért, valljuk be, túlságosan ambiciózusnak tűnt, de mégis meg akartam nézni, hogy milyen lenne. A How many people cím a vers első sorának az angol fordítása. Ez a könyv gyakorlatilag teljesen üres, csak a karakterek vannak benne és csak egyszer vagy kétszer volt látható kiállításon.

A honlapomon pedig azért szerepel, mert fontosnak tartom megmutatni, hogy hányféle könyvet készítettem eddig. A könyvkiadási spektrum elég széles skálája szerepel itt, sokféle dolgot próbáltam ki és tapasztaltam meg az egypéldányos saját kiadású könyvtől kezdve a nagy nyugat-európai könyvkiadó vállalat által kiadott sok példányos darabokig.

Hogy találtatok egymásra a Self Publish, Be Happy kiadóval? Ők adták ki a The Epic Love Story of a Warrioriv című könyvedet, melyben megvalósul ez a koncepció és a fotókkal együtt igencsak vaskos könyv lett belőle.

Igen, megvalósul a koncepció, de jóval kevesebb: 468 oldalas lett. Nyilván logikus és racionális döntések eredménye, hogy a három versszakos versből csak az első szerepel benne. Fontos különbség, hogy az eredeti ötletek között van például olyan, hogy bibliapapírra nyomtatva készüljön a könyv. Ez egy nagyon finom, vékony, 50 grammos, szinte átlátszó papír. Nagyon jól működik rajta a szöveg, de nagyon pontosan kell nyomtatni, hogy ne legyenek zavaróak a másik oldalra nyomtatott sorok. Fotóhoz pedig végképp nem megfelelő alapanyag. Az 1426 karakteres, fotók nélküli verzió ugyanolyan vastag könyvre jött ki, mint a végső verzió, a 468 oldalas fotókönyv a 100 grammos papíron.

Bruno Ceschellel, a Self Publish, Be Happy kiadó vezetőjével pedig szintén egy véletlen folytán találkoztunk. 2015-ben Amsterdamban tartok előadást az akkor még a színtér tündöklő zászlóshajójaként számon tartott UNSEEN fotófesztivál kiemelt művészeként. Az előadáson beszélek az aktuális, folyamatban lévő munkámról is, és amikor vége az előadásnak, megnézem a telefonom, és ott vár egy üzenet Bruno Cescheltől, hogy végignézte az eladásomat és kint vár a bejáratnál. Kimegyünk meginni egy kávét és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy érdekli a folyamatban lévő projektem és lehetne belőle könyvem nála.

A könyvnek a szerkesztésébe, megjelenésébe ebben az esetben a kiadó mennyire szól bele? Teljes egészében a te koncepciód valósul meg? Milyen kompromisszumokat kell kötni?

Ez esetben egy olyan szerencsés helyzet alakult ki, hogy az elvárások legnagyobb része kompromisszumképes emberekkel találkozott. Egyrészt nekem sem voltak annyira extrémek az elképzeléseim, tehát azt nyilván beláttam, hogy az 1426 oldal rendkívül túlzó és radikálisan csökkenteni kell, de mindez szerencsére találkozott egy olyan szemlélettel a SPBH kiadón keresztül, akiknél a 468 oldalas könyv ötlete egyáltalán nem verte ki a biztosítékot, egészen addig, amíg ennek az anyagi oldalát egyensúlyban tudtuk tartani.

Ebben az együttműködésben az volt a jó, hogy megértették az elképzeléseimet, az ötleteimet, és tudtak rá reagálni. Bruno egy olyan dizájnercsapatot tudott adni nekem a Tankboys nevű terveződuó, Marco Campardo és Lorenzo Mason személyében, akik teljes mértékben megértették, hogy mit szeretnék. Végtelenül jó és barátságos együttműködés alakult ki, és nyilván az egész tele van kompromisszumokkal, mégis organikus volt a közös munka.

A vége nem alakult jól, mert az elején nem írtunk le semmit, csak Skype-on beszéltük meg, hogy mi lesz, hogy lesz, a végén pedig már mindenki máshogy, sőt nagyon máshogy emlékszik, és nagyon sok ezer euróról megy a vita. Legalább egy e-mailben rögzítenünk kellett volna mindezt, de nem tettük. Gyönyörű emlék, egy fantasztikus élmény kéne, hogy legyen, mégis nagyon sok pénzről vitáztunk a végén. Szóval, ez ott van mögötte. Nem igazán lehet erre felkészülni, mégis annyira fel kellene készülni rá. Mindemellett azt gondolom, hogy a saját területén belül, szerénytelenül is mondhatom, tényleg nagyot tettünk le az asztalra.

A The Epic Love Story of a Warrior könyvet 2016-ban a Paris Photo – Aperture Foundation PhotoBook Awards kuratóriuma az év tíz legjobb könyve közé választotta. Milyen további eredményeket értetek el, milyen utóélete volt a könyvnek?

Igen, ez volt az egyik legfontosabb kézzelfogható és dokumentálható eredménye, de számomra talán fontosabb a metaszinteken megragadható következménye, az az érzés, amikor valakinek átadsz egy ilyen könyvet. Ez egy nagyon erős valuta. Például a budapesti galériámban dolgoztunk valakivel, aki nem pénzt, hanem ezt a könyvet kérte tőlünk fizetségként. Ezek az események fontosabbak a díjaknál. Azt érzem, hogy a következő pár éven belül nem fogok tudni ennél nagyobbat és jobbat csinálni. Egyúttal egy kicsit megnyugvást is ad, hogy még egy pár évig nem kell nagyon bizonyítanom semmit. Nyilván nem szabad hátradőlni teljes mértékben, de azért ez a munka olyan volt, mint amikor az ember létrehoz egy széket és egy kicsit leül erre. Lehet gondolkodni, élvezni a hatását és megnyugodni.

Igen, de azért nem mondhatjuk, hogy tétlenkedsz. Egyéni kiállításod volt a Trafó és a Glassyard galériákban, több csoportos tárlaton vettél részt és közben elkezdtél egy új projektet, a The Hero Mother – How to build a house [A hős anya – Hogyan építsünk házat] című munkádat is, amely 2017-ben elnyerte az Images Vevey fődíját. Ennek kapcsán is készült egy fotózine…

Az igazat megvallva ez egy egyre nehezebb téma kezd lenni. Az A hős anya projektet azért kezdtem el, mert Melinda akkor válik édesanyává, én meg egyúttal apává, amikor a The Epic Love Story of a Warrior című könyv készül, és ez a két dolog egy időben zajlik. Melinda nemrég merte elmondani nekem, hogy 2016-ban, a második gyermekünk születésekor én annyira benne voltam a könyvkészítésben, hogy közben nagyon nem voltam benne a család életében. Ami neki iszonyatosan fájdalmas és traumatikus veszteség volt, én meg észre sem vettem, mert ott van a könyv és közben ott van a pici gyerek és születik a második. És ez igazából nekem is fájdalom és veszteség, mert csak most esik le, most derül ki, miközben dolgozunk a helyzet feloldásán. Néha teljesen más a valóság, mint amit a weboldal vagy a megjelenések mutatnak. Szeretném, hogy konzisztens és konzekvens legyen az, hogy alkotó művész és ember is vagyok, mégis messze vagyok ettől.

Szóval A hős anya kapcsán elkészül 2018-ban a How to dismantle a pallet című zine, aminek nagyjából ugyanaz a funkciója, mint a spirálfüzetnek pár évvel korábban.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miként éled meg azt, hogy a munkáid ennyire személyesek. Szűkszavúak, mégis vallomásszerűek, tulajdonképpen már a Másfél métertől kezdve. Hogy éled meg ezt a fajta kitárulkozást? Mikor döntöttél és hogyan gondolkodsz erről a személyességről?

Igazából nem tudok válaszolni erre a kérdésre, mert nem emlékszem arra a pillanatra, vagy arra a folyamatra, hogy mikor döntöttem ezt el. Arra emlékszem, hogy van egy egyetemi évfolyamtársam, akivel közeledve a diplomához, arról beszélgetünk, hogy mit kéne csinálni. Ez az egyik legnehezebb kérdés a fiatal művészek számára, hogy mégis miről beszéljek? Akkor merült fel bennem az, hogy mi lenne, ha saját magamról beszélnék és emlékszem, hogy valaki nagyon támogatta ezt az ötletet. Csináld meg, ha ez érdekel, lehet, hogy másokat is érdekelni fog, de ha nem, akkor sincs semmi. Így indult el, hogy elkezdem saját magamat és a környezetemet bemutatni.

Szerintem itthon szinte stílust, vagy műfajt teremtettél ezzel.

Hát, külföldi példaként ott van Nan Goldin. Itthon pedig 2005–06 körül volt egy felfutása ennek a dolognak már előttem is vagy velem egyidőben. Hermann Ildi, Elek Judit Katalin is foglalkozott ilyesmivel, mondjuk ők naplószerűen dolgoztak.

A weboldalad angol nyelvű, ahogy a könyveid is. Mindig a külföldi befogadókra, a nemzetközi piacra gondolsz, vagy ez miért alakult így?

Nem láttam értelmét, hogy magyar verziót csináljak a weboldalból, mert dupla munka minden. Duplán kell frissíteni és így is eléggé el vagyok maradva. Ez egy kicsit elitista hozzáállás, de közben ezen a területen kell tudni angolul. Az üzenetben benne van az, hogy távolabbra tekintek, ugyanakkor ez politikai döntés is valahol, hogy az ember csak magyarul vagy csak angolul kommunikál. Érdekes lehetőséget teremt arra, hogy metaszinten üzenjen. Ez is egy kísérlet, egy játék az ötletekkel, a visszajelzésekkel, a reakciókkal.

Volna egy általánosabb kérdésem a fotózás és könyv viszonyában: neked mi a munkamódszered? Az az elsődleges cél, hogy készül majd egy könyv, és ahhoz készíted a fotókat, vagy fordítva, van egy koncepció, ami mentén vannak fotóid, és ebből testesül meg a könyv?

Erre ma már nehéz őszintén válaszolni. Én lettem az az alkotó, akinél egyértelművé válik, sőt hangoztattam is magamról nagyon sokszor, hogy fotókönyvben gondolkodom, mert akkor tekintem a projektet lezártnak, ha megvan a könyv is hozzá. Ebbe most egy kicsit belefáradtam, talán azért is kezdtem el festeni, mert szabadságot ad. Történik egy váltás itt A hős anyával kapcsolatban, ami egyáltalán nem fotóprojektnek és végképp nem fotókönyvnek indult. Pihenésnek, önterápiának szántam, mégis, már szerkesztés alatt van és jövő áprilisban megjelenik. Az a tudatos építkezés, amely kívülről látszódik, a valóságban és a belsőben egy iszonyatos nagy lelki-szellemi munka. Próbálom kívülről nézni, hogy milyen szép az, hogy a belső káoszt megpróbálom desztillálni egy ilyen eredménybe, de közben nagyon nehéz. Össze is vagyok kicsit zavarodva.

Valamikor az volt a módszerem, hogy amikor a projekt eljutott egy bizonyos szintre, ahol volt már annyi kép és volt annyi húzóereje a képek halmazának, hogy lehetett könyvben gondolkodni, akkor elkezdtem. Minden projekt sok címváltoztatáson ment keresztül és sok-sok makett készült, mielőtt elnyerte volna a valódi, végleges formáját. A The Epic Love Story of a Warrior esetében vagy nyolc makett készült, a How many people az egyik, de makettnek tekintem a spirálfüzetet is.

Milyen előnyeit és hátrányait látod a fotókönyvnek? Mit tanácsolsz azoknak, akik az első könyvük elkészítése előtt állnak?

A hátrányok között mindenképp megemlíteném azt, hogy a könyvkiadás már egy jó ideje trendi és divatos dolog lett. Emiatt van egy kényszer, hogy fotókönyvet kell csinálni, holott szerintem nem biztos, hogy kell. Ezzel visszacsatolok egy kicsit a beszélgetés elejére, hogy nekem rögtön a pályám elején azt mondták, hogy akkor lesz kiállításom Nyugat-Európában, ha van könyvem, vagyis ellentmondok magamnak, mégis azt látom, hogy ma mintha feleslegesen sok könyv készülne. Kicsit olyan, mint amikor bemész a reptéren egy parfümüzletbe: kettőt, hármat megszagolsz, de a negyediknek már nem érzed az illatát. Ezért jobban kellene szelektálnia az alkotóknak saját maguknak is. Nem kell mindennek könyvben szerepelnie. A fotókönyv nagyon jó formátum, de nem az egyetlen. A legfontosabb kérdés, amit fel kell tenni, hogy miért kell az a könyv? Az én válaszom saját magamnak az volt, hogy egy történetet szeretnék elmesélni, és ennek a könyv egy tradicionális és időtálló formája.

Lábjegyzet:

1 Puklus Péter: Handbook to the Stars, Štokovec, Space for Culture and Biennale für aktuelle Fotografie, 2020. Szöveg: Claudia Küssel. Borító- és könyvterv: Palo Bálik. 64 oldal, 16x21 cm
2 Puklus Péter: One and a half meter, Kehrer Verlag, Heidelberg, Germany, 2012. Szöveg: Bill Kouwenhoven. 96 oldal, 17x21,2 cm
3 Puklus Péter: Maquette of a Monument Symbolizing the Liberation, saját kiadás, 2014, 74 oldal, 21×29,7 cm
4 Puklus Péter: How many people, saját kiadás, 2015. Szöveg: Marina Cvetajeva, Fordítás: Ilya Shambat, 1426 oldal, 15x20 cm
5 Puklus Péter: The Epic Love Story of a Warrior, Self Publish, Be Happy (SPBH) Editions, 2016. Szöveg: Marina Cvetajeva, Fordítás: Ilya Shambat, 468 oldal, 15x20 cm