Ébli Gábor: A kortárs művészet ne legyen megnyugtató. – Fotó alapú alkotások Reszegi Judit gyűjteményében
Milyen hatások nyomán vág bele egy gyűjtő, hogy előkelő absztrakt festmények után provokatív témájú és kísérleti műfajú kortárs műveket (is) vásároljon? A most következő kollekcióról eddig csak két publikáció jelent meg, holott kitűnő példa a korlátok, tabuk ledöntésére.*
Már a közgazdasági egyetemi tanulmányai alatt is kereste a művészeti kapcsolódási pontokat Reszegi Judit. Ha kutatási témát kellett választani egy szemináriumi dolgozathoz, akkor a műtárgypiacon nézett körül, majd szakdolgozatát a Szépművészeti Múzeum akkor még csak kezdődő kulturális marketing és múzeumpedagógiai tevékenységéről írta. Egyetem alatt elvégezte a Victoria műtárgypiaci cég becsüsképző tanfolyamát is, ahol szintén találkozott hozzá hasonló érdeklődőkkel: két olyan másik, közismert műgyűjtő-műkereskedő családból származó, ugyancsak közgazdász végzettségű női „kollégával” együtt járt erre a képzésre, akik mára már maguk is fontos szereplői a hazai piacnak. Az amerikai Sacramento State University egyéves részképzésén a kötelező tárgyakon túl művészeti, például a múzeum- és galériamenedzsmentről szóló kurzusokat vett fel, sőt rajzolni, festeni is tanult.
2004-ben, a diplomázást követően, a családi tulajdonú, ma már milliárdos forgalmat bonyolító csiszolókorong cég munkatársa, majd három évvel később kereskedelmi vezetője lett. Munkájával párhuzamosan az üzleti közegből érkező impulzusok hatására már 2005-ben kreatív irányt vett a pályája és a Várgesztesi Villaparkban szervezett művésztelepet 2008-ig.
Az alkotók nagy része a családjával jött, inkább pihenni, mintsem alkotni, így a szervezőmunkáért járó művet nem helyben, hanem utólag, a műteremben választották ki. A látogatásokból gyakran tartós kapcsolat jött létre, míg a műtárgyakból idővel kollekció állt össze, amelyekkel Reszegi Judit ma nagyrészt az otthonában veszi magát körül – olyan sűrűn, hogy másfélszer annyi mű található itt, mint ahány négyzetméter a lakás. Ekkori választásainak többsége absztrakt festmény volt, leginkább geometrikus munkák, Bullás Józseftől Haász Istvánig, de a széles gesztusokkal készült organikus műveket, például Kopasz Tamás vásznait is szereti.
Szintén ekkoriban vásárolt először galériától műtárgyat: a Műcsarnokban rendezett művészeti vásáron Károlyi Zsigmond egyik monokróm alkotását vette meg. A markáns faktúrájú monokróm műveket máig figyelemmel kíséri: Gál András két hasábját korábban, míg Birkás Ákos fej-sorozatának egyik nagyméretű darabját most vásárolta meg. Ezek a művek már a pesti külvárosi céges irodaház tárgyalóiban és folyosóin kaptak helyet, ahol a fordulókban elsőrangú kortárs plasztikák is állnak – mint Körösényi Tamás ember nagyságú papírmasé szobra, vagy Kaszás Tamás nemesen rozsdásodó, vasból készült űrhajója. A gyártelep munkatársai hol némi értetlenséggel, hol elnéző jóindulattal fogadták a műveket, és talán nem is sejtették, hogy ennél jóval meglepőbb élményeket tartogat még a gyűjtői önfejlődés.
Mert a művek vitathatatlan kvalitása ellenére is mintegy tíz éve Reszegi Judit úgy érezte, hogy szellemileg tovább kell lépnie. Művészekkel, galériásokkal beszélgetve a lehetséges továbblépési irányok között hamar felmerült az analóg vintage fotó, majd a gyűjtő innen egy-két év után váltott a kortárs, tágan értelmezett fotóhasználat felé. Ekkoriban kezdett el nemzetközi vásárokra is járni, ahol az igen széles kínálat miatt nehéz volt a tájékozódás. Lépésről lépésre született meg a fókusz, a női élethelyzetek, a családi és a munkahelyi szerepek konfliktusa, illetve a nők mellett más, kisebbségi társadalmi csoportok ügyeinek artikulációja a kortárs művészetben. A fotóhasználat ennek révén került tartósan Reszegi Judit gyűjtői horizontjára: nem figyel tudatosan erre a műfajra vagy eljárásra, kifejezetten nem tartja magát fotógyűjtőnek, de a számára fontossá vált kérdések megfogalmazásához a művészek nagy része fotós eszköztárhoz nyúl, így az utóbbi években szerzeményeinek meghatározó része fotó alapú.
A nemzetközi választások magabiztosságához nagymértékben hozzájárul, hogy Spengler Katalin tanácsára három éve Reszegi Judit is belépett a párizsi Centre Pompidou közép-európai vásárlási bizottságába, ahol még most, a járvány hónapjai alatt is naponta, hetente kaptak nagyon színvonalas kortársművészeti és műtárgypiaci anyagokat (például kiemelt művek elemzése, alkotók beszélgetése kurátorokkal), valamint az összes többi regionális vásárlási bizottság gyűjteményfejlesztési felterjesztéseit is kiküldik a tagoknak, ami szilárd fogódzót kínál. Így a gyűjtés mostani szakasza hármas újítással jellemezhető: kialakult egy diszkurzív, társadalmi aktivista jellegű tematikus hangsúly, ebből adódik egy műfaji eltolódás az experimentális fotóhasználat, részben az újmédia művészet felé, és mindez magyar és nemzetközi művek párhuzamos szerzeményezésével valósul meg. Nincs szó tételes vagy kizárólagos programról, Reszegi Judit továbbra is vásárol a korábbi gyűjtési területekről is, illetve nem programszerűen követi ezeket az új prioritásokat, hanem folyamatosan sok művészt követ figyelemmel, és az egyes döntéseknél értelemszerűen mérlegeli, hogy mi az anyagilag reális és előnyös választás.
A női tematikán belül a legkorábbi pozíció inkább az archaikus szimbólumokból építkező plasztikáiért jegyzett Várnagy Ildikó több fotósorozata. Az 1981-ben készült Felhordozás, illetve az 1983-as Születés sorozatból a művész több nagy tablót állított össze, az önmagát ábrázoló jelenetek filmkockákként, egy eseménysor állomásaiként is szemlélhetők. Hasonló elv szerint szekvenciákra épül a jóval fiatalabb, 1985-ben született Hilla Kurki mindhárom, egyenként több fotóból álló munkája. A finn művész húga halálát dolgozza fel a művekben, a fotók a rituális gyászmunka állomásait performanszként rögzítik. Kurki előbb lépésenként levágja magáról testvére egy ruháját, majd a rongyokból egy új szövetet, test-takarót, emléktextíliát állít össze, és abba beburkolózik.
Egy másik finn alkotó művei szintén a helsinki és berlini székhelyű Persons Projects galériából kerültek a gyűjteménybe. Az 1972-ben született Elina Brotherus a konceptuális művészet nagy alakja, John Baldessari 1970-es évekbeli munkásságához nyúl vissza és azt értelmezi újra. Baldessari szerepfeladatokat adott elsőéves kaliforniai művészhallgatóinak, s négy évtizeddel később Brotherus ezeket önmaga is elvégzi, a fotókon gyakori utalással a női szerepekre (körömlakkozás, fürdés, pózolás aktként). Ember Sári 2012. évi sorozata (Majd én, helyetted) is szerepeket tükröz, saját családjának több generációra visszamenő hagyományait, viszonyait, amelyeket a fotókhoz modellnek felkért barátai, ismerősei a maguk gesztusaival egészítenek ki.
Chilf Mária egy történész alaposságával igyekezett a 2010-es évek közepétől kezdve utánajárni családja második világháború alatti történetének. Családi album című sorozatában a fotókat felül is rajzolja, olyan vizuális mintázattal értelmezi újra, amely látszólag az ünnepi ruhadarabok motívumkincséről, de áttételesen a család által 1944 óta elhallgatott identitásról, külső megfelelés és trauma konfliktusáról is szól. Bár a konkrét egyéni sors helyett az általános emberi mozgatórugó foglalkoztatja, hasonló intervencióval él a cseh Eva Kot’atková a Not How People Move But What Moves Them című sorozatában, amely egy nagyméretű installációhoz kapcsolódik. A kollázs-technikával kiegészített fotókba ő is fehérrel belerajzol, belefest, a kényszeredett, néhol rejtélyes mozgásokat, a talányos sötét test és a mesterkélt tartásba merevedett emberi alakok, csoportok viszonyrendszerét kiemelve.
Fátyol Viola, a Capa-nagydíj 2016. évi díjazottja, a rákövetkező évben mutatta be a Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című, akkor már ötödik éve bővülő anyagát. Eleinte érzékeny megfigyelőként, majd lépésenként csapattaggá válva követte, élte át és dolgozta fel fotókban a Vámospércsi Népdalkör közösségének tevékenységét, akik életkorilag akár a nagyszülei lehetnének, és éppen ez a generációs és életmódbeli dinamika teszi izgalmassá, meghatóvá és antropológiailag személyessé ezeket a műveket. Hasonló empátia jellemzi Szilágyi Lenke művészetét is, így nem véletlen, hogy Reszegi Judit a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli magyar társadalom különböző melankolikus helyzetét lírai átszellemüléssel, átérző elfogadással feldolgozó tízegynéhány fotóját is a gyártelepi irodaház ugyanazon folyosóján helyezte el.
Az empátia helyett az élesebb hangot, a szembesítést választja a dél-afrikai Zanele Muholi, aki országában és világszerte is a női egyenjogúsági mozgalom egyik kulcsalakja. A kollekcióban szereplő triptichonja a helyi törzsekben még ma is élő kényszerházasságot állítja reflektorfénybe. Ahogy 2017-ben a Princeton Egyetem meghívottjaként elmondott beszédében kifejtette, ehhez a munkához szándékosan önmaga állt modellt tehénszőrbe burkolózva, és fején amerikai, illetve olyan helyi bankjegyekkel, amelyeken elvileg a szabadság jelképe, Nelson Mandela arcképe látható. Bár 1996 óta Dél-Afrika formálisan és jogilag élenjár az emberi jogok tiszteletében, a helyi kultúrákban ez nem valósul meg, és például a fiatal lányokat még mindig gyakran kényszerítik úgy házasságba, hogy ha érintetlenek, akkor ennyi és ennyi tehenet kap értük az apa, ha már nem, akkor örüljenek, ha egyáltalán elkelnek.
Ha nem is így, de az európai kultúrában is nyomasztó lehet a párválasztási elvárás egy fiatal önálló nő számára, ahogyan azt Gőbölyös Luca jól ismert Férjhez akarok menni című sorozata mutatja a gyűjteményben. Ugyanezt a humoros, egyben konfrontatív hangnemet használja a kínai Pixy Liao is, aki japán és nála fiatalabb férfi élettársával gyakran együtt szerepel olyan beállított fotókon, amelyek a hagyományos párkapcsolati szerepeket kérdőjelezik meg. Ezek közül a provokatív reggelizést megidéző munka kétméteres előhívásban Reszegi Judit vezetői irodájának falán függ: egy üzleti tárgyaláshoz aligha kell ennél erősebb névjegy és bemutatkozás.
Szintén életnagyságú Eperjesi Ágnes műve, amely nem is lehet más méretű, hiszen a művész emulzióval bevont testének lenyomata egy 100x200 centiméteres fényérzékeny papíron arról, ahogy az alkotó bukfencet vet. A performansz, testművészet és fotogram metszetében létrejött mű (1988) joggal került az Eperjesiről 2019-ben megjelent új könyv borítójára is, hiszen utalásai révén megelőlegezi a művész mostani elköteleződését – például a szépségkirálynő projekt révén – a női tematika mellett is. Tévedés lenne ugyanakkor a gyűjtemény minden papír (Baglyas Erikától Mátyási Péteren át Szemző Zsófiáig) vagy fotó (Gémes Pétertől Tranker Katán át Tímár Péterig) alapú művét a női identitás témájához kötni. Amint az sem lenne igaz, hogy ezt a női kérdésfeltevést csak fotós eljárások képviselik, hiszen a kollekcióban számos plasztika (Keresztes Zsófia, Anna Hulačová) vagy textil alapú munka is (Laure Prouvost, Anna Perach) ebbe a gondolatkörbe tartozik. És természetesen férfi alkotók is dolgoznak a női megközelítésekhez hasonlóan érzékeny anyagválasztással – például Jaromír Novotný a vakrámára feszített, varrott gézkompozícióiban.
A gyűjtemény előnye éppen az, hogy nem szorítja kizárólag a női vagy kisebbségi ügyek arénájába ezeket az alkotásokat, hiszen Koncz András dekoratívmintás vagy Mulasics László méhviaszt felhasználó festményei, Keserü Ilona színkölteményei, Kaliczka Patrícia plafonig érő és szuverén, nem-narratív motívumok belefestésével gazdagított Diána-parafrázisa és megannyi további mű szervesen, esztétikai alapon is, a női tematika nélkül is társítható a társadalomkritikus művekhez. Ahogy Reszegi Judit is egyszerre sikeres gazdasági vezető(nő) és intellektuálisan nyitott műgyűjtő(nő), úgy a kollekciója is a művészeti kvalitás és a szókimondó társadalmi szembesítés hiteles kombinációja.
Lábjegyzet:
* Kortárs magángyűjtők 2010, főszerk. Ledényi Attila, szerk. Somhegyi Zoltán, Budapest, Edge Communications, 2010, 45–47., és Bujdosó Bori: „Az érdekel, a nők hogyan látják a világot”, Forbes, 2019. április, 122–126.
