Kozma Zsolt: A szuperpozíció esztétikája – a kísérlet tétje Vadászi Zoltán munkáiról

„A mérnöki munkám mindig nagyon szorosan kapcsolódik a művészeti munkáimhoz. Az egyik nélkül nem létezik a másik – nem illusztrációja egyik a másiknak, hanem párhuzamosan futnak. A mérnöki témaváltásaim ’game changerek’ a művészi kísérleteimben, és megfordítva: a művészi kísérleteim a hagyományos diszciplináris kereteken kívüli irányok felé nyitják meg a tudományos-technikai gondolkodásomat.” (Idézet a művésszel az alábbi írás születésének idején folytatott beszélgetésből.)

Ez az írás lassan készült el. Hogy ez miért (lehet) érdekes? Azért, mert a folyamatát egy olyan tényező is lassította, ami egy másik művészről szóló esszé esetében a tartalom szempontjából irreleváns lenne, ám az adott esetben megváltoztatta a szöveg tartalmát és a struktúráját is.

Ez a tényező pedig az a tapasztalat, amikor az embert betolják egy csőbe, ahol úgy tizenöt percig mozdulatlanul fekszik, közben változó magasságú és erősségű gépi hangokat hall, jó esetben nem fogja el a klausztrofóbiás pánik, de a szorongás végigkíséri a folyamatot: a tudat, hogy egy gép most egészen részletes, háromdimenziós képet alkot a testéről, és ennek a képnek a tétje egy ítélet, amely meghatározza az elkövetkező hónapjait – a gyógykezelése módját. Azaz, egy nem túl szerencsés véletlen folytán az írás születésének időszakában egy MRI vizsgálatra kellett mennem, amit egy pontosan olyan géppel készítettek, amilyenekkel Vadászi Zoltán éveken át orvosbiológiai mérnökként foglalkozott, és emellett azokat a munkáit is készítette, amelyek a kapcsán a Capa Központ 2019-es porfolió review-ján megismerkedtünk, és amelyekről többek között most írni készültem. Ráadásul a helyzetem ebben a pillanatban tökéletesen megegyezett azzal, amit Vadászi az MA tanulmányait lezáró szakdolgozatában a beteg számára még nyitott, és számára téttel bíró párhuzamos lehetséges valóságok szuperpozícióként ír le.i

1/0; 1/0 3D
A fenti élethelyzet a szokványos fordítottja volt tehát. Először művészeti kontextusban ismertem meg az orvosi képalkotás produktumait, Vadászi 1/0 és 1/0 3D című sorozatait. A 2019-es portfolió review-n, majd pedig már kurátorkéntii foglalkoztam az MRI-vel, a CT-vel és az ultrahanggal szkennelt, a levegőt mint objektív realitást láthatóvá tévő álló- és a gépek hangjától kísért mozgóképekkel, s csak ezután – az esztétikai-diszkurzív, majd pedig a kiállításban interpretáló tapasztalást követően – egy újabb értelmező szakaszban, az írás idején vált közvetlen élménnyé az alkotóeszközök tudományos funkciója. Ez az a funkció, ami Vadászi számára evidencia, és amellyel kapcsolatos tudását és felismeréseit, illetve az azokból levont filozófiai (ismeretelméleti, ontológiai) következtetéseit, vagy inkább kérdéseit esztétikai formába rögzítve megnyitja előttünk, és egyben saját tapasztalásra, értelmezésre inspirál.

Párhuzamos valóságok?
Az 1/0 és az 1/0 3D sorozatot Vadászi 2018-ban kezdte készíteni. Az orvosi képalkotó eszközökkel a szem számára láthatatlan entitást, a szkennelőben folyamatosan változó valóságként jelenlévő levegőt szkennelte, és az így kapott 3D-s képeket nagyméretű digitális printek és hanggal kísért videók formájában, illetve 3D nyomatokként tárgyiasítva mutatja be. A rendkívüli változatosságú, mágikusan vonzó látványvilágok feltárulása, vagyis szemmel láthatóvá transzformálódásának aktusa éppen a megfigyelőtől független fizikai valóság létére, lehetőségére, illetve lehetséges létmódjaira kérdez rá. A megfigyelési, leképezési folyamatból ugyanis Vadászi – kimondott szándékaként – a gép révén kivonja az embert, azaz a megfigyelő által képviselt determinációt, amely az állandó változásban lévő realitásfolyamatban egyszerre lehetséges valóságok egyikében rögzítené a rendszer állapotát (omlasztaná össze a hullámfüggvényt). Az állókép természetesen itt is egy pillanatot, egy állapotot rögzít, de mivel a folyamatban nem vett részt tudatosan választó megfigyelő, legalább is tudjuk, hogy az adott szegmentumban Shrödinger macskája él is és nem is.

A kvantummechanikával, annak lehetséges elméleti és egyre inkább gyakorlati következményeivel napi szinten foglalkozó mérnök-művész fizikailag unikális valóságról, a folyamatról és az időről szóló kérdései a diszciplína fejleményeinek fényében szükségszerűen vezetnek el a párhuzamos valóságok lehetőségéhez. Mindezt ma, amikor a vonatkozó kísérletek fényében például kvantumszinten bizonyítottnak tűnik a fénysebességnél gyorsabb adatátvitel lehetősége, és fizikusok Magyarországtól a Harvardon, Oxfordon, Stanfordon vagy az MIT-n át arra keresik a választ, hogy hol a határ a kvantumfizika és a makrofizika között, és nem kevesen közülük reális lehetőségnek tekintik a párhuzamos valóságok és univerzumok létét.

Párhuzamos ciklusok?
A természettudósok tehát a kvantummechanika előtt meghatározó világkép(ek)en nevelkedett értelem számára egyre nehezebben követhető távlatokat nyitnak, illetve úgy tűnik, hogy igazolják a tér, az idő, a végtelen, a valóságok és a megismerhetőség korábban csak elméleti (fizikai, matematikai, filozófiai) szinten kifejtett egyes tételeit. Ez pedig külön súlyt ad az olyan művészeti gondolkodásnak és az abból származó alkotásoknak, amelyek a hétköznapi értelem számára megélhetővé és megtapasztalhatóvá transzponálják a tudomány következményeit.

Ebből a szempontból Vadászi munkáinak két vonatkozását szeretném kiemelni. Az egyik egy világosan kirajzolódó belső összefüggés a művész ciklusainak sorában, a másik pedig a külső művészeti kontextus – az az alkotói pozíció és attitűd, amely Vadászit másokkal rokonítja, illetve munkáit másokéival dialógusba állíthatja. Másképpen szólva, mi képzelhető el az eddigi munkákat áttekintő kiállítás egyik lehetséges szervezőelveként, illetve mi motiválhatja a művész munkáinak csoportos kiállításba való bevonását (nyilván rengeteg ilyen aspektus van, itt csak a fenti gondolatmenet szempontjából legnyilvánvalóbbat fogom megemlíteni).

Az idén 38 éves Vadászi Zoltán a munkáit nyolc sorozatba rendezi.iii Bár a sorozatoknak természetesen van időrendjük, a csoportokat nem ez, hanem a koherens esztétikájuk és a megfigyelt jelenség leképezésére alkalmazott technikai módszer határozza meg. A technika tehát tartalommá válik, és a megfigyelt és (re)prezentált folyamatok, jelenségek és állapotok mint témák részét is képezi. És, bár az említett tematikus, technikai és esztétikai koherencia fennáll, a sorozatok nem tekinthetők lezártnak, sokkal inkább nyitott, párhuzamos világoknak, amelyekbe vissza lehet lépni, amelyek folytathatók. A hibaesztétika által meghatározott adverse events sorozatban (kezdés éve 2015) a túlexponált polaroid fotókon a szkennelés közben Newton-gyűrűk jelennek meg. A túlexponálás, majd pedig a szkennelés részben kontrollálható, részben viszont esetleges, azaz a leképezés folyamán mutatkozó hibák a leképezőnek (szubjektum és technika) és magának a leképezés aktusának a tárgyához képesti tökéletlenségét, vagy inkább szükségszerű következetlenségét jelenítik meg.iv A fentebb már tárgyalt 1/0 és az 1/0 3D sorozatok (kezdés éve 2018) a párhuzamos valóságok lehetőségét megnyitó szuperpozíció értelmezéséhez talál technikát és esztétikát.

Az unseenv sorozatban (kezdés éve 2019) Vadászi infravörös hőkamerát használ, a képek tárgyának szabad szemmel nem látható és a szabad szemmel érzékelt tartomány leképezésére szolgáló eszközökkel nem megmutatható tartományba eső részét jeleníti meg. Ezek a sorozatok és a többiben esztétikai egységgé rendeződő téma-technika világok, azok egységessége és párhuzamos nyitottsága, egyidejű lehetségessége és lehetőségei egyben a művészi szuperpozíció metaforájának is tekinthetők. Ezt a megközelítést alapozza meg, hogy Vadászi egyszerre van jelen a művészet és a tudomány területein. Az eddigi életműről szóló kiállítás egyik rendezőelve lehet tehát annak a bemutatása, hogy milyen lehetséges tárgyvilágok keletkeznek Vadászi (metaforikusan értelmezett) szuperpozíciójából – amellyel evidenciaként lép túl a művészet és tudomány szokásos, hagyományosan feloszthatóként és áthidalandó dichotómiaként tételezett különválasztásán. Egy ilyen kiállításban tehát érdekes és következetes lenne legalább jelzés szinten megmutatni olyan tárgyakat (talán technikai eszközöket, de még inkább azok produktumait) is, amelyeket a művész tudományos-mérnöki tevékenysége egyébként hagyományosan a művészeten kívüli tartományba utalna.

Both Ways
Ezzel megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely Vadászit a kortárs művészeti kontextusban bizonyos alkotókkal rokonítja. Az itt adódó természetes kapcsolódásokat remekül példázza a Both Ways című, Triesztben 2019 őszén megrendezett nemzetközi kiállítás,vi amelynek témája a természettudományos kutatás és a művészet kapcsolatának kurrens értelmezése és lehetőségei, s amelybe a magyar kurátor, Bálványos Anna Vadászi Zoltán 1/0-ját is beválogatta. Az itt bemutatott magyar művészek közül számomra leginkább Waliczky Tamás művészi kutatásaihoz áll közel Vadászi felfogása. Bálványos Waliczkytól olyan eszközöket – pontosabban a művésznek azokról szóló animációját – mutatott be, amelyek a Velencei Biennáléról is ismertek, lehetővé tennék a nem létező, de lehetséges képrögzítési módokat, a mára beidegződöttektől eltérő látásokat, azaz a vizuális ingerek értelmezési folyamatának felszabadítását, újratanulását szolgálják potenciálisan, és valójában nem léteznek. Ezeket a fiktív eszközöket Waliczky a lehetséges látványmodellek leképezésének igényei szerint mérnöki precizitással „megtervezte”. A Vadászival való kapcsolódás nyilvánvaló, ugyanakkor a mostani gondolatmenet szempontjából még inkább idekívánkozik Waliczky Szobrok című 1996-os háromdimenziós számítógépes grafikája. A virtuális szobrokat a művész időkristályoknak nevezi, amelyek olyan pillanatokból, a háromdimenziós tér és az idő olyan metszeteiből épülnek fel, amelyeket az ember térben és időben való mozgása rajzolna ki, ha az idő egészét és a tér minden pontját egyszerre látó Isteni szemlélethez hasonló pontból tekinthetnénk a folyamatra. A kristályok minden metszete egy időpillanat önálló tárgyiasulása.

A Waliczky munkájában alakot öltő vágy Vadászi szuperpozíció értelmezéséhez kapcsolható, csakúgy, mint a trieszti kiállításon nem szereplő, de a tudomány, a filozófia és a művészet területeit összekapcsoló, maga tervezte gépekkel gondolat- és tárgykísérletező Csörgő Attila számos műve, például a több későbbi munkája kiindulási pontjaként szolgáló Forgástest pohár (1992). A munka két párhuzamosan álló csavarból, egy forgó alapból és egy rájuk irányított lámpából áll. Az alapzat középpontjától a két csavar egyenlő távolságra van. Az alap időnként forogni kezd, s a két időbeli végpont, a csavarok elmozdulása és álló helyzetbe való visszatérése között a forgás (mozgás) és a világítás hatására egy bizonyos sebesség felett a becsapott szem nem csavarokat, hanem egy körkörös alapú szerkezetet, egy „üvegpoharat” lát. Amikor a forgás megáll, a metamorfózis visszafordul, az „üveg” újra fémmé alakul, a pohár szögekké rendeződik vissza. A tér-, fény- és folyamatérzékelés határainak és az ideális testeknek ezekkel összefüggő vizsgálata, a nehezen látható és kiszámítható tudományos alapokon való megfigyelése és leképezése Csörgő munkáinak visszatérő témája. Természetesen Csörgő munkája egyben Vadászi szuperpozíciójának ellenpontozásaként is felfogható, amennyiben itt a valóságérzékelésre való rákérdezésnek meghatározó eleme a folyamat tervezése, befolyásolása, a kísérletező hangsúlyos beavatkozása.

Lábjegyzet:

1 „A paciens szemszögéből azonban folyamatosan végtelen számú kimenetel létezik párhuzamosan és egy időben a felvételkészítés után: amikor a vizsgálatot végző radiográfus elsőként interpretál, a radiológus szakorvosi szakvélemény után, amikor a vélemény írott formában is rögzítésre kerül, egészen addig a pontig, amíg a kezelőorvosa nem közli vele személyesen a vizsgálati eredményt és a várható prognózist.” Az objektív valóság megkérdőjelezhetőségének vizuális vizsgálata. MA szakdolgozat, 2019, Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar, Fotográfia szak. Témavezetők Ősz Gábor, Szatmári Gergely. Külső konzulens Török Tünde.
2 Variációk a láthatatlanra – Bilak Krystina, A Fehér Vera, Vadászi Zoltán meghívásos hármas egyéni kiállítása. Inda Galéria 2019. november 28. – 2020. február 14.
3 1/0, 1/0 3D (2018-), under that name (2017-), unseen (2019-), transhuman (2018-), media question (2018-), found footage (2015-), adverse events (2015)
4 Bár részei hétköznapi nyelvre is lefordíthatók, az „adverse event” egyébként maga is orvos-kutatási terminus. Egy gyógyszerkísérletben, az engedélyezés előtti szakaszban a hatásmegfigyelés során az anyagok által kiváltott nem kívánatos hatásokat jelenti. Transzplantációknál pedig az átültetés nyomán esetlegesen jelentkező negatív hatást, járulékos károsodást.
5 Az egyszavas angol cím itt megint többféle értelmezésre ad lehetőséget, és nyit meg ezzel kongruens referenciakereteket. A magyar fordítás dilemmája – fordíthatjuk nem-látottnak, de ehhez kötődő okságot implikálva láthatatlannak, nem láthatónak is – jól mutatja ezt.
6 Both Ways, 2019. augusztus 29. – szeptember 6., Trieszt. A Science in the City fesztivál részeként, szerb, román, horvát, olasz és magyar résztvevőkkel. A magyar kurátor Bálványos Anna, Ludwig Múzeum. A kiállító magyar művészek: Lepsényi Imre, Révész L. László, KristofLab –Szabó Kristóf, Szabó Ottó Robotto, Tarr Kálmán, Vadászi Zoltán, Várnai Gyula, Waliczky Tamás.