Farkas Zsuzsa: Az arcok bűvöletében

Bata Tímea: Műtermi fotózás Békés megyében (1872–1921). Válogatás a Néprajzi Múzeum vidéki fényképészműtermeinek gyűjteményéből, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2018, 127 oldal.

Bata Tímeától (1976–) egy nemzedéknyi idő választ el, én a művészettörténet oldaláról közelítve jutottam a fotó területére. Maga a fotótörténet számomra egy szerteágazó műfajt jelent, amelynek egyik ága a műtárgyfényképészet, amelyet nap mint nap kell művelnem még ma is a Magyar Nemzeti Galériában, míg a másik területe az érdekfeszítő portréfényképészet, amelynek az első, 19. századi művelői a festő-fényképészek voltak. A kiváló akadémiai festők közül Borsos Józsefet sikerült egy monográfiában bemutatnom, Canzi Ágost munkásságáról a Néprajzi Értesítőben írtam,i de Glatz Tivadar nagyszebeni, Veress Ferenc kolozsvári, Gondy Károly és Egey István debreceni fényképészek munkáinak megértése érdekében egyre inkább a néprajz felé sodródtam. Ennek a kutatási sorozatnak a vége Tiedge János munkásságának a feltárása volt, mely során az 1862-es világkiállításra készült alföldi embereket ábrázoló képek történetét sikerült felgöngyölíteni. Kétségtelenül igaza volt Fejős Zoltánnak, amikor megjegyezte, hogy nagyon érdekes a történet, de vajon hol vannak a képek? A Néprajzi Értesítőben megjelent tanulmány után kiderült,ii hogy Tiedge áttelepült Bukarestbe, és talán képeinek negatívjait is magával vihette, a kutatást tehát ott kellene folytatni. Az elmúlt években érdeklődéssel kutattuk, kis baráti csapattá kovácsolódva Fogarasi Klára, Borda Márton, Bata Tímea és jómagam, a néprajzi fényképezés kezdeteit a Néprajzi Múzeum fényképgyűjteményében.

Számosan ismerik a szerzőt, aki 2018-ban a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Irodalomtudományi Doktori Iskolája Kultúratudományi Doktori Programjában A SZOT-üdülőtől az egzotikus szigetekig. Nászút a későmodern turizmus hálójában címmel szerezte meg a PhD fokozatát. Ehhez kapcsolódva számos tanulmánya jelent meg.iii

Tímea a Néprajzi Múzeum kiállítási munkálataiban is részt vett, hiszen a 2005-ben rendezett Huszka József-kiállítás rendezői, és a kiállítás katalógusának szerzői között találjuk, majd további kutatásait a következő tíz évben is publikálta, hiszen a Huszka József és a fényképek a Néprajzi Értesítőben jelent meg 2007-ben, majd tíz év múlva 2017-ben publikálta a Szűrrózsa és pávaszem című tanulmányát. Huszka József alföldi gyűjtései és a magyar stílus címmel jelent meg újabb tanulmánya.iv

Biztosan sokan emlékeznek arra, hogy önálló kiállítást szervezett Szinte Gábor (1855–1914) rajztanár fotográfiáiból és rajzaiból Tasnádi Zsuzsannával. Először 2013-ban, a Néprajzi Értesítőben foglalta össze fotográfiai munkásságát,v majd a Néprajzi Múzeum földszintjén és emeletén megnyílt A székelykaputól a törülközőig: Szinte Gábor gyűjtései című kiállítás.vi

A Múzeum programszerűen, kiállításokon mutatta be egy-egy neves kutató hagyatékának feldolgozását. Szinte Gábor rajztanár, gyűjtő, fényképész, rajzoló hagyatéka nagyon jelentős anyagot képvisel ezen a területen. Nevéhez fűződik a legrégebbi székelykapu, a mikházi ferences kolostor kapujának (1673) megtalálása és lerajzolása. A Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került kapu elemeit látványos installálással első ízben tárták a nagyközönség elé. A kiállítás archív anyagok felhasználásával készült interaktív kapuinstallációval szólította meg a fiatal generációt, ezzel lehetőséget adva virtuális kapuépítésre, díszítésre és saját kreatív alkotások létrehozására. A gyűjtő hagyatékában fellelhető több, mint háromszáz fényképfelvétel és közel száz rajz közül válogatva azt az erdélyi, elsősorban székelyföldi építészeti és tárgyi kultúrát demonstrálta, mely a népművészet és a természeti környezet kölcsönösségében mutatkozik meg. A székelyföldi háztípust, a székelykapukat, a fejfákat (kopjafákat) és az erdélyi fatemplomokat bemutató tárlat a gyűjtő szülőföldjére került vissza, aki régiségeket dokumentáló munkáival mindig mintát akart szolgáltatni mestereknek, fafaragóknak, alkotóknak.

Így érkezünk el Bata Tímea munkáit felidézve a jelen kötetekhez, illetve a mostanában ezekkel szinte egy időben megjelent további három tanulmányig, amelyek kiegészítik, olykor keresztezik egymást. A Néprajzi Múzeum által kiadott KépTár sorozat eddig megjelent köteteit Gerhes Gábor tervezte. Az utolsó két kötetnek lett kizárólagos témája az ember, aki önreprezentációja, helyének, sorsának bizonyítékaként a fényképezőgép elé állt.

„A fényképezés néprajzi térhódítása a néprajz szaktudománnyá válásának konstitutív tényezője, s ennek fényében a néprajz és az antropológia, etnológia történetét akár újra is írhatnák.” – írta 2004-ben Fejős Zoltán.vii Úgy tűnik, hogy mester és tanítványa komolyan vették ezt a gondolatot és megkezdték az újraírást, vagyis a képtudomány felőli történetek kidolgozását. Az elmúlt negyven év alatt nagy fordulatok játszódtak le az értelmezési rendszerekben, amelyeket kánonszerűen, nagy apparátussal, igen meggyőzően állítottak fel, majd vontak vissza az elmúlt időszakban (lásd Umberto Eco nyitott értelmezési kánonját vagy Hans Belting elképzelését a művészettörténet végéről).

A képtudomány oldaláról közelítve úgy gondolhatjuk, hogy a fényképek értéke a priori sajátosság, amely független az értelmezési kontextustól, (bár számosan vannak, akik ennek ellenkezőjét állítják). A kép sokolvashatóságának, poliszémiájának, konvencionalizált voltának elismerése kanonizálódott a társadalomtudományos diszkurzusban. A poliszémikus kép azt jelenti Barthes meghatározásában, hogy az értelmezések láncolata közül az értelmező az egyik lehetőséget kiválasztja, a másikat pedig figyelmen kívül hagyja. A konvencionalizálódás azt jelenti, hogy a képeken jelenlévő modellek az elvárások miatt elferdítik, vagy megszépítik a tényeket a saját reprezentációjuk sikerességének érdekében.

A fénykép szerepe a néprajztudományban általában akkor kerül szóba, amikor egy közösség kommunikációs stratégiáinak, hagyományainak integráns része mint önreprezentáció és öndokumentáció. A kép elsődleges kontextusából kiragadva nem beszél önmagáért, állítják a szkeptikusok. Ha beszél, az olvasatfüggő, és ez olyan kitétel, amellyel ma már mind egyetértünk. A fényképek az időt pontszerűen ábrázolják, ha eltávolodik a szerzőjétől és keletkezésétől, akkor a látvány objektiválódik, míg a rájuk vonatkozó olvasatok, magyarázatok újabb és újabb irányba lendülhetnek. A kortárs társadalomtudományok területén vannak olyan álláspontok, melyek szerint a vizuális médiumok önálló közlési módként is megállják a helyüket. (Ez főként a filmre vonatkozik). Ismerjük azt a régebbi értékelési rendszert, amelyben az 1920-es években a Néprajzi Múzeumba behordott hatalmas üvegnegatív állomány a kevés adatolás miatt értékelhetetlen egységet jelent. Bata Tímea szívós munkával felbontotta az anyagot, kijelölte azokat a vidéki fényképészeket, akiket el lehet különíteni és országrészenként elkezdte ezek értelmezését. Jó arányban mutatja be a példákat, hiszen a mostani kötetben a Békés megyei 1921 előtt készült 1700 néprajzi felvételből 120 jelenhetett meg. Ez a válogatás lehetőséget teremt arra, hogy magunk értékeljük az emberi arcokat. Olyan korpuszt biztosít számunkra, amelyből tovább lehet építkezni. Nagy szükség van erre, hiszen látjuk, hogy a párhuzamosan futó polgári kultúrát milyen mélyen elfeledtük, számos társadalmi tényező miatt szinte már nem is ismerjük az akkori szokásokat és azok reprezentációit.

A portrékat ábrázoló, műtermi képeket általában nem sokra becsülik a fényképeket elemzők, a gyűjtők, és főként a művészeti és tudományos diszkurzus. Legföljebb a hírességek egyes arcképeit és nem az emberábrázolás folyamatait ismerhetjük meg általuk. Kivéve néhány nagy ikonográfiai programot: a Jókai Mór, Kossuth Lajos, Munkácsy Mihály élettörténetét bemutató köteteket. Az arisztokrata és nagypolgári réteg legföljebb a divat változásának tükrében jelenik meg előttünk, főként, ha a ruházatnak valamilyen politikai konnotációja volt, mint a kiegyezést megelőző ruhadaraboknak. Lehetséges, hogy igaza van azoknak, akik nem fogadják el az úgynevezett leszivárgás elméletét a reprezentációs szokások és a portrékészítés alapvonásaként. A brit Albert herceg, Viktória királynő férje és III. Napóleon is polgári ruhában, egyszerű gérokkban jelent meg Disdéri műtermében és engedélyezték portréik árusítását. Fel és elismerték a reklám erejét, hiszen az ilyen portrék a kiváltani óhajtott szimpátiát szolgálták és segítették elő. Én azzal az elképzeléssel értek egyet, amely szerint ezt az attitűdöt vette át az arisztokrácia és a nagypolgárság is a londoni műtermektől a párizsi és bécsi műtermekig. Elég széles réteget alkotnak a portrékon, melyekről azonban nem lehet a társadalmi szerepekre következtetni. Ezeknek az arcképeknek az ismerete meghatározta és befolyásolta a vidéki, paraszti világ vizuális megjelenését is. (De nem vitázom azokkal, akik ezt a logikát nem fogadják el.)

A néprajzi fényképek, amelyek a Békés megyei műtermi fotózás bemutatását tűzték ki célul kiválóan bemutatják ezt a folyamatot. Olyan képek kerülnek elénk, amelyek embereket ábrázolnak. Rövid kis előzményként Bata Tímea bemutatja például Varságh János (Borsos József kiváló pesti fényképész veje) békéscsabai származású fényképész beállított képeit 1876-ból. Erdélyi Mór eszményi, kiváló csoportfelvétele az 1903-as kiállításra készült, amelyet a kötet belső borítóján nagyobb méretben alaposan megnézhetünk. Ez a kép összegzi számunkra a magyar, szlovák, román népviseletet, melyet a Vasárnapi Újságban is közöltek.viii A kötet kijelölt időhatára 1921, erre az időszakra lassan – főként a nőknél – eltűnik a teljes viselet, úgy is mondhatnánk, hogy az emberek polgárosodnak. Ez egy nagyon fontos és látványos folyamat. Mivel a távolság legalább öt generációnyi időt jelent, a ma élők nem emlékezhetnek erre az időszakra a képeken keresztül. Nagyon fontos Erdélyi Mór csoportképe, melyen még minden viseleti darab együtt van. A fényképészeti műtermekben kialakult kánon által jelennek meg az alakok, vagyis a műteremben úgy látjuk és értékelhetjük, mint egy polgári vagy paraszt-polgári csapatot.

Bata Tímea hat városon keresztül ad képet a megyében található műtermekről: Gyula, Békéscsaba, Békés, Endrőd, Gyoma és Szeghalom városában élő fényképészek munkáiból válogatva. Most még nem foglalkozik azzal, hogy a modellek közül ki a városlakó, vagyis ki a kisvárosi polgár, iparos, értelmiségi, ki a paraszt-polgár, ki a paraszt. Az utóbbiak közül ki a helyi és ki lakik a város környezetében, mint tette ezt Szabó Viola Anna Gondy és Egey debreceni fényképészről írt kötetében. Ennek a kutatása további lépést jelent, sok időt igényel. Bata Tímea válogatása nagyon szofisztikált, hiszen nagy figyelmet szentelt a fényképész műhelyéről árulkodó apró jeleknek.

Azt gondolhatjuk, hogy a vidéki fényképész-műtermekben a portrék reprezentációjának formáját maga a fényképész közvetítette, aki megtanulta azt külföldi, fővárosi, nagyobb városban dolgozó társaitól. A fényképezés rögzült és elfogadott szabály- és kódrendszerrel működött, ritualizált viselkedésként értelmezhető. A minta, a lehetőség adott, oda kell állni a gép, a kamera elé. Tiszta ruhában, egyenes derékkal. Végiglapozva a könyvet, látható, hogy túl sok instrukcióval nem bombázták a modelleket a mesterek. Nem ismerték, és nem alkalmazták az oldalra nézést, mint az elvágyódás pozícióját. A nagyvárosi és főként pesti és bécsi polgári portrékat vizsgálva a mosolygás történetét próbáltam egyszer igen nagy nehézséggel a portrékon bemutatni (Az arc misztériuma címmel). Sajnos nagyon kevés anyagot találtam, ennek kettős oka volt. Egyrészt az emberek elrontottnak érezték azokat a képeket, ahol a rossz fogak, a hamis mosoly megjelent, így ezekből nagyítást a modellek nem rendeltek meg, ha vittek is haza ilyen fotót, nem őrizték meg, mert azok nem mutatták fel kellő eréllyel az ember komolyságát, tekintélyét, presztízsét. Ebben a kötetben egyetlen mosolygó fiatalembert találunk, aki három társával együtt egy asztal mellett ül. A Szeghalmi Gyula fényképész által beállított jeleneten a besorozott fiatalemberek italozás közben vétették le magukat. Úgy tűnik, hogy ezen a tájon nem volt szokás a kép hátterében álló két fiatalember által gyakorolt gesztus. Arra a mozdulatra utalok, ahogy az álló alak az előtte ülő vállára helyezi a kezét. Egyes helyeken egész családok teszik egymás vállára a kezüket, ami a mai szemlélő számára a tulajdonlásnak nagyon erős, túlságosan is hangsúlyozó (ellenszenves) példája.

Nem lehet tudni, hogy ez egy-egy térségben a fényképész ostobaságának vagy valamilyen divatkövetelmények felelt-e meg.

Kevés modellről tudható, hogy kit ábrázol, de ha Erdődi László, Fábián László, Nagy István, Hévizy Bálint, Bai János, Kis János gyulai, Bónyi János békési lakosok élettörténetét ismernénk, akkor portréjuk jobban beleilleszkedne a néprajztudomány vizuális rétegeibe. Azonban sokszor az élettörténetek ereje olyan sűrű és erős, hogy szinte megsemmisítik a képeket. Itt és most a homályba veszett történetek megengedik, hogy pusztán csak képként tekintsünk ezekre a portrékra. A jól fényképezett portré önálló entitás. (Lehet, hogy néprajzos szemmel ezt a definíció csupán egy filozófiai tételnek tekinthető.) Nagy szerencse, hogy akadt egy néprajzos fotótörténész, aki kibontja az elzárt dobozokból a műveket és elénk tárja ezeket, a Hans Belting által „folyton élőként” meghatározott arcokat.ix Ez nagyon fontos gesztus ma az emberi arcot előtérbe helyező szelfi világban. Bata Tímea nemcsak egyszerűen idézőjelbe teszi a régieket, mint zárványokat, hanem szempontokat nyújt a megértésükhöz, és nem utasítja el a múltat az adatok hiányára hivatkozva. Lehetséges, hogy a Békés megyében élőkről készült képek java része már múzeumokban pihen régiségük okán és a szaktudomány mindig talál oldalsó kis kapukat, hogy azokat mintaként bemutassa.

Bata Tímeának a két kis kötettel párhuzamosan megjelent négy kiváló tanulmánya is.

Az egyik a Magyar Fotográfiai Társaság által Fotográfusnők (2017) címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett konferencián hangzott el. A „német kisasszonyok” fotói a Néprajzi Múzeumban: a Weiszbach nővérek és a matyó viselet címmel, amelynek szöveges változatát ebben az évben adja ki a Magyar Fotótörténeti Társaság. Korábban az europeana bázisban talált rá Lala Aufsberg csömöri 1936-ban készült képeire, ezekről írt hasonló témában a MAFOT honlapján az Apertúra rovatban (2018).x A másik tanulmány a Korall című társadalomtörténeti folyóirat fotótörténettel foglalkozó számában jelent meg „Falusi képeskönyv” – népies témájú fotográfiák az Új Időkben címmel.xi Ez a kiváló tanulmány a korábban megjelentetett gondolatatokat viszi tovább, hiszen az úgynevezett magyaros képek közül a néprajzi anyagot átnézve, azok készítési helyére talált rá, és nagy apparátussal rendszerezte a több mint ötezer felvételt.

Vágatlanul címmel jelent meg a Fotóművészetben a Néprajzi Múzeum anyagából készült nagyon érdekes válogatás, amely a most divatos értelmezési keretbe helyezi azokat a képeket, ahol valami különlegesség látszik a fényképész műhelyéből. Szinte a teljes fényképtári anyag átnézése során a régebben hibaként értelmezett részleteket helyezte előtérbe ebben a tanulmányban.xii

„Bárki megirigyelhetné csömöri expedíciónkat” – a Néprajzi Múzeum Csömörön készült fotóiról címmel írta meg a magyaros stílusú fotográfiák elemzését.xiii

Végül kíváncsian várjuk a Magyar Fotótörténeti Társaság évkönyvbe most készülő új tanulmányát, amelyben a Vasárnapi Újságban megjelent néprajzi grafika sorozat mellé helyezi a Nagy Miklós (a Vasárnapi Újság szerkesztője) hagyatékában megmaradt fényképeket.

Gratulálunk a szerzőnek a munkájáért, azt kívánjuk, hogy hosszú életű legyen ez a könyvsorozat, és hogy képkorpuszként szolgálja az országban élő, vidéki lakosság portréinak megértését. Ezeken a képeken keresztül juthatunk el az élettörténetek problematikájához, a társadalmi beágyazottság, az egyéniségkutatás területeihez is.xiv

Lábjegyzet:

1 Farkas Zsuzsa: „Canzi Ágost embermintái – az értelmezés korlátai”, Néprajzi Értesítő, 2010, 92: 144–163.
2 Farkas Zsuzsa: „Népkép, 1862: Adatok A néprajzi fényképezés kezdetei hazánkban témához”, Néprajzi Értesítő, 2007, 89: 107–126.
3 Bata Tímea: „Honeymoon Places or Honeyless Spaces?”, Maija Mäki – Sanna Lillbroända-Annala – Katriina Siivonen (eds.): Resiliant places and Momentous Spaces, 2018. (Megjelenés alatt).
Bata Tímea: „A mitológia helyszín ereje – út az »édenkertbe«”, Replika, 2012, 80:103–109. ata Tímea: „Netre vitt helyek – nászút internetes fórumok, albumok és blogok tükrében”, Fejős Zoltán (szerk.): Színre vitt helyek, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2011, 155–162.
Bata Tímea: „Nászút és egzotikum”, Fejős Zoltán – Pusztai Bertalan (szerk.): Az egzotikum: Tanulmányok, Budapest–Szeged, Néprajzi Múzeum, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2008, 142–154.;
Bata Tímea: „Mementos of the Honeymoon: The Pattern and the Practice”, Korkiakangas Pirjo, Lappi Tiina-Riitta, Niskanen Heli (szerk.): Touching Things: Ethnological Aspects of Modern Material Culture, Helsinki, Finnish Literature Society (Studia Fennica: Ethnologia 11), 2008, 50–62.

4 Brunner Attila – Mészáros Mária – Veress Dániel (szerk.): Szecesszió az Alföldön. Dolgozatok a régió művészet és várostörténetéből, Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum, 2017.
5 „Székelykapuk, fatemplomok nyomában: Szinte Gábor (1855–1914) rajztanár fotográfiái”, Néprajzi Értesítő, 95, 41–64.
6 Néprajzi Múzeum (2015. április 16. – 2016. február 28.), a kiállítást rendezte és a katalógust írta Bata Tímea és Tasnádi Zsuzsanna, Budapest, 2015.
7 „Miért a fotó?”, Fejős Zoltán (szerk.): Fotó és néprajz, Budapest, 2004, (Tabula könyvek 6.), 13.
8 Vasárnapi Újság, 1903, 829.
9 Belting, Hans: Faces – Az arc története, Fordította Horváth Károly, Budapest, Atlantisz, 2018, 181.
10 www. MAFOT.hu 2018-as Apertúra szövege
11 Granasztói Péter – Lengvári István (szerk.): Fotó és társadalom, Korall, 2018/3., 112–144.
12 Fotóművészet, 2018/2., 54–63.
13 Néprajzi Értesítő, 2018, 100. szám, 239–272.
14 Szalma Anna-Mária: A fénykép a mindennapi életben, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2014, 207.